Azokban az időkben, amikor a francia kommunista vezetőket a rendőrség gyakran üldözte, időnként bebörtönözte, a Francia Kommunista Párt (FKP) főtitkára gondosan ügyel arra, hogy semmi érzékeny témát ne jegyezzen fel a naplójában.
Néhány nappal halála előtt, 1964 júliusában, azon a hajón, amelyen egy krími nyaralásra utazott, Maurice Thorez (1) visszaemlékezett fiatalkorára, amikor bányászként dolgozott: „12 évesen, 1912. november 25-én a negyedig vájat osztályozójában kezdtem.” Ez naplója utolsó oldalán olvasható. A napló vezetésére 1952. november 25-dike óta szorította rá magát, ez a rehabilitációs gyakorlatainak része volt. Egy féloldali bénulásból kellett talpra állnia, betegségét két és fél éven keresztül a Szovjetunióban gyógyították (2) . Kezdetben az írás nehezen megy, a keze reszket, a betűi szálkásak. Az első nap alig öt szó, az első hónapokban napi egy sor. Apránként a betűk kikerekednek és a bekezdések egymást követik, de nem több mint napi két-három bekezdés. Thorez feljegyzi állapota javulását is: 1957 szeptemberében például már képes „begombolni és kigombolni a mellényét”.
Azokban az időkben, amikor a francia kommunista vezetőket a rendőrség gyakran üldözte, időnként bebörtönözte, a Francia Kommunista Párt (FKP) főtitkára gondosan ügyel arra, hogy semmi érzékeny témát ne jegyezzen fel a naplójában. Ennek az a következménye, hogy az olvasó szórakozottan halad oldalról oldalra, ahol szépen sorjáznak a születésnapok, a családi ünnepek, a séták, a nyaralások, utazások, a barátok, akiket személyesen fogad az állomáson, majd ki is kíséri őket, és persze semmit sem hallgat el a „Jeannette” által készített pálinkáról vagy dzsemről se.
Mert Jeannette Thorez-Vermeersch és az ő Maurice-a egy igazi párt alkotnak. Családi és aktivista oldalról is: a feleség is tagja a Politikai Bizottságnak (PB) és egyik politikai gyűlés időnként követi a másikat az ő napirendjében is. Cikkei, amelyeket a férje „kiválónak”, időnként „élénknek” vagy éppen „figyelemreméltónak” tart, nem ritkán a nők, a munkásnők, az „anyák” és a „háziasszonyok” gondjait érintik. A pár nem javasolja nekik a születésszabályozást. 1956. április 5-én Thorez erősen kikel „néhány kommunista orvos nyüzsgése ellen, akik neomalthuziánus (3) irányt vettek”. Egy hónappal később kijelenti: „a nők felszabadulása a szociális reformoktól és nem az abortuszt végző klinikáktól függ.” Kiáll mellettük a parlamentben is: a kommunista vezető örül, hogy a tizenkilenc képviselőnő közül ebben az évben tizenöt az ő pártjának aktivistái közül került ki. Ami mellékesen arra is rávilágít, hogy milyen elmaradottság jellemezte a többi politikai szervezetet azokban az években.
Az olvasónak gyakran marad hiányérzete: Thorez megemlíti a találkozásait, de szinte sosem árul el semmi lényegest róluk. 1960. június 24-én például ezt olvashatjuk: „Hosszú beszélgetés Casával (Laurent Casanova), aki nálunk ebédelt; kifejti álláspontját a különböző kérdésekről és észrevételeket tesz a PB tagjairól, amelyeket én elvetek. Figyelmeztettem, bizonyos témákban változtatni kellene a hozzáállásán és Servin-nek is, amellyel kapcsolatban az opportunisták és az ellenfeleink is spekulálnak.” Akkoriban az FKP álláspontja karikatúrába illően elítélő volt de Gaulle-lal szemben – „személyi diktatúra”, amely „utat nyit a fasizmusnak” –, ez a legfontosabb ellentét Laurent Casanova és Maurice Servin, illetve a többi kommunista vezető között, így jó lett volna egy kicsit többet hallani erről a „hosszú beszélgetésről”. Ugyanebben az évben Thorez találkozik Enver Hodzsával, az albán vezetővel és tíz nappal később Nyikita Hruscsovval. És ekkor sem tudunk meg semmit sem a tárgyalásokról, pedig az albán és a szovjet vezetők főszereplői a nemzetközi kommunista mozgalmat szétziláló szakadásnak.
