A francia társadalom az egészségügyi, környezeti, gazdasági és szociális bajok mellett immár a terrortámadások formájában megjelent újabb csapásokat is kénytelen elszenvedni.
Így most a „háborúra” akarják mozgósítani. Még egyre. De az ellenség gyakran felismerhetetlen, megsemmisítése ezért az előzőkénél még erősebb intézkedések bevetését követeli meg. Nem – vagy még nem – az ágyúkét és a tankokét, hanem a lakosság szabadságának további korlátozását. Mert ki merné megvédeni a szabadságjogokat egy támadás után és a világjárvány idején? A szigorításokat tehát bevezetik és minden vita nélkül el is fogadják. Csak ideiglenes intézkedésekről van szó, mondják; feloldják majd azonnal, ha legyőztük a vírust vagy a terroristát és visszatérnek majd a régi szép napok. De a szép napok nem térnek vissza. Viszont alávetve egy ilyen rendszernek, egy társadalom összeomolhat.
Ilyen háttérrel a gyilkosság is más megvilágításba kerül: az iskolában történtek hazug bemutatását a közösségi hálózatok terítették szét, majd egy fanatikus iszlamista lefejezett egy tanárt, akit nem is ismert. Az eset kikészítette és felháborította az embereket. A csecsen fiatal nem állt szoros kapcsolatban egyetlen terrorista szervezettel sem, kevés cinkosa volt, szinte semmilyen támogatást sem kapott Franciaországban. Más időkben Samuel Paty meggyilkolása egy elmeháborodott által elkövetett gyilkosság tragédiájának tűnt volna. De jelenleg az iszlamista terrorista akciók sorába illeszkedik be: Salman Rushdie, szeptember 11, Bali, Madrid, Mohamed Merah, Charlie, Bataclan, Nizza… Csupa véres támadás vagy halálos fenyegetés, a célpontban írókkal, karikatúristákkal, zsidókkal, keresztényekkel. A terrorizmus közben muzulmánokat is megölt.
Felmérhetjük hát azok felelőtlenségét, akik ahogy elterjedt a Conflans-Sainte-Honorine-ban elkövetett lefejezés híre, azonnal túltették magukat saját érzelmeiken, hogy fennen hirdethessék – egyébként téves tanaikat –, miszerint az ellenőrzések és a szigorú fellépés terén „harminc év óta semmi sem történt”. Ennek nevében pedig azt követelik az államtól, hogy vessen be kivételes intézkedéseket a migránsok ellen és a muzulmánok ellen. A jobboldal az Alkotmányt akarja kiegészíteni, a belügyminiszter azon aggódik, hogy a nagy bevásárló boltokban veszélyes lehet a külön részleg az „exotikus ételeknek”, az újságírók szerint el kell hallgattatni az Közigazgatási Bíróságot, az Alkotmánybíróságot és az Európai Bíróságot is, annak érdekében, hogy semmi se állíthassa le az önkényes közigazgatási intézkedéseket és az egyszerű rendőrségi igazoltatások nyomán elrendelt bebörtönzéseket. Ugyanők teszik még hozzá, hogy véget kell vetni a „gyűlöletbeszédnek” a közösségi hálókon és nem veszik észre, hogy a rádió és a tévé csatornáin ugyanolyan mérgező beszédeket terjesztenek folyamatosan.
A bűncselekmény okozta felháborodás elősegíthette volna, hogy a lakosság végre egységesen kiálljon a tanárok mellett, akiket az egymást követő kormányok költségvetési szereplőkké redukáltak le és kiszolgáltattak a szülők kényének-kedvének. Ehelyett azonban a „civilizációk harcának” füstje szálldos újra a levegőben. Pedig ez csak még jobban megoszthatja a francia nép különböző csoportjait – és nem csak a szélsőséges muzulmánokat és a szélsőjobbot –, akiknek rendszeresen javasolják, hogy a saját „közösségükhöz”, a saját családjukhoz és a saját istenükhöz forduljanak. Ez ellen az ördögi gépezet ellen „nem tettünk semmit sem harminc éve.”
