A nyugtalanság nemzedéke

Kategória: 2021. április
Írta: Agathe Mélinard
Találatok: 1158

Algonquin Round TableEgy évszázaddal ezelőtt, az első világháború után, a fiatal amerikai írók, miközben értelmet akartak adni az életüknek és a munkájuknak, egy laza, alkoholizáló és kreatív csoportba verődtek Párizs és New York bázissal.

„A pokol, az Istenit, egy átkozott ajzószer.”[1] 

Ezerkilencszázhuszonegy. Két évvel a párizsi békekonferenciát követően, amely újrarajzolta Európát, Párizs a világ művészeti fővárosa lett. Az első világháborúban tízmillió katonát mészároltak le, a spanyolnátha pedig ötvenmillió áldozatot szedett. „Soha többé!” Az emberi élet nem sokat ért, miközben a hajdani értékek romba dőltek. Az amerikaiak viszont felléptek a nemzetközi színtérre, az Októberi Forradalom új láthatárt nyitott, és megkezdődött az ellentétek kiéleződése. A lövészárkok vérengzése paradox módon az ünnep és a kreativitás fellángolását hozta el.

A szürrealizmus és a dada Franciaországában, épp lemondott az idegbajos Paul Deschanel köztársasági elnök, a Francia Kommunista Párt pedig megtartotta első kongresszusát.[2] Az alkoholtilalom Amerikájában Warren G. Harding elnök szinte belefulladt a különböző botrányokba. Az állandósult sztrájkokkal és merényletekkel a háttérben egy Massachusettsi törvényszék halálra ítélt két anarchistát, Nicola Saccót és Bartolomeo Vanzettit. A Wall Streeten, felrobbantották a J. P. Morgan bank irodáit, az autóbomba-merénylet negyven halálos és több mint száz sérült áldozatot követelt.

A fiatal amerikai írók Európa és a szülőföld, Párizs és New York közt imbolyogva kérdezgették: „És holnap mit tegyünk? És mindig mit tegyünk?”[3] Ezt a kérdést teszik fel az 1920-as évek. De miként is lehetne választ adni rá? Önfeledt nihilizmus, új eszmék, küzdelmek, kommunizmus, alkohol és lázálmok, öngyilkosság, feltörő nevetés? A szavak és új formák iránti elkötelezettség?

New Yorkban és Párizsban, a „jazz gyermekei”, ahogy Francis Scott Fitzgerald nevezte őket, féktelen részegségben tomboltak Duke Ellington és Cole Porter zenéjére. Összezsúfolódva a „speakeasies” néven elhíresült illegális kocsmákban vagy a Sélect és a Closerie teraszán „az őrült húszas évek” párizsi legendáját írták, az óceán túlpartján zajló „Roaring Twentiestől (A viharos húszas évektől)” nem is olyan messze. A Montparnasse-on – ahogy azt Guillaume Apollinaire állítja: „az igazi művészek – amerikaiként öltöznek.” Mindeközben Antibes városában a dollármilliárdosok napbarnított bőrükön véget nem érő gyöngysorokat görgetnek. Elég a háborúból, a nyomorból, nézzék inkább ezt a taxit, amely átszeli a Broadwayt, ott pedig Fitzgerald és felesége, Zelma, „Alabama legszebb lánya” a motorháztetőn szteppelnek…

Ernest Hemingway ekkor 22 éves. A Toronto Star tudósítójaként a párizsi élet forgatagában él. Séták, írás, és apokaliptikus lerészegedések. Az amerikai Sylvia Beachtől, a Shakespeare and Company könyvesbolt alapítójától kölcsönöz könyveket, aki James Joyce Ulyssesét is kiadja majd. Meglátogatja a befolyásos, szintén amerikai költőnőt és műgyűjtőt, a nyíltan homoszexuális Gertrude Steint, aki szombatonként tart fenn szalont, ahol vendégül látja, mint korábban Georges Braque-ot, Henri Matisse-t, a kubistákat, majd az 1920-as évektől az amerikai írókat. A szalont saját, Pablo Picasso által készített portréja díszíti. Az avantgárd mozgalom tagjairól, Gertrude Stein szól így először: „Önök mindnyájan egy elveszett nemzedék.”[4]

E mondat 1926-ban Hemingway Fiesta – A nap is felkel című első regényének mottójaként hatalmas sikert aratott. Körülírta az önkéntes számkivetetteket, a kellemetleneket, akik értelmet kerestek saját történetüknek, T. S. Eliottól, a Missouriból származó, de angollá lett költőtől a lírát megújító, Amerikától hányingert kapó Ezra Poundon és az első regényét ekkor publikáló John Dos Passosig és Scott Fitzgerald és Zelda, akik Dorothy Parkerrel érkeznek, akit úgy emlegettek „The Wit (Az ész)”, aki maró gúnnyal megírt művei és mondén bohóságokkal és mélabúval teli élete által vált a Lost Generation egyik képviselőjévé.

