hu | fr | en | +
Accéder au menu

Belaruszban a városi ifjúság van az első vonalban – Lukasenka elnök vitatott újraválasztása

JPEG - 200.8 kio

Az utca a hatalmának elhagyását követelte a belarusz elnöktől, aki emiatt meghajolt Moszkva alkotmánymódosítási követelései előtt. A tiltakozók néhány hónappal korábban az ukrán előzmények hatására minden beavatkozást elutasítottak, abban bízva, hogy a tiltakozók száma önmagában elegendő lesz a vezető eltávolítására.

2020 augusztusának közepén a televízióban egymást követik a tüntetéseket mutató képsorok „Rövidesen vége lesz” – jelenti ki Sztasz L., (1) aki egy pillantást sem vet a képernyőre. A Belarusz déli részén lévő Brahin egy kocsmájában a TV-híradónak háttal, egy palack vodka körül ülve vitatkoznak. Immár öt napja tart, hogy egy korábban nem látott ellenállási hullám söpör végig az országon. Az események menete ellentmond Sztasz jóslatának: még szeptember közepén is folytatódtak a megmozdulások, különösen hétvégén, amikor esetenként több százezer résztvevőt számláltak Minszkben és az ország nagyobb városaiban.

Lukasenka 2020. augusztus 9-i újraválasztása és az azt követő tüntetéshullám Belaruszt a nemzetközi média érdeklődésének középpontjába emelte. 1994 óta immár a hatodik egymást követő mandátumát szerezte meg, a szavazatok 80,23%-ával, egy csalásokkal terhelt választás során. Legyőzte legfőbb ellenfelét, Szvjatlana Cihanovszkaját, aki a „közrend megzavarása miatt” letartóztatott férje helyére lépett, és aki mögött két másik csapat jelöltje, Valerij Cepkalo és Viktor Babarik végzett – őket rendre a feleség, Veronyika, illetve a kampányigazgató Marija Kalesznyikava képviselte, minthogy az előbbi Moszkvába menekült, az utóbbit pedig letartóztatták.

Ukrajna, a mumus

A választást követően a tiltakozó fiatalok és a rendfenntartó erők közötti összecsapások egymást követték a fővárosi éjszakában. Az internetet három napra felfüggesztették. Többezer letartóztatás és számos, rendőrőrsökön elkövetett fizikai erőszakról szóló információ csak tovább hangsúlyozza az elnök elutasítását, aki egyébként korábban nem alkalmazott ilyen fokú megtorló intézkedéseket. A 2010-es elnökválasztást követően a letartóztatások száma többszázas nagyságrendű volt, és az azt követő hónapokban a bíróságok segítségével távolították el a mozgalmak vezetőit.

Még itt, ezen a kis településen is érezhető a hatóságok felfokozott hangulata. Az est leszálltával a falu főterén elkezdődnek a rendőri egységek őrjáratai, míg a főutcán egy megfigyelő járőrkocsi áll készenlétben. Túlméretezett ez a jelenlét egy alig háromezer lakost számláló vidéki településen. Nem tudni, hogy ez az Ukrajna határával közeli helyzetnek tudható-e be, vagy a mintegy 100 km-re eső területi székhelyen, Homelben folyó tüntetések esetleges hatása miatt kialakult félelem az oka.

Az útkarbantartással foglalkozó Sztasz L. eddig nem ismert más elnököt, mint Lukasenkát. „Cihanovszkajára szavaztam, de nem megyek ki tüntetni. Nekünk, belaruszoknak a nyugalom a legfontosabb, nem kívánunk itt a Majdanhoz hasonló állapotokat látni.” A fiatalember az ukrajnai felkelést idézi, amely 2014 tavaszán sikerrel járt: megbuktatta Viktor Janukovics elnököt, majd polgárháborúba fordult. (2) A mumus a lakosság körében élő valós félelemből táplálkozik. Sztasz L. barátai is elárulják, hogyan szavaztak. Többen azt mondják, hogy Cihanovszakaját választották, mások üres lapot dobtak be. Az egyik jelenlévő így beszél: „Én Lukasenkára szavaztam” – a bejelentés meglepetést okoz a beszélgető partnerek között. „Tényleg rá szavaztál? – Igen, persze”. És tovább emelgetik a poharakat mindenféle kommentár nélkül, tovább folyik a semmitmondó beszélgetés.

