A haszonállattartásban kitörő járványok egyre gyakoribbak, aggódik a világ: kezdik felismerni a fajok között átlépő vírusok kockázatait. A nemzetközi egészségügy az ipari modell bevezetését sürgeti a veszély megfékezése érdekében.
A kereskedelmi igények miatt megalkotott „biológiai biztonságiˮ szabályok azonban az egészséget, az ökoszisztémát és a kisgazdaságokat is súlyosan fenyegetik.
Előbb étvágytalanság, majd magas láz. A délkelet kínai Csianghsziban élő gazdának, Csen Jünnek tízezer sertése volt. Egy hét alatt az összes elpusztult az afrikai sertéspestisben. (1) 2018 és 2019 között a vírus Kína egyetlen régióját sem kímélte, és felére csökkentette az országos sertésállományt. Az eredetileg Afrikából származó vírusra minden bizonnyal több mint száz éve találtak rá, és tudható, hogy míg az emberre ártalmatlan, addig a sertéseknél akár 100 százalékos is lehet a halálozási aránya. Kínából indult, majd egész Délkelet-Ázsiában elterjedt, végül, amikor Közép-Európába érkezett, Belgiumban fedezték fel 2018-ban. Immár Franciaország és a szomszédos országai is rettegnek a térnyerésétől.
Növelni kell a termelékenységet
A folytatódó járvány megfékezésére a kínai állam a „biológiai biztonságˮ nevében elrendelte a minimum ötszáz egyedből álló sertéstelepeket. „A családi gazdaságok teljesen el fognak tűnni az ipari állattartás javára” – állapítja meg Jian Huang, a Nemzeti Sertéstenyésztési Intézet szakembere. (2) Kína csupán a nemzetközileg javasolt egészségügyi előírásokat alkalmazza a fertőző állatbetegségek tekintetében, erősíti meg Wantanee Kalpravidh, aki állategészségügyi szakértő az Egyesült Nemzetek Szervezetének Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezeténél (angol rövidítése FAO). Wantanee Kalpravidh azt is elmagyarázza, hogy a gazdaságok csoportosítása a fertőzési kockázattal szemben való feltételezett ellenállás szerint történik: „Az 1. csoportban sűrű állományú, zárt tartásos, intenzív és iparilag integrált gazdálkodás folyik. A 2. csoport nagyméretű, zárttartásos és intenzív, de iparilag nem integrált. A 3. csoport közepesen intenzív, iparilag nem integrált, a 4. csoport pedig olyan extenzív, szabadtartású, vegyes gazdaság, ahol kisebb az egyedszám.ˮ A négy ágazat csökkenő mértékben felel meg a biológiai biztonsági előírásoknak, tehát az első nagy mértékben, a negyedik csak csekély mértékben.
E szerint az elmélet szerint a vírusok kevésbé terjednek, ha az állatokat zárt ólakban vagy elkerítve tartják, így gátolva meg a vadállatokkal való érintkezést, amelynek során patogén baktériumokkal fertőződhetnének meg. Az állatokat kereskedelmi forgalomban kapható, garantált minőségű táppal kell etetni, nem pedig a gazdaság terményeivel. A biológiai biztonság nemcsak a higiéniai feltételeket (kézmosás, ruhaváltás minden egyes épületbe belépéskor, járművek fertőtlenítése) szabja meg a gazdáknak, hanem az állattartás technikai és gazdasági irányvonalát is kijelöli, ami felvet bizonyos kérdéseket.
Ez a termelést szabványosító és külön részegységekre bontó megközelítés azt a kockázatot szűri ki, amelyet a nagyüzemi állattenyésztés hozott magával a sok állat kis helyre zsúfolásával. A nagyipari állattartást megoldásnak látják egy olyan problémára, amelyet maga a nagyipari állattartás hozott létre. Tudjuk, hogy a természetes élőhelyek – gyakran ipari célú – elpusztítása új vírusok egyik állatról a másikra történő átviteléhez vezetett, (3) valamint azt is, hogy a járványos állatbetegségek gyors terjedése nagyrészt az ipari állattenyésztés következménye, ahogyan azt több tanulmány alátámasztja. (4) Thaiföldön például 2004-es adatok szerint „a H5N1-járványok és fertőzések száma sokkal magasabb volt a nagyméretű kereskedelmi baromfitelepeken, mint a háztáji udvarokban.ˮ (5) Ipari környezetben ugyanis a csekély genetikai sokféleség, és a betegségeket megelőző rendszeres kezelések legyengítik az állatok immunrendszerét. Ezenkívül a földrajzi koncentráltság, a nagy állománysűrűség és a szállítás gyakorisága is kedvez a patogén mikroorganizmusok terjedésének.
