A francia kommunizmus fellendülése és hanyatlása – száz évvel ezelőtt született meg egy valóban populáris párt

pc2Ahogy megszületett 1920 decemberében, a Francia Kommunista Párt azonnal különleges helyet követelt ki magának a francia politika térképen: az egyetlen populáris szervezet, amelyet a nép köreiből kikerülő emberek irányítanak, hogy a nép érdekét szolgálják. Ma, amikor a szakadék a vezető és a dolgozó osztályok között mélyebbnek tűnik, mint valaha, a párt története sok hasznos tanulsággal szolgál.

Az emelvény mögött egy széles molinó Karl Marx és Friedrich Engels szavait idézi: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” Fölötte egy másik jelmondat az I. Internacionálé szlogenjét hirdeti: „A munkásosztály felemelkedése a saját műve kell legyen”. 1920. december 25-én kezdődött Tours-ban a Munkás Internacionálé Francia Szekciójának (SFIO) a 18-dik kongresszusa, ahol a Szocialista Párt képviselőinek nagy többsége (a mandátumok 70%-a) úgy dönt, hogy belép a Kommunista Internacionáléba (Komintern). Ez utóbbit, amelyet III. Internacionálénak is neveznek, egy évvel korábban 1919 márciusában hozták létre Lenin és az orosz bolsevikok vezetésével annak reményében, hogy az októberi forradalom elterjed az egész világon.

Az alapító kongresszuson és a közvetlenül utána folyó vitáknak nem csak történelmi értéke van. A nemzeti önzésen túlmutató nemzetközi szolidaritás, a választott képviselők ellenőrzése, hiszen együttműködve a burzsoá intézményekkel gyakran kompromittálják magukat, vagy a szakszervezeti és a politikai harc egymáshoz való kapcsolódásáról való gondolkodás mind fontos kérdések ma is. A kommunista mozgalom képes volt kiépíteni a francia munkásvilágban és szélesebb körben, a vidéki és a városi népi rétegek körében is egy aktivista hálózatot. Jelenleg a baloldali pártoknak nincs meg az a képessége, hogy figyelembe vegyék és képviseljék a népi osztályok érdekét.

A tours-i kongresszuson a Kommunista Internacionáléhoz való csatlakozás hívei le akarják zárni az SFIO (szocialista – a ford.) időszakot, amely szerintük kompromittálta magát azzal, hogy részt vett a „szent uniónak” nevezett egységkormányban az első világháború idején (Jules Guesde[1] még államminiszter is volt). Szemben állnak a parlamenti képviselőkkel, akiket „osztálykollaboránsoknak” tartanak, mivel megtagadták a II. internacionálé forradalmi és pacifista elveit. Nyíltan bizalmatlanok a szociáldemokrata vezetőkkel, akik nem számoltak el a tagság felé, amikor támogatták az elnyomó állami intézkedéseket azokkal – így például a szakszervezeti és a feminista felszólalókkal – szemben, akik elítélték az európai kontinensen folyó mészárlást.

A bolsevikok által követelt és az internacionalista aktivisták által remélt „új típusú” pártban a parlamenti képviselőcsoport és a sajtó az aktivisták ellenőrzése alatt áll és működik majd. A választott képviselők és a párttagok tömegei közötti távolság jelentős: a tagság álláspontjával szemben úgy ötven parlamenti képviselő a hatvannyolcból – így például Léon Blum, a Közmunka-minisztérium titkárságának vezetője a háború alatt – megtagadja, hogy a többséggel tartson; elszakadnak, és fenntartják az SFIO-t.

Követelik a radikalizálódást

Amikor felszólal a kongresszuson, Émile Lerat cipész, Cher megye föderációjának küldöttje, saját megyéjének esetére utal, ahol két szocialista képviselő is kompromisszumot kötött: „Mi parlamentellenesek vagyunk, mivel jól látjuk a választott képviselőink káros tevékenységét. Azt mondjuk, minél kevesebb választott képviselőnk van, annál több tagunk lesz. Nagyon elegünk van abból, hogy tagdíjfizetőgépek legyünk, és néhány személy érdekét szolgáljuk, akik ahogy megszerzik a mandátumukat, ellenünk harcolnak, szétverik az egységet, lerombolják a szervezetünket, és belépnek a Nemzeti Blokkba[2] […]. Elegünk van a Szocialista Pártból, és ha az csak egy választási párt, mi egy forradalmi szocialista pártot[3] akarunk.” A Kominternbe belépés ezt a radikális szocializmus iránti igényt fejezte ki, és azt, hogy a küldöttek támogatják az 1917-es októberi forradalmat, amelyet úgy értékeltek, hogy megteremtett Oroszországban egy „proletárhatalmat”.

