Egy nem is olyan ártatlan fogalom sikere – a jóindulat zsarnoksága

Kategória: 2021. január
Írta: Evelyne Pieiller
Találatok: 1868

800px RossanoGospelsFolio007vGoodSamaritan rAz egészségügyi válság kezelése arra támaszkodik, hogy mindenki védje önmagát és embertársait, különösen a sérülékenyebbeket. A kormány az emberbaráti viselkedésre apellál, és bünteti a hanyagságot. Félő azonban, hogy az egyén felelősségének hangoztatása mögött újradefiniálják az állampolgár fogalmát.

„Koronavírus-info: vigyázzunk egymásra!”. Az utasítás, amely bibliai felhangokat is hallat, ugyanakkor akár egy biztosítótársaság szlogenje is lehetne, evidenciának tűnik. Készek vagyunk spontánul elfogadni, hiszen a józan ész kifejeződésének látszik, amelyet nem jutna eszünkbe megkérdőjelezni. És való igaz, kicsit nehéz kikezdeni az időszerűségét. Ki merne rákérdezni egy „miérttel”? Ki szegülhetne szembe a felszólítással, ha az engedetlenség mások veszélybe sodrását jelenti? Már csak arra van szükség, hogy meghatározzák azokat az utasításokat, amelyekkel magunkat és a többieket megvédhetjük: lehet vitatkozni egyik vagy másik intézkedéssel, de az eredeti állítás megáll. Nos hát, ahogy evidensnek tűnő igazságok esetében gyakran, a felszólítás egyáltalán nem természetes, és hátterében meghúzódik az emberiesség egy adott koncepciója és egy ehhez tartozó értékrend.

Szembeszökő, hogy az egészségügyi válsághelyzetben a kormányok megfogalmazási módja és gyakorlata előtérbe hozta a „care” filozófiáját, amelyet korábban Martine Aubry tett népszerűvé.[1] Tegnap még valamelyest vicceltek vele, ma áthatja az életünket. Emmanuel Macron elnök CARE-nak (Comité analyse recherche et expertise Elemző Szakértői és Kutató Bizottság) nevezte el a szervezetet, amely a kormányt az egészségügyi és társadalmi intézkedések meghozatalában támogatja. Olivier Véran, az egészségügyi miniszter, a Le Journal de Dimanche (Vasárnapi Újság) 2020. május 16-i számában használta az „igen modern” fogalmat. Az angol care szó „ápolást”, de ugyanakkor gondoskodást is jelent (az angol irodalom hívei jól ismerik az állandóan használt „Take care” szavakkal kifejezett elköszönést, amikor aggodalmas arccal óvatosságra intik a távozót.) A care tartalmát amerikai feministák gondolták újra, pl. Carol Gilligan filozófus és Joan Tronto politikai elemző, akik miközben rehabilitálták a személyeknek nyújtott gondoskodás szakmáit és azokat, akik ezeket a szakmákat űzik, ennél radikálisabb módon az etikai jelentését is kibontották. A moralitás középpontjába helyezték a sérülékenységet (kitettséget) a korábban központi szerepet betöltő autonómia, pártatlanság, igazságosság fogalmak helyett.[2]

Mint ahogy azt egy frissen megjelent könyvében megfogalmazta egy korábbi szocialista miniszter és egy filozófus, aki csapatának tagja volt az elnökválasztási kampányban, a szándék a care előtérbe helyezésére azon a meggyőződésen alapul, hogy „autonómiánk és függetlenségünk mítosza lengi be az egész létünket – a felvilágosodás óta ezek a modern társadalmak értékei.”[3] Meg kell állnunk itt, hiszen a morális felszín alatt a care politikai vetületével találkozunk. Valóságos bűvészmutatványról van itt szó: összekeverjük az önmagában nehezen megragadható „autonómia” jelentését a „józan ész autonómiájával”, amely az előítéletektől való megszabadulás hosszú küzdelme után lehetővé teszi, hogy szabadon gondolkozzunk, ítéletet alkossunk, és eszerint fogalmazzuk meg magának az állampolgárnak a státuszát is. A józan ész autonómiájának kivívása a felvilágosodás – de René Descartes, Baruch Spinoza vagy Immanuel Kant – céljai között is ott volt, most azonban elveszíti „központi értékként” való legitimitását, és helyébe lép a sérülékenység (kitettség).

