hu | fr | en | +
Accéder au menu

A feminista „összeesküvés”

JPEG - 121.3 kio

Gisèle Halimi, az állhatatos ügyvéd, gyarmatosításellenes aktivista és rendíthetetlen feminista, július 28-án elhunyt Párizsban.

A történelem úgy fog rá emlékezni, mint egy szabad és bátor nőre: a feminizmus egyik úttörőjeként elkötelezett ellensége volt az igazságtalanságnak és az elnyomás minden formájának, aki sosem hátrált meg a hatalom előtt. 2003-ban tollat ragadott, hogy utoljára publikáljon hasábjainkon, azért, hogy kiálljon a mindenki (Élisabeth Badinter-től Alain Minc-ig) által támadott, a nők elleni erőszakról szóló első kutatás (Enquête sur les violences envers les femmes [Kutatás a nők elleni erőszakról], Enveff) mellett. Ez még jóval azelőtt történt, hogy egyik fia, Serge Halimi, a Le Monde diplomatique igazgatója lett.

A feminista „összeesküvés”

Lehetetlen elsiklani fölötte, s nem észrevenni: a tüzet sok irányból táplálják. Záporoznak a kemény kritikák. Hogy mi van a célkeresztben? A mai feminizmus: ez a „szélhámosság”, a feminista nők, az „új urak” elnyomási kísérlete, hogy meggyengítsék a férfiakat, és „eltárgyiasítsák” őket. Mindenhonnan ez folyik – könyvekkel, kiadványokkal, felsőbbrendűséget árasztó folyamatos médiajelenléttel támadnak minket. (1)

A nők elleni erőszak?

Üldözőink vitatják az erőszak fontosságát és mértékét. Mindannyian kifogásolják, hogy a 2001-ben nyilvánosságra hozott átfogó Kutatás a nők elleni erőszakról nem tesz különbséget az erőszak eltérő formái között. Azzal vádolják a témában megjelent első francia vizsgálat szerzőit (akik egyébként kutatók), hogy egyaránt a „házasságon belüli erőszak” kategóriájába sorolják a fizikai és pszichés bántalmazást, mindent, a pszichológiai erőszaktól a nemi erőszakig. (2) A kutatás kritikusai szerint az egész nem több szemfényvesztésnél, csak arra jó, hogy védelmet és jóvátételt követeljenek a nők (jogtalanul?), azzal, hogy áldozatnak állítják be magukat. Azt is mondják, hogy a kutatás célja (és eredménye is egyben) az ártatlan férfiak elnyomása.

Feltehetjük magunknak a kérdést, hogy mi késztetne egyes nőket arra, hogy feministának vallják magukat, és a tudományosság álcája alatt próbálják „megfutamítani” a férfiakat. Persze csak ha eltekintünk a nyomortól és a kétségbeesettségtől, ami a világban a nők nagy részének sorsa. Talán támadóink figyelmét elkerüli az elnyomottak és az elnyomók, a nők és a férfiak közti megsemmisítő erőviszony? Az a gazdasági és szociális kapcsolat, amely miatt a nők nagy része munkanélküli, minimálbérért dolgozó, félállású alkalmazott (a nők 83 százaléka a munkapiaci gettóban), vagy határozott idejű munkaszerződéssel rendelkező munkavállaló (60%-uk nő)? Az, hogy diszkriminálják őket a felvételnél, az előléptetésnél, és nincsenek jelen a vezetők között se? Vagy a nők szegénysége (80%-ukat érinti) és hátrányos helyzete? (3) Talán nem vesznek tudomást arról, hogy az erőszak hátterében a valós és szimbolikus férfi elnyomás áll, ez a még ma is tolerált, régebben elterjedt vallási és kulturális norma? Az elnyomó férfi erőszakkal jelöli ki a felségterületét, és erőszakkal hívja fel a figyelmet hatalmára. Ugyanakkor az erőszak a kapocs a férfiasság és szexualitás között is. (4)

Plurális megjelenési formái ellenére a férfiak nők elleni erőszakos viselkedése univerzális jelenség, a párkapcsolatban a nemek közti viszony egy szélsőséges formája. Az 1993-as bécsi Emberi Jogi Világkonferencia elismerte létét és mértékét, a nők elleni erőszakot „az emberi jogok megsértésének” nyilvánította. 1995-ben, az ENSZ pekingi Nőügyi Világkonferenciáján a résztvevő kormányok vállalták, hogy rendszeresen vizsgálják az erőszak mértékét, és harcolnak ellene, illetve támogatást nyújtanak az áldozatainak.

