Évente mintegy ötven természeti vagy kulturális terület jelentkezik felvételre a világörökségi listára, mert azt reméli tőle, hogy ezáltal az egész emberiség javára szolgáló védelmet élvezhet.
De azzal, hogy az UNESCO [az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete] kiadja ezt a minősítést, egyúttal turisták áradatát is zúdítja a nyertesekre. Amennyire elismerő, legalább annyira pusztító is lehet a következmény.
Az „UNESCO-hatás”
„Albi hirtelen megjelent a világ térképén. Az érsekségi helyszínt 2010. július 31-én vették fel az UNESCO Világörökségi Listájára. Másnap reggel a tömeg elárasztotta a várost, az emberek kerülőutat tettek, hogy ide jöhessenek. Albi város kulturális és világörökségi ügyekért, valamint nemzetközi kapcsolatokért felelős igazgatója, Marie-Ève Cortés asszony nagyon jól emlékezik a napra, amely megváltoztatta a téglaépítésű, 52 ezer lakost számláló város életét. Azóta a látogatók száma megkétszereződött: évi 700 ezerről egymillióra emelkedett 2011-ben, majd 1,6 millióra 2016-ban, ennél nem sokkal kevesebbre 2017-ben…
A Világörökségi Listára felkerülő helyeket gyakran már az elismerés előtt is sokan látogatták. Mindazonáltal valóban létezik az „UNESCO-hatás”. „Az elismerés a minőség garanciája, akár természeti, akár kulturális helyszínről van szó. A potenciális látogatók elismerésként értékelik” – mondja Maria Gravari-Barbas, a Sorbonne Paris I Panthéon Egyetem UNESCO, Kultúra, Turizmus, Fejlődés Tanszékének vezetője. Évente 1-2 helyet írnak fel a listára. Franciaországból már 39 kulturális, 4 természeti és egy vegyes helyszín van a listán.
Az elfogadás előtt Albinak ki kellett dolgoznia egy tervezetet, hogyan kezeli majd a minősítésből fakadó hatásokat. A cél az, hogy megőrizzék az örökség kivételes értékét, ugyanakkor minden közreműködő hozzájárulásával megakadályozzák, hogy a város csupán múzeummá váljon. „Olykor a túlzott jószándék okozza azt, hogy a nyilvántartásba vétel problematikussá válik” – mondja Gravari-Barbas. Több városban a „kronológiai integritás” mellett döntöttek a restaurációs munkálatok során, mondhatni „történeti fundamentalizmussal”, ami által a városokat egy történelmi időszakhoz kötve „fagyasztották be”.
Hogy elkerüljék ezt a hibát, a terület vezetésére kijelölt bizottság a kezdetektől fogva bevonta a programba a helyi intézményeket, a kulturális és tudományos partnereket, a hozzáértő embereket, de a turizmus szakértőit és a lakosságot is. Cortés asszony szerint „az érsekségi központ nem kíván csupán kulturális örökségi tétel lenni. Foglalkozunk az emberi tényezővel, a gazdasággal és ezek együtthatásával is. Ezen kívül határzóna akciókat is szervezünk, ahol a minőségi követelmények ugyanolyan magasak”. Albiban minden évben közgyűlést hívunk össze, amelyen részt vesznek a helyi lakosok, akik a legkülönbözőbb témákban dolgoznak együtt, mint például a parkolás, a kiskereskedelem, a városi padok …stb.)
Elmúzeumosodás
2014-ben Albi testvérvárosi kapcsolatot létesített Licsianggal. Ez a régi Jünnan-beli város a Tibetet Kínával összekötő régi karavánút mentén helyezkedik el, és a nahszi kisebbség központja. 1986-ban az óvárosát, Tajent a kínai nemzeti kulturális örökség részévé nyilvánították, azóta egyre híresebbé válik kis kockakővel borított, csatornákkal szegélyezett utcácskái és különleges építészete révén. A többszöri földrengések ellenére sikerült megőrizni az óváros öreg épületeit és immateriális örökségét, ezt ismerte el az UNESCO azzal, hogy 1997-ben felvette a Világörökségi Listára. Néhány év alatt hatalmas változás következett be: a korábban alig 200 ezer turista száma 1992-ben 1,5 millióra duzzadt, majd 1999-ben 2,6 millióra, 2005-ben 4 millióra, és 2008-ban 5,3 millióra (1) ….
