James Petras részletes könyvismertetője Frances Stonor Saunders Ki fizette a dudást: A CIA és a kulturális hidegháború c. könyvéről

Kategória: 2020. február
Írta: James Petras
Találatok: 2108

ciaJames Petras részletes könyvismertetője Frances Stonor Saunders Ki fizette a dudást: A CIA és a kulturális hidegháború c. könyvéről.

Egy már régen megjelent könyvre és könyvismertetésre hívjuk fel olvasóink figyelmét. A könyv magyarul azóta sem jelent meg, pedig minket, országunkat és egész régiónkat is közelről érint, hiszen – amint azt a cikk megfogalmazza – kulturálisan meghódították Kelet Európát és a volt Szovjetuniót, a hidegháború ideológiai harcát a Nyugat nyerte meg.

A témát egyébként azóta is sokan kutatják, és így kerülnek napvilágra hírek a beavatkozás technikáiról és főleg hatékonyságukról. Szinte hihetetlen, milyen részleteiben is kidolgozott tervek alapján járt el a CIA a szocialista országok bomlasztására és zavarkeltésre. Így például nemrégiben jelent meg egy ismertetés a 168 órában, amelyet a balmix is átvett (http://balmix.hu/hu/felhivasok/36190-https-168ora-hu-kulfold-cia-magyarorszag-politika-akcio-rajk-laszlo-177500), és amely a CIA szerepét mutatja be az 50-es évek végzetes cseh, lengyel és magyar kommunista karaktergyilkosságaiban.

Időben közelebb hozzánk a Kék Szalag Bizottság gazdasági programjavaslatát ajánlanám az olvasóknak – nagyobb könyvtárakban elérhető –, amelyben a rendszerváltás utáni gazdasági és szociális (nyugdíj, oktatás, egészségügy stb.) átalakulás irányát szintén a Nyugat által kidolgozott tervek alapján valósítottuk meg „mi magunk”, vagy James Petras szavaival: „a résztvevő azt hiszi, hogy saját véleménye alapján lép fel, de épp abba az irányba mozdul, amelyet elvárnak tőle”. – a szerk.

James Petras könyvismertetője:

A könyv részletesen ismerteti azt a módot, ahogyan a CIA behatolt kulturális szervezetek széles körébe és élcsapatszerű szervezetein keresztül – például olyan barátságos filantróp szervezetek útján, mint a Ford és a Rockefeller Alapítvány, – befolyásolta azokat. A szerző, Frances Stonor Saunders részletesen ismerteti, hogyan és miért tartott a CIA kulturális kongresszusokat, szervezett kiállításokat, sőt hangversenyeket is. Közismert szerzők műveit is publikálta, fordította és terjesztette, amennyiben azok tartalmilag megfeleltek a washingtoni politika számára. Hogy hatástalanítsák a társadalmi tartalmú művészeteket, helyettük szponzorálták az absztrakt művészetet, illetve világszerte finanszírozták a marxizmus, a kommunizmus és a forradalmi politika ellen felszólaló lapokat és folyóiratokat, amelyek mentegették vagy legalábbis figyelmen kívül hagyták az amerikai imperialista politika erőszakos és destruktív jelenségeit. A nyugati országokban a CIA az értelmiségi szabadság legismertebb szószólói közül volt képes sokakat a saját politikája szolgálatába állítani, olyannyira, hogy egyes értelmiségiek egyenesen a CIA fizetési listáján szerepeltek.

Sokan tudatosan vettek részt CIA-„projektekben”, mások pedig be- és kisodródtak a CIA pályájáról, majd az 1960-as évek végén, a vietnami háború és a politikai közhangulat balra fordulásakor, az után hogy nyilvánosságra került a CIA-s szponzorálás ténye, úgy tettek, mintha nem is tudtak volna a CIA-kapcsolatról.

