Az egészségügyi válság új kérdéseket vet fel a kikapcsolódással kapcsolatos növekvő kereskedelmi tevékenységek fejlődési modelljeit illetően. Azzal, hogy a válság korlátozza a mobilitást, újra berajzolja a földrajzi és kulturális határokat. De vajon a piaci utaztatás visszatelepítése elég lesz-e, vagy ki kell találni a szabadidő-eltöltés más formáit is?
A koronavírus megfékezése keretében hozott intézkedések miatt „léket kapott” a könnyű helyváltoztatás is, ami a turizmus alapja, s ezzel a gazdasági és társadalmi válság jelentős mutatójává vált egy a „globalizációról szóló hivatalos beszámoló” (1) szerint. Ok ez, vagy következmény? Az utazások nem kis mértékben járultak hozzá a koronavírus terjedéséhez, mint ahogy hozzájárulnak a planetáris felmelegedéshez, amely, más oldalról nézve veszélybe sodorja a fürdőhelyeket, és a téli sportok területeit is veszélyezteti.
Az általános mozdulatlanság keményen érintette a távolsági kapcsolatokat, és újraélesztette az emberek közötti kapcsolatok kőbe vésett szabályát, emellett a térhez való viszonyunk újravizsgálatát hozta: végül inkább számít az, ami közel van, mint ami messze van. (2) Amikor vége lesz a bezárkózásnak, tapasztalunk-e majd kompenzációs törekvéseket annak megfelelően, ahogy azt a ClubMed főnöke reméli: „maximálisan kihasználva azt, amit a jelen idő nyújt”? Vagy éppen ellenkezőleg, fokozatosan újra megtanuljuk a mindennapi élet közegében visszaépíteni a korábban átszervezett kapcsolatokat?
„Madagaszkárra megyünk? Dehogy, ide a Jura hegységbe”, „érezzük jól magunkat anélkül, hogy messzire mennénk”… Újra és önkéntelenül felbukkannak ezek a 2007-es válság után kialakult helyzet szülte szlogenek. Meghaladva az itt vagy máshol közötti választást, a közeli dolgok báját és erényeit mérlegeljük? Ezt a fajta önmegerősítést, amely a helyi dolgok felé fordít minket az egyre inkább nyugtalanítónak bizonyuló másmilyennel szemben, vajon tartósan vonzerőként fogjuk-e megélni, vagy pedig válságturizmusként, az egzotikus célok frusztráló és alacsonyabb rendű helyettesítőjeként? A kerékpározás tényleg annyira lelkesítő lesz, olyan közlekedési eszközként, amely nem termel kipufogógázt, és egyúttal szolgálja a személyek fizikai távolságtartását is, ugyanakkor üdülés idején a helyváltoztatás eszközét is jelenti, amely a célállomás elérésének rögeszmés hajszolása helyett visszaadja az úton levés örömét? Vagy a gépkocsi, éppen ellenkezőleg, hosszasan fog még védőburokként funkcionálni a tömegekkel teli közösségi közlekedési eszközökkel szemben? Vagy a közlekedési eszköz és szállás szerepét egyszerre betöltő lakókocsi lép elő a maga biztonságot nyújtó terével a magukba zárkózó családok és a baráti csoportok köré?
Néhány helyszíntől eltekintve, az agyonreklámozott és ezért túlzottan igénybe vett célpontokra irányuló tömegturizmust, eddig úgy tűnt, nem lehet szabályozni, és ezzel mérsékelni az okozott károkat. A látogatói létszám kontrollja (időlegesen?) arra szolgál, hogy szabályozószerepet vegyen fel a közlekedésben, a turisztikai célpontok elérésében, a rendezvények és az események terhelhetőségének csökkentésében. Megfigyelhető lesz-e majd, hogy az időbeli és térbeli szétszóródás erősödésével megnő a kis turisztikai célpontok, a kis csoportok, a kisméretű szálláshelyek, a kislétszámú rendezvények vonzereje? Ebben a tekintetben a „nagy térségek” (nyílt tenger, magas hegyek, erdő) menekülő célként léphetnek elő, távol a turisztikailag kiemelt szokásos célpontoktól. Amennyiben az egészségügyi megfontolásokból csökkentett szálláskapacitások hozzáférhetősége még tovább romlik, és ez felértékeli a magánnyaralókat.