A helyi lakosok számára – főképpen azoknak, akik Nahsziban laknak, és a tibeti-birman etnikai csoporthoz tartoznak –, a következmények pusztítóak: a 2000-es évektől kezdve a város kivételes építészeti jellegű központja valóságos turisztikai enklávévá vált, amelyben egymásba érnek a szállodák, éttermek, bárok, butikok… A helyiek legszívesebben bérbe adják lakhelyüket a szomszédos provinciákból érkező kereskedőknek – és elmennek lakni az új városba. Néhány év alatt Licsiang részben a turizmus oltárán feláldozott színpadkép-szerűség lett. Olykor még találkozni Nahsziból jött asszonyokkal, akik kereskedni vagy szerepelni jönnek ide, de a turisták lepik el az utcák legnagyobb részét. 2008-ban az UNESCO figyelmeztette a várost, hogy ha nem kezeli megfelelő módon a kulturális örökségét, akkor a Veszélyeztetett Örökségek listájára helyezi át…
A tömegturizmus csapdájában
Kényes kérdés a turizmus ambivalens tulajdonsága: egyfelől bátorítják, hiszen devizát hoz, növekedést, reményt jelent, másfelől azzal a veszéllyel fenyeget, hogy felborul a kívánatos egyensúly. A turisták tönkreteszik a szent helyeket – letördelik a carnac-i menhirek talpazatát, letapossák Puy-de-Dôme természeti tájait, veszélyeztetik a Lascaux-beli barlangot, összetapossák a Machu Picchut – és kétségbe ejtik a lakosságot, amely máskülönben reménykedve várta őket.
Licsiangban történtek intézkedések, de lehetetlen visszaadni a várost régi lakosainak. Ezen a ponton az UNESCO tehetetlennek bizonyult. A városközpont, Nahszi szíve, amely a múlt évben 46 millió turistát fogadott, már nem ott dobog. „Emlékszem, hogy tavaly, egyik nap annyira sok turista jött, hogy a helyi közösségi oldalakon figyelmeztették egymást az ott lakók, hogy kerüljék a területet” - tanúsítja Emmanuelle Laurent a kínai világ antropológusa, a párizsi Inalco [Keleti Nyelvek és Civilizációk Főiskolája] doktorandusza (2) .
Azért finoman kell mérlegelni (3) Licsiang sok helyreállítási munkával gazdagodott. Az anyagi örökségen túl figyelembe kell venni a turizmusnak a nahszi népre gyakorolt hatását is, valamint ősi kultúrájukat, a dongba kultúrát is, amelynek különböző ágazatait 2006 és 2014 között vették fel a nemzetközi nem-anyagi kulturális javak jegyzékébe. A nahszi sámánok, a dongbák képírásos írásmódjukról ismertek és a látogatókat valósággal megbabonázzák. Kína nem várt erre a mannára, de a dolgok jelenlegi alakulása még további váratlan fejleményeket hozhat a legjobb és a legrosszabb két véglete között. „Lehetetlen megélni egyedül a dongba tevékenységből” magyarázza Emmanuelle Laurent. „Egyesek, főképpen a fiatalabb generáció tagjai tudásukat kamatoztatva, találnak munkát a turizmusban, és keresnek egy kis pénzt – mások viszont azzal vádolják őket, hogy nem is „igazi dongbák és sokan vannak olyanok is, akik kevésbé hagyományos úton adják át tudásukat.” A túlzásokon túl, amelyeket gyakran szinte a nevetségesség határát súroló folklór jelent, a turizmus végül is a dongba kultúra feléledését eredményezte: több kulturális és kutatóközpont jött létre, újra alkalmazni kezdtek bizonyos rítusokat, visszatértek bizonyos képességek. A kormány még arra is bíztatja a nahszikat, hogy beszéljék újra a nyelvüket.