A közvetlenül és közvetve pénzelt antikommunista amerikai és európai publikációk között volt a Partisan Review, a Kenyon Review, a New Leader, Encounter és sok más. A CIA által pénzelt és reklámozott értelmiségiek között volt Irving Kristol, Melvin Lasky, Isaiah Berlin, Stephen Spender, Sidney Hook, Daniel Bell, Dwight MacDonald, Robert Lowell, Hannah Arendt, Mary McCarthy és sokan mások az Egyesült Államokban és Európában. Európában a CIA különösen érdeklődött a „demokratikus baloldal” és a volt baloldaliak, köztük Ignacio Silone, Stephen Spender, Arthur Koestler, Raymond Aron, Anthony Crosland, Michael Josselson és George Orwell iránt, és reklámozta őket.

Sidney Hook és Melvin Lasky ösztönzésére a CIA hatékonyan támogatta a Congress for Cultural Freedomot [A Kulturális Szabadság Kongresszusa], amely egyfajta kulturális NATO volt, ahol együtt csoportosult mindenféle bal- és jobboldali „antisztálinista”. Teljesen kötetlenül védelmezték a Nyugat kulturális és politikai értékeit, támadták a „sztálinista totalitarianizmust”, és csak nagy óvatosan, lábujjhegyen tipegtek az amerikai rasszizmus és imperializmus témái körül. A CIA által támogatott folyóiratokban, esetenként, közzétettek az amerikai tömegtársadalmat marginálisan bíráló cikkeket is.

Ami különösen bizarr volt a CIA által pénzelt értelmiségiek e gyülekezetében, az nemcsak politikai kiállásuk, de annak a megjátszása is, hogy ők az igazság érdektől mentes keresői, tekintélyromboló humanisták, szabad szellemű értelmiségiek, művészek a művészetért, akik szemben állnak a sztálinista apparátus romlott, elkötelezett, házi bértollnokaival.

Lehetetlen elhinni az állításaikat arról, hogy nem tudtak a CIA-kapcsolatról. Hogyan tudták volna nem észrevenni, hogy folyóirataikban az USA déli államaiban elkövetett számos lincselést az egész időszakban még alapfokon sem bírálták? Hogyan tudták volna nem észrevenni, hogy kulturális kongresszusaikon teljesen hiányzott az USA milliók halálához vezető imperialista beavatkozásainak bírálata, pl. Guatemala, Irán, Görögország és Korea esetében? Hogyan tudták volna nem észrevenni napjaik minden imperialista bűnének teljes megbocsájtását azokban a folyóiratokban, amelyekbe írtak? Mindannyian katonák voltak, egyesek gördülékeny beszédűek, mások marók, durvák és vitatkozók, mint Sidney Hook és Melvin Lasky; és voltak elegáns esszéírók, mint Stephen Spender vagy álszent informálók, mint George Orwell.

Frances Stonor Saunders bemutatja az Ivy League WASP-elitet (a Borostyán Liga – a leghíresebb egyetemek az USA keleti részén és a White Anglo-Saxon Protestant – fehér angolszász protestáns), ahol a szálakat a CIA mozgatja, és a baloldali disszidensekre vicsorgó, kíméletlen zsidó ex-baloldaliakat. Amikor az 1960-as évek végén kiderült az igazság, New York, Párizs és London „értelmisége” felháborodást színlelt, és azt állította, hogy őt kihasználták – ekkor a CIA bosszút állt.

Tom Braden, a CIA nemzetközi szervezeteinek ágazati igazgatója lerántotta a leplet, és részletesen bemutatta, hogy igenis tudniuk kellett, ki fizette a béreiket és az ösztöndíjaikat (397–404 old). Braden szerint a CIA az „irodalmi habot” finanszírozta, ahogyan Cord Meyer jellemezte Hook, Kristol, és Lasky antisztálinista értelmiségi házifeladatként megírt kitöréseit. Az úgynevezett „demokratikus baloldal” legnagyobb presztízsű és legismertebb lapjairól (Encounter, New Leader, Partisan Review) Tom Braden írta meg, hogy ezekre a pénz a CIA-tól jött, sőt azt is, hogy egy ügynök lett az Encounter szerkesztője. „1953-ra, írta Braden, minden területen működtettünk nemzetközi szervezeteket, vagy befolyásoltuk ezeket.”

