Németországban 2018-ban jelent meg egy könyv, amely sokat hallatott magáról. Petra Köpping írta, aki a szászországi tartomány egyenlő jogokkal és integrációval megbízott minisztere. A keletnémeteknek az egyesített Németországgal kapcsolatos érzéseit fejezi ki.
az alábbi provokatív cím alatt: „Integriert doch erstmal uns! Eine Streitschrift für den Osten (Kezdjétek azzal, hogy minket integráltok! Vitacikk Keletnek).[i] „Mi” a keletnémeteket jelenti, az „ők”-kel, vagyis azokkal a bevándorlókkal szemben, akiket 2015 nyara óta fogadott be Németország, és akiknek azóta is igyekszik helyet találni. Ez a segélykiáltás nem magától a minisztertől származik, ő nem tartozik a szélsőjobbos Alternative für Deutschland párthoz, hanem szociáldemokrata. Abból a számtalan panaszból ered, amelyet funkciójából fakadóan Köpping asszony naponta hallgat meg és jegyez fel fogadóóráin, vagy kinn, terepen. Ezek a tapasztalatok vezették arra, hogy megfogalmazza éles hangú, de megalapozott tanulmányát.
Az „Eine Streitschrift für den Osten” (Vitacikk Keletnek) alcímet viselő könyv, amelyet a berlini fal lebontásának 30. évfordulója előtt egy évvel adtak ki, és amely egy a Német Demokratikus Köztársaságból (NDK) származó asszony műve, a német egyesítés szépséges díszkertjében egy burjánzó gaznövénynek látszik. Hogyan is kell érteni egyes keletnémetek integrációs követeléseit? És hogy jutottunk ide?
A „keletnémet rossz közérzet” egyik kulcstényezője az, hogy a keletnémet származású emberek ritkán töltenek be magas politikai, gazdasági vagy kulturális vezetői feladatokat a szövetségi államban. Amikor megpróbáljuk számszerűsíteni az adatokat, feltűnővé válik az aránytalanság. Az állam vezetői között csak maroknyi személyt találunk, akik az NDK-ban születtek vagy ott szocializálódtak. Az igaz, hogy az NKD-ban nőtt fel Angela Merkel, aki 2005 óta kancellár, és 2000-től 2018-ig a Kereszténydemokrata Unió (CDU) vezetője volt. De ahhoz, hogy ilyen hatalmi pozíciókba kerüljön, és ott meg is maradhasson, ki kellett radíroznia a múltját. Az igaz, hogy honfitársai és az európaiak szemében Merkel asszony vagy Wolfgang Thierse – a Bundestag elnöke 1998-tól 2005-ig – vagy Joachim Gauck – korábbi lelkész és a szövetségi köztársaság elnöke 2012–2017 között – az ossik (a keletnémetek) politikai sikerét szimbolizálta az újraegyesült Németországban. Mindazonáltal tanítványok, támogatottak és politikai utódok hiányában ez csak olyan helyzet, mint amikor néhány fától nem látni az erdőt – az utóbbi ugyanakkor eléggé letarolt állapotban van.
Amikor 2017–18 fordulóján, Merkel asszony kormányalakítása idején, első alkalommal választottak keletnémet minisztert, a CDU nagykoalíciós partnere, a 2017. szeptemberi szövetségi választásokon felmerült SPD járt közben azért, hogy az addig szinte teljesen ismeretlen Franziska Giffeyt javasolják családügyi miniszternek. Néhány kommentátor tréfálkozott a „keleti és női kvótán”, azon, hogy az új kormány ismét rákapott az áporodott neokolonialista tempóra.
Az üvegplafonszabály
A politikai formációk szintjén még szigorúbb megállapítást kell tennünk. A kormánykoalíció pártjainak élén csak nyugatnémet politikusok állnak, akár a CDU (Merkelt kivéve), akár az SPD, akár a Liberális Demokrata Párt (FDP), akár a Zöldek vezérkarát tekintjük. Még a szövetségi állam keleti részében erősen meggyökeresedett AfD-t is wessik (nyugatnémetek) vezetik. Egyedül a baloldali Die Linke mutat fel bizonyos paritást a vezetésben, történelmi okok miatt, hiszen a régi NDK-beli Demokratikus Szocialista Párt (PDS) romjain nőtt ki. Mindazonáltal, emblematikus vezetőjének, Gregor Gysinek, majd 2019 márciusában Sahra Wagenknecht asszonynak a visszavonulása óta elveszítette két fő keletnémet hangadóját.
