Bár hosszú időre visszanyúló hagyományai vannak, az identitásdiskurzus a közösségi média és a folyamatos hírcsatornák révén berobbant az érdeklődés előterébe. Korábban csak a jobboldal volt a terepe, ma azonban minden oldalon áthatja a politikusok és az aktivisták diskurzusát, olyannyira, ahogy a „rassz” valóságos politikai bulldózerré vált, amely minden egyebet félretol az útból.
A rasszizmus kérdése 2020. augusztus 25-én újra berobbant a hírek közé, amikor George Floyd meggyilkolásának egy járókelő okostelefonjával készült képeit sorozatban vették át a közösségi hálók és a hírcsatornák. A minneapolisi afroamerikai férfi meggyilkolása – egy fehér rendőr által – hatalmas érzelmi és tiltakozási hullámot váltott ki az egész világon. Számos közszereplő – a fajgyűlölet ellen küzdő aktivisták, újságírók, politikusok, értelmiségiek, szakértők, művészek, írók stb. – lépett fel az Egyesült Államokban és másutt, hogy megmondja a véleményét a bűncselekményről és annak politikai jelentéséről.
Franciaországban mintegy tizenöt éve a rasszista diszkrimináció gyanúja vagy az ilyet bátorító felszólalás és viselkedés rendre kiváltja ezek éles és nyilvános elítélését, hogy végül mint öngerjesztő „rasszista affér” kerüljön a közvélemény elé. Az ötvenöt neves értelmiségi által jegyzett „Kiáltvány egy antifasiszta és gyarmatosításellenes Franciaországért” című dokumentumot 2020. július 3-án adta közre a Médiapart. A Marianne hetilap 2020. július 26-án adott rá heves választ: „Felhívás a szociális kérdés rasszista megközelítése ellen”. Ezt nyolcvan ismert személyiség és mintegy húsz szervezet jegyezte.
A két petíció összehasonlítása jól mutatja, hogyan működik a Bourdieu-féle „Vakságok kereszteződése” (cécités croisées). A Médiapart petíciójának szerzőit az egyes rendőrök rasszista erőszakának és az algériai háború végéig tartó „állami rasszizmusnak” a bírálata egy olyan program védelmére sarkallja, amelyben maga a politika a rasszok és a gyarmatosítás kérdései körül forog. Ezzel szemben a Marianne-ban megjelent felhívás szerzői arra a központi szerepre mutatnak rá, amelyet a társadalmi osztályok játszanak a jelenkori Franciaország egyenlőtlenségeinek alakulásában. Ugyanakkor az ő identitási harcukat jól kifejezi a jelszavuk: „Laikus és szociálisan érzékeny köztársaságunk mindenki számára esélyt ad” – innét pedig egészen addig az állításig jutnak el, hogy „a mi országunk sohasem ismerte a szegregációt”, – ez pedig olyan állítás, amelyet egyetlen komoly történész vagy szociológus sem tudna elfogadni. Ezek az identitás körül zajló ütközések, amelyekben mindegyik tábor a saját értelmiségi bázisát mozgósítja, lehetetlen helyzetbe hozza az olyan kutatókat, akiknek fontos a szakmai függetlenség.
A közélet amerikanizálódása
A közéleti diskurzus rasszizálódását a 2000-es évek során alaposan megtámogatta a digitális forradalom. A médiaipar elképesztő fejlődése bevégezte azt, amit Jürgen Habermans (1) „a megélt világunk gyarmatosításának” nevezett, és amely azonnali, spontán reakcióra késztetett az igazságtalanság, a megaláztatás és az agresszió ellen. A politikai események pletykarovatban honos stílusban való bemutatása – amely a XIX. század végén jelent meg először, és a tömeges sajtótermékek elterjedésével kapott lábra – ma tetőfokára hágott, egyre inkább kiszorítva a társadalmi problémák értelmes elemzését, a felelősök megjelölését és az áldozatok rehabilitálását.
