Nincs olyan közösségi vagy magán döntéshozó, aki – legalább is szóban – elhanyagolhatja a klímahelyzet kihívásait. Ugyanakkor a környezetvédelmi mozgalom ideológiai győzelmét konkrét intézkedésekre kell váltani. El kell azon is gondolkodni, hogy a zöld kapitalizmust eszközként használhatják fel a demokrácia ellen.
„Nehezen fogadhatóak el azok az intézkedések, amelyeket meg kell majd hozni. Ki kell mondani, hogy a klímavédelmi intézkedések ellentétesek az egyéni szabadságjogokkal, következésképpen a demokráciával is” – állítja François-Marie Bréon klimatológus. (1) „Nem állítom, hogy nálam van a megoldás kulcsa (arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet a globális felmelegedés ellen harcolni), vannak nálam felkészültebb szakértők is” – ismeri el Aurélien Barrau asztrofizikus, majd hozzáteszi, hogy abban azonban biztos, hogy összehangolt intézkedéseket kell hozni, amelyek ütköznek az egyéni szabadságjogokkal.” (2) A kísértés, hogy a demokráciát sürgősen alá kell vetni kötelező klímaintézkedéseknek, lassan általánossá és elfogadottá válik.
„Sokáig tabu volt, hogy kényszerítő és népszerűtlen intézkedéseket kell meghozni, de az álláspont kezd elterjedni” – jegyzi meg Stéphane Foucart újságíró. Majd így összegzi: „Az alternatíva elég kellemetlen: le kell mondanunk a demokrácia mostani formájáról, hogy megfékezzük a felmelegedést, vagy pedig megvárjuk, hogy legyőzze a demokráciát?” (3)
Szemben azokkal az állítólagos tudósokkal, aki a „Valeurs actuelles” körül petícióznak, (4) a klímaváltozás valóságos. Beszéljünk tehát arról, hogy mit is jelent valójában az a kijelentés, hogy a demokráciát, legfontosabb értékünket, alá kell vetni a környezetvédelemnek. Annyi bizonyos, hogy egyfelől, nincs semmiféle „zöld diktatúra” a láthatáron, ma a hatalomgyakorlás alfája és omegája a választás, legalábbis a nyugati társadalmakban. Másfelől, a demokráciát egyre gyakrabban szorítják keretek közé olyan konkrét intézkedésekkel, amelyeket gyakran valódi vita nélkül hoznak meg, akkora súllyal nehezül ránk a klimatikus szükségállapot. Franciaországban a környezetvédelmi Charta 2005 óta ugyanúgy az alkotmány bevezetőjében szerepel, mint Az emberi és polgári jogok nyilatkozata. 2018-ban a nemzetgyűlés továbbment, és törvényalkotó bizottsága azt javasolta, hogy a klímaváltozás elleni harcot emeljék be az alkotmány első cikkébe, ezáltal kapjon ugyanolyan súlyt, mint a Köztársaság „megbonthatatlan, laikus, demokratikus és szociális” jellemzői, vagyis ezzel felemelnék az intézményeket keretező normák hierarchiájának csúcsára.
A 2019. október 4-én létrehozott Állampolgári Klímavédelmi Konvenció (CCC), esetében megismerhettük a demokráciát kikezdő összes indokot, látszatra a józan ész szerint érvvel és azzal, hogy „tenni kell, amíg nem késő”. A CCC-t az Emmanuel Macron elnök által eldöntött „nagy nemzeti konzultációt” követően hozták létre, és Cyril Dion író és rendező így pontosította a céljait: „A mi képviseleti demokráciánk nem teszi lehetővé, hogy olyan szükséges, ám radikális intézkedéseket hozzunk, amelyek révén szembenézhetnénk a jelenkori kihívásokkal.” A megoldás kulcsa szerinte az, hogy vitára alkalmas tereket hozunk létre, ahol kialakulhatnak a megoldási lehetőségek, azután ezeket a hatalom alkalmazná. Nagyon szerencsésnek tartja a CCC indítását, amelynek tagjait sorshúzással választják ki. A konvenció százötven tagja hathetente ülésezne, szakértőkkel, és megtárgyalja az eldöntendő kérdéseket. Ezután a parlament feladata lesz, hogy formálisan elfogadja az intézkedéseket, vagy pedig a választóknak kell majd állást foglalniuk. Cyril Dion azt állítja: „a tét számunkra az, hogy belülről, a kormánnyal közösen, létrehozzuk a döntésekhez szükséges erőviszonyokat. Olyan keretben, amelyet a kormány jóváhagyott, a döntéseket pedig majd népszavazással lehet eldönteni.”
