hu | fr | en | +
Accéder au menu

Ki fog ezért fizetni?

JPEG - 148.6 kio

A mostani válság lényegét tekintve nem egy egészségügyi, hanem egy gazdasági válság.

A minden valószínűség szerint a wuhani piacon meglebbent pillangószárny hatása a globális és szabadjára engedett kapitalizmus törésvonalai mentén érkezett meg. Az „értékesülési lánc” már negyven éve költözik olcsó eldorádókból még olcsóbb eldorádókba, ahol kényelmes nyereséget ígérgetnek: a pénzügyi szektor túlburjánzása, az alacsony bérekre épülő szabadverseny, a lean management által megspórolt raktározás, a természeti erőforrások kizsákmányolása, az alacsony elévülési idő, a maszkok és az ágyak számának csökkentése a kórházakban, a megszorítások.

A válságnak még csak a kezdetén vagyunk, de a közgazdászok már aggódnak: ki fog itt fizetni, és hogyan? Az a szakma, amely a kenyerére valót sem keresné meg, ha a „költség” szó hallatára nem kezdene el azonnal dagadozni az egész pénzpiac, most sem fog kihagyni egy ilyen kiváló alkalmat. És most nem tudunk nem igazat adni nekik. Tényleg az a legfontosabb kérdés, amikor a „visszatérés a normális élethez” feltételeiről elmélkedünk: mi az hogy „normális”, mi az hogy „visszatérés”, és van-e új, reményteli perspektíva a látóterünkben?

A válság ugyan gazdasági, de nem hasonlít a kapitalizmus történetéből semelyik korábbi esetre sem. Se nem klasszikus, se nem keynesi, nem ered egy kínálati sokkból, amelyet az intézményes vagy a technológiai akadályok, esetleg az elégtelen mennyiségben rendelkezésre álló termelési tényezők (tőke, munka és természeti erőforrások) gördítettek az utunkba, de nem is a kereslet hirtelen összeomlása okozta, bár a keresletet alakító rendszer már negyven éve strukturálisan alulteljesít. A válság alapvetően szuverén döntések következménye (kisebb részben pedig egyéni döntéseké, amennyiben a lakosság félelmét is figyelembe vesszük), amelyekkel hirtelen leállították sok ágazat teljes termelő kapacitását. A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal becslése szerint világszinten „a világ dolgozóinak 38%-a, úgy 1,25 milliárdan dolgoznak azokban az ágazatokban, amelyekben a termelés erőteljes lassulásával kell szembenézniük és a foglalkoztatás erőteljes átalakulásával. A legfontosabb ágazatok ebből a szempontból a kiskereskedelem, a szállodaipar, a vendéglátás és a feldolgozóipar (1) ”.

A következményeket már most meg lehet becsülni. A ledolgozott órák száma 2020 második negyedévében a Munkaügyi Hivatal szerint 6,7%-kal csökkent: a veszteség egyenlő 195 millió teljes munkaidőben foglalkoztatott leállásával. Az Egyesült Nemzetek (ENSZ) tanulmánya szerint a válság 500 millió embert fog a szegénységbe taszítani az elvesztett állások, illetve a csökkentett foglalkoztatás miatt.

A válasz tehát arra a kérdésre, hogy ki fogja ezt megfizetni, már részben itt van a szemünk előtt, és nem szükséges a jövőidő használata: a válság első költségei a javak és szolgáltatások termelésének (hasznos vagy felesleges, káros vagy sem) azonnali elvesztése, amelyet várhatóan nem fogunk bepótolni. Ezeket a veszteségeket azok a dolgozók cipelik a hátukon, akiknek csökkent a jövedelme, vagy meg is szűnt az állása a meg nem valósult és nem realizált termelés következtében. Ez a legfontosabb jelenlegi és jövőbeli költsége a vírus terjedését akadályozó harcunknak.

De általában nem ebből a szemszögből szokás megvizsgálni a költségeket és azt, hogy kit terhelnek. Nagyon gyorsan lezavarják a károk rubrikáját, és helyette a jelenlegi és a jövőbeli intézkedésekre terelik a szót, amelyek majd megpróbálnak javítani a helyzeten, és így szinte azonnal eljutunk az állam és a társadalombiztosítás által vállalt köztartozásokat jelentő hegyek lábához, hiszen a sokk közvetlenül érinti az államot és a tb-t, amelyek próbálják csillapítani a károkat és a szenvedést, amelyet a termelés zuhanása okoz. És ezt ki fogja megfizetni?