Bonyolult dolog elemezni az elnök melletti választási eredményt egy olyan helyzetben, amelynek eredményét egyes ellenzékiek szerint választási csalással érték el, mások pedig, és ez már hihetetlen, úgy ítélik meg, hogy valójában eredménytelenül végződött, minthogy szerintük Lukasenka nem kapott 3%-nál több szavazatot. „Szociológiai kutatások kb. 60%-ra teszik a tényleges eredményt, amely alacsonyabb értéket mutat a fővárosban, ahol az ellenzéknek mindig is volt egy kemény magja,”magyarázza a keleti nyelvek és civilizációk intézetének (INALCO, Párizs) történész docense, Bruno Drweski. Stephen White és Elena Korosteleva szerint Lukasenka választói „elsősorban a hatvan évnél idősebbek, általában alacsony iskolai végzettségűek, és falun élnek”. (3) Ezzel szemben ellenzői „elsősorban a fiatalok, akik a magánszektorban dolgoznak, magasabb iskolai végzettségűek, és nagyobb városokban élnek.” Tehát az ellenzék generációs és földrajzi elhelyezkedés alapján jellemezhető. A kormányhoz közel álló Aljakszej Dzermant politológus szerint „az elnökre szavazók részint az államszervezet keretében dolgozó tisztviselők, részint a munkások közül kerülnek ki.”

„Az ország megváltozott, és ő nem változott”

Mindazonáltal érzékelhető Lukasenka támogatói számának csökkenése azokban a csoportokban is, amelyek hagyományosan mellette foglalnak állást. Egy olyan elemzés, amely (a válaszók negyedét jelentő) kilencszáz választási irodában kézzel elvégzett szavazatszámlálás eredményét vizsgálta, a normális mértéket meghaladó számú levélszavazatokkal módosított adatok szerint Cihanovszkaja 45%-ot kapott, míg Lukasenka 42%-ot ért el. (4) Végeztek más részletes elemzéseket is, amelyek mind szorosabb eredményekről számolnak be, mint amit a Központi Választási Iroda közölt. „Igen, a múltban rá szavaztam, de ez ma már nem lehetséges – mondja az ötvenes Viktor P., aki franciát tanít egy homeli iskolában. – Nem lehet nyíltan a kormány ellen beszélni, az ember azt kockáztatja, hogy a munkája látja kárát. Ez fojtogató. Nem arról van szó, hogy megtagadom mindazt, amit tett, de az ország megváltozott, és ő nem változott.”

A piros-zöldből piros-fehérbe

Az utóbbi évek gazdasági hanyatlása is hozzájárult az elégedetlenség növekedéséhez. Az 1994-ben nagy arányban, 80%-kal megválasztott Lukasenka egy mozdulattal leállította a tömeges privatizációt. Az államnak az irányításba való visszatérése bizonyos sikert hozott. Miközben más posztszovjet köztársaságokban gyárakat zártak be, és rohamosan nőtt az egyenlőtlenség, Belarusz 1996-tól ismét a növekedés útjára lépett, miközben az állam a maga kezében tart néhány fontos szektort, mint pl. a traktorgyártást vagy a szerszámgépek gyártását. A mezőgazdasági termelőszövetkezetekben végrehajtott jelentős állami beruházások révén sikerült megmenteni a szövetkezeteket, amelyek a mezőgazdasági termelés 80%-át adják, és termékeik 90%-át Oroszországba exportálják. (5) A 2000-es években az ország hasznot húzott a kőolajipari termékek magas világpiaci árából. Moszkva engedélyezte, hogy Belarusz finomítsa a baráti, önköltségi áron átadott nyersolajat, és piaci áron reexportálja a nyersolajból származó termékeket.

De a 2008-as válság és az árfolyamok zuhanása, amely mechanikusan maga után vonta a szubvenció csökkentését, felemésztette ezt a mannát. Míg az ezt megelőző években az ország bruttó nemzeti terméke (GDP) átlagosan 7,2%-os emelkedést mutatott, a tőzsdekrachot követően 1,6%-ra esett vissza. 2017-ben tüntetések szerveződtek a munkanélküliség büntetése elleni, visszamenőleges hatályú intézkedés miatt, amelyben havi 460 rubel (225 euró) büntetést szabtak ki azokra, akik hat hónapja (vagy ennél hosszabb ideje) nem voltak munkaviszonyban. Visszatekintve, ez a jelenlegi válság előképének látszik. A kampány idején az ellenzékiek letartóztatása, a kiterjedt választási csalások, majd a sebesültekről készült képeknek a közösségi hálón (az internet újraaktiválása után) való terjedése megannyi olyan tétel azon a listán, amely a haragot gerjesztette.

