Bátor és ötletes kezdeményezés A rendszerváltozás fekete füzete. Bátor, mert alapvetésében szembemegy a kormánypárti és ellenzéki politikai elittel, s azt próbálja bebizonyítani, hogy az 1990 előtti „szocializmus” mindenesül eredményesebb volt a magyar társadalom számára, mint az azóta eltelt harminc kapitalista esztendő.
A „szocializmus” szót maga a szerző, Farkas Péter teszi idézőjelbe, nagyon bölcsen. Végtelen ideológiai vitákat lehetne nyitni arról, hogy az 1945 és 1990 közti korszak mennyiben tekinthető „szocialista”, „szocializmust építő”, „államszocialista” vagy éppen „államkapitalista” rendszernek. De a kiadvány célja nem ez, hanem társadalmi hasznának összehasonlítása a rá következő rendszerrel, amely viszont kétségtelenül magán viseli a félperifériás kapitalizmus minden vonását. És ötletes projekt, mert vélemények és értékítéletek helyett a Központi Statisztikai Hivatal adataival dolgozik. A KSH korrekt szakmaiságát a Kádár-rendszerben is elismerték, és az uniós ellenőrzés miatt most sem hamisíthatja meg a tényeket. Legfeljebb egy-egy adatsorban (például a szegénység meghatározásánál) használ vitatható módszert. Ilyen esetekben szerencsére az uniós Eurostat számai is rendelkezésre állnak.
Meggyőző és esetenként mellbevágó számsorok bizonyítják, hogy a magyar társadalom anyagi és szellemi fejlődésében 1989/90 hatalmas törést és visszaesést hozott. Keservesen hosszú évek kellettek a GDP, a jövedelmek és a fogyasztás lassú emelkedéséhez, majd a kádári csúcs valamelyest meghaladásához. Szigeti Péter a kilencvenes években úgy fogalmazott, hogy az új rendszer kevesebbet termel, de azt igazságtalanabbul osztja el. Mára az első állítást meghaladta az idő, de az utóbbi egyre fokozottabban igaz. Kialakult egy milliárdos réteg, amely hollywoodi ízléstelenséggel habzsolja a másoktól ellopott pénzt, a társadalom öt-tizenöt százaléka pedig nagyjából a nyugat-európai középosztály szintjét érte el. A lakosság többsége napról napra él, folyamatosan küzdve a lecsúszás ellen. Két, másféle számítás szerint három millió honfitársunk pedig a létminimum alatt él. Ez egyértelműen a kapitalista rezsim bűne, ilyen mértékű egyenlőtlenség 1945 óta sohasem volt Magyarországon. Különösen aggasztó, hogy míg a felnőttek 20%-a tartozik a szegénységgel és társadalmi kirekesztéssel veszélyeztettek csoportjába, addig a 7 éven aluli gyerekek között ez már 42%.
A növekvő társadalmi különbségeket a Fekete füzet a lakosság legalsó és legfelső tizedének egymáshoz viszonyított jövedelmével mutatja be. Vannak ennél érzékenyebb módszerek is (a leggazdagabb 1% kontra a többiek, stb.), de ez a legismertebb összehasonlítási modell. A Kádár-rendszer végén a legfelső decilis jövedelme 4,5-szöröse volt a legalsó tíz százalékának. Mára ez a mutató több mint nyolcszorosra emelkedett. Ehhez érdemes három megjegyzést fűzni. A nyolcvanas évek végi 4,5% lényegében megegyezett a svédországi aránnyal, vagyis az ideológiai különbségek ellenére egy szociáldemokrata jellegű jövedelempolitikát jelzett hazánkban is. Az amúgy joggal szidott Gyurcsány-korszakban – ahogy Ferge Zsuzsa is bemutatta – javult a legszegényebbek helyzete, hogy aztán 2010-től még mélyebbre lökje őket a Fidesz-rezsim. Végül tudni kell azt is, hogy néhány EU-országban még ennél is magasabb a legalsó és legfelső decilis közti jövedelemkülönbség, vagyis önmagában ez kevés érv az Orbán-rezsim különösen antiszociális jellegére. Azt kell inkább bemutatni és hangsúlyozni, hogy a legszegényebb két-három millió ember életkörülményei nálunk sokkal rosszabbak az Európai Unióban létező és elvárható minimumnál, azaz a nyugati szegények helyzeténél.
Ahogy Farkas Péter fogalmaz, valóban „hajmeresztő” a társadalmi juttatások elosztásának módja. Míg a felső tized évente átlagosan 740 ezer forintot kap az államtól lakástámogatás, gyerekek utáni adókedvezmény, stb. címen, addig a legszegényebb decilis csak 210 ezer forintra számíthat. Ez jelzi legjobban az Orbán-rezsim antiszociális, szegényellenes jellegét. A jövedelmi különbségek a kapitalista országokban általában magasak, azok voltak nálunk is az MSZP-SZDSZ kormányok alatt. De legalább a jóléti kiadások a jövedelmi különbségek részleges kiegyenlítését szolgálták. Politikailag különösen izgalmas kérdés lenne annak részletezése, miért váltak a többszörösen is kizsákmányolt legszegényebbek a Fidesz leghűbb szavazóivá.