Mandátum nélküli ítélőszék
Ez az első látásra ésszerű javaslat adottnak vesz olyan dolgokat, amelyek nem azok. Először is, nem látható be, hogy a sorshúzással kiválasztott polgárok milyen csoda folytán lennének érintetlenek a társadalomban jelenleg megfigyelhető különböző visszásságok által. Így például álljanak ellen a megvesztegetési kísérleteknek, felismerjék a mellébeszélést és más félrevezető taktikákat, döntéseikben pedig ne játsszon szerepet a magánérdek. Egyfelől, a sorshúzásnak tulajdonított erények nem tűnnek nyilvánvalónak, ha arra gondolunk, hogy az első sorshúzásban, amelyet 250 0000 telefonkönyvadat alapján végeztek, a véletlen Daniel Cohn Benditet is kihozta (aki elhárította a feladatot, mondván, hogy nincs ideje). Másfelől, egy a tiszta véletlen alapján kialakuló, vagyis mandátum nélküli gyülekezetet hogyan és minek a nevében lehet felhatalmazni arra, hogy politikai döntéseket befolyásoljon, amelyeket általános választások eredményeként létrejött hatóságok hoznak? Mert ha a választott képviselők továbbra is megtartják a döntési hatalmukat, megkerülhetik-e a CCC által megfogalmazott javaslatokat, amelyet az újdivatú demokrácia sallangjaival a média szentesít? Főleg, mivel a képviselők azon túl, hogy elbukhatnak a választásokon, ma már bírósági eljárást is kockáztatnak: a művészvilág által támogatott egyesületek nem kampányolnak-e máris az Affaire du siecle [Az évszázad botránya] internetes platformon, hogy bíróság elé vigyék az államot, mert nem tesz semmit a klíma romlásának megakadályozására? (5)
A demokrácia természeténél fogva elfogadja az állampolgárra gyakorolt kényszert, ha az a közérdek nevében lép fel. A bizonytalanság abból fakad, hogy azt hisszük, létezik a gazdasági érdekeket és a társadalmi erőviszonyokat figyelembe nem vevő, objektív környezetfejlődés. Ez az oka annak, hogy a CCC központi szerepet szán a „szakértőknek”, akiknek az a feladatuk, hogy „jó” megoldásokat hozzanak elő, vagyis olyanokat, amelyek valamiféle tudományos alapon állnak. Pedig „az ökológiai fejlődés fogalmának önmagában nincs értelme – fejti ki Valérie Chansigaud történész. – Hogyha nem abban a társadalmi struktúrában gondolkodunk, amelyre törekszünk, a »természet védelme« afféle álruhát jelent, amelyet bárki magára húzhat. Találunk a természetre vonatkozó hivatkozásokat már közel két évszázada a különböző politikai szereplők részéről, kezdve a szélsőjobbtól –, akik úgy tartják, hogy a népek azonosságának alapja a természet, – a jobb- és balközépen át egészen az anarchistákig –, akik szerint a környezet védelme a társadalmi fejlődés és az egyenlőség követelményének forrásvidékén van. Önmagában véve a természet védelme nem jelent semmit.” (6)
Az üvegházhatást kiváltó gázok korlátozása például politikai kérdés, amely minden szektort érint – az energia előállításától (elektromosság, fűtés), az üzemanyagokig (autók és repülőgépek, tengeri szállítmányozás) –, de az erdőgazdálkodást, a mezőgazdaságot, az intenzív állattartást is. A leghatékonyabb intézkedések meghozatala és a fontossági sorrend megállapítása nem alakul ki spontán módon. Nem elegendő a kényszerítés követelése, azt is meg kell határozni, hogy mire és kire vonatkozzon. A több évtizedes szállítmányozási őrület után például – a túl alacsony árak nem vesznek tudomást a környezetkárosító hatásról – elkezdtek azon gondolkodni, hogy a tömegturizmus milyen károkat okoz.