Thorez sosem tagadja meg kötődését Moszkvához. Nem szerette, amikor Hruscsov elítélte elődjét 1956 februárjában, a Szovjetunió Kommunista Párjának XX. Kongresszusán. De naplójában erről a kérdésről is hallgat. Ez előtt az időpont előtt rendszeresen idézte Sztálint. Később is, de ritkábban. 1956 januárjában oroszul emlékeztetett Sztálin egyik mondatára 1928-ból. Ez összefoglalja a nézeteit és tevékenységét: „Internacionalista az, aki fenntartások és elbizonytalanodás nélkül, feltétlenül kész védeni a Szovjetuniót, mert a Szovjetunió a bázisa a világ forradalmi mozgalmának.” Ne számítsanak tehát rá abban, hogy az olasz kommunisták „opportunista vagy főleg nem revizionista” nézeteit vagy a „kínai vezetők kalandor és fél-trockista vonalát” követi, amikor - teljesen ellentétes okokból - az egyik is és a másik is szembeszállt Moszkvával.
De Gaulle tábornok 1958-as hatalomba visszatérésétől eltekintve, egyetlen jellemző esemény, amely egyébként kapcsolódik ehhez, történik csak a naplóvezetés időszakában: az algériai háború. Már 1953. július 14-től Thorez élesen elítéli a „Nation téri véres rendőrségi provokációt”, amikor hét algériait megöltek a nemzeti ünnep párizsi megemlékezésekor, az események sodrásában. Az FKP az algériai konfliktusban nem volt a helyzet magaslatán, mivel inkább a „békét Algériának” követelést hangoztatta, mint a függetlenségi harcok támogatását. Mégis Thorez naplójában megjegyzi, hogy a L’Humanité lapszámai közül huszonhetet elkoboztak a gyarmati háború alatt és elítéli a különböző egymást követő kormányok, köztük a szocialista kormány által létrehozott „önkényeskedést, a kínzásokat és a mészárlások rendszerét”. Ráadásul a kommunista aktivisták is áldozatul estek a Titkos Katonai Szervezet (Organisation Armée Secrète – OAS) gyilkos merényleteinek. Ebben a kérdésben Thorez a legteljesebb rosszhiszeműséggel képes nyilatkozni, amikor elítéli „a gaullista hatalom és az OAS nyílt összejátszását” másnap, hogy André Malraux-nak a kulturális ügyek miniszterének és a rendszer egyik elkötelezett támaszának felrobbantották a lakását…
Thorez 1962-ben feljegyzi, hogy éppen ötven éve szerezte meg az alapfokú végzettségét igazoló bizonyítványát. Visszaemlékezései azt is tanúsítják, hogy a „nép fia” milyen utat járt be azóta. Különféle aktivista tevékenységei mellett az is kiderül, hogy 1958-ban húsz könyvet olvas, 1963-ban pedig harmincnyolcat. És nem a legkönnyebbeket: Hérakleitoszt oroszul, Julius Caesart latinul, Baruch Spinozát, Montaigne-t, Denis Diderot-t, René Descartes levelezését… Ez a fajta értelmiségi kíváncsiság és nyitottság vajon jellemző még ma is vezető politikusainkra?
(1) Maurice Thorez a Francia Kommunista Párt főtitkára 1930-tól haláláig, 1964-ig. Magyarul nincs róla Wikipédia, franciául l. itt: https://fr.wikipedia.org/wiki/Mauri...https://fr.wikipedia.org/wiki/Maurice_Thorez
(2) Maurice Thorez: Journal, 1952-1964 [Napló, 1952-1964], a kiadásra előkészített Jean-Numa Ducange és Jean Vigreux (aki figyelemre méltó munkát végzett), Fayard, Párizs, 2020.
(3) Thomas Malthus (1766-1834) angol elmélkedő, a túlnépesedésről szóló híres-hírhedt „elméletére” hivatkozik a kifejezés – a ford.