A Kominternhez való csatlakozási indítvány fő megfogalmazói, a tanító Fernand Loriot szakszervezeti aktivista és Boris Souverine újságíró, nincsenek jelen a kongresszus megnyitásakor, mert börtönben ülnek. Ők is azon sok aktivista közé tartoznak, akiket 1920 tavasza óta letartóztattak azon a jogcímen, hogy részt vesznek egy kitalált hatalmas „összeesküvésben”, amelyet Oroszország szervezget. Az államellenes veszéllyel ijesztgetést más esetben is felhasználták, például amikor leverték a vasutasok sztrájkját; akkor tizenötezer vasutast egyszerűen elbocsátottak.

A születőben lévő Kommunista Pártnak alkalmasnak kellett lennie, hogy ellenálljon a burzsoá állam ütéseinek, miközben belül biztosítania kellett a „karrieristák” ellenőrzését és féken tartását. Ezért hangsúlyos a fegyelem kérdése. A Komintern huszonegy belépési feltétele közül a „demokratikus centralizmus” az egyik feltétel. A bolsevikok iktatták be az 1920. júliusi kongresszusukon: „A jelenlegi ádáz polgárháború körülményei között a kommunista párt nem képes betölteni a feladatát, csak ha a legszigorúbban központosított szervezetként működik, és ha elfogad egy a katonaihoz hasonló vasfegyelmet.”

A centralizáció követelése az oroszországi forradalom, illetve az Európában másutt is kirobbant felkelések megvédéséhez kötődik, de megfelel a francia aktivisták elvárásainak is, akik szerint a szocialista nyilatkozatok gyakorlati megvalósításához szigorú szervezettség szükséges. Az aktivisták tömege el akar jutni a szavaktól a megvalósításig. „Túl sok a szó, és nincs elég gyakorlati tett” – sajnálja például Seine-et-Oise megye képviselője.[4] Ernest Denante tanító, aki Vaucluse-t képviseli, így szólal fel: „Mi a III. Internacionálé mellett vagyunk, mert megteremti a szigorú fegyelmet, amely előtt boldogan és büszkén meghajolunk mert nem akarjuk, hogy a Szocialista Párt egy nyitott ház legyen, ahova az lép be, aki akar, ahol mindenki azt csinál, amit akar, és ahol az idők nagyrészében senki semmit se csinál. Mi a III. Internacionálé mellett vagyunk, mert az elitéli a reformizmust. Mert elitéli azt a múltat, amely miatt pirulunk, amelyet szégyellünk, a háborúpárti szocializmust.”[5]

Vigyázni kell, hogy a tours-i kongresszus ne váljon „eredetmítosszá”, hiszen a kommunista párt létrehozása Franciaországban több szakaszban történt meg. Magát a nevet, hogy „kommunista”, csak 1922-ben fogadták el véglegesen az új pártban. Több év is eltelik, mielőtt a sok kilépés és a „bolsevizálódás” hatására 1925-től kialakul a Szovjetunió Kommunista Pártjának mintájára a régi szocialista párttól valóban különböző párt. Röviden, az SFIO-ból jövő vezetők, például 1923 januárjáig a párt első főtitkára, Ludovic-Oscar Frossard tanító, elhagyják a szervezetet, ahonnét kikerülnek az anarchista tendenciát képviselők is, így Pierre Monatte nyomdai korrektor. Boris Souverine-hez és Fernand Loriot-hoz hasonlóan az alapítók legtöbbje magától eltávolodik vagy pedig eltávolítják egy olyan párttól, ahol a belső demokráciát fokozatosan elfojtják.[6]

Akkoriban az SFIO-t egy értelmiségi és szabadfoglalkozású elit uralta, sok ügyvéd és újságíró, a Kommunista Párt pedig az 1920-as évek közepétől munkáseredetű vezetőséggel épül fel. A szervezeten belül a cégeknél megalakított pártsejteket teszik a középpontba, miközben az SFIO területi sejtekre épült, és tagjai szakszervezeti tevékenységét innét támogatta. A Komintern sugallatára a választásokkor munkásjelölteket állítanak. Pierre Semard vasutas, volt forradalmi szakszervezeti aktivista, akinek 1920-ban felmondtak, lesz 1924-ben a párt főtitkára.