Saunders könyve hasznos információt tartalmaz arról, hogy a CIA szellemi szakemberei milyen módszerekkel védték a kulturális fronton az USA imperialista érdekeit. Fontos vitát indít el ugyanakkor a CIA-közeli értelmiségiek által védett ideológiai és művészi hozzáállás hosszú távú következményeiről is.

Frances Stonor Saunders cáfolja Hook, Kristol és Lasky állításait, hogy a CIA és baráti alapítványai kapcsolódó feltételek nélkül finanszíroztak volna. Bizonyítja, hogy „a CIA által támogatott egyénektől és intézményektől azt várták el, hogy részt vegyenek a propagandaháborúban.” A leghatékonyabb propagandát a CIA olyanként határozta meg, amelyben a résztvevő azt hiszi, hogy saját véleménye alapján lép fel, de épp abba az irányba mozdul, amelyet elvárnak tőle. A CIA megengedte, hogy emberei a „demokratikus baloldalon” alkalmanként társadalmi reformról fecsegjenek, de igazából a nyugati marxisták, valamint a szovjet írók és művészek elleni „antisztálinista” viták gerjesztésében és az irodalmi gyalázkodásban volt leginkább érdekelt, ezt finanszírozta a legbőkezűbben és reklámozta a leglátványosabban.

A kommunizmus elleni harcot Tom Braden „konvergenciának” nevezte, amely a CIA és az európai „demokratikus baloldal” között jött létre. A „demokratikus baloldal” és a CIA együttműködése kiterjedt sztrájktörések szervezésére Franciaországban, információgyűjtésre a sztálinistákról (Orwell és Hook) és burkolt rágalomkampányokra a baloldali művészek elismerésének (így Pablo Neruda 1964-es Nobel-díjának) megakadályozása céljából.

A CIA, mint az amerikai kormány kulturális hidegháborúval legérintettebb szerve, a második világháborút közvetlenül követő időszakban Európára koncentrált. A kapitalista háború, a gazdasági visszaesés és a háború utáni megszállás közel két évtizedes tapasztalata után az európai értelmiség és a szakszervezetek túlnyomó többsége antikapitalista volt, és különösen ellenezte az Egyesült Államok hegemón törekvéseit. A kommunizmus vonzereje és az európai kommunista pártok (különösen a francia és az olasz) erejének növekedése ellen a CIA kétszintű programot dolgozott ki. Egyrészt, mint Frances Stonor Saunders kifejti, bizonyos európai szerzőket egy kifejezetten „antikommunista program” részeként reklámoztak. A CIA kulturális komisszárjának „alkalmas szövegekre” vonatkozó kritériumai között volt „a szovjet külpolitika és a kommunizmus mint kormányforma minden bírálata, amennyiben objektívnek (sic!), meggyőzőnek és időszerűnek ítéljük meg.” A CIA különösen buzgón publikált olyan kiábrándult ex-kommunistákat, mint Ignazio Silone, Arthur Koestler és André Gide. Antikommunista írókat népszerűsített, költséges konferenciákat finanszírozva Párizsban, Berlinben és Bellagioban (a Como-tónál), ahol tárgyilagos társadalomtudósok és filozófusok, mint Isaiah Berlin, Daniel Bell és Czeslow Milosz dicsérték saját gondolataikat (valamint a nyugati szabadság és intellektuális függetlenség erényeit, a CIA-gazdák által meghatározott antikommunista és Washington-barát paramétereken belül). E tekintélyes értelmiségiek egyike sem mert kételyeket kifejezni vagy kérdéseket feltenni azzal kapcsolatban, hogy az USA tömeggyilkosságokat támogatott a gyarmati Indokínában és Algériában, boszorkányüldözést folytatott amerikai értelmiségiek ellen, de az USA déli államaiban zajló paramilitáris (Ku Klux Klan) lincselések ellen sem emelték fel a szavukat. Sidney Hook, Melvin Lasky és a Partisan Review csoport szerint, akik buzgón kerestek finanszírozást a kvázi-becsődölt irodalmi műveikhez, az ilyen banális aggályok csak „a kommunisták kezére játszottak” volna. Az úgynevezett tekintélyes antikommunista irodalmi és politikai folyóiratok közül sok régen tönkrement volna a CIA támogatása nélkül, hiszen az a példányok ezreit vásárolta fel, majd terjesztette ingyen.