Jelenleg azonban a tiltakozásnak nincs határozott politikai és gazdasági programja. A tiltakozók általában néhány konkrét követelést tűznek zászlajukra: a politikai foglyok szabadon bocsátását, a választások újbóli kiírását, és a legfontosabbat: Lukasenka távozását követelik. A száműzetésben élő Cihanovszkaja neve ritkán jelenik meg a tüntetők szlogenjei között. Az ellenzéki elnökjelölt ugyan augusztus közepétől Litvániából igyekszik az általa létrehozott Koordinációs Tanács révén egyeztetni Minszkkel a hatalom átadásáról és új választások kiírásáról, de a helyszíni tiltakozó mozgalmakban nem játszik jelentős szerepet. Szervezetének hét irányítója – köztük a sztrájkokat szervezők egyik vezetője, valamint egy kis hagyományos keresztény párt alelnöke (aki a hivatalos orosz nyelv ellen küzd) – közül szeptember közepén csupán az irodalmi Nobel-díjas Szvjatlana Alekszijevics mozoghatott szabadon az országban. A többiek elmenekültek, vagy börtönben vannak.

A tüntetéseken az elnök egységes elutasításának szimbólumaként a vörös-fehér-vörös zászlót emelik magasba a tüntetők – ez az első, 1918-ban alakult Belarusz Népköztársaság nemzeti lobogója, amelyet az 1991-es függetlenné válás alkalmával vettek elő újra. Minden egyéb zászló vagy felirat bizalmatlanságot kelt, mert megosztó lehet: a ritkán felbukkanó európai zászlókat gyorsan összetekerték, és egyetlen Oroszország-ellenes jelszó nem hallatszik a tüntetők soraiból. Lukasenka azzal akarja hitelteleníteni a mozgalmat és a maga oldalára állítani Moszkvát, hogy folyton azt emlegeti, a vörös-fehér zászló az 1941-től kezdve a nácikkal kollaboráns belarusz nacionalisták nemzeti színe volt. Ezek akkor valójában csak egy maroknyi embert jelentettek, és semmiféle nyomot nem hagytak az ország politikai hagyományában. Éles ellentétben a korábbi cári birodalom határain lévő más országokkal, a balti államokkal, Ukrajnával és Lengyelországgal – ahol a XIX. század kezdetétől fogva a nacionalista mozgalmak politikai pártokra, iskolákra, egyetemekre, kulturális központokra támaszkodtak, és táplálták az orosz- és szovjetellenes mozgalmakat, olykor a nácik segítségével. (6) Semmi ilyesmi nem történt a német front mögötti Belaruszban, amely inkább a szovjetbarátságáról volt ismert. (7) Ebben az összefüggésben a vörös-fehér sokkal kevésbé jelenti a nacionalizmus újraéledését, mint az elnök elutasítását, aki 1996-ban népszavazással állította vissza a szovjet zászló vörös-zöld színeit.

Amikor augusztus 11 körül a belarusz ipar fellegváraiban (a MAZ autógyárban, az ipari felszereléseket gyártó és fejlesztő BelAZ cégnél, a nagyméretű kamionokat gyártó MZKT-ban) sztrájkok törnek ki – Lukasenka úgy érzi, hogy megrendül a hatalma. A tiltakozás azonban megragad az üzemekben. Augusztus 17-én reggel az Atlant cégnél szervezett munkabeszüntetés megbukott. „Ki dolgozik itt?” – kérdezte az épület bejárata előtt tömörülő emberek sorában, a mozgalom támogatására összegyűlt tömegben egy idős asszony. Egyetlen ember emelte fel a kezét. A többiek legtöbbje diák vagy nyugdíjas, akik szolidaritásból jöttek ide. „Bizonyára én vagyok az egyetlen – mondta a kezét felemelő munkás – a többiek félnek, és senki sem mer segíteni nekünk.”

A hadsereg és a rendőrség hűsége

Az 1999-ben ratifikált 29. sz elnöki rendelet óta egytől öt évig tartó időre szóló határozott idejű szerződéssel veszik fel a munkavállalók legtöbbjét, ez a liberális intézkedés érzékenyen érintette a kevés, még harcoló szakszervezetet. Egy 2018-ban a belarusz szakszervezeti szövetség által végzett, 1,6 millió munkaszerződés vizsgálatán alapuló felmérés szerint az országban alkalmazott munkavállalók 30%-a egy éves határozott munkaidejű szerződés keretében dolgozik. (8) Az elbocsátástól való félelem mellé néhány sztrájkoló szakszervezeti vezető letartóztatása és az az aggodalom társult, hogy az állami szektorban dolgozók létszámát nagymértékben csökkenteni fogja a privatizáció, aminek következtében munkahelyek szűnnek meg – ahogy ezt Lukasenka az ellenzék hatalomra kerülése esetére vízionálja. A kampány idején versenytársai, Bariko, egy korábbi bankár, és Cepkalo korábbi nagykövet, aki ma egy ipari park igazgatója, nem rejtették véka alá az ország „modernizálására” vonatkozó szándékukat. (9) A közszféra – vagyis a közalkalmazottak és az állami vállalatok munkavállalói – ma mintegy az összes dolgozó 40%-át adja. Azok a vállalatok, amelyekben az állam tulajdoni részesedése meghaladja az 50%-ot, körülbelül az éves össztermelés 30%-át teszik ki. (10)