Egyébiránt, a tapasztalat azt mutatja, hogy a „szakértők” nem mentesek a befolyásolástól, mint ahogy azt a gazdasági és pénzügyi területen tapasztaljuk: teljes a liberális egyetértés a televíziós vitaműsorokban vagy a minisztériumi kabinetekben vagy a nemzetközi szervezetekben. Minden félelemre okunk van, ha megtudjuk, hogy a 12 „független” személyiség között, akik kiválasztják a CCC szakértőit, ott szerepel Catherine Tissot-Colle, egy különösen szennyező bányászati eljárást alkalmazó cég, az Eramet egyik vezetője. (7) El tudnánk képzelni egy semlegesebb mentort is... A jól kikövezett úton haladva, a CCC a hamis egyetértés kimunkálásának tipikus példája, amikor nagyon fontos, hogy megkíméljék a gazdasági és pénzügyi érdekszférát. „Szürreális demokratikus demagógia ez: fel vannak téve a kérdések, de már tudjuk is a választ” – mondja Allain Bougrain-Dubourg, a Gazdasági, Társadalmi és Környezetvédelmi Tanács tagja. (8)
Ahogy a médiában terjed, az éghajlat felmelegedése alig észrevehetően csúszik át a tudomány és a gondolkodás területéről (onnan, ahol kialakult) a hit és a társadalmilag meghatározott igazságok mezejére, amelyet nem vetnek kritikai elemzés alá. A vészharangot meghúzó Greta Thunberg, akinek sikerült felhívni a világ irányítóinak figyelmét, ilyenformán afféle posztmodern Bernadette Soubirous (9) lett, aki hatalmas felvonulásokat keltett világszerte, anélkül, hogy egy szót is szólt volna a szabadkereskedelemről és annak a környezetre gyakorolt hatásáról.
Ujjal mutogatunk az egyén felelősségére (antropocént emlegetve (10) ) miközben kényelmesen elfedjük a produktivizmus és a termelési mód felelősségét, helyette kiemelünk egy „egyszerűsítést”, (11) amely szabad utat enged egyfajta zöld kapitalizmusnak. „Ha az emberben megtaláljuk a bűnök forrását” – foglalja össze Pierre-Yves Gomez közgazdász, megkíméljük magunkat a fogyasztás kritikájának fáradságától és kötelezettségétől, valamint a termelés és a konkrét társadalmi lét kölcsönhatásától, amelyben itt és ma élünk.” (12) Nicolas Hulot, az ökológiai mozgalom közismert képviselője – aki bírálja a „vadkapitalizmus” okozta károkat – mindazonáltal azt tartja, hogy „a magánemberek erőfeszítései a klímacélok 20%-ának elérését is lehetővé tennék.” (13) Ha komolyan vesszük ezt a számot, akkor vajon az állam első lépésben miért nem a maradék 80%-ot próbálja csökkenteni? „Azzal, hogy megmutatjuk az egyéni utakat, az a célunk, hogy a politikai szereplőket továbblépésre ösztönözzük” – válaszolja Nicolas Hulot. Vagyis, a polgároknak a szabálykövetés és a kényszerítés révén példát kell mutatni a hatalmasoknak, akikre semmiféle kényszer nem nehezedik. Lehet-e ennél kevésbé nem figyelembe venni a valós a gazdasági és társadalmi viszonyokat?
A klíma felmelegedése és a nagy volumenű szennyezés olyan riasztónak tűnik – tényleg az –, hogy sokan szörnyű elképzeléseket állítanak előtérbe. Vajon azok, akik még kisebbségben ugyan, de rendszeresen felvetik a szabadságjogok megkérdőjelezését, tudják-e, milyen következményeket zúdítanak a nyakunkba? És elképzelik-e, milyen korlátokat állítanak mások szabadsága elé? Ha például le akarják csökkenteni a tömegturizmust, az üdülőhajók befogadóképességének csökkentésével vagy az árak emelésével, akkor ez a gazdagokat nem fogja érinteni, ők továbbra is megtalálják a módját, hogy magánjachtokon körbeutazzák a világot. „Az igazságos világ csúnyább világ lenne” – mondta egy milliárdos a Baleár-szigetek egyik strandján, egy tömött turistahajó láttán. Más szóval, ha a környezetvédelemnek ez az ára (a szó szoros értelmében), akkor a világ turisztikai felfedezése a jachttulajdonosok privilégiuma lesz. A földgolyó védelmére kialakítandó össztársadalmi vízió csakis egy „radikálisan új társadalom kialakítására” irányuló globális közgondolkodás révén jöhet létre” – jelenti ki Jean-Marie Haribey és Pierre Khalfa. (14)
A ragadozó „Homo sapiens”
