A Trump-terv, avagy Palesztina gyarmatosítási elképzelésének szívós fennmaradása – „Felejtsünk el mindenféle békeelképzelést”

Kategória: 2020. március
Írta: Alain Gresh
Találatok: 1876

netanyahuIdén, 2020. január 28-án Benjámín Netanjáhú izraeli miniszterelnök láthatóan csak egyedül volt lelkes a Fehér Házban, a pódiumon, az amerikai elnök mellett, akinek csak úgy itta a szavait.

Donald Trump végre felfedte „az évszázad alkuját”[1] hívei előtt, akik ultranacionalista, illetve vallásos zsidók és elragadtatott evangélisták, akik már a Bibliának, a judaizmus szent helyeinek és Izrael létezési csodájának említésekor is misztikus buzgalomba esnek. A két ország között teljes a szimbiózis: amikor Trump elnök a terv egyik kidolgozóját, David Friedmant üdvözli „nagykövetünk” megszólítással, hirtelen nem tudjuk, hogy az Egyesült Államok Jeruzsálembe delegált vagy Izrael Washingtonba kinevezett nagyköveteként akarja-e megszólítani.

Az ünnepség alatt sok szó esik a palesztinokról. Pedig nemhogy egyetlen képviselőjük sincs jelen, de a tervet is nélkülük dolgozták ki. Azt az amerikaiak – mind meggyőződéses cionisták – és az izraeliek – akiknek a legjobb esetben is fogalmuk sincs a palesztinok elképzeléseiről, a legrosszabb esetben pedig lenézik őket, mint ezt az is bizonyítja, hogy Ciszjordánia egyharmadát Izraelnek tulajdonították, – fogalmazták meg. Az ilyen nagymise típusú ceremóniák visszavisznek minket a száz évvel ezelőtti korokba, amikor öltönyös és keménykalapos diplomaták a vacsoraasztalnál osztották fel a Közel-Keletet anélkül, hogy az érdekelt népeknek a legcsekélyebb beleszólást engedélyezték volna.

Így 1917. november 2-án Arthur James Balfour, a Brit Birodalom külügyminisztere rendelkezett Palesztináról, aláírva egy nyilatkozatot: „Őfelsége kormánya jóindulatúan tekint a zsidó nemzeti haza megteremtésére Palesztinában a zsidó nép számára”. Ritkábban idézik a cionista mozgalom számára tett ígéret második részét: „… miközben világosan kell látnunk, hogy semmi sem csorbíthatja a Palesztinában fennálló nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait.” E záradék ellenére a lakosság 90%-át megfosztották politikai és nemzeti jogaiktól. A múltban sem és most sem kérték ki a véleményét – a múltban sem és most sem ismerték el nemzeti identitásukat. Ennek a hozzáállásnak van egy neve: úgy hívják, hogy gyarmatosítás.

 

„Ne nevezzük ezt béketervnek”

1917-ben ez volt megszokott. A brit és a francia birodalmak magukat öröknek hitték és az „alacsonyabb rendű” afrikai és ázsiai népek sorsát meghatározó jogok vitathatatlan letéteményeseinek. Egy évszázaddal később a gyarmati rendszer összeomlott, amit csak néhány nosztalgiázó sajnál, akik még mindig a Jules Ferry[2] által hirdetett „civilizáló feladatunkat” vagy a Rudyard Kipling versében megénekelt „A fehér ember terhét” sírják vissza.

A január 28-án Trump elnök által bemutatott „elképzelés”[3] minden bekezdése ezt a hozzáállást sugározza – még akkor is, ha az amerikai elnöknek tudnia kell, hogy nem élünk a gyarmatosítás korszakában. Tulajdonképpen ezt figyelembe is veszi, amikor azt állítja, hogy kiegyensúlyozott javaslatot tett közzé, mivel figyelembe veszi a palesztinok jogait egy saját államra. Ebben azonban semmi új sincs: a jogot 2002. június 25-én[4] már George W. Bush elismerte, és 2009. június 19-i[5] felszólalásában Netanjáhú maga is elfogadta. Megállapította a kereteit, amelyeket most a Trump-terv átvett, és ebben, függetlenül a terület méretétől és kialakításától, a jövendőbeli Palesztin Államnak nem lesz egyetlen olyan tulajdonsága sem, amely egy államot meghatároz, kezdve a szuverenitással.

Ennek igazolására a megfogalmazók akaratlan humorral magyarázzák el, hogy „a szuverenitás egy alakítható (amorphous) koncepció, amely az idők folyamán fejlődik. A növekvő egymásrautaltsággal minden nemzet maga dönt a más nemzetekkel való kölcsönös kapcsolatairól, olyan megállapodásokkal, amelyek meghatározzák a legfontosabb paramétereket mindegyik számára. Az a felfogás, hogy a szuverenitás statikus és következetesen meghatározott fogalom, a korábbi tárgyalások során szükségtelen akadályt jelentett. A legfontosabbak azok a gyakorlati és operatív megfontolások, amelyek a biztonságot és a jólétet befolyásolják.”[6] Ellentmondásos ajánlás ez, amikor két olyan államtól származik, amelyek nyíltan hangoztatják, hogy kizárólag saját nemzeti érdekeiket követik!