Ez nem kevésbé érdekes kérdés, mint az előző, de ha nem vettük észre az első számlát, akkor a második (az államok adóssága) úgy fog feltűnni, mint a válság egyetlen valós költsége. Az államadósság két részből tevődik össze: a termeléscsökkenés miatt az államok közvetlenül elszenvedett veszteségeiből, illetve más közintézmények veszteségeiből. Az államok, hasonlóan a vállalatokhoz és a háztartásokhoz, közvetlenül szenvedik el a termelés csökkentését, és kiveszik részüket az ebből keletkező károkból, az adóbevételek (vállalati adók, jövedelemadók, áfa, vagyis az általános forgalmi adó, a kőolajtermékek adója stb.) csökkenése okán. Mindenütt a világon többféle könnyítést vezettek be, pl. az adóbefizetések elhalasztását, tartozáselengedéseket, hitelgaranciákat, engedélyezték a vállalatok számára a tb-járulék-befizetések elhalasztását, de létrehoztak új, vészhelyzeti kölcsönöket is, miközben a háztartások jövedelemkiesésére kárpótló intézkedéseket hoztak, felemelték a munkanélküli ellátást stb. Holnap, a magas eladósodottság miatt, és annak érdekében, hogy megmentsék a bajba jutott vállalatokat (miközben a termelőkapacitások csak többé-kevésbé fognak működni), biztosan ezeken túl is szükség lesz az adósságok átvállalására, feltőkésítésekre, államosításokra. A vállalati eladósodottság már aggasztó méretű volt a koronavírus-válság előtt is, ez várhatóan még nőni fog, ami elképesztő csődhullámot okozhat.

Egy 2019. októberben készített előrejelzésben a GDP világméretű 4%-os visszaesését szimulálták (ez csak a fele a 2008-as pénzügyi krízis szintjének), és ennek alapján a Nemzetközi Valutaalap (IMF) a kockázatos vállalati adósság állományát úgy becsülte, hogy az hirtelen 19 000 milliárd dollárral nőne meg, és 2021-ben elérné a magáncégek összes adósságának a 40%-át. (2) A számításokat újra kell majd kezdeni, mivel a termeléskiesés vesztesége a jelenlegi válságban, a becslések szerint már most kétszerese ennek a szimulált katasztrófaváltozatnak. Az államok tehát jóval nagyobb eladósodottsággal jönnek majd ki a válságból, mint azt néhány hónappal korábban gondolták.

Mielőtt megnézzük, hogy kik fizetik ki ezt a számlát, tisztázzunk két pontot. Először is, az állam által vállalt adósság nem egyenlő a jövőbeli törlesztésekkel (öt, tíz vagy harminc év alatt). Az állam általában képes maga előtt „görgetni” a tartozásait, hiszen a hitelezők többsége a régi adósságot megtestesítő értékpapírokat újabbakra váltja át. Így tehát az állam mindig kifizeti a tartozásait, de nem törleszti az adósságát. Másodszor, meg kell nyugtatnunk mindazokat, akik azon aggódnak, hogy vajon lesz-e elég forrás az államadósság szükséges növekedéséhez. Amint azt Bruno Tinel közgazdász elegánsan megfogalmazza: „Amikor azt hisszük, hogy túl nagy az adósság, legyünk következetesek, és mondjuk ki azt is, hogy túl sok a megtakarítás, túl magas a betétállomány.” (3)

Az államadósság valós költsége nem az esedékes törlesztésekből adódik össze, hanem az éves kamatok összegével egyenlő, amelyet a hitelezőknek kell kifizetni. A kérdés tehát így módosul: a közösség számára elfogadható mértékű lesz-e ez hosszú távon, ha pedig nem, akkor meg lehet-e szabadulni a kamatköltségektől (és hogyan)?