Önkorlátozás és lemondás
Természetesen elképzelhető egy olyan forgatókönyv is, amelyben megerősödik egyfajta aktivista gyökerű önkorlátozás és lemondás: ritkábban szállunk repülőre, kevesebbet és kisebb távolságra utazunk, kevésbé gyorsan, hosszabb időre, és nem kelünk kényszeresen útra a földgolyó által kínált álomcélpontokhoz… Ellentétben a turisztikai szektor által gerjesztett igérettel, amely mindig rálicitál az élményre, az ilyen viselkedés mottója, Hartmut Rosa német filozófus szavaival élve, „tedd a földet elérhetetlenné”, (3) s ezzel megismétlődne a rácsodálkozás lehetősége. Ezzel szemben a többé-kevésbé autoriter jellegű társadalmi ellenőrzés kiválthatja „az utolsóesély-turizmus” reakciót is. Hogy igyekezzünk kihasználni az utolsó esélyt arra, hogy megtekinthessük az eltűnőben lévő szépségeket: a gleccsereket, a jéghegyeket, a nagy korallzátonyokat…
Lehet-e ennek az a hatása, hogy elpártolunk a szokványos szabadidő-eltöltéseinktől, olyan tevékenységek irányába fordulunk, amelyek kiesnek a programfejlesztők és -működtetők által elképzelt keretek közül, a leginkább triviálistól a szokásokat leginkább meghaladókig: járt utakon kívüli útvonalak, éjszakai programok, városfelfedező utak felé? Beleértve azt, hogy ezzel megtörjük, illetve megfordítjuk a turizmus szabályait, felfedezőutakat szervezve, amelyek az utópiát visszahozzák a közelségbe, a mindennapiba, a mértékletességbe, a mozdulatlanságba, a lassúságba?
A Covid–19 kitörése előtt a turizmus növekedését nem érintette a gazdasági és a klímaválság sem, annak ellenére, hogy a turizmus rendszerszerűen szembement a fosszilis energiahordozók csökkentésének kifejezett szándékával. Az az előfeltételezés fogalmazódott meg, hogy a turizmus nélkülözhetetlen szektora a gazdaságnak, és nem lehet a helyhez kötöttségét megszüntetni. Az egészségügyi válság tette nyilvánvalóvá, hogy ez a konszenzusos vélemény figyelmen kívül hagy egy triviális feltételt, nevezetesen, a tömeges helyváltoztatás lehetőségét. A sérülékenység felismerése után a turisztikai politikák két kényes ponton változtak meg: egyfelől, helyi vagy regionális ügyfélkör kerül szem elé – az utazási irodák pozitívumként jelenítik meg érvrendszerükben azt, amit azelőtt inkább archaizmusnak, vagyis gyenge pontnak tekintettek. Másrészt, több területen, ahol a turizmus monotevékenységként épült ki, e politikák ráébredtek sebezhetőségükre.
A válságnak ez a kettős tanulsága gátat vet-e a nagy újrakezdési lendületnek? A szocialista ellenzék „gyorsan és messzire” ígérete (4) ismételten felteszi az állami támogatások elosztásának kérdését. Minthogy végeredményben az államot és a helyi közösségekeket szólítják fel, hogy mentsék meg a szektor hagyományos szereplőit. Egy stratégiai vízió viszont arra sarkallna, hogy az ágazat átalakulását karolják fel. Pillanatnyilag egyetlen olyan szándék mutatkozik a szektor támogatására szolgáló programok között, amely válogatás nélkül mindenütt megjelenik, ez pedig az informatikához kötődik. Így a Turisztikai Világszövetség (5) törekvésében is: a szolgáltatók és az ügyfelek közvetlen összekapcsolására szolgáló applikációk segítségével – könnyebb hozzáférés a szolgáltatásokhoz, a formaságok egyszerűsítése…
A hosszú idő óta érvényesülő „kiépítési programok” után a turizmusban is az új technológiai megoldásokba vetett vakhit vezeti a fejlesztéseket: „csak klikkeljen ide, ha menteni akarja” típusú applikációkat fejlesztenek most ki mindenütt. (6) Ez a „felgyorsított mozdulatlanság” (7) mindazonáltal nem válaszol a feltett alapkérdésekre. Ráadásul új társadalmi-technikai és sérülékenységi függőségek kialakulását vetíti előre: és mi van akkor, ha a következő vírus informatikai lesz? Természetesen el lehet képzelni az informatika jelenvalóságát mindenhol, amely megerősíti az emberi kapcsolatokon és a vendégszereteten alapuló turisztika megerősödését. De valószínűleg inkább a turisztikai szervezetek koncentrálódásához és integrálódásához vezet majd – ahogy azt már régen megértette az Airbnb vagy a Booking. Így viszont nő majd a kis független vállalkozások kiszolgáltatottsága, és még nagyobb létbizonytalanság uralja majd az ott dolgozók munkafeltételeit.