A sertéspestis története nem előzmény nélküli. Az elmúlt harminc évben a sertéstenyészetek számos válságon estek át: járványos hasmenés, sertések légzőszervi betegsége (amely a növekedés visszamaradásával is jár), H1N1-influenza. A szarvasmarha-tenyésztők a szarvasmarha-gümőkórral találkoztak újra, a baromfitenyésztők a H5N1-madárinfluenza új, különösen agresszív törzseivel szembesültek, a juhok a száj- és körömfájást kapták el stb. A Nemzetközi Állatjárványügyi Hivatal szerint (amelyet 1924-ben alapítottak, akkor még Állategészségügyi Világszervezet, angolul Organization International of Epizooties néven, innen a rövidítése: OIE) a haszonállatokat érintő járványok száma az elmúlt tizenöt évben majdnem háromszorosára nőtt. Az állatjárványok nemcsak az állatok életét fenyegetik, hanem az emberiségét is, mivel a kórságok egy része az emberre is fertőző lehet – nevezetesen a H5N1-madárinfluenza, még ha a humán megbetegedések száma sokkal kisebb is volt, mint jósolták.
„Hány kiló csirkehúst tudok megtermelni? Mennyi tojásom lesz? Ezekkel a kérdésekkel szembesülnek az gazdák – magyarázza Wantanee Kalpravidh. – Növelniük kell a termelést és a termelékenységet, hogy nagyobb legyen a hasznuk, amelyet aztán a biológiai biztonsági előírások betartására költhetnek.ˮ Az intenzív állattenyésztés fejlesztése iránti világszintű kampányt egyszerűen „iparosodásnakˮ is lehetne nevezni. A „biológiai biztonságˮ kifejezést tisztelet övezi, miközben nyilvánvalóan egy ránk erőltetett gazdasági és társadalmi modellre utal. A világ összes gazdasága a hatáskörébe tartozik.
A szabadtartású állatok kevésbé vannak kitéve a fertőzéseknek
„A 2015–2016-os madárinfluenzával a biobiztonsági előírások kötelezőek lettek a baromfitartókraˮ – írja a Francia Állatorvosi Akadémia egy beszámolóban, utalva a mezőgazdasági miniszter 2016. február 8-án hozott rendeletére. (6) Majd bejelentik a folytatást: „A jövőben az összes ágazatnak, legyen az extenzív vagy intenzív, eleget kell tennie a biológiai biztonsági irányelveknek”. Külön megállapodás rögzíti, hogy a transzhumáló vándorpásztoroknak „az előírásokat egyelőre nem kell követniük.ˮ
A jószágaikat szabadon tartó, helyi közösségeket ellátó őstermelők nehezen alkalmazkodnak. Ők kevésbé vannak kitéve a fertőzéseknek, lévén hogy jóval kisebb állatállománnyal rendelkeznek, és a nagyvilággal is kevesebbet érintkeznek, mégis ugyanazok a szabályok vonatkoznak rájuk. A sertéstenyésztő ágazatban például 2020 óta 1,3 méter magas kötelező drótkerítést írnak elő a legelők körül, valamint kéthavonta külső cég által végzett rovar- és patkányirtást vezettek be az eszköztároló helyiségekben. Anne-Marie Leborgne, Haute-Garonne megyében élő gazdasszony kiszámolta: „Hogy ne legyen veszteséges a biobiztonsági előírások betartásába fektetett energia, muszáj növelnem az áraimat.ˮ Franciaországban minden húsz disznóból egy szabadtartású. A 39 éves gazdasszony évente 2000 kg biosertést adott el. A megélhetése érdekében részmunkaidőben napközis tanárként dolgozik a falu iskolájában, Montbrun-Bocage-ban, Toulouse-tól délre. Két hónappal az Agrárgazdasági Kamara által biztosított biológiai biztonsági oktatás után úgy döntött, felhagy az állattartással: „Nem tudom elképzelni, hogy 18 euróért adjam a karaj kilóját.ˮ
A biológiai biztonsági szabványra való átállást támogatandó, az Európai Települések és Régiók Tanácsa felajánlja az eszközköltség 30 százalékának finanszírozását. Ez azonban Benoît Dubois-nak és Isabelle Dubois-nak, akik a hegyekben tartanak állatokat, kevésnek tűnik. 400 000 euróra becslik a kiadásukat, „nem számítva a munkálatokra és a karbantartásra áldozott időt.ˮ Harminc év alatt sem kerestek ennyit. „Miután kifizettük a számláinkat, 500 eurónk marad egy hónapra kettőnk számára.ˮ 90 hektáron nevelnek sertéseket Brie-ben, Ariège megyében. „A sziklákon és a minden 300 méteren 100 métert emelkedő talajon drótkerítést építeni szinte lehetetlen.ˮ Folytatják a gazdálkodást a száraz vidéken, de 60 évesen úgy gondolják, hogy a régióban ők az utolsók. Nem is fogadnak szakmai gyakorlatra érkezőket, hogy ne keltsenek hiú ábrándokat a fiatalokban, ugyanis úgy vélik, ez „egy megvalósíthatatlan vállalkozásˮ.