A lefegyverzett Palesztin Állam semmilyen ellenőrzést sem gyakorolhat a határainál, sem pedig légi vagy tengeri ellenőrzést saját területe fölött. Még az alagutak és a hidak, amelyek összekötik a különböző enklávékat, és amelyek feltételezik az állítólagos „palesztin területek egységességét”, izraeli ellenőrzés alatt állnak majd. És minden, a legjelentéktelenebb palesztin döntés is alá lenne vetve „Izrael biztonsága” szempontjainak.

Miközben a Trump-tervvel Tel-Aviv megkapja Washington jóváhagyását arra, hogy jelentős részeket bekebelezzen az 1967 júniusában elfoglalt területekből – kivétel nélkül minden telepet és a Jordán völgyét –, a Palesztin Állam Ciszjordánia alig egy harmadát kapná, és már ez is – a Trump-elképzelés szerint – egy óriási engedmény. „Egy védekezőháború során visszavonulni egy elfoglalt területről történelmi ritkaság. El kell ismerni, hogy az Izraeli Állam már az 1967-ben elfoglalt terület 88%-áról kivonult. E terv szerint az Izraeli Állam fontos területeket ad át – olyan területeket, amelyekre Izrael jogos történelmi és jogi igényeket támasztott, és amelyek részei a zsidó nép őshazájának –, és ezt jelentős engedmények kell tekinteni.”[7] Trump és Netanjáhú világában egy tolvaj, aki meglopott 300 euróval, ha visszaad ebből 100-at, a nagylelkűségéről tanúskodik.

 

Væ victis!

gresh kMert még ebben a jövőbeli bantusztánban is (amely mint állam csak négy év múlva lesz elismerve államként, és csak azzal a feltétellel, hogy Izrael akkor zöld utat ad erre) a palesztinoknak alá kell vetniük magukat az uraiknak. Egyetlen példával is bemutatható a tervben érvényesülő alávetettség logikája. Az 1967-es megszállás óta a palesztinok nem építkezhetnek szabadon. A lakásaikat és házaikat százszámra semmisíti meg az izraeli hadsereg a legkülönfélébb indokokkal. Ha a jövendőbeli „államban” a Palesztin Hatóság építési engedélyt ad ki, abban az esetben, ha az építkezés „Izraeli Állam és a Palesztin Állam határai mellett lenne, ideértve Jeruzsálem és Al-Kudsz[8] határait is, akkor az engedély, biztonsági szempontból az Izraeli Állam elsődleges felelőségi körébe tartozna”.[9] És elég csak ránézni egy térképre, hogy azonnal szembe tűnjön, nem lesz olyan terület, amely „nem az Izraeli Állam melletti”.

Ezek a különböző korlátozások természetesen a „biztonság” nevében történnek – maga a kifejezés 167-szer fordul el a szövegben, vagyis oldalanként átlagban kétszer –, de kizárólag Izrael biztonságára vonatkoznak. Izrael rendelkezik a legerősebb hadsereggel a régióban; van nukleáris fegyvere; légiereje képes bombázni Libanont, Szíriát, most már Irakot és természetesen Gázát is. 2019-ben 133 palesztint öltek meg, köztük 28 volt kiskorú[10], 10 izraeli, ebből egy kiskorú[11] ellenében. Ennek ellenére, mint azt a Trump-terv elmagyarázza, „Irreális elvárás lenne az Izraeli Államtól, hogy olyan kompromisszumra törekedjen a biztonság kérdésében, amely veszélyeztetné saját állampolgárai életét”.

A történelem újraírásakor a terv kizárólag „a védekező háborúkat, köztük azokat, amelyeket Izrael indított a létezéséért”[12] említi. Az egy védekező háború, amikor 1956-ban egyoldalúan lerohanta Egyiptomot? Vagy az 1967-es háború, amelyet de Gaulle tábornok is elítélt, mivel Izrael „lőtt először”? Libanon megszállása 1982-ben? Væ victis! (Jaj, a legyőzötteknek!), ez lehetne az összefoglalója a Trump-tervnek. A palesztin politikai foglyokat, ha véres bűncselekménnyel vagy véres bűncselekmény szervezésével vádolják őket, még a béke után sem engedik szabadon. A menekültek nem térhetnek vissza otthonukba, nem kapnak kártérítést, és nem telepedhetnek le a Palesztin Államban, csak Izrael engedélyével. A palesztin vezetésnek „nevelnie” kell a népét arra, hogy vége legyen a „gyűlöletbeszédnek” (amely természetesen nem létezik Izraelben).

