A NATO? Még meddig?

Kategória: 2019. november
Írta: Serge Halimi
Találatok: 1412

70 ans de guerres imperialistes la france doit sortir de lotanAmióta az Egyesült Királyság belépése a közös piacba megnyitotta az utat az Európai Unió végeláthatatlan bővítési folyamatához, nehéz felismerni egy egyértelmű külpolitikai irányvonalat.

Mert időnként a több a kevesebb: agyonmagyarázott kompromisszumok és soha egy világos kiállás; gyengülés és semmi erő. Ma az Unióban többségben vannak azok az országok, amelyek részt vettek az Egyesült Államok birodalmi kalandjában (az iraki háborúban – a mai tagállamok közül tizenhat); az amerikaiak latin-amerikai beavatkozását az Unió az USA nyomában követi (ez magyarázza a venezuelai ellenzék legális kormányként való abszurd elismerését); megjátssza, hogy szembeszegül a Trump-kormányzat szeszélyeivel, de azonnal igazodik, amikor az szankciókkal fenyegeti (gazdasági szankciók azokkal a vállalatokkal szemben, amelyek kereskednek Iránnal). Európa fajsúlyosabb szereplő volt a Közel-Keleten a bővítési folyamat előtt. Charles de Gaulle azért állt ellen az Egyesült Királyság belépésének a Közös Piacba, mert azt gondolta, hogy Nagy Britannia Washington trójai falova a kontinensen, de ma az USA-nak ebből a szempontból nem kell aggódnia a brexit miatt. Mert az eltelt évtizedek alatt, az egész Európai Unió vált a saját homokozójává.

Washington uralma ennél is megalázóbb a védelmi politika terén. A hidegháború idején és annak eszközeként hozták létre az Észak-atlanti Szerződés Szervezetét (NATO). A Fehér Ház jóváhagyása elégséges ahhoz, hogy a Szervezet egy tagállama gyarmatosítson egy másik tagállamot (Törökország negyvenöt éve foglalja el Ciprus egy részét), vagy úgy kezelje egyik szomszédját mint a saját „biztonsági zónáját” – Ankara hadserege, amely a második legnagyobb a NATO-ban, mostanában rohanta le Szíria északi részét, hogy felszámolja a kurd autonómiát. De Washington nem szól addig, amíg Recep Tayyip Erdoğan rendszere továbbra is ellenőrzi Oroszország egyik tengeri határát, az USA-ban veszi meg a fegyverei 60%-át, és befogadja az amerikai atomfegyvereket. És ehhez hasonlóan Jens Stoltenberg NATO főtitkár – az amerikaiak egy bábja, akiről mindent elárul, ha a gúnynevét ismerjük, hiszen a norvég Tony Blairnek becézik –, sem tiltakozik, hiszen Törökország szerinte „visszafogottan és más szövetségeseivel egyeztetett módon viselkedik, ezért megőrizzük győzelmeink gyümölcsét közös ellenségünkkel, az Iszlám Állammal szemben”.

Amikor mondvacsinált ürüggyel lerohanta Irakot 2003-ban, az USA, amelynek a NATO a végrehajtó keze, a mai káoszt hozta el a Közel-Keletre. A lendületet kihasználva, más országokkal együtt kirobbantotta a háborút Líbiában, majd – ez alkalommal önállóan – felmondta az Iránnal 2014. júliusában kötött atomszerződést (pedig ez a szerződés az utóbbi évek egyik ritka józan megvalósulása volt). Októberben, amikor a kurdokat kiszolgáltatta a török hadseregnek anélkül, hogy a helyszínen szintén jelenlévő európai „szövetségesei” véleményét kikérte volna, az amerikai elnök egy dicséretre méltó őszinteségű tweetet küldött: „Remélem, hogy mindenki boldogul, mi 11 000 km-re vagyunk!” Továbbra is elviselni egy ilyen hóbortos hűbérurat, akinek nincs más szempontja, mint saját érdeke, azt jelenti, hogy véglegesen elfogadjuk, hogy protektorátus szintjére süllyedtünk. Ahhoz, hogy Európa kivergődhessen ebből a helyzetből, ki kell lépnie a NATO-ból.[1]

 

Fordította: Morva Judit 

 

[1] L. Régis Debray: La France doit quitter l’OTAN [Franciaországnak ki kell lépnie a NATO-ból], Le Monde diplomatique, 2013. március. A magyar diplóban Nyílt levél Hubert Védrine volt külügyminiszternek – Franciaország hagyja el a NATO-t! címen jelent meg 2013 júniusában. http://www.magyardiplo.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1201