A másik kulturális vonal, amelyen a CIA működött, sokkal kifinomultabb volt. Szimfóniákat, művészeti kiállításokat, balettet, színházi csoportokat és jól ismert dzsessz- és operaelőadókat támogatott azzal a kifejezett céllal, hogy semlegesítse az antiimperialista érzelmeket Európában, és elfogadtassa az amerikai kultúrát és kormányzatot. E politika mögött az a gondolat bújt meg, hogy az amerikai kultúra bemutatásával sikerüljön elérni a kulturális hegemóniát is, amely megtámasztaná a birodalom katonai-gazdasági erőfölényét. A CIA különösen buzgón küldött fekete művészeket Európába, főleg énekeseket (mint Marion Anderson), írókat és zenészeket (mint Louis Armstrong), hogy semlegesítsék az ellenségességet Washington hazai, rasszista politikája iránt. Ha a fekete értelmiségiek nem igazodtak az USA művészeti vonalához, és kritizáltak, úgy letiltották őket a listáról, mint az történt Richard Wright író esetében.

E nem politikainak látszó művészeti tevékenységek intellektuális tartalma feletti CIA-ellenőrzés fokát világosan mutatja az Encounter szerkesztőinek (mások között Lasky and Kristol) a reakciója Dwight MacDonald egyik cikkére. MacDonald, egy pártonkívüli anarchista értelmiségi, régóta együttműködött a CIA által működtetett Kulturális Szabadság Kongresszussal és az Encounterrel. 1958-ban írt egy „America America” című cikket az Encounterbe, amelyben elutasította az amerikai tömegkultúrát, annak földhözragadt materializmusát és az emberek közötti kapcsolatok nyersességét. Cáfolata volt ez épp azoknak az amerikai értékeknek, amelyek a fő propaganda témái voltak a CIA és az Encounter kommunizmus elleni kulturális háborújának. MacDonald támadása a „dekadens amerikai impérium” ellen túl sok volt a CIA-nak és házi értelmiségeinek az Encounternél. Mint Tom Braden kifejtette az értelmiségiekhez szóló útmutatójában, „a CIA-pénzeket kapó szervezetektől nem kell azt követelni, hogy támogassák az amerikai politika minden aspektusát”, de feltétlenül van egy határpont, különösen az USA külpolitikájával kapcsolatban. Annak ellenére, hogy MacDonald korábban egyik szerkesztője volt az Encounternek, a cikket elutasították.

Az olyan hidegháborús írók, mint Nicola Chiaromonte, aki az Encounter második számában írta le azt az ájtatos állítást, hogy „a kötelesség, amelyet egy értelmiségi sem kerülhet meg saját maga degradálása nélkül, leleplezni a valótlanságokat, és elutasítani a »hasznos hazugságok« igazságnak nevezését”, bizonyosan nem volt érvényes az Encounterre és közreműködőinek kiváló listájára, különösen nem a Nyugat „hasznos hazugságainak” kezelése terén.