Végül pedig a palesztinoknak el kellene ismerniük Izraelt mint a „zsidó nép nemzetállamát”, és ezzel legitimálni a történelem cionista értelmezését, azt, hogy a palesztinok behatolók ezen a bibliai területen – és ezzel gyengíteni 1,2 millió „1948-as palesztin” helyzetét, akiket gyakran „izraeli araboknak”, másodrendű állampolgároknak tekintenek a zsidó államban. Ráadásul egy területcsere közülük 400 000-et a határokon kívülre taszítana, rájátszva a „tiszta etnikumú” álomra, amely felerősödőben van Tel-Avivban.[13]

A „Ne nevezzük ezt béketervnek” című nagy vihart kavart cikkében Daniel Levy, aki az Oslói Békeszerződéskor izraeli tárgyaló volt, a következőket írja: „Egy fegyverletétel és egy béketerv nem ugyanaz. De még egy fegyverletétel feltételeinek is nagyobb esélyük van a tartós fennmaradásra, ha úgy alakítják ki, hogy a legyőzött fél részére legalább a méltóság látszatát fenntartsák.”[14] A Washington által javasolt „terv” egy „gyűlöletterv”, összegzi álláspontját.[15]

A közelmúltban az amerikai elnökök gyakran hozakodtak elő „béketervvel” – Ronald Reagantől (1982) kezdve George H. Bushig (1991). Donald Trump terve azonban most először nyíltan utasítja el az Egyesült Nemzetek (ENSZ) által jóváhagyott álláspontokat, így például a Biztonsági Tanács 1967 novemberében elfogadott 242-es határozatát, amely kijelenti, hogy „elfogadhatatlan a háborúval megszerzett területek annektálása”. Lehet, hogy a mostani terv nem éli túl a Fehér Ház jelenlegi lakójának elnökségét. De azontúl, hogy megerősíti Jeruzsálem, az „örök és oszthatatlan” Izrael fővárosa státuszát, – amelyet egy jövendőbeli amerikai elnöknek nagyon nehéz lesz hatályon kívül helyeznie –, azt is javasolja, hogy még a novemberi amerikai választások előtt hozzanak létre egy amerikai–izraeli bizottságot, amelynek feladata lesz azoknak a pontos határoknak a megállapítása, amelyekkel Izrael bekebelezhet, washingtoni jóváhagyással, területeket.

 

Palesztin lehetőségek?

Ebben a helyzetben mit tehetnek a palesztinok? Igaz, elérték, hogy az Arab Liga, az Iszlám Konferencia Szervezete és az Afrikai Unió egyhangúlag elutasítsa a tervet. A közvélemény sok helyen kifejezte elégedetlenségét, így például Marokkóban, ahol több tízezer tüntető utasította el. De kevés arab állam áll ki nyíltan az USA ellen, és néhány, így az Arab Öböl országok, szeretne felsorakozni mögötte, mint azt a nagykövete jelenléte megmutatta a terv bejelentési rendezvényén. Több nyugati kormány, így Franciaországé, szót fogadva a felszólításnak, „üdvözölte Trump elnök erőfeszítéseit” … még mielőtt tanulmányozta volna a dokumentumot.[16] És a palesztinoknak nem sikerült elég szavazatot összegyűjteniük ahhoz, hogy a Biztonsági Tanács, ha nem is elutasítsa, de legalább egy határozatban emlékeztessen az utóbbi évtizedekben többszörösen jóváhagyott elvekre.

A palesztinok megosztottsága, mind a kétféle hatalom lejáratottsága – a Ramallahban székelő Palesztin Hatóságé és a Gázai Övezetet ellenőrző Hamaszé – nehezíti egy visszavágás kidolgozását. Mahmúd Abbász elnök, miután először felfüggesztette a biztonsági együttműködést Izraellel, mint már többször, most is visszakozott. Néhány diplomáciai lépéstől eltekintve, mozdulatlanságra korlátozta magát remélve, hogy a terv palesztin tárgyalópartner hiányában magától kimúlik,.

Mert a terv legnagyobb akadálya az, hogy a palesztinok egyhangúan elutasítják, és ragaszkodnak a jogaikhoz, mint ahogy a földjükhöz is, és nem fogadják el a vereségüket.[17] Ezt az ellenállást sem Izrael, sem az USA nem képes megtörni, annál is inkább, mivel a történelmi Palesztina területének lakóinak fele palesztin.