Mostanáig a legjelentősebb OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet)-országok köztartozásainak a kamatai nem szálltak el. Spanyolország, Portugália, Görögország és Olaszország most is képes 1–2% között felvenni 10 éves futamidejű kölcsönt. Az USA, Németország, Franciaország, Japán, az Egyesült Királyság pedig 1% alatt: figyelembe véve az inflációt, mindezek az országok reálkamatlába közel van a nullához, vagy negatív. Így tehát a köztartozások költsége nagyon is elviselhető maradhat – és senkinek sem kellene megfizetnie –, ha a pénzügyi szektor szereplői nem esnek pánikba, és nem kezdik el követelni az államoktól, hogy fizessék meg a félelem bérét (a pénzügyi szereplőknek, akiket riscophil-nek, vagyis a kockázatokat bevállalóknak szoktak bemutatni, a „félelem” a legfontosabb fegyvere).

Mi lesz az államokkal és egyáltalán mit tehetnek az államok és a pénzügyi hatóságok, ha a pánik elterjed a háztartások és a vállalatok megtakarításait kezelő pénzszektor szereplői között (nyugdíjalapok, életbiztosítási alapok, betétalapok, bankok)? Ha kitör a pánik, az várhatón szelektív lesz, és ennek következtében megint nő majd az eurozóna államaitól megkövetelt kamatok közötti különbség. A Dél biztosan veszélyeztetettebb lesz, mint az Észak. Ebben az esetben arra gondolhatunk, hogy az Európai Központi Bank által 2012-ben megnyitott „esernyő” – amikor a Bank akkori elnöke Mario Draghi bejelentette, hogy „az EKB mindent megtesz, ami szükséges az eurózóna megmentésére” – továbbra is nyitva marad, mint volt is végig a mennyiségi lazítás (QE) politikája idején. Az a tény, hogy az EKB bejelenti: kész felvásárolni minden szuverén adósságot, amelyből túl sok kerülne a piacra (ez húzza felfelé ezeknek az adósságoknak a kamatlábait), és ha ez az ígéret a valóságban is igazolódik, akkor lehetséges, hogy most is elég lesz. De jelenleg senki sem tudja, mekkora lesz az adósságállomány (a GDP 120%, 150% vagy 200%-a?), és lesz-e egy olyan szint, amikor még egy „végső hitelező” léte sem lesz képes többé eloszlatni a bizalmatlanságot. Egy ilyen küszöb elég magasan van, figyelembe véve, hogy a betétesek megnyugtatására nem nagyon maradt más, jól jövedelmező alternatív lehetőség. Mindezek ellenére nem lehet kizárni egy újabb kötvényválságot. Ebben az esetben pedig el kell gondolkodnunk arról, hogyan szabadulhatunk meg a köztartozások legalább egy részétől, vagy pedig, hogyan semlegesíthetnénk a költségeket. Vagyis arról, hogy ki fogja ezt megfizetni.

Ha a válság ennyire súlyos lesz, akkor a hagyományos, ortodox válságkezelő szerszámosládánkból hiányoznak a megoldási kulcsok. A Les Echos-ban [ [Jean Tirole : quatre scénarios pour payer la facture de la crise [Négy forgatókönyv a válság megfizetésére], Les Échos, Párizs, 2020. április 4. ]] Jean Tirole – a neoklasszikus közgazdasági iskola egyik francia vezéralakja és 2014-ben a Svéd Nemzeti Bank Közgazdasági Nobel-emlékdíjának (amelyet tévesen neveznek Nobel-díjnak) a kitüntetettje – próbált választ találni a kérdésre, eközben ki kellett lépjen az elméletének keretei közül, és a szomszédoktól kellett eszközöket kölcsönkérnie.

A közgazdász a köztartozások felduzzadására válaszként négy lehetőséget vizsgált meg. Az első, hogy az adósság egy részét meg kell tagadni, amit Jean Tirole csak azért említ meg, hogy azonnal le is söpörje az asztalról: a művelet „érzékenynek” ítéltetik, mivel hosszú időre befeketítené azoknak az államoknak a hírnevét, amelyek erre vetemednének. Nem lennének képesek azonnal új hiteleket felvenni, és ezért kénytelenek lennének azonnal egy egyensúlyi költségvetéssel dolgozni, ami persze még növelné a keresletcsökkenés okozta sokkhatást épp akkor, amikor a gazdaságnak erre tényleg nincs szüksége. Jean Tirole szerint ez tehát egy zsákutca. Meg kell persze mondanunk, hogy ez a beavatkozási mód, amely a jómódúak osztályát és a tőkejáradékosokat hívná a kasszához, nem mindig járt azokkal a hátrányokkal, amelyeket feltételezünk. Volt, amikor lehetővé tette az állam pénzügyeinek gyors helyreállítását azokban az államokban, amelyek ehhez az eszközhöz nyúltak. (4)

