Lukács György 1967-es bon mot-ja, amely szerint „a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus”, vitát váltott ki a marxisták között is „félreérthetősége” miatt. A szellemi konzervatívok és liberálisok pedig egyaránt gúny tárgyává tették a megállapítást. Állítólag Lukács maga is visszavonta, majd később újra hangoztatta.
Meggyőződésem szerint azonban van e mondásnak olyan, az emberi társadalom távlatos fejlődéstörténetébe ágyazódó, jövőbe mutató értelme, amely kikezdhetetlenné teszi. Itt filozofálni lehetne a kapitalista tulajdonviszonyokból adódó kizsákmányolásról, valamint ennek ellentétéről, az elidegenedést megszüntető, vagy kezdetben legalább azt oldó társadalmi felszabadításról, amely alacsonyabb egy főre jutó GDP esetén is érvényesülhet. Ha ezt az elvi-általános megállapítást egyes olvasóim nem is fogadják el, kérem, legyen türelmük áttekinteni hazánk konkrét esetét!
Ebben a cikkben ugyanis nem elméletieskedő, hanem „földhözragadt” érveket, statisztikai adatokat, valós tényeket és tendenciákat hozok elő érvként. Összehasonlítottam Magyarország szocialista irányú időszaka (1960–1989) és a rendszerváltoztatás utáni félperifériás újkapitalizmus (1990–2018) társadalmi teljesítményét. A vizsgálat eredményeit tartalmazza a Marx Károly Társaság kiadásában megjelent, A Rendszerváltoztatás Fekete Füzete c. kiadvány. Teljes terjedelmében is olvasható a Társaság dialektika.hu. internetes oldalán.
A statisztikai elemzés alapján egyértelművé vált, hogy a gazdasági növekedést és főleg a társadalmi fogyasztás, kulturálódás mutatószámait tekintve a rendszerváltoztatás előtti korszak sokkal sikeresebb volt. Összefoglalom a legáltalánosabb megállapításokat.
- 2018-ban kb. 700 ezerrel kevesebben munkahely volt Magyarországon, mint 1989-ben.
- A gazdasági növekedés (GDP) üteme háromszor gyorsabb (4,06%/év) volt a „szocializmus” 30 éve alatt, mint az újkapitalizmus eddigi 28 évében (1,26%/év). Még ha a transzformációs visszaesés mélypontjától, 1993-tól számítjuk, akkor is közel kétszer gyorsabb volt a bruttó hazai termelés növekedése a „szocialista” korszakban (l. a diagramot is).
- Az inflációval kiigazított egy főre jutó jövedelem és egy főre jutó fogyasztás a Kádár korszak vizsgált három évtizede alatt 2,5-szeresére (azaz 150%-kal) nőtt! Az elmúlt közel 30 évben azonban az előbbi csupán 30, az utóbbi 37%-kal emelkedett. Tehát itt ötszörös, illetve négyszeres a különbség a „szocializmus” javára. Még ha az 1996-os jövedelmi és fogyasztási mélyponttól vizsgáljuk, a lakossági jövedelem akkor is közel kétszer olyan gyorsan gyarapodott a „szocialista” korszakban, a fogyasztás pedig mintegy 60%-kal gyorsabban nőtt, mint az újkapitalizmusban. Mindez plasztikusan megjelenik az alábbi diagramon.
Forrás: http://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_hosszu/h_qpt001.html
http://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_hosszu/h_qpf002.html
Megjegyzés: a. 1996 a reáljövedelem és a lakossági fogyasztás minimuméve volt, de a GDP esetében ez 1993.
- A jövedelmek és a fogyasztás nagyon lassú bővülése ráadásul együtt járt az egyenlőtlenségek gyors növekedésével. Ezért a lakosság valamivel több mint fele napjainkban a rendszerváltoztatás előtti színvonalon vagy az alatt él. Nekik az eltelt 30 év úgymond kiesett. Közülük 3 millióan élnek a létminimumot sem biztosító jövedelemből, ezen belül mintegy másfél-kétmillióan többszörösen hátrányos helyzetben, súlyos nélkülözésben tengődnek. Hazánkban a „szocialista” korszakkal ellentétben már átlagosan sem fogyasztunk elég tejterméket, az EU-ban – a kiváló mezőgazdasági adottságaink ellenére – az utolsók vagyunk a gyümölcs, hátulról a negyedikek vagyunk a zöldségfélék fogyasztásában. Hatalmas a különbség a gazdagok és szegények élelmiszerkosarában; utóbbiak – mint az alábbi statisztika mutatja – csak kenyérből esznek többet.
