hu | fr | en | +
Accéder au menu

Lehet-e szocializmus barbárság helyett?

JPEG - 5.8 kio

Útelágazásához érkezett mind a nemzetközi, mind pedig a hazai baloldal: vagy képes egy antikapitalista, rendszerkritikai alternatíva mellett elkötelezni magát, vagy pedig felőrlik a barbárság (neoliberális, fasiszta) erői. Ezekről a dilemmákról szól a Krausz Tamás történésszel készített interjúkat tartalmazó és Bartha Eszter által összeállított kötet az Eszmélet Zsebkönyvtár sorozatban.*

Az interjúk – amelyek keretezik és meghatározzák Krausz Tamás életművét – olyan csomópontok körül sűrűsödnek, amelyek egyúttal a címben jelzett kérdésre adható válaszok főbb hangsúlyait is körvonalazzák. A történész munkásságának az a legfőbb, Lukács György és Mészáros István munkásságára visszavezethető alapkérdése, hogy miként lehet elméletben körvonalazni és a gyakorlatban kivitelezni egy radikális baloldali, rendszerkritikai alternatívát. Ha ránézünk a hazai politikai helyzetre, akkor mielőtt csípőből rávágnánk erre azt, hogy a radikális baloldal megmaradt csupán szellemi közegekben működő zárványként és nem vált valódi politikaformáló tényezővé, idézzük fel a kötet és az életmű egyik legfontosabb gondolatát: ha lemondunk a rendszerkritikai alternatíváról, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy létrejönnek a kapitalizmusnak és a fasizálódó politikai rendszereknek azok – az Eszmélet által már a ’90-es években előre jelzett – a szélsőségei, amelyek a rendszerváltás utáni helyzetet meghatározták. Krausz szerint mindez nem egyedi jelenség Kelet-Európában, sem időben, sem pedig térben, hiszen itt a demokrácia címkejelzés alatt épültek/épülnek ki tekintélyuralmi rendszerek. Mindennek fő oka – és erre majd még visszatétek – az, hogy a politikai/jogi, gazdasági és szociális értelemben vett demokrácia programjai elváltak egymástól. Ennek fényében kerülnek megfogalmazásra az interjúkban azok a főbb üzeneteket, amelyek bármilyen (alakuló) baloldali párt, mozgalom, szellemi műhely számára megfontolandók. A következőkben ezeket rekonstruálom és a legfontosabb üzeneteket szó szerint is idézem.

A baloldal önazonosság- és identitás-hiánya és az ebből fakadó kriminalizálás

Az interjúkon átívelő egyik legfontosabb gondolat számomra az, hogy addig ne is várjunk Magyarországon baloldali politikát, ameddig önmagunkat liberális mércékkel mérjük: egyrészt úgysem tudunk megfelelni ezeknek; másrészt pedig nem is lehet célunk a megfelelés, mert alapvető gondjaink vannak a liberális etalonnal. A rendszerváltás után a radikális baloldali gondolat szellemi műhelyekben élt tovább (ilyen fáklyahordozónak tekinthető maga az Eszmélet is, de örvendetes módon az utóbbi évtizedben is fontos kritikai műhelyek jöttek létre), amin nem is csodálkozhatunk, mert a politikai baloldal önmagát a mindenkori liberális erők struktúráiban határozta meg: az volt a fontos, hogy mit gondolnak, mit írnak a liberálisok, ebből pedig az következett, hogy minden ami ebben a pártokon kívüli radikális mozgalmi-műhely szférában került megfogalmazásra az nem érte le a politikai baloldal ingerküszöbét, mégpedig azért mert nem ment át a liberális szűrökön. Pontosabban szólva a politikai baloldalt beoltották a liberális vakcinával, amely ugyan ideig-óráig kellemes lábvízszerű meleget adott, de elmaradt mindenféle szembenézés, ami megtisztíthatta volna a baloldalt és érzékennyé tette volna arra a társadalmi dühre, kiábrándulásra, amelyből végül is a jobboldal profitált egy autoriter berendezkedés létrehozásával. Krausz Tamás szerint: „A magát baloldalnak tartó csoportosulások, társadalmi erők nem tudtak kilépni a liberalizmus szorításból, nem tudtak önálló politikai erőként megszerveződni. Rettegnek minden, valóban baloldali programtól, mind ördög a tömjénfüsttől. A parlamenten kívüli baloldal nálunk... igen gyenge, kis csoportokra széteső, felemelkedésének feltételei egyelőre nem látszanak.” (56.). Ennek a baloldali önsorsrontásnak az egyik legjelentősebb szimptómája az, hogy a Magyar Szocialista Párt képtelen volt kitörni a liberálisok és konzervatívok nagykoalíciója által rá aggatott „kommunista” bélyeg bűvköréből, ez egyúttal determinálta azt is, hogy a párt nem tudott saját múltjáról, benne a rendszerváltásról, sem pedig a globalizált kapitalizmusról egy önálló narratívát kialakítani. Ahogyan azt a történész megjegyzi: „… a rendszerváltás szociális és politikai következményei erősen megfélemlítik a lakosságot, a munkavállalók egy részét. Egy részét megfélemlíti, más részét prostituálja, lekenyerezi, lefizeti a regnáló hatalom. Kriminalizál mindent, ami szovjet, ami szocialista, ami baloldali, szociáldemokrata vagy kommunista. Hogyan merjenek az emberek a baloldali történelem és hagyomány ilyen erejű kriminalizálásával szembehelyezkedni?” (38.). Elkövetésre került ezentúl még egy történelmi mulasztás is, ugyanis amíg a politikai baloldalt porba sújtotta a saját „antikommunista” démonjaival való szükségtelen viaskodás és a liberálisok felé való perverz megfelelései kényszer, addig a radikális baloldal szellemi köreiben számos ígéretes politikai projekt ideológiai alapjai sejlettek fel, amelyre az MSZP totálisan érzéketlen maradt. Többek között ezért is állítja Krausz Tamás azt, hogy a magyar politika „jobbra nyitott, balra zárt”. A politikai baloldalt egyszerre kriminalizálták és kriminalizálta saját magát – ha ez áldozathibáztatás, akkor vállalom.