Albiból rendszeresen utaznak delegációk Licsiangba annak érdekében, hogy segítsék a tapasztalatcserét. A két ország kulturális javainak kezelése nagyon eltér ezeken a helyszíneken. Franciaországban a helyi lakossággal való egyeztetést, az ő jóllétüket helyezik előtérbe, míg Kínában a lakosoknak nagyon kevés szavuk van a kérdésben. A kínaiak szeretnének a francia jó tapasztalatokból meríteni. „Ahányszor csak delegáció érkezett Licsiangból, nagy érdeklődést mutattak a kulturális örökség kezelésének francia módszerei iránt, „hogy milyen anyagokat, színeket használunk, érdekli őket a hitelességgel összefüggő hozzáértés kérdése is. Kínában inkább a használati érték számít. Nagyon meglepte őket a szabályrendszerünk is. Franciaországban jogi eszközök állnak rendelkezésre az örökségvédelemre és a természetvédelemre. Például, nagyon nagy figyelmet szentelünk a Tarn folyó partvidéke biodiverzitásának megőrzésére. Partnereink el voltak képedve ettől” - meséli Cortés asszony.
Az UNESCO Világörökségi Listáján szereplő számos más terület is a tömegturizmus csapdájában vergődik. Horvátországban, Dubrovnikban a várossal szemben lévő dombon tervezett, golfpályával súlyosbított építészeti beruházások azzal a veszéllyel járnak, hogy tönkre teszik a dalmát tengerpart egy részének természetes képét. Minthogy Dubrovnik fenyegetést kapott, hogy a Veszélyeztetett Kulturális Örökségek listájára teszik át#_edn4 (5) , a citadellán, a látogatók korábban engedélyezett napi 8000 fős számát 4000-re csökkentették. A sétahajózást is korlátozták, tárgyaltak a nemzetközi sétahajó egyesülettel, hogy jobban ütemezzék a hajók érkezését. Hasonlóképpen, Velence 2018-ban a karnevál ünnepségei idejére 20 ezer főre csökkentette a Szent Márk térre való belépést, és 3 eurós belépti díjat szed. Grabari-Barbas szerint mindazonáltal a számszerű csökkentés nem ideális. „A kvótarendszer bevezetése odavihet, hogy a városok afféle múzeumokká vagy városi parkokká válnak, amelyekbe ellenőrzött és szabályozott módon, vagyis fizetés ellenében lehet belépni.”
Számos európai város, köztük Barcelona, Saint-Sébastien vagy Amszterdam lakosai tüntetéseken tiltakoztak az utcáikat ellepő, zajos, anyagi lehetőségeikben tetszelgő turisták hordái ellen. Az UNESCO Világörökségi Listájára felkerülés választ adhat a turisták tömeges áradására, ha kezdeti lökésnek tekintjük, és egy hatékony örökségmegőrző stratégia kidolgozásának nyitó lépése lesz. „Amint szükség lett rá, Albi megalkotta a legelső örökségkezelő tervet, és azóta referenciának számítunk a területen. Büszkék vagyunk arra, hogy a környéken más javak őrzését is inspiráltuk, mint a bányamedence, a Chauvet-barlang vagy a Chaîne des Puys” – mondja Cortés asszony.
Örökségkezelési technikák
Franciaországban működik egy szervezet, a Grands sites de France (GSF -Nagy Francia Örökségek), amely 1980 óta dolgozik azon, hogy összehangolja a terület kapacitását a látogatók igényeivel. „Kutatásokat végzünk, hogy megmutassuk, mekkora az egyes területek befogadó képessége, mekkora terhet jelent a természetvédelemre a látogatók tömege, arra is ügyelve, hogy a helyi lakosság ne érezze megfosztva magát területétől, és hogy a turizmus ne váljon az egyetlen tevékenységgé a területen” - magyarázza Soline Archambault igazgató asszony. A bejáratnál korlátozott látogatószám, illetve a látogatható terület méretének növelése csökkenti a túlzott telítettséget. Számos gyógymód létezik, amelyeket alkalmazni lehet az egyes helyzetekben: látogatási megfigyelő helyeket kell felállítani, távolabbra kell helyezni a parkolókat, ingajáratú kisbuszokat lehet beállítani, elektromos kerékpárt lehet alkalmazni, a kereskedők mozgósíthatók arra, hogy igényesebb termékeket kínáljanak, stb… A legutóbb nemzetközi örökséglistára került Chaîne des Puys-Faille de Limagne olyan parkolókat hozott létre, amelyek belesimulnak a tájba, fogaskerekű vasutat létesített, valamint információs és természetvédelemre szólító turisztikai táblákat helyezett el a sétautakon, utóbbiakat a helyi lakosság segítségével.