Hatalmasan felgyorsították ezt a folyamatot a közösségi hálót működtető amerikai világvállalatok – mert azok az embermilliárdok, akiknek szánják őket, nem csupán passzív befogadói a média által gyártott diskurzusnak, hanem tényezői is, akik részt vesznek a közvetítésében, sőt az alakításában is. A közösségi hálók ilyenformán egy köztes közösségi teret hoztak létre, amely túlmegy a nemzetállamok keretein, és hozzájárulnak a közösségi vita amerikanizálódásához – mindezt olyan sebességgel, hogy egyebek között a bőrszínt illető színvakság (color-blind) vagy A fekete életek számítanak (Black Lives Matter) vagy a kiközösítés kultúrája (cancel culture) stb. kifejezések szárnyra kaptak az egész világon.
Minthogy a rasszizmus manapság az emberi érzelmeket mobilizáló egyik legnagyobb erővel bíró politikai téma, érthető, miért foglal egyre inkább központi helyet a médiában. Ha megállapítjuk ezt a tényt, az semmiképpen nem jelenti azt, hogy tagadni vagy kisebbíteni akarjuk a probléma reális voltát. Ugyanakkor azonban meg kell állapítanunk, hogy a rasszizmus komplexustól mentes, leegyszerűsített kifejezése egyre terjed a médiában. (2)
Az 1980-as évekkel kezdődő gazdasági válság első áldozatai a volt gyarmatokról bevándorlók (az észak-afrikai [Magreb] és a Szaharától délre fekvő országokból érkezők) és leszármazottaik – akik túlnyomó többségben a népi osztályokhoz tartoznak. (3) A szegregáció legváltozatosabb formáit szenvedték el, a lakáshoz jutás, a munkavállalás vagy az államgépezettel (pl. a rendőri igazoltatásokkal) szemben. Ráadásul ezeknek a generációknak kellett szembenézniük azzal is, hogy semmivé váltak azok a remények, amelyeket a XX. századi munkás- és kommunista mozgalmak képviseltek egy közösségi politika megteremtése érdekében.
Tekintettel az identitás körül forgó politikai viták megnövekedett jelentőségére, nem meglepő, hogy ezeknek a fiataloknak egy része szembeszáll azzal a társadalommal, amely nem tekinti őket a maga részének, és személyes identitását, vallását, származását (bőrszínét) sorolja az első helyre. Sajnálatos módon gazdasági-társadalmi téren meg voltak fosztva azoktól a lehetőségektől, amelyek társadalmi beilleszkedésük, hovatartozásuk és kapcsolataik ápolásához szükségesek lettek volna. Ez magyarázza azt, hogy a társadalmi térben egy bináris és etnikai alapú rendszerhez képest határozzák meg magukat: a „mi” (külvárosi fiatal fekete vagy arab, a kirekesztettek, de manapság egyre gyakoribb a „muzulmánok” jelentésű „mi”) – szemben „ővelük” (a burzsujokkal, „azokkal a franciákkal”, a gallokkal, a fehérekkel, az istentelenekkel stb.). Ha a rasszizmus elleni harcot a végsőkig akarjuk vinni, ez ellen az identitásba való bezárkózás ellen is fel kell vennünk a harcot, mert akadályozza a fiatal tiltakozókat abban, hogy rájöjjenek: társadalmi létüket mélységesen meghatározza az, hogy az alsóbb rétegekhez tartoznak.