Amíg a szabadtartásos gazdaságokat tönkreteszi a „biológiai biztonságˮ, addig az ipari hús őrzi gazdasági státuszát. Ugyanis az egészségügyi válságok idején egyes gazdaságok mentesülnek a szállítási korlátozások alól. Csak az 1. csoport ellenőrzési és biztonsági előírásainak megfelelő gazdaságok kaphatják meg azt a bizonyos zöld utat, amely lehetővé teszi számunkra az úgynevezett „területi egységekre osztásiˮ rendszert, vagyis a különböző óvintézkedéseknek eleget tevő, eladásra jóváhagyott részpopulációk elkülönítését. 2014-ben az OIE 182 tagállama többségében jóváhagyta a „területi egységekre osztásˮ rendszerét, amely aztán több ország – Chile, az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Kína, Ausztrália stb. – törvényszövegébe is bekerült. A 2016. február 16-i miniszteri rendeletet követően Franciaország is átvette a nagyipari termelést előnyben részesítő gyakorlatot.
A „steril burokˮ tehát csak legenda
Például a France Poultry is. A korábban Doux néven futó (7) breton nagyvállalat 2017-ben szerezte meg a területi egységekre osztás lehetőségét. A cég naponta 340 000 baromfit visz vágóhídra, és hetente 70-80 konténert tölt meg szárnyassal Brest kikötőjében, ugyanis termelésének 93%-át exportálja. Az agrárexportüzem mintamodellje szerint egy-egy telepen 35 000 baromfit lehet nevelni, ami azt jelenti, hogy egy madárra 480 négyzetcentiméter jut – ez kisebb, mint egy A4-es lap... A telepek a France Poultry alvállalkozóinak a tulajdonát képezik; ők kizárólag az anyavállalatnak dolgoznak, a biobiztonsági óvintézkedéseket szigorúan betartva, „steril burokbanˮ, ahogyan a vállalat vezetője, François Le Fort fogalmaz.
Egy 2018-ban publikált tanulmány azonban rámutat (8) , hogy az egy területi egységen belüli telepek közötti gyakori érintkezés madárinfluenza-járvány idején számos alkalmat ad a vírus átterjedésére. Még ha a vadon élő állatoktól származó fertőzést meg is akadályozza a területi egységekre osztás, a kontamináció a külvilággal való érintkezés egyéb formáin át is megtörténhet: személyzeten, vízen, levegőn vagy akár élelmen keresztül. Bár az érintkezés mikéntjét szigorú előírások rögzítik, a mindennapi gyakorlat eltér az elmélettől. Legalábbis ezt mutatja az a tanulmány, amelyet Manon Racicot, a Montreali Egyetem Járványtani Tanszékének kutatója nyolc, a Quebec-i Baromfitenyésztők Egyesületével közreműködve kiválasztott, a biobiztonságot elméletileg betartó telepen végzett: nem kevesebb, mint negyvennégy gyakori hibát talált. (9) A nagy állománysűrűség, a rendszerbe belépők és abból távozók gyakorisága, a megfelelés a termelési lánc számos szereplője felé, valamint a tény, hogy a dolgozók nem értik vagy félreértik az egészségügyi előírásokat, semmissé teszi a biobiztonság törekvéseit. Az a bizonyos „steril burokˮ tehát csak legenda.
A biológiai biztonság rendszere és a hozzá kapcsolódó jogszabályok szabad teret adnak az iparnak, miközben fenyegetik a jószágok és az emberek egészségi állapotát. Ez egyúttal a demokrácia mélyrepülését is jelzi, az egyéni érdek felülírja a közérdeket. Tudniillik az exportáláshoz szükséges „területi egységekre osztásiˮ jog elnyeréséhez két olyan állomás is szükséges, ahol az adminisztráció a nagykereskedőket szolgálja ki. Egy állattenyésztő gazdaságot előbb el kell ismernie az országos állatorvosi hatóságoknak. A következő lépés, hogy az importáló ország aláír egy kétoldalú megállapodást. Ebben a második fázisban az exportáló országok tárgyalást folytatnak az importáló országokkal a pályázatok jóváhagyása érdekében. Ily módon a nemzeti külpolitika egy magáncég érdekeit fogja képviselni. Az állam ezentúl nem a gazdákat, az ágazatokat vagy a területi sajátosságokat támogatja: csupán egy márka és a márka alá eső termékek képviselője lesz. Miközben Franciaország a France Poultry működéséért lobbizik, igazából a közérdeket vagy a magánérdeket védi? Erre a kérdésre sem az OIE, sem az agrárminiszter nem kívánt válaszolni.