A GSF hálózata arra is vállalkozott az UNESCO védnöksége alatt, hogy a világ minden részére képezzen örökségkezelőket francia nyelven. Ezzel több mint harmincöt ország örökségvédelmének tapasztalatait teszik hozzáférhetővé a többiek részére, és a lakosság problémaérzékenységét is fejlesztik, ami a folyamat igen fontos része. Bizonyos helyeket – például vizesárokkal, hatalmas falakkal körülvett létesítményeket – természetesen, sokkal nehezebb védeni, mint másokat. „A turizmusból élő területek lakosai gyakran azért küzdenek, hogy hagyják őket békén kereskedni, még akár turizmus-dömpinget gyakorolni is. A Világörökségi Listára kerülés eszközöket ad a városok kezébe, hogy alkalmazzanak helyi nyomást, például a Fenyegetett Örökségi Listára való átkerülés veszélyét hangoztatva. Liverpool például elsősorban azért kerül át a Fenyegetett Örökségi Listára, mert olyan ingatlanberuházásokra került sor, amelyek ártottak az örökségi javak kivételes nemzetközi értékének. Bécsben hasonló következménnyel járt az Intercontinental toronyszálló építésének projektje, mert jelentősen megváltoztatta a „Canaletto-városképet, azt a perspektívát”, amelyet Bernardo Bellotto [1758-1761] híres festményében örökített meg – teszi hozzá Gravari-Barbas.
Barcelona, amely a tömeges kispénzű turisták fogadása mellett tette le a voksát, immár sikerének áldozata lett. Kína ebben a „kirakatban” arra lát esélyt, hogy megmutassa kivételes hatalmát és innovációs képességét. Franciaország meg tudta mutatni örökségét, de 1995 óta nincs önálló minisztériuma a turizmusnak, és a gazdasági hasznosság minden eddiginél jobban előtérbe került. A beszűkült látásmód nagyon megnehezíti azoknak a feladatát, akik a gazdasági, a természeti és a humán tényezők harmonikus együttéléséért munkálkodnak.
{}
(1) Geneviève Clastres: Tourisme et identité en Chine du Sud. Le cas des Naxi de Lijiang [Turizmus és identitás Kína déli részén. A Licsiang-beli Nakszi esete], in: Jean-Marie Furt és Franck Michel (szerk.), Tourismes et Identités [Turizmus és identitás], L’Harmattan, coll. « Tourismes & Sociétés », Párizs, 2006.
(2) Emmanuelle Laurent: Autour de la préservation de la culture des Naxi de Lijiang [A Licsiang-beli Nakszi kultúrájának kérdései], Le Carreau de la Bulac, 2015. november 10., http://bulac.hypotheses.org
(3) Heather Peters: Dancing in the market : Reconfiguring commerce and heritage in Lijiang [A piacon táncolva: Licsiang örökségének és kereskedelmének átszabása], Tami Blumenfield és Helaine Silverman Cultural Heritage Politics in China, c művében, Springer, New York, 2013.
(5) Report on the Unesco-Icomos reactive monitoring mission to old city of Dubrovnik, Croatia [Jelentés az Unesco-Icomos interaktív felméréséről a horvát öreg város, Dubrovnik helyzetésről], Unesco-Conseil international des monuments et des sites [UNESCO-a műemlékek és természeti örökségek nemzetközi tanácsa], 2015. november, http://whc.unesco.org
A