Az, hogy ezt a rasszizáló nyelvezetet használják, amely szerint a bőr színe polgártársaink összes gazdasági, társadalmi, kulturális gyakorlatát alapjaiban és állandó tényezőként határozza meg, elfedi a társadalmi és hatalmi viszonyok komplex és finom hálózatát. Pedig minden szociológiai, statisztikai és etnográfiai kutatás azt mutatja, hogy a társadalmi és az etnikai hovatartozás együtt – de eltérő mértékben – játszik meghatározó szerepet. Ha igaz, hogy a társadalomtudományok fő tudása az, hogy szétszálazzák a kontextusok (földrajzi és történelmi kölcsönhatások) szerint ezeknek a változóknak a hatásait, akkor az is igaz, hogy nem értünk meg semmit abból a világból, amelyben élünk, ha megfeledkezünk a társadalmi osztályhoz való tartozásról (amit a birtokolt gazdasági és kulturális tőke mértékével mérhetünk), amely, bármit mondjanak is, az a meghatározó tényező, amely körül az egyén identitásának más dimenziói is csoportosulnak.
A legjobb bizonyítékot azok szolgáltatják, akik részesülhettek abban a társadalmi mobilitásban, amelynek révén a középosztályba (tanárok, oktatók, szociális munkások, kulturális munkások stb.) vagy a felsőbb osztályokba (televíziós vagy rádiós újságírók, írók, sztárok a zene vagy a film világában stb.) emelkedhettek. Ezeknek „az osztályukat elhagyó disszidenseknek” a túlnyomó többsége a társadalmi felemelkedésből származó előnyöket arra használja, hogy sok és változatos érzelmi, szakmai és kulturális kapcsolatot építsen ki, hiszen az érintettek nagyon is jól tudják, hogy ez az út vezet a nagyobb szabadság felé. Miért kellene, hogy a gyarmatosítás felszámolása után érkezett bevándorlók, akik még mindig az alsóbb rétegekhez tartoznak, mindig is áldozati szerepben maradjanak, és meg legyenek fosztva azoktól a sokszínű kapcsolatoktól, amelyek pedig számukra is elhoznák az emancipációt?
A rasszizmusellenes mozgalmak kudarca
Az identitás körül forgó diskurzus elfedi a társadalmat strukturáló hatalmi viszonyokat, megosztja az alsóbb rétegeket, és éppen ez az, amire 1980 óta törekedtek a konzervatív erők a baloldali hegemónia megtörése érdekében. Azzal, hogy a politikai harcot rasszista konfliktus köntösébe öltöztették, ahol a fehérek mindig privilegizáltak, odavezetett, hogy az utóbbiak ugyanolyan jellegű érvekkel védjék álláspontjukat. Minthogy Franciaországban többségben vannak a fehérek, a nem fehérek örökös kisebbségre vannak ítélve. Azt hinni, hogy a Jeff Bezos féle bűnbánat (4) odavezethet, hogy a fehérnek minősítettek lemondanak majd a „privilégiumaikról”, azt jelenti, hogy a politikát erkölcsi feladattá egyszerűsítjük le; az Egyesült Államokban ez szokásos, és kezd Franciaországban is elterjedni.
Minthogy egyre inkább az amerikai gyakorlatra hivatkoznak, mihelyt felmerül a rasszizmus kérdése, nem haszontalan felidézni a feketék rasszizmusellenes mozgalmának kudarcát magyarázó, Michael Walzer filozófus által a közelmúltban bemutatott elemzést. A kudarc kiértékelése egyúttal megmutatja, miért marad az Egyesült Államokban központi kérdés a rasszizmus. Ő, aki az 1960-as években diákként vett részt az amerikai feketék polgárjogaiért vívott küzdelemben, ötven évvel később úgy néz vissza erre az időszakra, mint amely megalapozta politikai elkötelezettségét. Kiemeli azokat az összefonódásokat, erős kapcsolatokat, amelyek a nagy északkeleti egyetemek (Harvard, Brandeis) hallgatói, nevezetesen a hozzá hasonlóan zsidó hallgatók és a déli, fekete aktivista lelkipásztorok között kötődtek.