A világjárvány alatt előtérbe kerültek a care-re jellemző más kifejezések,[4] mint a sérülékeny vagy a veszélyeztett, mindennapi használata is. Tény, hogy ez lehetővé teszi, hogy ne nevezzük meg egészen nyíltan az „öregeket”, de használatuk nem csupán finom szándékot rejt. Sérülékeny a Larousse-szótár szerint: „Az a személy, aki sérüléseknek, ütéseknek van kitéve – aki betegségnek, ellenséges támadásnak van kitéve”. Más szóval, aki „sérülékeny”, az a gyengeség pozíciójában van. Semmi sem utal arra, hogy az erősek támogatását kelljen élveznie. Semmi, legfeljebb a mi készségünk a jó szándékra, amely arra késztet egyeseket, hogy másokról gondoskodjanak, segítséget nyújtsanak nekik.

 

Macron elnök „életvezetési szabálya”

Senki sem tagadhatja, a jóakarat valóságos divattá lett – elnyerte egyébként a Robert-szótár szerint az „év szava” státuszát. Mindenütt jelen van, pl. a vállalatvezetés eszközei között is – így 2011-ben a Psychologies Magazine felhívására 228 franciaországi vállalat, köztük a France Telecom (bizony!) és a HSBC is kiadott egy „Felhívást a munkahelyi jóindulat terjedésére”; de ott van az oktatásban,[5] vagy Edgar Morin twitter-üzeneteiben, vagy a zenei fesztiválokon[6] és a politikai diskurzusban is. Macron elnök emelt fővel jelenti ki: „Van egy életvezetési elvem a nők számára, a férfiak számára és a szervezetek számára is: ez pedig a jóindulat” (France 2 TV-csatorna, 2016. április 10.). De sok más nyilatkozatból is sugárzik. Még Charles Michels, az Európai Tanács elnöke is magáévá tette, és erre hivatkozott 2020. május 8-án az Unió állapotáról szóló konferenciának küldött üzenetében, és kifejezte azt a vágyát, hogy „jöjjön el a méltóság és a jóakarat társadalma”.

Bármilyen szimpatikusnak találjuk is, a fogalom tartalma nem olyan világos, mint amilyennek első látszatra tűnik. A Larousse-szótár szerint a jóakarat „egy szellemi beállítottság, hajlandóság a megértésre és a mások iránti engedékenységre”. Igen ám, de a jóindulatú szereplő elkerülhetetlenül fölötte áll jóindulata tárgyának. A szándék jó. Mindazonáltal a szerep értékelése felvet bizonyos kérdéseket. Mert a jóindulat, a care és a sérülékenység fogalmának hármas egysége meglepő ideológiai eszközzé válik.

Fabienne Brugère, e hármas egyik filozófusa megjegyzi: „Franciaországban úgy tűnik, hogy a társadalmi kapcsolatok az ellenmondásokon, az antagonizmusokon alapulnak. […]. Ez a látásmód azért alakulhatott így Franciaországban, mert laikus, sőt, jelentős mértékben ateista országban vagyunk”, majd így foglalja össze: „talán azért vannak a franciáknak nehézségeik a másokkal való viszony elgondolásában, mert a politikát csak az antagonizmusokon keresztül értelmezzük”. Amiből az fakad, hogy „ki kell építeni a jóakaratot, nem csupán morális téren, hanem a politikában is.”[7] Igen, ez itt valóban „a leglényegesebb politikai kérdés”, ahogy azt a már idézett Olivier Véran-interjú említi. Mert a jóakarat bevezetésének követelése diszkréten, de szükségszerűen a társadalmi szerződés megváltoztatását jelenti. Ez utóbbit meg kívánja szabadítani az „absztrakt” egyenlőség és a „hideg” univerzalizmus fogalmaitól, hogy az emberek közötti kölcsönös kapcsolatok értelmezését a tényleges egyenlőtlenség észlelésén alapuló összefüggések felé irányítsa. Így a demokráciának végre lesz „érzékeny tartalma”.[8] Az egyedi sérülékenységeket a politika a helyreállítás szándékával veszi majd figyelembe; a különbségek alapján fogja meghatározni a kompenzáció folyamatának új, hiteles, ténylegesen érzékelhető megvalósítását, amely tekintettel van a leggyengébbek és a többiek helyzete közötti lényeges aszimmetriára.

De ha nyilvánvaló, hogy a jog előtti egyenlőség nem elegendő a valódi egyenlőség megteremtéséhez, milyen normákon alapulnak akkor az új, differenciált jogok? Kit választanak a jóindulat politikájának tárgyává? Mi alapján határozzák majd meg, hogy milyen „lecsökkentett” értékű állampolgárok – lecsökkentett minden értelemben – kapják majd meg a csökkentésük kompenzálását? Hogyan fogják kompenzálni a bármilyen formát öltő lecsökkentések hátrányait? Az általános jó szándék elegendő lesz-e a különböző bánásmódok elvének igazolására?