Így azután az ökológia érv lehet és az uralkodó osztály büntetőeszköze arra, hogy bűntudatot keltsen a lakosság többségében. Ugyanakkor rést üthet a demokrácián egy olyan pillanatban, amikor az elit egy része éppen megkérdőjelezi a demokrácia fenntartását, és amikor felrója a népnek, hogy rosszul szavazott. Így került sor arra, hogy Thierry Pech, a Terra Nova agytröszt – amely egyenlő távolságot tartott a szocialista párttól és Macrontól – főigazgatója, kijelentette: „A populizmus a szavazás abszolutizálásán nyugszik. Sem Bolsonaro, sem Orbán, sem Putyin nem máshogy került hatalomra mint választások révén. A választásokon kívül nincs legitimitása sem a sajtónak, sem az igazságszolgáltatásnak, sem az államapparátus egyéb szerveinek. Ilyen »jóindulatú« szakértőkkel és »objektív« igazságokkal a CCC kísérleti terepként működik, a »nyilvános viták, a tárgyalásos demokrácia« kísérleteként, ami nagyon megnyugtató azok számára, akik kézben tartják a hatalmat.” (15)
Egy divatos érvelés kedvez az ökológiai gondolat reakciós (se nem demokratikus, se nem szociális) felhasználásának: az ember természeténél fogva rossz; ő a felelős a föld bajaiért, és megérdemli alávetett helyzetét. Anélkül, hogy filozófiai vitát kezdenénk az emberi természet mibenlétéről, fel kell tennünk a kérdést: vajon az emberi lény, a Homo sapiens afféle ragadozóként felelős-e a klímaváltozásért? Vagy pedig arról van szó, hogy az ipari kultúra háttérbe szorította a természettel szükségképpen szoros kapcsolatban álló mezőgazdasági művelést? A haladó gondolkodók, elsősorban a Felvilágosodás korában, optimizmussal tekintettek a fejlődés lehetőségére a tanulás és a kritikai szellem révén A másik oldalon, a reakciósok minden fejlődés lehetőségét vitatták, és az emberről pesszimista képet alkottak, azt tartották róla, hogy javíthatatlanul számító és egoista. A klímaváltozás kihívásai újra őket erősítik?
(1) Aurore Coulaud: François-Marie Bréon : « La lutte pour le climat est contraire aux libertés individuelles » [François-Marie Bréon: A klímáért folyó harc ellentétes az emberi szabadságjogokkal], Libération, Párizs, 2018. július 29.
(2) Anna Benjamin: Climat: Aurélien Barrau, météorite médiatique? [Klíma: Aurélien Barrau egy mediatizált meteorit?], L’Express, Párizs, 2018. október 10.
(3) Stéphane Foucart: Climat : la démocratie à l’épreuve de l’environnement [Klíma: a környezetvédelem próbára teszi a demokráciát], Le Monde, 2019. január 3.
(4) Pour en finir avec l’alarmisme climatique, inutile et coûteux [Legyen már vége a klímaalarmizmusnak!], Valeurs actuelles, Párizs, 2018. július 19. – a Valeurs actuelles egy erőteljesen jobboldali francia hetilap – a ford.
(5) https://laffairedusiecle.net
(6) Claire Chartier: La démocratie est au cœur du progrès écologique [A demokrácia az ökológiai fejlődés szívében van], L’Express, 2019. augusztus 18.
(7) Gaspard d’Allens: Une lobbyiste de la pollution au cœur de la convention pour le climat [Egy szennyezési lobbista a klíma-konvenció szívében], Reporterre, 2019, október 5., https://reporterre.net
(8) Europe1, 2019. október 4.
(9) A Lourdes-i legenda hősnője, szent Bernadette – a ford.
(10) Az ember környezetre gyakorolt hatása által meghatározott új földtörténeti korszak neve – l. https://hu.wikipedia.org/wiki/Antropocén – a ford.
(11) L Jean-Baptiste Malet: La fin du monde n’aura pas lieu [A világvége elmarad], Le Monde diplomatique, 2019. augusztus. http://www.magyardiplo.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2747
(12) Europe1, 2019. október 4.
(13) Frédéric Mouchon : Nicolas Hulot : « Écoutons le cri d’alerte de nos enfants » [Hallgassuk gyermekeink segélykiáltását], Le Parisien, 2019. október 14.
(14) Jean-Marie Harribey és Pierre Khalfa: L’équilibre avec la nature n’a jamais existé, on ne voit donc pas comment il pourrait être rétabli [Soha nem is létezett egyensúly a természettel, hát akkor hogyan lehet helyreállítani], Le Monde, 2019. augusztus 6.
(15) France Culture, 2018. november 6.