1989-ben David Fromkin amerikai történész kiadott egy könyvet „Egy béke, amely véget vetett mindenféle békeelképzelésnek”[18] címmel. Ebben tanulmányozta azokat a módszereket, amelyekkel az európai hatalmak szétszedték a Közel-Keletet, és kiszolgáltatták Palesztinát a zsidó gyarmatosításnak, a nép vágyai ellenében. Ebben jegyezte meg: „a legalapvetőbb brit fantázia a Közel-Keletről – amely szerint a régió Nagy-Britannia kormányzása alatt vagy legalábbis segítségével kíván élni – beleütközött a valóság kőkemény falába”.[19] A fantázia többmillió halottal járt. Egy évszázaddal később Trump „terve” ugyanilyen illúzióra épül, és ugyanilyen következményeket hordoz magával.

 

A szerző, Alain Gresh az OrientXXI.info. honlapon megjelenő újság igazgatója.

Fordította: Morva Judit

 

[1] Peace to prosperity: A vision to improve the lives of the Palestinian and Israeli people [Béke a jóléthez: vízió a palesztin és izraeli nép életének javítására], Fehér Ház, Washington, D. C., 2020. január.

[2] Jules Ferry (1832–1893) francia politikus és újságíró, a gyarmatosítás híve, kétszer volt miniszterelnök. Mint oktatási miniszter bevezette a világi, ingyenes és kötelező elemi oktatást 1882-ben a 6–13 éves korosztály számára.

[3] Az angol „Vision” kifejezést, hol elképzelésnek, hol tervnek fordítottuk – a ford. megj.

[4] Full text of George Bush’s speech [George Bush beszédének teljes szövege], The Guardian, London, 2002. június 25.

[5] Benjámin Netanjáhú felszólalása a Begin–Sadat Center for Strategic Studies rendezvényén, Université Bar-Ilan, Ramat Gan (Tel-Aviv), 2009. június 14.

[6] Az eredeti angol szöveg: Sovereignty is an amorphous concept that has evolved over time. With growing interdependence, each nation chooses to interact with other nations by entering into agreements that set parameters essential to each nation. The notion that sovereignty is a static and consistently defined term has been an unnecessary stumbling block in past negotiations. Pragmatic and operational concerns that effect security and prosperity are what is most important.

[7] Az eredeti angol szöveg: Withdrawing from territory captured in a defensive war is a historical rarity. It must be recognized that the State of Israel has already withdrawn from at least 88% of the territory it captured in 1967. This Vision provides for the transfer of sizeable territory by the State of Israel -- territory to which Israel has asserted valid legal and historical claims, and which are part of the ancestral homeland of the Jewish people -- which must be considered a significant concession.

[8] Al-Kudsz Jeruzsálem arab neve. Itt a jövendőbeli Palesztin Állam fővárosát jelöli, amely se nem a szent várost, se nem a keleti városrészt, hanem a mai külvárosi részt jelenti.

[10] The year in review: Israeli forces killed 133 Palestinians, 28 of them minors [A beszámoló éve: Az izraeli erők 133 palesztint öltek meg, ebből 28 kiskorú volt], B’Tselem, Jérusalem, 2020. január 1.

[11] Israel–Palestine Timeline, https://israelpalestinetimeline.org/2019deaths/

[12] Az eredeti angol szöveg: Since the moment of its establishment, the State of Israel has not known a single day of peace with all of its neighbors. It has fought numerous defensive wars, some existential in nature, as well as asymmetric battles with terrorist groups. [Megalakulása óta az Izraeli Állam egyetlen napot sem ismert, amelyet bármely szomszédjával békében töltött volna. Számos védekező háborút és néhány egzisztenciális jellegű háborút vívott, valamint aszimmetrikus csatákban harcolt a terrorista csoportokkal.]

[13] Cf. Sylvain Cypel: En quête du “gène juif” [A „zsidó gént” keresve], Orient XXI,  2020. február 5., https://orientxxi.info

[15] Daniel Levy: Don’t call it a peace plan [Ne nevezzük ezt béketervnek], The American Prospect, 2020. január 30., https://prospect.org

[16] Georges Malbrunot: Comment les États-Unis ont demandé à la communauté internationale de soutenir leur plan israélo-palestinien [Hogyan kérte fel az USA a nemzetközi közösséget az izraeli–palesztin tervük támogatására], Le Figaro, Párizs, 2020. február 1.

[17] L. Alain Gresh: La Palestine, toujours recommencée [Palesztina: az örök újrakezdés], Le Monde diplomatique, 2017. június, magyarul 2017. júliusban jelent meg:

http://www.magyardiplo.hu/archivum/2017/225-2017-julius/2431-palesztina-az-orok-ujrakezdes

[18] David Fromkin: A Peace to End All Peace: The Fall of the Ottoman Empire and the Creation of the Modern Middle East [Béke az összes béke befejezéséhez: az Oszmán Birodalom bukása és a modern Közel-Kelet létrehozása], Henry Holt, New York, 1989.