Szintén Moszkva hatására kezdenek bele a kommunisták a gyarmatosítás elleni harcba, miközben az SFIO eddig megelégedett a gyarmatosítás visszaéléseinek elutasításával. Felhívnak Marokkó elhagyására és a Rif-háború idején (1925–26) az Abdelkrim Al-Khattabival való szolidaritásra. Az 1922 elején alakított Gyarmati Egység, amely a francia gyarmatok aktivistáinak közös szervezete, politikai (szavazati jog) és szociális (egyenlő munkáért egyenlő bért) egyenlőséget követel. Indokínai szekcióját Nguyen Ai Quoc, a jövőbeli Ho Si Minh vezeti – aki 1945 szeptemberében a Vietnámi Demokratikus Köztársaság (VDK) elnöke lesz –, Párizsban az 1925-ös önkormányzati választásokkor kommunista jelölt. A Komintern támogatja a nemzetek közötti szolidaritást, és akcióira és képviselőire támaszkodva egyesíti a gyarmatosítás elleni, a pánafrikai és a rasszizmusellenes csoportokat.

A kommunista elkötelezettség különböző szinteken él és jelenik meg, a különböző nemzetiségű csoportokban és a francia megyei csoportokban is, ahol az 1930-as évektől baráti egyesületek egész hálózata épül ki párhuzamosan a „vörös” önkormányzatokkal és az aktivizmus fellendülésével. A kommunista üzenet megfeleltetése a francia társadalom valóságának lehetővé teszi, hogy elterjedjen a nagy munkásfellegvárakban, mint a Renault-gyár környékén Párizs nyugati részén, Billancourtban, de vidéken is, ahol védi a földtulajdon koncentrációja miatt meggyengült kistulajdonosok érdekeit, és megfelel az ő elvárásaiknak is. Az 1936-ban, a Népfront idején megválasztott új kommunista képviselők között ott találjuk Alfred Costes-t, a Renault volt szerelőjét, akit Boulogne-Billancourtban választottak meg, és Marius Vazeilles kertészt, Corrèze megye korábbi mezőgazdasági szakszervezeti aktivistáját.

Bányászok, vasasok, zsellérek és uradalmi cselédek…

A proletárok felszabadítása egybecseng a szakszervezeti, a feminista és a gyarmatosításelleni küzdelmekkel. A nők, a bevándorlók leszármazottai és a nép köreiből származó más rétegek mind megtalálják a Francia Kommunista Pártban (FKP) a kapitalistatársadalom-ellenes tiltakozások témáit és az egyéni emancipáció lehetőségét, vagyis a társadalomban elfoglalt alárendelt helyzetükkel épp ellenkező pozíciót. Martha Desrumaux esete, aki az egyetlen nő, aki részt vett 1936-ban a Matignon-i szerződés tárgyalásain, erre szépen rávilágít. Az északi régió egy szegény családjából származik, az iskolát már 9 évesen elhagyja, hogy cselédként, majd textilmunkásként dolgozzon. Több sztrájkot is szervez az ágazatában, miközben nem tud se írni, se olvasni. Az FKP vezetőségébe 1932-ben lép be, azután hogy kijárta Moszkvában a Nemzetközi Leninista Iskolát. A sematikus látásmóddal szemben, amely a kommunizmust a bürokrácia és a hatalomgyakorlás eszközére redukálja, fontos kiemelni a francia kommunizmusnak ezt a valóságát és jellemzőjét is.

Az 1930-as évek közepére az FKP már egy nagyon erős tömegpárt lett. A felszabadulástól egészen az 1970-es évekig uralja a francia baloldalt, és a IV. Köztársaságban a szavazatok negyedét gyűjti be. Aktív támogatása 1936-ban a Népfront Kormánynak és részvétele a felszabadulásban teszi lehetővé a szociális és haladó intézkedések egész sorának bevezetését, amelyek e két időszakban történtek meg: a fizetett szabadság, a társadalombiztosítás létrehozása Ambroise Croizat és a közalkalmazotti státuszé Maurice Thorez kezdeményezésére, a munkaidő csökkentése stb. Igazából a kapitalista országokban a kommunizmus „veszélye” vezetett el egy sor reformhoz, amelyek „a rövid 20. században”[7] javítottak a dolgozó osztályok életfeltételein. A jóléti állam kifejlődése a második világháború után még a konzervatívok szemében is arra volt eszköz, hogy elkerülhető legyen egy társadalmi forradalom.