A második megoldás az adók növelése és a kiadások csökkentése lenne, hogy ezzel fékezzék az új eladósodást: „Kivételes adókat vetnek ki a jómódúakra, például a vagyonra, illetve ha a költségvetés szükséglete jelentős, a középosztályra” – magyarázza Jean Tirole. Vagyis bizonyos értelemben visszatérünk a korábbi megszorításokhoz. A szerző erről nem fejti ki a véleményét. Az a megoldás, hogy a terheket szétterítenék a gazdagok rétegére is, egyelőre még nem Bruno le Maire francia gazdasági és pénzügyminiszter álláspontja, aki megelégszik a „hosszútávú” megszorításokkal: „Hosszútávon egészséges közfinanszírozásra van szükségünk és az adósság csökkentésére (6) ” mondja anélkül, hogy megemlítené, ehhez kiknek a hozzájárulására számít.

A harmadik megoldás? Az eurózónán belül a köztartozások egy részének közössé tétele: a híres „koronakötvény”, amelyet az északi országok néhány nappal Jean Tirole cikkének megjelenése után elutasítottak. Pedig az elképzelés nem rossz abban az esetben, ha a kamatok emelkedése csak korlátozott számú államra terjedne ki, amelyek így hasznot húzhatnának abból a bizalomból, amelyet az átlagos államadósságok élveznek. Persze ha a köztartozásokkal szembeni bizalmatlanság általánossá válik, akkor ez sem segítene.

Marad a negyedik megoldás, amelyről Jean Tirole azt jelzi, hogy ezt részesíti előnyben: az adósságok (és nem csak az államadósság) monetizálása, ami azt jelenti, hogy a központi bankok felvásárolják azokat. Jean Tirole megjegyzi, hogy ezzel a törlesztés többé nem lesz gond: „Az államok nem határoznának meg formális törlesztési időt, így egy feltételezetten ideiglenes felvásárlás de facto állandóvá válhat.” Amikor egy állam törleszti az EKB felé az adósságát, akkor ugyanabban a pillanatban kibocsátana egy új adósságpapírt a pénzpiac szereplői felé (azért, hogy likviditáshoz jusson), és az adósságot az EKB azonnal felvásárolná a piacon. Egy adósság az EKB felé, amely állandóvá vált, olyan lenne mint egy ad aeternam megújuló hitelkeret, és ez természetesen tényleg felszabadítaná az államokat egy gond alól. De mi lesz a kamatfizetéssel? Jean Tirole erről szót sem ejt. Pedig ezen a ponton jó lenne újítani, különben a köztartozások valós költsége továbbra is teljes egészében fennmaradna.

A legegyszerűbb biztosan az lenne, ha a központi bank által felvásárolt adósságot egyszerűen elfelejtenénk, leírnánk – ami a köztartozások megtagadását jelentené, de közös megállapodás alapján. Ennek nagy előnye, hogy egyetlen magánpénzügyi szereplőt sem károsítana meg (akik eladták az általuk birtokolt adósságpapírokat az EKB-nak, amely azt rendes áron kifizette), és nem élesítené be az inflációt sem, hiszen az a likviditás, amelyet a magánszereplők kapnak, nem növelné meg a vagyonukat, és fiktív jövedelmet sem hozna létre. (Itt nem a „helikopterpénzről” van szó, hogy Milton Friedman kifejezését használjuk, amikor egy állam a lakosságának oszt ki pénzt abban a reményben, hogy azt elköltik, és így a gazdaság beindulhat.) A köztartozásoknak egy ilyen megállapodáson alapuló megtagadása, ha nagymértékű, akkor természetesen az EKB aktíváinak óriási veszteséget okozna, a saját tőke mélyen a negatív tartományba menne át. Eljön talán egy nap, amikor mindannyiunknak fel kell tennünk a kérdést: gond ez? Ha az államok kénytelenek feltőkésíteni az EKB-t, akkor a zsákutca látható lenne. De intézményes szempontból ez nem kötelező. Az akadály, amely ez elé a megoldás elé tornyosul, kevésbé gazdasági, technikai vagy intézményes, mint politikai: a jelenlegi vezetőknek egyet kell érteniük azzal, amiről mindig azt állították, hogy lehetetlen. De nem a nagy törések idejét éljük-e?