Az állam vezetésében az új tartományokból (a régi NDK régiói) származók csak a posztok 5%-át töltik be, miközben az összlakosságot tekintve 17%-ot tesznek ki. Egy 2016-ban, a Lipcsei Egyetemen folytatott vizsgálat során kiderült, hogy „a magas beosztású tisztviselőknek és vezető kádereknek mindössze 1,7%-át teszik ki keletnémetek, vagyis lakossági arányuk egytizedét. (2) A szövetségi minisztériumok 20 osztályvezetője (a jelentős hatalommal bíró Abteilungsleiterek) közül mindössze hárman jöttek Kelet-Németországból; ugyancsak mindössze hárman kaptak helyet a hatvan államtitkár között a 2016-os kormányban. Tökéletesen működik az üvegplafonszabály: minél magasabbra nézünk a hierarchiában, annál kevesebb keletnémetet látunk.
A gazdasági és az üzleti életben is kérdéseket vet fel hiányuk a vezető posztokokon. Itt nem egyszerűen kegyetlenek, hanem egyenesen kétségbeejtőek a számok. A Der Spiegel magazin (2018. novemberi száma) szerint a német tőzsdén (DAX) jegyzett harminc legnagyobb német vállalat elsőszámú vezetője között egyetlen egy keletnémet származású sincs, és kétszáz igazgatótanácsi tagjuk között is mindössze öt van. Mellesleg egyetlen egynek sem a keletnémet régióban, Berlint is beleértve, van a székhelye. A nyugati uralom egyébként az új tartományokban is megfigyelhető: „a wessik irányítják a száz legnagyobb vállalat kétharmadát”, (3) és a vezető káderek 77%-át is ők adják. Végül, a német milliomosok 92,7%-a nyugaton lakik, mindössze 3,4%-uk keleten és Berlinben. (4) Azok a szektorok, amelyeket nyitottabbnak gondoltunk volna, valójában nem igazán nyitottak. Gyakorlatilag minden nagy kulturális intézmény vezetője nyugatnémet, még keleten is. Van néhány kivétel, például a Thomas Oberender által vezetett fesztivál, a Festspiele – az utóbbi vezetője azonban keserűen állapítja meg: „az új tartományok elitjét szembe szökően a nyugatiak alkotják.” (5) Így például a keleten működő tizenöt egyetem elnökei mind nyugatnémetek, ahogy a tanszékek vezetői is, pl. a társadalomtudományiak 80%-a.
A médiában sem hoz más eredményeket a számolás. A legnagyobb kiadói csoportok (Springer, Funke, Burda, Bertelsmann, Gruner+Jahr stb.), a legnagyobb szövetségi terjesztésű napilapok (Frankfurter Allgemeine Zeitung, Süddeutsche Zeitung, Die Welt, Frankfurter Rundschau, Die Tageszeitung, Der Tagesspiegel) és a nagy hetilapok (Der Spiegel, Die Zeit, Stern, Focus) a régi szövetségi köztársaságból érkeznek. Ha nem tekintjük a regionális napilapokat, csak a Berliner Zeitung és a Berliner Kurier marad fönn, amelyek egyébként inkább egy öregedő keletberlini olvasótáborhoz szólnak. Még a Der Freitag címet viselő, világosan baloldali orientációjú hetilap is – amely szívesen ad hangot a keletnémet problémáknak – mindössze két keletnémetet alkalmaz állandó munkatársai között.