Frances Stonor Saunders könyvében az egyik legfontosabb és legizgalmasabb téma ahhoz kapcsolódik, hogy a CIA és szövetségesei a Modern Művészetek Múzeumában (Museum of Modern Art – MOMA) hatalmas pénzösszegeket költöttek – a társadalmi tartalmú művészet elleni küzdelem jegyében – az absztrakt expresszionista (AE) festmények és festők reklámozására. Ahhoz, hogy a CIA pártfogásába vegye az absztrakt expresszionista művészetet, le kellett küzdje a Kongresszus jobbszárnyát. A CIA az AE-ben „antikommunista ideológiát, a szabadság ideológiáját, a szabad vállalkozást látta. Nem figuratív, politikáról nem szól, így igazi antitézise a szocialista realizmusnak”. (254 o.) Az AE-t a nemzeti akarat kifejezésének tekintették. A jobboldali bírálatot megkerülendő, a CIA a magánszektorhoz fordult (nevezetesen a MOMA-hoz és társalapítójához, Nelson Rockefellerhez, aki az AE-t „szabadvállalkozó festészetnek nevezte”). A MOMA-nál sok igazgató tartós kapcsolatban állt a CIA-val, és lelkesen közreműködött, hogy az AE-t fegyverként használják fel a kulturális hidegháborúban. Bőkezűen finanszírozott AE-kiállításokat szerveztek Európa-szerte; művészeti kritikusokat mozgósítottak, és művészeti magazinok ontották a dicsérő cikkeket. A MOMA és a CIA Fairfield Alapítványának közös finanszírozása biztosította Európa legtekintélyesebb galériáinak az együttműködését, amelyek azután befolyásolták az esztétikát Európa-szerte.

Az AE-t mint a „szabad művészet” ideológiáját (George Kennan, 272. o.) használták a politikailag elkötelezett művészek elleni támadásra Európában. A Kulturális Szabadság Kongresszusa (közvetlenül a CIA szervezete) teljes súlyát az absztrakt festészet mögé állította a reprezentatív vagy realista esztétikával szemben, és ezt kifejezetten politikai célból tette. Az AE politikai szerepét elemezve Frances Stonor Saunders hangsúlyozza: „A kulturális hidegháborúban az amerikai festészet által játszott szerep egyik rendkívüli jellemzője nem az a tény, hogy részévé vált a CIA-vállalkozásnak, hanem az, hogy egy mozgalom, amely oly határozottan nyilvánította magát apolitikusnak, ilyen átpolitizálttá válhatott.” A CIA a szabadsággal társította az apolitikus művészeket és művészetet. Az irónia természetesen abban állt, hogy az apolitikus jelmez csak baloldalellenes fogyasztásra szolgált.

Mindazonáltal a CIA és kulturális szervezetei képesek voltak alapjaiban átalakítani a háború utáni művészetet. Sok tekintélyes író, költő, művész és zenész hangoztatta politikai függetlenségét, és deklarálta hitét a l’art pour l’art mellett. A politikai elkötelezettség nélküli „szabad” művész vagy értelmiségi dogmája elhatalmasodott és máig erős.

Míg Frances Stonor Saunders a CIA és a nyugati művészek és értelmiségiek közötti kapcsolatokat kiválóan és részletekbe menően ábrázolta, nem vizsgálta azokat az alapvető okokat, amelyekért a CIA szükségesnek találta a másként gondolkodás feletti ellenőrzést, illetve a széles körben alkalmazott félrevezetést. A kereteket jórészt a politikai verseny és a szovjet kommunizmussal kialakult konfliktus összefüggésében adja meg. Meg sem kísérli komolyan megvizsgálni a CIA kulturális hidegháborúját mint az egyik választ az osztályharcra, a harmadik világ forradalmaira és a USA imperialista gazdasági uralma ellen fellépő független marxista gondolkodásra. Ez Saunderst arra indítja, hogy a CIA egyes vállalkozásait és ügynökeit mások rovására, szelektíven dicsérje. A CIA kulturális háborúját nem egy imperialista rendszer részeként, hanem inkább elkülönült és a félrevezetésre építő válaszként elemzi és bírálja. Kelet-Európa és a volt Szovjetunió kulturális meghódítása azonban gyorsan eloszlat minden olyan elképzelést, hogy a kulturális háború egy védekező akció lett volna.