Franciaországban a kommunisták lehetővé teszik, hogy a népi rétegekből származó emberek kerüljenek a legmagasabb állami funkciókba, amelyek különben a gazdasági és a kulturális elit részére voltak fenntartva. Kiemelhetjük többek között Marcel Paul[8] – ipari miniszter 1945 novemberétől 1946 decemberéig – esetét: árvaházban nőtt fel, 13 éves korától mint uradalmi cseléd dolgozott, majd a tengerészethez került, ahol megszerezte a villanyszerelő szakképesítést. Munkás Észak Párizs Saint-Ouen negyedében és jelentős szakszervezeti vezető lesz. Mivel részt vesz az ellenállásban, elhurcolják Buchenwaldba. Ott megszervezi a francia foglyok védelmi bizottságát, ez nyújt némi oltalmat többek között Marcel Dassault-nak[9] is. A felszabaduláskor őt bízzák meg a villamos- és gázipar államosításával; itt olyan progresszív státuszt alakít ki az ott dolgozóknak, amely mint közalkalmazotti státusz, mintául szolgál más köztulajdonban lévő vállalatoknál is.

Az értelmiségi, tudományos és művész aktivisták (Louis Aragon, Frédéric Joliot-Curie, Pablo Picasso stb.) mellett a népből származó aktivistákkal szövetségben a francia kommunista mozgalom egy addig példátlan vállalkozást jelent a politikai játéktér szabályainak felforgatására. Ehhez létrehoz egy sor képzési és előléptetési intézményt a népi kádereknek. A hármas vezetői csoportot Maurice Thorez, Benoît Frachon és Jacques Duclos alkotja, aki eredetileg bányász, fémipari munkás és cukrász volt, majd 1920-tól az 1960-as évekig ők a vezetői a pártnak, mutatják és jelképezik a párt szóvivőinek néphez kötődő identitását.

Logikus, hogy ők személyükben eltávolodtak a munkások életkörülményeitől, hiszen fiatalon lettek a párt alkalmazottai és „hivatásos forradalmárok”. A kommunista vezetők többségükben a nép elitjéből jönnek: a saját társadalmi osztályukon belül általában viszonylag hosszabb ideig jártak iskolába. A kevéssé képzett munkások, a bevándorlók, a nők gyakran megrekedtek a szervezet alsóbb szintjén. A lakosságnak ez a rétege a többi pártból teljesen hiányzik. Elkötelezettségüknek köszönhetően nyílt lehetőségük az érvényesülésre.

Az FKP az egyedüli – és ezzel egészen a 20. század végéig kiválik a többi párt közül –, amelynek az erősen férfiak uralta politikai közegben messze a legtöbb nő tagja és vezetője van. Az erkölcsök területén való konzervativizmus ellenére, amelyet az 1930-as évektől képvisel, lehetővé teszi a nők számára, hogy képviseljenek egy a gyakorlatban megvalósuló feminizmust. A nők aktivista szerepvállalása önmagában is azt jelenti, hogy megszegik az uralkodó viselkedési szabályokat.

Az FKP tehát nem csak a „munkásrészvétel” megteremtésén ügyködik a különböző választott gyűlésekben. A felszabadulás után ez a párt teszi a legtöbbet azért, hogy a nők mint választott képviselők szerepet kapjanak a francia testületekben. Odette Roux tanítónőt, aki az illegalitásban létező párthoz 1941 januárjában csatlakozott és ellenálló volt a férjével együtt (aki az egyik német börtönben halt meg) Sables-d’Olonne polgármesterének választották 1945 májusában. Ekkor 28 éves, és ő volt az első nő egy alprefektus élén. Ugyanezen év októberében a harminchárom parlamenti képviselőnő közül tizenhét kommunista. 1956-ban a parlamentben már csak tizenkilenc képviselőnő volt, közöttük tizenöt kommunista. Egyikük Eugénie Duvernois ápolónő, Seine-et-Oise megyében megválasztott képviselő, volt ellenálló és deportált (a férjével együtt, aki Mauthausenben halt meg).