A mai vádlók szemében a megvert nő a vádlott. Ő, aki jól tudja, hogy a valóságban az erőszak eltérő formái között nem húzódik határ, csak papíron. Csak intenzitásbeli eltérés van az ellenséges kérdőre vonás („Megmondtam neked, hogy nem találkozhatsz vele!” „Hol voltál, amikor telefonáltam?”), az interiorizált megvető megjegyzések („Ronda vagy” „Hülye vagy”), a lökdösődés, majd az azt követő pofon között. Ha meg a nő ellenszegül, az erőszak veréssé fajulhat, vagy szexuális erőszakká. Természetüket tekintve ezek mind ugyanannak az erőszaknak különböző megnyilvánulási formái. Ez az erőszak „kontinuuma”. „Eggyel több vagy kevesebb, mit számít” – gondolja sok nő. Kérdezzék csak meg őket, szenvednek, hiszen emberi mivoltukban semmisítették meg őket.

Talán szerencsésebb lett volna a kutatásban különbséget tenni – már amennyire ez lehetséges – az eltérő erőszakformák által okozott sérülések között. Mindenesetre közös az alap, nevezetesen az a férfiuralom, amely, "már a puszta meghatározás szintjén is, úgy határozza meg az embert, hogy a történelmileg rögzült potens férfi tulajdonságai ellentétesek a női jellegzetességekkel"(Pierre Bourdieu).

 Az „összeesküvés” titokban készíti elő a férfiak elleni vádat. A férfiak ellen, akiknek joguk van (az összes többi joguk mellett) prostituálható nőkhöz is. Az abolicionista feministák ellenében, akik szerint a szabadon választott prostitúció nem létezik. Közülük egyesek még büntetni is akarnák a klienseket és „a gyönyörhöz való jogukat”, ahogy azt már néhány országban teszik (– micsoda szörnyűség!). (5) Úgy gondolják, hogy a piacon a kereslet hiánya megszüntetné a kínálatot. Azonban vannak olyan önjelölt feministák (jó lenne ismerni „feminista” akcióikat...), akik azt állítják publikációikban, hogy testünket szabadon és örömmel áruba bocsáthatjuk. Megfeledkeznek azonban arról, hogy még azok is, akik a 70-es években ezt az álláspontot képviselték, mint a híres Ulla, mára beismerték, hogy hazudtak a szakma intézményesítésének érdekében. „Hogy tudtak hinni nekünk?” – kérdezik ma megdöbbenve a valóság ilyen mértékű nem ismerésétől.

Nincs nő, aki szabad akaratából áruba bocsátja a testét (hacsak nem szexuális fantáziáról van szó). Nincs nő, aki szabadon elfogadja eltárgyiasítását, azt, hogy fogyaszthatóvá teszik, tárggyá a tárgyak között. A prostitúció a nő teljes hatalomvesztése önmaga felett. A prostitúció megöli a nőben a nőt. (6)

Néhány prostituált idővel belenyugszik helyzetébe. Mondhatjuk rájuk, hogy valóban szabadok? Sohasem felejthetik el, hogy a magány és a nyomor kényszerítette őket az út szélére… „Az elnyomottságnál is rosszabb a belenyugvás” – válaszolná erre Péguy. (7) Tartok tőle, hogy ennek támogatói – mind privilegizált értelmiségiek – Luis Buñuel A nap szépe című filmjében Catherine Deneuve szerepéről fantáziáltak.

Vajon támadóink elismerik-e a nők elleni szexuális zaklatás létezését? Sok ilyen ügyet vittem bíróság elé. Az általam védett nőkről általában azt állítják, hogy magukat teszik tönkre: otthagyják munkájukat, antidepresszánst kezdenek szedni – bizonyítékokat meg nehezen lehet felmutatni, és a kollégák hallgatnak... Drágán megfizetik ezek a nők, hogy megpróbálják megvédeni méltóságukat. Valahol olvastam, hogy azt tanácsolják az erőszakot elszenvedett nőknek, keverjenek le pár pofont a tettesnek, és minden rendbe jön – félelmetes félreértése ez a munka világában érvényesülő törvényeknek.

Elisabeth Badinter gúnyolódik a feminista aktivistán, aki azt hiszi, megzabolázhatja a „férfiösztönöket”... (8) Azzal vádolja a feministákat – De melyikeket is? Pontosan melyik szervezetekről beszél? Nem derül ki... –, hogy formalizálni akarják a szexualitást. Mert hát csak a férfiakon uralkodnak ösztöneik, csak az ő identitásukat formálják ösztöneik. Mit számítanak a nők és az ő identitásukat.

Ha racionálisan közelítjük meg a hasonló téziseket, akkor fontos ellentmondásba ütközünk. Támadóink határtalan univerzalizmusa nem riad vissza attól, hogy a differencializmus zavaros vizeire keveredjen. Ha a nemek saját „univerzumukban” maradnak, létrejöhet köztük a „cinkos együttműködés” – gondolják. Feministák! Ne próbáljátok elállni a férfi ösztönök útját, mert ti lesztek a felelősek „a férfiak rossz közérzetéért”.

Természetét tekintve ez antifeminista és objektíven reakciós érv. Megpróbálja elrejteni a tényt, hogy a feministák harcai egy igazságosabb és egyenlőbb társadalomért egy fontos szociális változás megalapozói.