Annál is inkább, mert ahogy azt Macron is érezte, még amikor elnökjelölt volt („Mindig is a jóindulat munkált bennem, azzal a titkos reménnyel, hogy ha egyszer egy helyen elkezdjük, akkor fokozatosan elterjed majd”, Lille, 2017. január 14.), e szép tulajdonság néha bizony hiányzik. Így például Manuel Worms, az Országos Etikai Konzultatív Bizottság tagja – aki a legjobb úton van afelé, hogy a rendszer legismertebb filozófusa legyen – bátran állítja, hogy „a rosszindulat sokkal általánosabb, mint a jó szándék.”[9] A sérülékenyek iránt érzett gyakran ingadozó jóindulat általánosítására egy másik fogalmat kell bevezetni, amely nem érzelmi húrokat penget, hanem a lelkiismeret szavát hangoztatja: a felelősségérzést. Ez a jó szándék polgári verziója.

A care szellemi atyja, Hans Jonas német filozófus, Martin Heidegger korábbi tanítványa, egyik jelentős munkájában határozza meg a fogalom érvényességi körét. A mű címe A felelősség elve (Das Prinzip Verantwortung, 1979.) utal és egyben vitába száll Ernst Bloch: A remény elve (Das Prinzip Hoffnung) művével. Hans Jonas a „marxista utópia” kritikusaként, tanulmányában a jelenkor azon adottságára, hogy az emberiség képes önmagát megsemmisíteni, válaszul fejti ki, hogy „jobban oda kell figyelni a szerencsétlenségek mint a boldogság próféciáira” és hogy „a félelem a legfontosabb kötelességünk”. Fontos azonban, hogy ez a félelem, a halandók sérülékenységének megfogalmazása, az élet megőrzésének nélkülözhetetlen eszközévé váljon. Együtt kell járnia azzal, hogy mindenkiben tudatosodjon a felelőssége az élet védelmében. „Felelősnek lenni annyit tesz, hogy elfogadjuk, hogy túszul ejt minket a legsérülékenyebb, a fenyegetettebb” – teszi hozzá magyarázatul a mű francia fordítója. Hans Jonas úgy tartja, hogy „a felelősség az a segítő szándék, amelyet kötelességként fogunk fel egy olyan ember irányában, aki sérülékenysége miatt fenyegetve érzi magát, és ebből »gondot csinálunk« magunknak”. Ennek a feladatnak a tiszteletben tartása kötelező érvényű. Ez nem könnyű, mint arra Manuel Worms mutatott rá. És ezért van az, hogy „a napjainkban működő demokrácia – amelynek a működése alapvetően a rövid távra irányul – tényleg nem az a kormányzási forma, amely hosszú távon is megfelel.” Egy „jóindulatú zsarnokság”[10] megfelelőbb lenne azért, hogy felelős módon mindenkire rákényszerítse a felelős viselkedést, ahhoz hasonlóan – mint azt Jonas szereti felemlegetni –, amint azt a szülők is teszik. Marcon elnök ezt tökéletesen megértette, és ezért használja szívesen döntései indoklása során a „gyermekeink” vagy a „mi legsérülékenyebb polgártársaink” kifejezéseket.

Ezen politikai-metafizikai megfontolások elméleti keretet adtak a megoldandó természetvédelmi és ökológiai feladatoknak, mint ahogyan számos, a „sérülékenyek” védelmében működő szervezetnek is. Ugyanakkor nagy hatással voltak a nemzetközi normákra és a jogi fogalmakra, főleg azokra, amelyek előírták az „elővigyázatosság elvét”, amely egyébként 2005 óta alkotmányos elvvé lett Franciaországban. A mai korban, vagyis a Szovjetunió bukása utáni korszakban, erős visszhangot kaptak a nemzetközi szervezetek körében is. Megjelenik már 1994-ben, az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) által kidolgozott Jelentés az emberiség fejlődéséről c. tanulmányban is. Ennek egyik megfogalmazója, Amartya Sen közgazdász a személyek biztonságának kérdését helyezi a középpontban, és új tematikát vesz elő: megfogalmazva a politikában a félelem primátusát.