A jó kapitalizmus illúziója és a fasizmus

Ennek a szellemi és politikai bénultságnak van egy másik, még szomorúbb jele az, hogy a politikai baloldal kritikátlanul fogadta be a „jó kapitalizmus” illúzióját, illetve a kapitalizmus alternatívnélküliségét. A történész indoklása szerint: „Azt papolták, hogy előbb felépítik a »jó« kapitalizmust, aztán majd harcolnak ellene. Nos, felépítették az oligarchikus kapitalizmus rémes épületét és nem akarnak ellene harcolni, jól megélnek a politikából.” (72. o.). A centrum kapitalizmusához való felzárkózás programja annyira áthatotta a rendszerváltás utáni politikai baloldalt, hogy kritikátlanul viszonyult a liberalizmushoz és a liberális elit határozta meg azokat a gazdasági kereteket, amelyeken belül még kifejthető volt egy minimumra szorított szociális program. Ahogyan azt már említettem, ez a liberális dogmához való már-már tragikomikus igazodás vezetett oda, hogy a baloldal nem tudott mit kezdeni azzal a társadalmi dühhel, ami aztán 2010-re elsöpörte őket. Ugyanakkor a politikai baloldal elmulasztott még egy fontos dolgot és ennek máig ható, alapvető következményei lettek, a baloldal figyelmen kívül hagyta József Attila intését („Tőke és Fasizmus jegyesek…”) és nem nézett szembe azzal, hogy a globális kapitalizmus alapelemeinek kritikátlan átvétele utat nyithat a fasizálódás felé. Krausz Tamás szavaival: „Noha, a fasizmus, a nácizmus gazdasági gyökerei, a fasiszta mozgalom és a hatalom finanszírozásának kapitalista alapjai világosak és egyértelműek, hangsúlyozni kell, hogy a világgazdasági rendszeren belül is összefonódott a polgári demokrácia a fasizmussal.” (44.). Illetve: „… itt a kapitalizmus félperifériás struktúraformái szilárdulhattak meg, és minden kísérlet, amely a nemzeti burzsoázia állami segédlettel való létrehozására irányul, előbb-utóbb autoriter rendszerek kialakulásához vezet.” (97.). Éppenséggel az Orbán-rendszer bizonyította azt be, hogy egy autoriter berendezkedés a végletekig képes kiszolgálni a kapitalizmust: „… a fasizmus mint tömegmozgalom eleve a tőkeuralom, a politikai értelemben gyenge burzsoázia védelmében szerveződött meg azzal a céllal, hogy megszabaduljon a kapitalizmus mindenféle polgári törvényességétől egészen a totális diktatúra megvalósításáig, ami a profittermelés számára kedvező perspektívákat nyújtott…” (43.). A liberális demokrácia joguralmát szétmállasztotta az orbáni politika és úgy rakott össze egy alkotmányos diktatúrát, hogy az a nemzeti és nemzetközi burzsoázia érdekeit szolgálja ki.