Ennek a helyzetnek a forrása azokban a körülményekben keresendő, amelyeket a fal leomlásakor összegezve „újraegyesítésnek” neveztek el a média és a nyugati vezetők. Az eseményt a keletnémetek nagy része mélyen megrázónak élte meg, egyesek annexióként. Amint feloszlatták a keletnémet intézményrendszert, 1990. október 3-án elkezdődött egy tisztogatási hullám, hogy megszabaduljanak a keletnémet Szocialista Egységpárthoz (SED) tartozó korábbi elittől és a korábbi kormány híveitől. Az államigazgatási, gazdasági, politikai, kulturális, egyetemi területeken egy új uralkodó osztály lépett hatalomba. A nyugatról érkezettek, főként fiatalok, jól képzettek, örömmel foglalták el a frissen a szövetségi köztársasághoz csatolt keleti tartományok fontos posztjait. Ott viszont egymillió tisztviselő veszítette el állását, köztük 70 000 felsőoktatási oktató és a büntetőbíróságok bírái és vizsgálóbírói, akiket elűztek a bíróságokról. Az új uralkodó réteg a következő generációkban is újratermelte magát befolyási és kapcsolati hatalmán keresztül. Ha nem is volt arra kifejezett akarat, hogy kizárják a keletnémeteket a magasabb posztokból, arra sem láttunk törekvést, hogy helyet csináljanak nekik. 2016-ban a 202 tábornok és admirális között csak két keletnémetet találtak. A szövetségi legfelsőbb bíróság 336 bírója között három, míg a régi NDK területén dolgozó bírók közül 13% a keletnémet. (6)
Gazdasági okai is voltak a keletnémetek alacsony számának ezeken a posztokon. Az 1990-es újraegyesítés valóságos társadalmi földrengésként hatott, amely minden karrierambíciótól távol tartotta a keletieket, egyébként a karrierközpontúságot nem is nagyon támogatta a szocialista rendszer. Frauke Hildebrandt, a potsdami egyetem neveléstudományi professzora szerint – aki mellesleg elnöke az SPD keleti ügyekkel megbízott brandenburgi bizottságának (amely a kelet-németországi strukturális problémákkal foglalkozik) – minden keletnémet család súlyos munkahelyvesztési problémákat ismert meg, a hosszú ideig tartó munkanélküliséget, a gyárak, állami vállalatok, hivatalok bezárását élte meg. Mindannyian megtapasztaltak egyfajta deklasszálódást, alacsony státuszú alkalmi munkákat, gyakran elveszítették szakmai és családi kapcsolataikat, sőt házaspárok is gyakran elváltak a nyugatra való kivándorlás következményeként. Mindannyian egy olyan világ eltűnését élték meg, amely számukra nem a Stasit, nem a Falat és nem a Pártot jelentette. Az 1990-es éveket, a mindenféle veszéllyel fenyegető évtizedet úgy vészelték át, hogy a bőrüket kellett menteniük, így nem a karrierépítés foglalkoztatta őket.
Kvótákat kellene bevezetni?
Sokan kísérleteztek és próbáltak szerencsét a nyugati oldalon, így idézve elő az ex-NDK másik drámáját: a demográfiai kivéreztetést. 1990 óta gyakran sikeresen települt át a nyugati oldalra előbb több tízezer, majd több százezer keletnémet, fiatalok, diplomások, legtöbben nők. Az új tartományok nem gyógyultak fel ebből a vérveszteségből – majdnem kétmillió emberről van szó, akiknek egy része felelős beosztásokat tölthetett volna be a keleti oldalon.
Ma a németek nem elhanyagolható része úgy tekint magára, mint másodosztályú állampolgárra, akit az út szélén hagyott a kívülről rájuk kényszerített neoliberalizmus: hosszú ideig munkanélküliek voltak, minimális szociális ellátásban részesültek, alacsony státuszú vagy részmunkaidőben dolgoztak, szegény nyugdíjasok voltak, egész egyszerűen szólva: mindazok az emberek, akik csalódtak a szabad világ csodálatos ígéretében, amelynek sem célja, sem értelme nem érzékelhető a számukra. Politikai értelemben sikertelen integrációjuk vagy a szavazástól való távolmaradásban vagy az ellenzékre adott voksban nyilvánul meg: előbb a PDS-re, majd az ebből 2000-ben alakult Die Linke pártra szavaztak, 2010-től kezdve pedig egyre többen az AfD-re – mindkét jelenség sokkal markánsabban jelenik meg keleten, mint nyugaton. (7) A Németország két része közötti választóvonal a maga módján egy jajkiáltásban fejeződik ki: „Előbb minket integráljatok!”.