Forrás: http://www.ksh.hu/stadat_eves_2_2
- A kulturális mutatók is meredeken romlottak 1990-től. Többszázezerrel csökkent a könyvtári olvasók, millióval a múzeumlátogatók száma. A nyolcvanas évek végén minden magyar lakosra számítva 11 féle könyv jelent meg évente, manapság már csak 3,5. Az utóbbi számban a tankönyvek is benne vannak.
Az eddig sorolt fő tendenciákat a Központi Statisztikai Hivatal közel 60 évet átfogó egységes statisztikai táblázatai alapján lehetett megállapítani. A Rendszerváltoztatás Fekete Füzete azonban a nagytávlatú tendenciák bemutatása mellett olyan információkat, jelenségeket is reflektorfénybe helyez, amelyek – mint cseppben a tenger – nagyon fontos, mély összefüggésekre mutatnak rá. Kezdjük a munkaügyekkel és a nyugdíjakkal!
A késő Kádár-korszakban a munkaképes korú cigány férfiaknak 85%-a dolgozott, 1995-ben már csupán a 23%-a. A cigány nők foglalkoztatottsága ezalatt 53%-ról 15%-ra zuhant. Nos, akkor a cigányok egyenként, esetleg együtt felelősek a munkanélküliségükért, vagy a kapitalista rendszerváltás volt az alapvető ok?
Egyébként a munkavégzés sem biztosíték a szegénység ellen. Az Európai Unió nem túl szigorú statisztikája (Eurostat) is nyilvántartja a dolgozói szegénységet. Eszerint a 2010-es évek közepén a munkában állók majdnem egytizede számított szegénynek Magyarországon.
S íme egy olyan jelenség, amely a dolgozók kiszolgáltatottságának növekedését bizonyítja. Az ezredfordulón még átlagosan a munkavállalók 3,5%-a volt egyidőben táppénzen. A súlyos munkahelyi megfélemlítés és a Munka Törvénykönyvének szigorítása miatt 2017-ben átlagosan már csak a dolgozók 1,7%-a „mert” betegségével otthon maradni.
A nem dolgozó népesség is nehéz helyzetben van. A munkanélküliségi statisztika hamis. 2019 közepén 157 ezer munkaképes korú munkanélkülit mutatott ki a KSH. A megtévesztés abból adódik, hogy ma hivatalosan csak az számít munkanélkülinek, aki folyamatosan munkát keres a sokszor távoli Munkaügyi Központokban. Az a többszázezer ember, aki elsősorban a kisfalvakban és a vidéki tönkretett ipari központokban már lemondott a munkakeresésről, nem szerepel a statisztikában!
A „szocialista” korszak vívmánya volt az általános nyugdíjrendszer bevezetése. 2003-ban még a nyugdíjas korúak 86%-a részesült nyugdíjban, 2017-ben már csak a 73%-a. Vészes a nyugdíjra nem jogosultak arányának növekedése, ma már minden negyedik idős ember ellátatlan!
Végül villantsunk fel kevéssé közismert konkrétumokat a szociális helyzet, egészségügy, az oktatás és a kulturálódás területéről!
A mai társadalmi rendszer jellegét és különösen a jelenlegi kormány szemléletét tükrözi, hogy az alsó tized társadalmi juttatásai (210 ezer Ft/fő/év) 2017-ben is eltörpültek a felső tizedéhez képest (740 ezer Ft/fő/év). Hajmeresztő aljasság, hiszen az említett két csoport között nyolcszoros a jövedelemkülönbség! S eközben százezrek éheznek és strukturálisan alultápláltak. 900 ezer három hónapnál hosszabb közüzemi, lakásbérleti és banki tartozás ügyében folyik eljárás…
Miután az ún. Alaptörvényben az egészségügyi ellátás állami kötelezettsége jogilag megszűnt, a költségvetésből betegbiztosításra költött összeg fokozatosan a GDP 6%-áról az 5%-ra, a rokkantellátást szolgáló összeg 2%-áról 1%-ra csökkent. A Fidesz-kormány ellátás nélkül hagyta a korábbi rokkantnyugdíjasok durván felét, mások ellátását csökkentette, ami felér egy népirtással!