Az FKP az egyéni emancipáció hatékony eszköze az aktivistáknak, nőknek és férfiaknak is, akik a párt segítségével képesek harcolni a burzsoá és a férfielit ellenében a megyéikben és a cégeknél. Ugyanakkor a pártban kevés helye marad az ellentmondó hangoknak: minden belső ellentmondást az egység nevében azonnal üldözőbe vesznek. A sztálinizált pártban Maurice Thorez és hívei az „ügyeket” egészen az 1960-as évek elejéig a semmiből fújják fel annak érdekében, hogy kitúrják a vetélytársakat. Laurent Casanovát, az értelmiségiekkel való kapcsolattartás felelősét és Marcel Servin szervezési titkárt 1961-ben „frakciózással” vádolják meg, lemondatják, és egyszerű párttagokká sorolják vissza őket. A két vezető 1952-ben maga is részt vett Charles Tillon és André Marty, két történelmi felelős brutális félreállításában, akik a háború idején felelős vezetői voltak a pártnak.

A párt támogatóeszköze a vállalatoknál és a lakóhelyeken is a kölcsönös segítségnyújtásnak, harcieszköze a tulajdonosi elnyomás és a szegény rétegek politikából való kizárása elleni küzdelemnek, ugyanakkor a kommunista elkötelezettség a szektaszellem szinonimája is lehet. Erre az ambivalens helyzetre még rárakódik az a különbség, amely a franciaországi kommunisták és a Szovjetunióban, illetve a második világháború után a népi demokráciákban élő kommunisták helyzetét jellemzi. Így a szakszervezeti tagok azért csatlakoznak az FKP-hoz, hogy kiépítsenek egy munkás-ellenhatalmat a gyárakban és üzemekben, miközben a szakszervezet a Szovjetunióban a munkások ellenőrzésének eszköze a termelékenység növelése érdekében.

A Komintern nagyon hamar a szovjet diplomácia kizárólagos kiszolgálásának eszközévé alakult át. Még 1943-as feloszlatása után is a nemzetközi kommunista mozgalmon belül az FKP marad Moszkva egyik leghűségesebb támogatója. Azonban 1968-ban az FKP is elítéli a Varsó Szerződés csapatainak csehszlovákiai beavatkozását, a következő évtizedben pedig eltávolodik a szovjet mintától, ekkoriban kötelezi el magát a Szocialista Párttal, a „baloldali egység” mellett. Hamarosan azonban újra kiigazítja az általa követett irányt. Georges Marchais volt fémipari munkás és a párt főtitkára 1972 és 1994 között elfogadja azt az értékelést, hogy a szocialista országok mérlege „összességében pozitív”. A híressé vált megfogalmazás 1979-ben a párt 23-dik kongresszusának megszavazott állásfoglalása. A francia kommunista vezetők tovább védik a szocialista rendszerek fölényét egészen a Szovjetunió 1991-es leszereléséig.

Amikor ez bekövetkezik, az FKP mint tömegpárt ereje már erősen meggyengült a neoliberális erők offenzívája, a Szocialista Pártnak a hatalom meghódításáért indított támadása és az iparleépítés együttes hatásának következményeként. Amikor bent maradt a kormányban a „megszorítások felé való elmozdulás” idején 1983-ban, az FKP kénytelen volt kiegyezni a neoliberális politikákkal, amelyek ellen pedig harcolni akart. Ez az ambivalens állásfoglalás a választások során sokba került, ennek ellenére megismételte azt Lionel Jospin szocialista kormánya idején 1997 és 2002 között is.

Ugyanakkor a munkáscsoport szétesése meggyengíti a pártot, amely már nem képes nyitni az új néprétegek felé: az észak-afrikai bevándorlók leszármazottai, a személyekhez köthető szolgáltatások női alkalmazottai vagy a logisztika közvetítő ügynökségek által foglalkoztatott dolgozói felé stb. Annál is inkább, mert az 1990–2000-es években az FKP vezetősége feladja a népiosztályok képviseletének kérdését, és helyette főleg azt keresi, hogy a középosztály elvárásainak tetsző diskurzust alakítson ki.[10] Miközben az aktivistatevékenység állandóan csökken, a választott képviselők és munkatársaik nyernek egyre fontosabb szerepet az FKP apparátusának fenntartásában, ami magával hozza a kommunista elkötelezettség szakmaivá válását az önkormányzatok körül és az eltávolodást szakszervezeti hálózattól.