A demokrácia társadalmi alapja és a liberálisok ősbűne

Bármilyen, demokráciát ténylegesen kiépíteni kívánó baloldali kezdeményezésnek szembesülnie kell azzal, hogy az 1989-től létrehozott liberális demokrácia összeomlásának legfontosabb oka a társadalmi alapok hiánya volt. A liberális demokráciát felépítő politikai elit a demokráciára úgy tekintett, mint amelynek elsődleges a jogi/politikai tartalma és ily módon az alkotmányos demokráciaként került létrehozásra. Pedig a demokrácia működésképtelen társadalmi és gazdasági talapzat nélkül és ennek igen mély alapjai vannak a baloldali elméletben és gyakorlatban: „… Lenin számára általában elméletileg a demokrácia mint fogalom, gazdasági, szociális és politikai-jogi fogalom volt egyidejűleg. Demokrácia ott van valójában, ha az a gazdaságban, a termelési folyamatokban is érvényesül, vagyis létrejön a termelők demokráciája.” (61-62.). A hazai félperifériás demokrácia kiépítésének legnagyobb hazugsága éppen a nyugati minták erőltetett utolérése volt, valamint az, hogy ez társadalmi/gazdasági alap nélkül menni fog: „… a félperiférián a demokratikus polgárságnak és egyáltalán a polgári demokrácia társadalmi és politikai feltételeinek hiánya megpecsételi a centrumkapitalizmus importját, a nyugat-európai »értékek« meghonosítását, az »utolérés« egész »projektumát« mint a liberálisok leghőbb vágyát.” (158.). A kudarc végzetesnek bizonyult és olyan mély társadalmi kiábrándultsághoz vezetett 2006-tól, amelynek során egyrészt példátlanul megerősödött a szélsőjobboldal, majd pedig bekövetkezett a 2010-es autoriter rendszerváltás, amelynek során a kormányzó Fidesznek 10 év alatt sikerült a hegemón szélsőjobboldali párttá válnia. A liberális elit eközben nem nézett szembe a kialakult helyzetért viselt felelősségével és mind a mai napig úgy akarják leváltani az Orbán-rendszert, hogy az a 2010 előtti világ visszahozását jelentse: „A liberális álláspont érthető, hiszen az autoriter rendszer »előkészítésében« játszott szerepüket kívánják elleplezni, éppen úgy, mint ahogyan semmilyen önkritikát nem gyakoroltak a rendszerváltás emberellenes következményeiért…” (96.)

* * *

Krausz Tamás és az Eszmélet elkötelezett abban, hogy a neoliberális kapitalizmusnak és a fasizmusnak van – Marx, Lenin, Gramsci, Rosa Luxemburg, Lukács György és Mészáros István munkásságára alapított – rendszerszintű alternatívája. Reménységük egy olyan baloldal létrehozása, amely közreműködik korszakunk munkássága új osztálytudatának kialakításában és ezen keresztül a társadalmi önvédelem megszervezésében: „A társadalmi önszerveződés, a munkavállalói szándék és akarat felkeltése, e tekintetben egy antikapitalista baloldali »pártnak«, organizációnak a legalapvetőbb feladata lenne.” (182.). Egy rendszerkritikai baloldal számára azonban alapvető fontosságú az, hogy a fenti kulcsfontosságú üzenetek (fellépés saját kriminalizálása ellen; leszámolás a jó kapitalizmus illúziójával; a demokrácia gazdasági és társadalmi lábazatának fontossága) mentén kezdje el magát megszervezni és csakis ez lehet az alapja bármilyen politikai összefogásnak az önkényuralmi rendszerek ellen: „… a rendszerkritikai baloldal számára az egyik tanulság bizonyosan az, hogy a liberálisokkal való bármiféle együttműködés feltétele a baloldal antikapitalista arculatának megtartása, a fennálló oligarchikus rend kíméletlen, gazdasági alapú társadalomkritikája.” (163.). Csakis így lehet a barbárságnak alternatívája!

*Bartha Eszter: "A népírtástól a történelemhamisításig - Rendszerkritikai megközelítések Krausz Tamással" Eszmélet zsebkönyvtár, 2019.

Antal Attila

Megosztás