És marad még egy utolsó megoldás, ezt Jean Tirole nem vetette fel. Európai szinten kellene megteremteni (vagy újraéleszteni) a „lassú infláció” rendszerét a bérpolitikák összeegyeztetésével úgy, hogy beindítson a bérek névleges (inflációt nem figyelembe vevő) növelésével, egy új dinamikus fejlődést. Egyeztetve (kormányok, szakszervezetek, EKB), ez a bérnövekedésből eredő infláció legalább az eurózónában képes lenne ellenőrzött szinten maradni. Kiváló alkalom lenne a tagállamokban a névleges bérnövekedéseket különböző ritmusban megállapítani (hogy kiegyensúlyozzuk a reálárfolyamok különbségeit, amelyek az évek során gyűltek fel, mivel az euró miatt nem lehetett leértékelni). És ezt annak érdekében, hogy helyreállítsuk „a költségek versenyképességét”, és ennek következményeként eltüntessük a kereskedelmi egyensúlytalanságokat.

A „lassú infláció” rendszere a köztartozások költségeit a legjobb módú hitelezők kárára csökkentené. Háborúk végén mindig ez történik, de nem egy háború zajlik-e most is? A kormányok első lépésben megfinanszírozzák a fegyverkezési kiadásokat, és a tőkejövedelmekből élők kölcsönt nyújtanak erre, amelyet néhány évvel vagy évtizeddel később kapnak vissza… egy olyan pénzben, amelynek a vásárlóértéke közben erősen lecsökkent. És nem kell attól tartani, hogy eközben a szegényeket is becsapjuk: nekik nincs pénzük és megtakarításuk. A béreken alapuló lassú infláció beindítása, az eurózóna tagországaiban egyeztetett formában és különböző mértékben, jó megoldás lenne a felhalmozódott köztartozások költségeinek csökkentésére, amikor a tőkejövedelmeikből élők járulnának a kasszához, ugyanakkor ez nem brutális, viszont tartós beavatkozást igényel (évi 2-3%-os pénzromlás mellett).

Az államadósságok egy részének monetizálása annak érdekében hogy megszüntessünk egy adósságrészt, vagy pedig a bérnövekedésből kiindulva hozzuk létre a „lassú infláció” rendszerét, tényleg eredeti, dogmaromboló elképzelés. De mint azt John Maynard Keynes brit közgazdász mondta a maga idejében és a saját országára, ha a mostani válság még sokáig tart vagy súlyosbodik, akkor eljuthatunk oda, hogy „az állam vezetői és a menedzserek kénytelenek lesznek korlátozni a nekik oktatott elvek hibáinak legsúlyosabb következményeit olyan intézkedésekkel, amelyek ezen elvek szerint következetlenek, és a gyakorlatban se nem hagyományosak se nem formabontók, viszont apró jeleik már most jelen vannak”. E jelek között biztosan megtaláljuk Jean Tirole félrelépését, amikor kimondatlanul azt követeli az európai intézményektől és a vezetőiktől, hogy tegyenek meg többet annál…, mint a nekik oktatott elvek.

Laurent Cordonnier

A szerző, Laurent Cordonnier közgazdász, a Lille-i egyetem professzora.
Morva Judit

(1 Observatoire de l’OIT : le Covid 19 et le monde du travail, 2e édition [A Munkaügyi Hivatal jelentése: a Covid-19 és a munkavilága, második kiadás], Organisation internationale du travail, Genf, 2020. április 7.

(2Global Financial Stability Report [Globális pénzügyi stabilitási jelentés], International Monetary Fund (IMF), Washington, 2019. október.

(3Bruno Tinel : Dette publique : sortir du catastrophisme [Köztartozás: lépjünk ki a katasztrófa-forgatókönyvből], Raisons d’agir, Párizs, 2016.

(4L. Renaud Lambert : Dette publique, un siècle de bras de fer [Köztartozás, egy évszázados húzd meg ereszd meg], Le Monde Diplomatique, 2015.

#_ednref6 [6] Gérald Darmanin és Bruno Le Maire : Le plan d’urgence révisé à 100 milliards d’euros [Az átalakított 100 milliárdos sürgősségi terv], Les Échos, Párizs, 2020. április 9.

Megosztás