A kulturális hidegháborúnak már az eredete is az osztályharcban gyökeredzik. A CIA és az amerikai AFL–CIO[1] ügynökei, Irving Brown és Jay Lovestone (ex-kommunisták) dollármilliókat öntöttek erősen baloldali szakszervezetek bomlasztásába, illetve a szociáldemokrata szakszervezetek finanszírozása révén a sztrájkok letörésébe. A Kulturális Szabadság Kongresszusát és a felvilágosult értelmiségieket ugyanazok a CIA-ügynökök pénzelték, akik Marseillesben gengsztereket béreltek fel a dokkmunkások sztrájkjainak letörésére 1948-ban.

A második világháború után Nyugat Európában a régi jobboldal (amelyet kompromittáltak kapcsolatai a fasisztákkal) és a meggyengült kapitalista rendszer hitelét veszítette. A CIA felismerte, hogy a NATO-ellenes szakszervezetek és értelmiségiek aláaknázásához találnia (vagy feltalálnia) kell egy „demokratikus baloldalt”, amely kész lesz az ideológiai hadviselésre.

A kongresszusi jobboldal kifogásainak megkerülésére külön CIA-szektort állítottak fel. A demokrata baloldalt pedig lényegében a radikális baloldal ellen használták és arra, hogy ideológiailag fényezzék Európában az USA hegemóniáját. A demokrata baloldal ideológiai ökölvívói nem voltak olyan helyzetben, hogy befolyásolhassák az Egyesült Államok stratégiai politikáját és érdekeit. Nem is az volt a dolguk, hogy kérdéseket vagy követeléseket támasszanak, hanem szolgálniuk kellett a birodalmat a „nyugati demokratikus értékek” nevében. Csak amikor az Egyesült Államokban és Európában kialakult a vietnami háború masszív ellenzése, és ismertté vált a CIA-háttere, akkor váltott álláspontot sok CIA által reklámozott és pénzelt értelmiségi, és kezdte bírálni az USA külpolitikáját. Például miután a pályafutása nagyrészét a CIA bérlistáján töltötte el, Stephen Spender lett az USA vietnami politikájának bírálója, mint a Partisan Review egyes szerkesztői is. Mind az ártatlanságukat hangoztatták, de kevés kritikus hitte el, hogy egy szerelem oly sok folyóirattal, kongresszussal és mulatozással, oly hosszú időn át, minden tudatosság nélkül történhetett meg.

A CIA részvételének az USA, Európa és más országok kulturális életében fontos, hosszútávú következményei is voltak. Sok értelmiségit pontosan azért jutalmaztak presztízzsel, nyilvános elismeréssel és kutatási forrásokkal, mert a CIA által felállított ideológiai korlátokon belül működtek. A filozófiában, a politikai etikában, a szociológiában és a művészetben a legnagyobb nevek egy része a CIA által finanszírozott konferenciákon és folyóiratokban vált ismertté. Közülük sokan továbbra is a CIA által megszabott politikai paraméterek alapján határozzák meg a normákat és szabványokat az új nemzedék előrejutásához. Nem az érdem és nem is a felkészültség, hanem a politika – a washingtoni vonal – határozta meg az „igazságot” és a „kiválóságot”, valamint a jövendőbeli katedrákat a tekintélyes egyetemeken, alapítványokban és múzeumokban.