Az integrálás „hiányáról” két egymást kiegészítő tanulmány ad számot. Az egyik az üvegplafon problematikáját elemzi. A gyenge gazdasági helyzeten túl – 1990 óta azért volt némi javulás – a keletnémet lakosság – minthogy kevéssé van képviselve az elitben – nem érzi úgy, hogy az „újra megtalált nemzet” (8) része lenne, amint azt a fal leomlásakor ígérték nekik. Egyesek abban bíznak, hogy majd az idő feloldja a keserűséget, és elhozza az ország valós egyesítését, mások, főképpen a keletről származók, azt követelik, hogy határozzanak meg kvótákat a vezető állásokban, amelyek tükröznék a keletiek részarányát a teljes lakosságot tekintve. Az idő nem fog semmit változtatni a helyzeten, mondják ismét mások, mert a keletiek haragja, beletörődése és frusztrációja egyik generációról a másikra öröklődik át. A közvélemény-kutatások szerint a keletnémet lakosságnak csak 48%-át érinti meg a kvóták ötlete, amellyel egyébként rengeteget foglalkoztak. (9)
Más értelmezés szerint strukturális tényezőről van szó. Azzal, hogy kitörölték a történelemből azt az NDK-t, amelyet azok éltek meg, akik ott születtek, (10) – azzal, hogy lerombolták az összes szimbolikus emlékművet, a korábbi berlini köztársasági palotával együtt, – a lakosságot pedig vagy a régi rendszer áldozata gyanánt, vagy a rendőrséget segítő besúgókként kezelik, végül pedig azzal, hogy a vezető posztokat kisajátították, a hidegháború győztesei olyan érzelmi állapotot hoztak létre Keleten, amelyet semmiféle kvóta nem tudna gyógyítani: azt az érzést, hogy nem tartoznak a saját országukhoz.
(1) Ch. Links Verlag, Berlin, 2018.
(2) Michael Bluhm és Olaf Jacobs: Wer beherrscht den Osten? Ostdeutsche Eliten ein Vierteljahrhundert nach der deutschen Wiedervereinigung [Ki uralja Keletet? Keletnémet elitek negyedszázaddal a német újraegyesítés után], a lipcsei egyetem és a Mitteldeutscher Rundfunk TV-csatorna közös munkája, 2016.
(3) Ugyanott.
(4) Manager Magazin, Hamburg, 2018 ősze.
(5) Stefan Braun: Dieses Land wird vom Westen dominiert [Ezt az országot Nyugatról irányítják], Süddeutsche Zeitung, München, 2018. március 2.
(6) Michael Bluhm és Olaf Jacobs, id. mű.
(7) L. Béatrice von Hirschhausen és Boris Grésillon: La permanence de la partition allemande [A német megosztottság állandósága], 2019. novemberben jelenik meg a Hérodote-ban, a « Géopolitique de l’Allemagne » [„Németország Geopolitikája”] különszámban).
(8) Anne-Marie Le Gloannec: La nation retrouvée. De la RDA à l’Allemagne [Az újra megtalált nemzet. Az NDK-ból Németországba], Politique étrangère, Párizs, no 55-1, 1990.
(9) Verhilft die Ostendeutschen zu mehr Chancengleichheit? [Nagyobb esélyegyenlőséghez segíti a keletnémeteket?], Die Zeit, Hamburg, 2019. március 21.
(10) L. Sonia Combe: D’Est en Ouest, retour à l’archive [Keletről nyugatra, vissza a levéltárhoz], Éditions de la Sorbonne, Párizs, 2013, és Nicolas Offenstadt: Le Pays disparu. Sur les traces de la RDA [Az eltűnt ország. Az NDK nyomában], Stock, Párizs, 2018.