A visszatekintésben mérleget von a haladó erők közötti politikai szövetségek lényeges kérdésében: „Mi azt gondoltuk, hogy a fekete nacionalizmus, még ha érthető is, politikailag téves megközelítés. Ahhoz, hogy meghallgatást nyerjenek, a kisebbségeknek koalícióra kell lépniük, a zsidók ezt már régen megértették. Csakis elszigeteltek lehettek, hiszen a lakosságnak csupán 10 vagy 2%-át képviselitek. Szövetségeket kell kötnötök, és olyan politikát kell kialakítanotok, amely segíti a szövetségeket. Ezt a fekete nacionalizmus elutasította, és szerintem emiatt került zsákutcába. […] Az amerikai politikai életben előtérbe kerültek az identitáspolitikák, és egymástól elszigetelt mozgalmakban mutatkoztak meg: feketék, latinók, nők, homoszexuálisok. Nem jött létre szolidaritás ezek között az elismerésért küzdő mozgalmak között. A „Black Lives Matter” például a feketék legitim haragjának alapvető kifejezésévé vált, válaszul elsősorban a rendőrség viselkedésére. De a latinókat sem kezelik jobban, tudomásom szerint még sincs „Hispanic Lives Matter”, és semmi jele annak, hogy az etnikai csoportok között létrejöjjön egy koalícióféleség a rendőrség reformja érdekében.” (5)
Tekintettel arra, hogy a francia közéletben is jelen van az amerikanizálódás, sajnos tarthatunk attól, hogy Michael Walzer megállapítása Franciaországban is beigazolódik. Kétségtelen, hogy rendszeresen hallani, olyan hangokat, amelyek „a harcok konvergálását” sürgetik. De azoknak, akik ennek a célnak az érdekében küzdenek, egy új kommunikációs séma szerint kell eljárniuk, figyelembe véve azt a digitális forradalmat, amely a 2000-es évek szülötte. Korábban, ha a közösségi térben akartuk terjeszteni a gondolatainkat, akkor nagylétszámú aktivista szervezetekben kellett azokat közösen kidolgoznunk és elfogadtatnunk. Manapság elegendő, hogy néhány aktivista, akik ilyen-olyan követelés szóvivőjeként lépnek fel, anélkül hogy bárkitől megbízást kaptak volna erre, képes felkelteni a média figyelmét. Ebből ered azután az, hogy sokasodnak a látványos akciók, mint például az, hogy színdarabokat tiltanak be a rasszizmus elleni harc jelszavával. Az újságírók együttműködésével ez a fajta akció tápot ad azoknak a vitáknak, amelyek folyamatosan megosztják a progresszív erőket. Miközben a véleménynyilvánítás szabadsága és a fajgyűlölet-ellenesség mindez ideig a baloldalhoz kötődött, a szélsőséges kisebbségi megnyilvánulások most végül szembeállítják és megosztják a baloldalt. Ez pedig azután tág teret enged a konzervatív erőknek.
(1) Jürgen Habermas: Théorie de l’agir communicationnel [A kommunikációs cselekvés elmélete], Fayard, Párizs, 1987 (első kiadás: 1981).
(2) Gérard Noiriel: Le Venin dans la plume. Édouard Drumont, Éric Zemmour et la part sombre de la République [Mérgezett toll. Éric Zemmour és a köztársaság sötét oldala], La Découverte, Párizs, 2019.
(3) Ami közvetlenül magyarázat arra, hogy a helyi sajtóban túl nagy helyet kapnak, a színes hírek közötti beszámolók a bajkeverő és bebörtönzött emberek által elkövetett akciókról.
(4) Utalás az Amazonnál megjelent Twitter-üzenetre George Floyd halálával kapcsolatban: „Azonnal véget kell vetni országunkban a feketék elleni igazságtalanságnak és brutalitásnak” (2020. május 31.)
(5) Michael Walzer és Astrid Von Busekist: Penser la justice [Gondolatok az igazságszolgáltatásról], Albin Michel, coll., Itinéraires du savoir, Párizs, 2020.