Az oktatásról: a 16 éves korosztály beiskolázottsága a 2000-es évek első felében 94-95%-os volt, 2010-ben pedig már elérte a 99,7%-ot (KSH adatok). Miután 2012-től a Fidesz kormány 18-ról 16 évre csökkentette a tankötelezettséget, a 16 évesek beiskolázottsági rátája 92,6%-ra csökkent 2017-ben. Visszaesett a felsőoktatásba jutó fiatalok, az érettségizők száma is. A magyar munkaerőt csavarhúzós munkára degradálták.
A bemutatott folyamatok alapján nem csodálható, hogy a magyaroknak csupán egyhatoda tartja magát rendszerváltoztatás nyertesének, míg vesztesének több mint a fele. Az 1990-től végzett szociológiai felmérések folyamatosan a Kádár korszak iránti nosztalgiát mutatták. Most csak a legutóbbi, 2019-ben publikált felmérés legfontosabb adatait mutatjuk be (l. a diagramon). Az MTA és egyetemek közös kutatása szerint az összes megkérdezett kb. 45%-a a Kádár-korszakot, kb. 10%-a az 1990–2000 közötti időszakot, kb. 16%-a a 2010 utáni Fidesz-szakaszt tartja a legjobbnak. (Kb. 23% nem tudja, 6% pedig nem válaszolt.) Természetesen a szegényebb néprétegek erősebben kötődnek a közösségibb múlthoz.
Forrás: Gerő Márton és Szabó Andrea: abcug.hu, 2019. 05. 23. kimutatásai: https://abcug.hu/a-magyar-felsoosztalynak-egyre-jobban-tetszene-egy-diktatura/
Ugyanez a vizsgálat kimutatta, hogy a gazdagabb rétegeknek egyre jobban tetszene egy diktatúra, míg az alsó rétegek a társadalmi demokrácia értékei felé mozdultak el! Ez sok mindent megmagyaráz a mai magyarországi politikai helyzetről.
Magyarország a maga félperifériás, külföldi és részben hazai tőke által uralt kapitalista fejlődésével szükségszerűen lett a gazdasági és politikai elitek gazdagodásának és a lakosság nagyobb része elszegényedésének, napi gondjainak, létbizonytalanságának országa. Ezért teljesen érthető a „szocialista” korszak 30 évének egyértelműen jobb szociális és kulturális teljesítménye iránti vágyakozás.
Ugyanakkor tudva tudjuk, hogy Magyarországon több aktuálpolitikai kérdésben a jobboldali, sőt szélsőjobboldali nézetek többségben vannak. A „szocialista” időszakot ma pozitívnak ítélők nem kis része a szélsőjobboldali pártokra szavaz. Hogyan lehetséges ez a társadalmi skizofrénia? Úgy, hogy a mai demagóg magyar kormányzat, a szélsőjobb nagyobb biztonságot, biztosabb munkahelyeket, több közmunkát stb. ígér a lakosságnak, mint a „balliberális” ellenzék. A népnek szórt morzsákkal ezt részlegesen meg is valósítja. Ehhez adódik a megfélemlítés és gyűlöletkeltés. A jobboldali demagógia és propagandahenger hatását csak egy olyan alulról is építkező mozgalom törhetné meg, amely a tömegek legkonkrétabb szociális érdekeit, ehhez kapcsolódva a tulajdoni viszonyok átalakítását, demokratizálását, a társadalmi közös fogyasztás növelését is képviseli. A polgári ellenzék most ellenzékben halványan felvillantott ilyen célokat, az önkormányzati választásokon tért is nyert a városokban. Ez azonban távolról sem elegendő.
A transznacionális monopolkapitalizmus sokoldalú csomópontválsággal küzd, s ez ideiglenesen, de csak ideiglenesen világszerte inkább a jobboldalnak kedvez. Ez a neoweimari helyzet azonban nem tarthat örökké. Ennek vannak előjelei.
Erősödnek a kapitalizmuskritikus baloldali elméleti műhelyek – még hazánkban is. A fiatalság egyrésze radikalizálódni kezdett. Új szocialisztikus erők jelentkeznek neoliberális múlttal terhelt polgári pártokban. Az erőviszonyok időnként váratlanul gyorsan változnak, különösen, amikor a mélyfolyamatok új történelmi irányt követelnek.