Barátságos vendégszeretet vagy a tömegorgia? Digitális környezet nélkül, vagy mindenütt wifivel?
A turizmus hosszú évtizedek során helyi megoldásokból globalizált ágazattá, ügyes helyi leleményből mérnöki igényű munkává nőtte ki magát, közben azonban sokat veszített alkalmazkodási és fejlődési képességéből. Minthogy a szünidő eltöltésének lehetőségei között is megerősödtek az egyenlőtlenségek, valóságos szentélyévé vált a mindennapi frusztrációért kárpótló fogyasztásnak és vigasztalásnak. Ilyenformán a boldogságipar (8) mintájára valóságos politikamentesítő és individualizáló gépezetté nőtte ki magát. Szemben a kulturális, környezeti és gazdasági ellentmondások kiéleződésével, más szektorokhoz hasonlóan szembenéz azzal a dilemmával, hogy „környezetbarát” vagy fogyasztásközpontú normát kövessen-e: szemlélődő vagy hiperaktív legyen? Természetvédelmi terület vagy vidámpark? Bizalmas légkörű vagy nagy presztízsű létesítmények? Nemzeti örökségvédő ünnepségekre vagy elszabadult klubéletre vágyunk? Barátságos vendégszeretet vagy tömegorgia? Digitális környezet nélkül, vagy mindenütt wifivel? Turizmus mindenkinek vagy magasabb minőség? Ezek az ellenpontok nem kizárólagosak, de kulturális világok mentén alakulnak ki, mélyükön a jelenkori társadalom sokféle és ellentmondásos szabályrendszere húzódik: Gyorsítsunk, vagy lassítsunk? High-tech vagy low-tech? Előre gyártott vagy méretre szabott? Növekedés vagy csökkenés? Hiperinternet vagy lekapcsolódás?
Helyi értelemben a turizmus szívesen alakít ki jóarcú konzervativizmust, amely megbízható tőkejövedelmekre támaszkodik, leginkább (lakás, ingatlan)-bérleti díjak formájában, amelyek nem kedveznek a változásnak és az átalakulásnak. Ezzel a mozdulatlansággal éppen a turisták és az utazásszervezők szállnak szembe, amikor keresik a változatosságot, és új igényekkel alakítják a piaci ajánlatokat. A válságok okozta életmódváltozások – bár csendesen – gyakorlatok sokaságát hozták létre, amelyek azzal járnak, hogy „felmondanak” a turizmusnak: helyette kétkezi vagy kulturális tevékenységeket, kertészkedést, közösségi tevékenységet, helyi társadalmi életet, meditációt, „egzisztenciális kibontakozási” gyakorlatokat stb. folytatnak. Azok a több évtizede kifejtett erőfeszítések, amelyek a turizmust fenntarthatóbbá, felelősségteljesebbé, etikusabbá és szoldárisabbá igyekeztek tenni, meghaladottá válnak. Nem is annyira a turizmust átalakító alternatívákról van szó, mint inkább a turizmust helyettesítő megoldásokról. És történik ez a turizmusszektor minden arra irányuló erőfeszítése ellenére, amellyel megpróbálja visszatartani és visszahozni a már kialakított rendszerbe mindezeket az új tevékenységeket, amelyek pedig épp arról is szólnak, hogy a turizmus helyébe lépjenek.
A tovább fejlődő gazdasági válság ki fogja-e végezni a turizmust a távolságtartás kötelezettségével? Nem fogja-e újraértékelni a privilegizált társadalmi osztályok tapasztalatait azzal, hogy számukra tartják fenn a tömegturizmus által többé már nem elérhető célpontokat? Hacsak a válság nem fog kialakítani a polgárosodott gazdagok számára fenntartott „menedék”-helyeket, ahol azután az ingatlanszektornak nem lesz szüksége turizmusra, hogy egy bizonytalan világban biztos befektetést javasoljon. Helyi viszonylatban úgy tekinthetjük, hogy kedvezőbb egész évben ott lakókat, de legalábbis ingatlantulajdonosokat fogadni, mint egyre távolabbi pontokról turistákat szervezni – ami mind gazdasági, mind környezeti szempontból fenntarthatatlan. A turisztikai értékű helyek átalakítása immár nyitott kérdés. Elengedhetetlennek látszik helyi szinten is megvitatni (9) azt az ellentmondást, amely a „turizmus” átalakulásának szükségessége és a zsúfolt helyektől való eltávolodásra törekvés között feszül.