Viszont ez nem minden: az „összeesküvésnek” sikerült ráerőltetni a társadalomra az egyenértékűséget, és ezzel tönkretette a köztársasági univerzalizmust. Ebben a cikkben azonban nem akarom újranyitni ezt a vitát. Legyen elég most az, hogy felelevenítjük: a köztársasági univerzalizmus már megmutatta nőgyűlölő, differencialista jellegét azzal, hogy két évszázadon keresztül nem adott állampolgári jogokat, sem politikai hatalmat a nőknek. Ezt a hamis univerzalizmust szeretnénk felváltani a kettős univerzalizmus eszméjével, miszerint: emberiség = nők+férfiak.

Mondják még rólunk azt is, hogy a puritanizmus és a moralizálás csapdájába fogunk esni. Mi mindannyian (minden feminista mozgalom és minden ismert feminista személy), akik kiharcoltuk, hogy a nők dönthessenek arról, hogy akarnak-e életet adni vagy nem (fogamzásgátlás, terhesség megszakítás)? Mi, akik elértük a szaporodás és a szerelem fogalmi szétválasztását, és kimondtuk, hogy a nőknek joga van a gyönyörhöz? Mi, akik követeltük – és megkaptuk – a homoszexuálisok elleni összes diszkrimináció eltörlését? (9)

Ebből az egész jól informált vádaskodásból megmutatkozik, hogy lényegében azt állítják rólunk: szegregációt, gyűlöletet és a nemek közötti háborút kívánunk. Azért, hogy ezt alátámasszák, Andrea Dworkin és Catherine Mac Kinnon amerikai szerzőket idézik. Munkáik az amerikai társadalom és feminizmus kontextusában értelmezendők, tehát egy, a franciától radikálisan különböző helyzetben. A francia feministák sohasem akarták a férfiakat kitaszítani vagy likvidálni, egy vegyes, plurális társadalomról gondolkoznak. A férfiaknak elméletileg kell megérteniük, hogy felszabadításuk rajtunk, nőkön keresztül zajlik. Ha nem, majd mi meggyőzzük őket. A vád, amellyel bűntudatot próbálnak bennünk kelteni, nem látja a francia feminizmus sajátosságát, pedig ez egy kulturális tény.

Vádlóink célja talán az volt, hogy megóvjanak minket az esetleges kisiklásoktól? Ez lehetne támadásuk egyetlen haszna (még ha jelentéktelen is). Azonban szükséges-e ehhez egy „macsó” diskurzussal rehabilitálni a kasztrációval fenyegető nő sztereotípiáját?

Vagy talán a feminista harcok sikerei nyugtalanítják őket?

Van egy afrikai közmondás, amelyet nagyon szeretek, úgy hangzik: „Akkor kezdünk kövekkel dobálni egy fát, amikor éppen gyümölcsök teremnek rajta”.

Gisèle Halimi, ügyvéd, a „Választás – a nőkért” (Choisir – La Cause des femmes) elnöke, a La Nouvelle Cause des femmes [Újra a nőkért], Seuil, 1997 és a L’Avocate irrespectueuse [A tiszteletlen ügyvéd], Plon, 2002 szerzője.

Gisèle Halimi

Tóth Hanga

(1Alain Minc: Epître à nos nouveaux maîtres [Levél új mestereinknek], Grasset, Párizs, 2002; Elisabeth Badinter: Fausse route [Rossz irányba], Odile Jacob, Párizs, 2003. Viszont a média hallgatott Annick Coupé feminista szindikalista saját életútjáról szóló könyvéről: Lutte de classes, lutte des sexes [Osztályharc, nemek harca], Agone, n° 28, 2003.

(2Az Enveff-kutatásban 6970 20 és 59 év közötti, párkapcsolatban élő nő vett részt. A kutatást a Documentation francaise publikálta. Párizs, 2003. Vitatja Elisabeth Badinter (id. mű), és Marcella Yacub és Hervé Le Bras a Les Temps modernes-ben megjelent cikke, Paris, 1er trimestre 2003.

(3L. Femmes rebelles [Lázadó nők], Manière de voir, n° 68, 2003. ápr.

(4Vö. Daniel Welzel-Lang: Mythes de la violence [Az erőszak mítosza], Indigo et Côté femmes, Párizs, 1966.

(5Svédország: 1999. január 1-i törvény

(6Vö. Lilian Mathieu: On ne se prostitue pas par plaisir [Nem jó dolgában lesz valaki prostituált], Le Monde diplomatique, 2003. február.

(7Charles Péquy, 1873–1914, francia költő, L. https://hu.wikipedia.org/wiki/Charles_P%C3%A9guy

(8Id. mű.

(9Az 1982. aug 4-i 82-683. törvény. Mint parlamenti képviselő én voltam, saját kérésemre, a törvény felterjesztője.

Megosztás