Bár száz évvel alapítása után az FKP választási tényezőként érdektelen kicsi párttá lett (az utolsó európai választásokkor 2,49%-ot kapott), megőrzött egy komoly aktivista bázist (több mint 50 000 tagdíjat fizető taggal). Még mindig ötven több mint tízezer lakosú várost igazgat. Azzedine Taïbi újraválasztása 2020-ban Stains-ben, egy negyvenezer lakosú városban Párizs északi részén, azt mutatja, hogy a népi kommunizmus képes megújulni a mai közösségi aktivizmus adottságai mellett. Azzedine Taïbi munkás, algériai bevándorló szülők leszármazottja, a rasszizmus ellen 17 évesen az egyik kerületben a fiatalok körében kezdte el aktivista tevékenységét.

El kell ismerni, hogy a népi osztályok életmódjának megváltozása, szakmai beilleszkedésük és a kerületi meggyökeresedésük eltávolítja őket a kommunista szervezettől és általában is az aktivista tevékenységektől. De ezek a népi osztályok nem tűntek el, és most is hordozói a változások iránti reménynek, mint arra a „sárgamellényesek” mozgalma emlékeztett minket 2018 őszétől.

Európai léptékkel a szociáldemokrácia győzelme a kommunizmus felett rövid ideig tartott. A 21. század elején a kommunista pártokon túl a teljes baloldal válságban van. A szociáldemokraták részvétele a jóléti állam felszámolásában és felsorakozásuk a pénzügyi körök érdeke mellé kényelmetlen helyzetbe hozta őket. A választási részvétel sosem látott csökkenése, de a szélsőjobb szavazatok fellendülése is a képviseleti demokrácia általános válságáról tanúskodik, miközben a vezető elit tagjai és a dolgozó lakosság közötti szakadék tovább mélyül. Ebben az értelemben a kommunista jövőkép megőrizte aktualitását.

 

A szerző, Julian Mischi az Institut national de recherche pour l’agriculture, l’alimentation et l’environnement (Inrae) [Mezőgazdasági, Élelmezési és Környezeti Kutatások Országos Intézete] szociológusa, szerzője a Le Parti des communistes. Histoire du Parti communiste français de 1920 à nos jours [A kommunisták pártja. A Francia Kommunista Párt története 1920-tól napjainkig] c. könyvnek, Hors d’atteinte, Marseille, 2020.

Fordította: Morva Judit

 

[1] Ismert baloldali politikus, L. https://hu.wikipedia.org/wiki/Jules_Guesde  

[2] A Nemzeti Blokk a közép és a jobboldal pártjainak koalíciója 1919-től 1924-ig – a ford.

[3]  18e Congrès national tenu à Tours les 25, 26, 27, 28, 29 & 30 décembre 1920 [18-dik Országos Kongresszus, melyet Tours-ban tartottak 1920. december 25, 26, 27, 28, 29 és 30-dikán], gyorsírásos feljegyzés Szocialista Párt (SFIO), Párizs, 1921.

[4] uott.

[5] uott.

[6] Julien Chuzeville: Un court moment révolutionnaire. La création du Parti communiste en France (1915-1924) [Egy rövid forradalmi időszak. A Kommunista Párt megteremtése Franciaországban (1915-1924)], Libertalia, Montreuil, 2017.

[7] Vö. Eric Hobsbawm: L’Ère des extrêmes. Histoire du court XXe siècle (1914-1991) [A szélsőségek kora. A rövid XX. század története (1914-1991)], Agone, Marseille, 2020 (első kiadás: 1994).

[8] Nicolas Chevassus-au-Louis és Alexandre Courban: Marcel Paul. Un ouvrier au Conseil des ministres [Marcel Paul. Egy munkás a minisztertanácsban], Éditions de l’Atelier, Ivry-sur-Seine, 2020.

[9] Marcel Dassault ismert repülőgépgyár tulajdonos – franciául L.: https://fr.wikipedia.org/wiki/Marcel_Dassault - a ford.

[10] L. Julian Mischi:  Comment un appareil s’éloigne de sa base [Hogy távolodik el egy szervezet a bázisától], Le Monde diplomatique, 2015. január.