2001-ben az ENSZ égisze alatt, az Állami Szuverenitás Nemzetközi Bizottságának (ICISS) jelentése a Védelmi felelősség (Responsibility to protect – R2P) címet viselte, majd a fogalmat 2005-ben az ENSZ csúcstalálkozó záró dokumentumában véglegesítették. A kidolgozás folyamata oda vezetett, hogy új definíciót kapott az államok felelőssége saját lakosságuk védelmét illetően. Ekkor ismerték el a nemzetközi közösség kompetenciáját abban az esetben, ha „nyilvánvaló meg nem felelést” észleltek. A fogalomra a gyakorlatban először 2011. februárjában hivatkoztak annak érdekében, hogy engedélyezzék Líbiában a fegyveres beavatkozást, megvédendő a civil lakosságot a hatalomban lévő állam akaratával szemben.[11]

 

Az állampolgár új fogalma

Azt követelni, hogy vállaljunk felelősséget a sérülékenyek védelmében, sokkal inkább politikai változás, és nem egyszerűen az óvatos realizmus vagy a humanizmus megnyilvánulása. Egy új „állampolgár”-fogalom van kialakulóban, és nem szabad, hogy a szentimentalizmus, a bűntudat vagy éppen a nagylelkűség, a könyörületesség és a segítőkészség eltakarja a változás jelentőségét. A társadalomra egy organikus egészként úgy tekint, mint amelyet csak a kényszer tehet jóvá; politikai döntéseit a legrosszabb elgondolása indokolja; az emancipáció már nem a kritikai szellem fejlődésének eredménye, hanem az eredendő sérülékenység és a kölcsönös egymásra utaltság elismerése. Ezek a fogalmak vannak egyébként az összeomlás-elméletek központjában is. Erre támaszkodik Macron elnök, amikor a 2020-es jókívánságai keretében a nyugdíjreformot a „felelősségvállalás elve” nevében kívánja bevezetni. Ezzel szemben nincs szó a Bridgestone elbocsátással fenyegetett munkásai iránt érzett kötelesség elvéről. A kormány a bejelentés brutalitását kifogásolja, és nem követel jóindulatot. Ehhez hasonló az, hogy 2019-ben 650 000 munkahelyi balesetet jegyeztek fel, ami elszomorítja, de ennyi az egész reakció. A care-nek megvannak a korlátai.

 

Fordította: Völgyes Gyöngyvér

 

[1] L.: Liberté, égalité… care [Szabadság, egyenlőség … care], Le Monde diplomatique, 2010. szeptember.

[2] Sandra Laugier: Care, szócikk az Encyclopædia Universalisban.

[3] Najat Vallaud-Belkacem és Sandra Laugier: La Société des vulnérables. Leçons féministes d’une crise [A sérülékenyek társadalma. Egy válságra adott feminista válaszok], Gallimard, Collection Tracts, Párizs, 2020.

[4] Joan Tronto: Un monde vulnérable. Pour une politique du care [Sérülékeny világ. A care politikája érdekében], La Découverte, coll. « Textes à l’appui - Philosophie pratique », Párizs, 2009.

[5] L. Clothilde Dozier és Samuel Dumoulin: La “bienveillance”, cache-misère de la sélection sociale à l’école [A jó szándék, az iskolai szelekció nyomorát leplezi), Le Monde diplomatique, 2019. szeptember. A Magyar Diplóban itt olvasható: http://www.magyardiplo.hu/archivum/2019-januar/256-2019-november/2774-a-tarsadalmi-szelekcio-iskolai-maszkja-a-joindulat.html

[6] Flora Santo: Paris : Manifesto XXI organise son festival sous le signe de la bienveillance et de l’amour [Manifesto XXI a jóindulat és a szeretet jegyében szervezi fesztiválját], Trax, 2020. szeptember 2., www.traxmag.com

[7] Philippe Douroux: Fabienne Brugère : Il faut construire de la bienveillance non seulement dans la morale, mais aussi en politique [Fabienne Brugère: Nemcsak az erkölcs, hanem a politika területén is meg kell valósítani a jó szándékot], Libération, Párizs, 2016. aug.5., Vö. még Fabienne Brugère: L’Éthique du care [A care etika], Presses universitaires de France, Collection Que sais-je ?, Párizs, 2017.

[8] Fabienne Brugère: Pour une théorie générale du care [A care általános elmélete], La Vie des idées, 2009. május 8., https://laviedesidees.fr

[9] Frédéric Worms: Sidération et résistance. Face à l’événement (2015–2020) [Nyomorúság és ellenállás. Válasz a 2015–2020-as eseményekre], Desclée de Brouwer, Párizs, 2020.

[10] Hans Jonas: Le Principe responsabilité [A felelősség elve], Flammarion, Champs Essais, Párizs, 2013.

[11] L. Anne-Cécile Robert: Origines et vicissitudes du “droit d’ingérence” [A beavatkozás jogának eredete és megpróbáltatásai], Le Monde diplomatique, 2011. május.