A rendszerváltozás után látványosan megnőtt a felsőfokú oktatásban résztvevők aránya, és velük együtt a vidéki városban megnyílt egyetemi, főiskolai karok, társintézmények száma. Az elmúlt évtizedben azonban ez a folyamat megfordult, folyamatosan csökken a főiskolára, egyetemre járók aránya. Ez és a tankötelezettség korhatárának 16 évre csökkentése együttesen nagyon aggasztó jel. Azt vetíti előre, hogy hazánk a kapitalista versenyen belül is visszaszorul, innovációra, dinamikus fejlődésre képtelenné válik, valóban csak „összeszerelő üzemként” vegetál. Ha valaki majd kibővíti ezt a Fekete füzetet, akkor mindenképp érdemes lesz összevetnie a magyar statisztikákat a cseh, szlovén és szlovák adatsorokkal. Nekik is a kapitalizmus jutott osztályrészül, de annak keretein belül sikeresebbek tudtak lenni, mint mi.
A mű kibővítése, a projekt folytatása esetén érdemes lenne a mediánbér és az átlagbér közti különbséget is bemutatni. A kormányzati propaganda szívesen dicsekszik az átlagbér (és az átlagjövedelmek) emelkedésével. Sajnos kevesebben tudják, hogy a mediánbér lényegesen alacsonyabb ennél. Mivel nem mindenki érzékeli a kettő közti különbséget, vegyünk egy alappéldát. Ha Mária havi 200 ezret, János 300 ezret és Richárd 500 ezret keres, akkor az átlagbérük 333 ezer forint, a medián (vagyis a keresete szerint az átlag legközepén álló személy pénze) bérük viszont csak 300 ezer. Ha Richárd kormány közeli munkahelyen dolgozik és fizetését 700 ezer forintra emelik, akkor az átlagbér máris 400 ezer forintra nő, míg a mediánbér egy fillérrel sem emelkedett. És valóban: bizonyos társadalmi csoportok, foglalkozási ágak jövedelme láthatóan befagy, miközben egyes rétegek bére aránytalanul magasabb lett. A mediánbér fogalmát már csak ezért is lenne érdemes szélesebb körben megismertetni és használni.
A Fekete füzet egyáltalán nem foglalkozik demográfiai adatokkal, amire nyilván sor kerül majd a rendszerváltozás következményeinek mélyebb elemzésénél. Röviden szólva a helyzet ellentmondásos. A születések számának tragikus csökkenése az új rendszer szinte totális csődjét mutatja, míg a születéskor várható élettartam látványos emelkedése az új viszonyok mellett szól. 1980-ban 10, 7 millióan éltünk e hazában, most pontosan egy millióval kevesebben. Az 1980-as 148 ezer évi élve születésről (ami korábban még magasabb volt) 2018-ra 89 ezerre csökkent a születések száma. Ez tökéletes demográfiai katasztrófa, amiről a baloldal sajátos módon nem szeret eléggé beszélni. Ha a Fidesz lenne ellenzékben, ilyen mutatók mellett minimum tudatos népirtással vádolná a baloldali-liberális kormányzatot. Másfelől viszont a születéskor várható élettartam a nők esetében 6, a férfiaknál pedig közel 7 évvel magasabb lett. (79,2 és 72,5 jelenleg, vagyis a férfiaké most is alacsonyabb, csak a különbség csökkent). A fővárosban élők és a jómódúak persze többet „profitálnak” belőle, de végső soron minden társadalmi rétegre kihat. Csökkent az öngyilkosságok száma, visszaszorult a dohányzás, a társadalom jelentős része igyekszik egészségesebben élni. Más dolog, hogy erre sokszor nem a józan belátás, hanem az állandó egzisztenciális verseny kényszeríti az állásban levőket, a nyugdíj mellett dolgozókat és az állást kereső fiatalokat. Biztos lesznek olyan olvasói a Fekete füzetnek, akik a húsfogyasztás csökkenését Farkas Péterrel szemben egyáltalán nem tartják negatív tendenciának.
A kultúra fogyasztása az internet révén olyan forradalmi módon változott meg, hogy ma szerintem képtelenek vagyunk megítélni, jó vagy rossz irányba megyünk-e. A vidéki mozik bezárása biztos kulturális veszteség, a legális vagy illegális letöltések révén viszont a világ filmtermése szinte azonnal elérhető, főleg a fiatalabb nemzedékek számára. Soha ennyi színházi előadást nem tartottak, mint napjainkban, az alternatív és kísérleti színházak elleni kormányzati fellépés („tao”) indirekt azt jelezte, hogy a rezsim meglátta a bennük rejlő „szabadság-veszélyt”.
Harminc év után lehetetlen megmondani, hol tartanánk ma, ha nem következik be az 1989/90-es rendszerváltozás. Egyetlen egykori európai szocialista országban sem maradt meg az akkori rendszer, talán még a mai Kuba áll a legközelebb az akkori modellünkhöz. Ahol a kommunista pártok hatalmon maradtak, ott – leglátványosabban Kínában – az állami fejlesztés és a piacgazdaság kombinációjával, azaz a vegyes gazdasággal értek el szédítő sikereket. A legjobb feltehetően az lett volna, ha a nyolcvanas évek végén Magyarország is az erőltetett privatizáció helyett önerőből, fokozatosan tér át a vegyes gazdaságra. De a nemzetközi körülmények és a hazai neoliberális kommandók ezt nagyjából lehetetlenné tették.
Farkas Péter kiváló kezdeményezését mindenképp érdemes folytatni, „füzetből” könyvvé fejleszteni.