A tiltakozók között jelen vannak egy csúcsszektor képviselői, akik informatikai szolgáltatásokat nyújtanak. Ez a szektor 2000 óta emelkedett ki a mezőnyből, és jelentős adókedvezményben részesült – ami bizonyos ellentmondásban van a „piaci szocializmus” domináns modelljével, olvassuk Julija Sukan Facebook-oldalán. A kutató aláhúzza, hogy a domináns modelltől való ilyen eltérés végülrossz végre vezetett” a rezsim számára, amely hosszú éveken át meg tudta védeni magát mindenféle, a privát szektor által kezdeményezett és finanszírozott ellenállástól. Ludmilla V., aki Minszkben egy alkalmazásokat tervező vállalat munkatársa, tanúja volt a mozgalom kezdetétől mutatkozó, egészen a vezetőrétegekig ható ilyetén elkötelezettségének. „A tüntetések kezdete óta joguk volt a dolgozóknak távol maradni vagy távmunkában dolgozni, mi több, a cégünk nem hivatalos módon vállalta, hogy fizeti a be nem jelentett tüntetések során előállított alkalmazottaira kirótt büntetéseket.”

Ezzel szemben a kormány híveinek mozgósítása nagyrészt csupán abban áll, hogy állami erőforrásokat bocsátanak rendelkezésre (autóbuszok a tüntetők szállítására, helikopterek a molinók kibontásához). Minthogy sohasem fogalmazott meg világos ideológiát, a „hiperprezidenciális” rendszer nem támaszkodhat egy aktivistabázis támogatására. De minthogy még mindig bírja a rendőri erők és a katonaság hűségét, Lukasenka továbbra is kezében tartja a hatalom gyeplőit. Mindazonáltal magas szintű legitimációs válsággal kell szembenéznie. Lukasenka időt nyer, és megosztja az ellenzéket azzal, hogy olyan alkotmányreformra szólít, amely a kormány és a parlament hatáskörét erősíti az elnök hatalmának rovására, és mindezt még, jó érzékkel, a 2022-es új választásokat megelőzően javasolja megvalósítani. Vajon ez egy olyan húzás, amely arra való, hogy hatalomban tartsa őt, vagy pedig éppen kiutat jelent egy mélyebb politikai átalakulás felé? A válság megoldása részben azon múlik, hogy a tiltakozóknak sikerül-e felülkerekedniük az elnyomáson, és megvédeni magukat az elhasználódástól és a megosztottságtól.

Völgyes Gyöngyvér

Loïc Ramirez

Az elnökre jellemzőek váratlan iskola- és üzemlátogatások vagy a mezőgazdasági termelőegységekben való megjelenés, az ilyenkor felbukkanó Lukasenka egy-kettőre lecseréli az alkalmatlannak ítélt igazgatót vagy a túl engedékeny minisztert – az elnök paternalista képet alakított ki magáról, ami hosszú ideig tetszett a belarusz társadalomnak. A kampány idején maga ellen fordította az embereket azokkal a kijelentéseivel, amelyek szerint egy nő képtelen vezetni az országot, vagy amelyekkel ellenzékét inzultálta és fenyegette – a tüntetések során kifigurázták ezeket a kijelentéseket.

(1A nevet megváltoztattuk.

(2L. Laurent Geslin és Sébastien Gobert: Veillée d’armes au Donbass (Fegyveres virrasztás Donyecki Népköztársaságban), Le Monde diplomatique, 2014. december.

(3Vö. Stephen White és Elena Korosteleva: Postcommunist Belarus [A posztkommunista Belarusz], Rowman and Littlefield Publishers, Lanham (USA), 2005.

(4«Un président en papier» (en russe) [Papírmaséelnök, (oroszul)], Novaja Gazeta, Moszkva, 2020. augusztus 12., a Zubr Online platform által közzétett adatok alapján.

(5Ronan Hervouet: Le Goût des tyrans. Une ethnographie politique du quotidien en Biélorussie [A zsarnokok ízlése. Belarusz mindennapjainak politikai etnográfiája]. Le Bord de l’eau, Lormont, 2020.

(6Vö. Martin Dean: Collaboration in the Holocaust: Crimes of the Local Police in Bielorussia and Ukraine, 1941–44 [Együttműködés a holokausztban: A helyi rendőrség bűncselekményei Belaruszban és Ukrajnában, 1941–44], St Martin’s Press, New York, 2000.

(7Vö. Masha Cerovic: Les Enfants de Staline [Sztálin gyermekei], Seuil, Párizs, 2018.

(8Tut.by (online híroldal), Minszk, 2018. július 8.

(9Belrynok.by (gazdasági online híroldal), Minszk, 2020. július 29.

(10Belstat.gov.by, 2020.

Megosztás