Az európai és amerikai demokratikus baloldal antisztálinista kitörései és retorikája, a demokratikus értékekbe és a szabadságba vetett hitük fennen hangoztatása hasznos ideológiai leplet borított a Nyugat iszonyatos bűneinek eltakarására. Így történt ez nemrégiben is, a NATO Jugoszlávia elleni háborújában, amikor a demokratikus baloldal számos értelmiségije sorakozott fel a Nyugat és a Koszovói Felszabadító Hadsereg oldalán, szerbek tízezreinek véres elűzése és ártatlan civilek tucatjainak legyilkolása mellé. Ha a hidegháború alatt az antisztálinizmus volt a demokratikus baloldal ópiuma, úgy ma az emberi jogi beavatkozásnak van ugyanilyen narkotizáló hatása, és az vezeti félre a mostani demokrata baloldaliakat.

A CIA kulturális kampányai megteremtették a prototípust a látszólag apolitikus értelmiségihez, egyetemi emberekhez és művészekhez, akik elszakadtak a nép harcától, és akiknek az értéke annál magasabb, minél messzebb állnak a dolgozó osztályoktól, és minél jobban törleszkednek a tekintélyes alapítványokhoz. A CIA-modell szerinti sikeres szakember olyan, mint egy ideológiai portás: kizárja az osztályharcról, a kizsákmányolásról és az US imperializmusról kritikusan író értelmiségieket, és őrzője az „ideológiai”, és a „nem objektív” kategóriáknak – vagy legalábbis ezt mondják nekik.

A CIA Kulturális Szabadság Kongresszusa csapatának tartós és káros hatása nem az amerikai imperialista politika konkrét védelmében rejlett, hanem abban, hogy sikerült elfogadtatniuk az értelmiség következő nemzedékeivel azt a gondolatot, hogy a befolyásos kulturális és politikai médiából ki van zárva az amerikai imperializmus komoly vitatása. Nem arról van szó, hogy ebben vagy abban a kérdésben a mai értelmiségiek vagy művészek progresszív álláspontot foglalhatnak-e el vagy sem. A probléma az írók és művészek között elterjedt hiedelem, hogy az antiimperializmus szociális és politikai értelmezésének nem szabad megjelennie a zenéjükben, a festészetükben és komoly írásaikban, ha azt akarják, hogy a munkájukat jelentős művészi értékűnek tartsák. A CIA tartós politikai sikere az volt, hogy meggyőzték az értelmiségieket arról, hogy a mély és hosszú távú baloldali elkötelezettség nem fér össze a komoly művészettel és tudományossággal. Az operában, a színházban és a művészeti galériákban, valamint a tudósok szakmai összejövetelein ma is láthatók és uralkodók a CIA hidegháborús értékei. Ki meri levetkőztetni a császárt?

Frances Stonor Saunders híres könyve, a Who Paid the Piper: The CIA and the Cultural Cold War [Ki fizette a dudást: A CIA és a kulturális hidegháború], 1999-ben jelent meg, Londonban, a Granta Books-nál. Saunders Oxfordban végzett történész és tévés-rádiós újságíró. A művészeti és az értelmiségi kör elemzője.

James Petras baloldali elkötelezettségű szociológus, emeritus egyetemi professzor. Könyvismertetése 1999-ben jelent meg a Monthly Review-ben The CIA and the Cultural Cold War Revisited [A CIA és a kulturális hidegháború áttekintése] címmel. Angolul itt olvasható: https://monthlyreview.org/1999/11/01/the-cia-and-the-cultural-cold-war-revisited/

 Fordította: Szende György

 

Tényfeltáró témában érdeklődő olvasók számára az alábbi könyveket ajánlhatjuk:  

Alain Guérin: A CIA emberei, Kossuth, 1983. – a Rajk perről is szó van benne

Markus Wolf: Az arc nélküli ember, Zrínyi, 1998. – A volt NDK kémfőnékének írása

Daniel Ellsberg: Végítéletgép – Egy atomháború-tervező vallomásai, Athenaeum, 2018.

Glenn Greenwald: A Snowden-ügy, HVG Kiadó, 2014.

[1] American Federation of Labor and Congress of Industrial Organizations, 1955-ben alapított, hírhedten reakciós szakszervezeti konföderáció – a ford.