Hát így. Kalapban és mosatlan hajjal, az írógépet két újjal püfölve indul útjára Dorothy Parker az irodalomban. A Vogue-tól a Vanity Fairig, a New Yorker és a Life magazin hasábjain megjelentetett verseit, novelláit és kritikáit a The Portable Dorothy Parker (The Viking Press) című kiadásban gyűjtik össze, kirajzolva a költőnő heves és regényes világát, amely fennkölt és keserves, valamint kínzó és mulatságos is egyben. Előbb a Vanity Fairnél dolgozik, amely megjelenteti a Parties: A Hymn of Hate[5] című művét, amelyben új műfajt hoz létre, a színházi kritika önvizsgáló műfaját – „Ha kötni nem tudnak, legalább hozzanak magukkal egy könyvet.” Jó barátja az akkor 24 éves, fiatal Fitzgerald, akinek debütáló regénye a This Side of Paradise (Az Édentől messze) hatalmas sikert arat.

1920-ban, Alexander Woollcott, a New York Times neves színikritikusa, a Broadwayn, a Hotel Algonquinban hívja össze barátait. Dorothy Parker is a meghívottak között van. A háború emlékeivel, a jövő álmaival, koktélokkal és rágalmakkal töltik az időt, és megismétlik a találkozót. Az „Algonquin Kerekasztal” tíz éven át összehozza a feszültségektől terhes korszak gúnyos és provokatív lovagjait. Megvitatják a materializmus, a kapitalizmus és a rasszizmus kérdéseit, a „kerekasztal” rövidesen „az ördögi kör” néven híresül el, és felvillanyozza az amerikai irodalmat, színházat és újságírást. Parker is a társaságban tündököl mint a legműveltebb a múzsák közt – bár ki nem állhatja ezt a szót. Az Algonquinban feltűnik Louise Brooks színésznő is, csakúgy, mint Harpo Marx és Fitzgerald, majd később Hemingway…

„Make it new!”[6]. 1922-ben T. S. Eliot Londonban megjelenteti a The Waste Land (Átokföldje) című költeményt, amelyet pártfogójának, lektorának és barátjának, Ezra Poundnak ajánl. Ma is érdemes olvasnunk az Átokföldjét, a kisemmizett föld forradalmi költeményét, a nyelvek, korszakok és idézetek kubista festményét, amely állóképben örökíti meg a végétjáró Európát. „Egy marék porban az iszonyatot megmutatom neked.”

John Dos Passos az 5. sugárúton sétálgat, most adta ki a Három katona című regényét. A brutális tények megnevezése, éles megfogalmazások és hirtelen siker. Kiélezett küzdelmekben telnek a mindennapok. Népszerűségben és a tények brutalitásában. 1922-ben a Fitzgerald házaspárral a Plazában ebédel, ahol „a virágok 10 dolláros aranyérmékre hasonlítanak”[7], de a fiatal kommunista írót ez meglehetősen hidegen hagyja. Néhány koktél és sétakocsikázás a vörös Torpedóval. Míg „Dos” és Zelda óriáskerekeznek, Scott a kocsiban befejezi az üveg whiskyt. A párról „Dos” ezt mondja: „Aranyló ártatlanság áradt belőlük, és elkeserítően szépek voltak.”

Képzeljük csak el a Fitzgerald házaspár Long Islandi tivornyáit, a kúriákat, az ihletettséget. Herbert Bayard Swope, a dúsgazdag könyvkiadó és újságíró eszeveszett estélyeit, amelyek összehozták egész Hollywoodot és a Broadwayt és mindenkit, aki számít. Dorothy Parkernek saját szobája van. Kiadja első novelláját, egy kicsit öngyilkos lesz, azzal a gazdag réteggel veszi körbe magát, amelyet gyűlöl, és felfedezi magának a whiskyt. – „Gyerünk, idd ki a tied, hogy új kört rendelhessünk.”[8] Scott Fitzgerald, elmerülve a ginben és a nagyvilági örömökben, három fejezetet ír két év alatt…

Hemingway szintén ekkor adja ki első novelláit. Párizsban, 1925-ben, épp a Dingo Bar-ban iszik, mikor a neves Fitzgerald lép be az ajtón. A jelenet jól ismert. Tudjuk, hogy a Fiesta – A nap is felkel, Hemingway a háború utáni legyengült időket megörökítő regénye sokat köszönhet A nagy Gatsby szerzőjének mind javítások, mind tanácsok tekintetében. Azt is tudjuk, hogy összebarátkoznak, együtt járnak Gertrude Steinhez, a La Closerie des Lilas kávézóba, majd összevesznek. Különös és szomorú barátság ez, elvakult csodálattal és félig-meddig megvető irigységgel vegyes az irodalomért és az alkoholért folytatott versengésben. William Faulkner így ír róluk: „Nem hasonlítottak egymásra, csak épp ugyanazt a pozíciót töltötték be.”[9] Valóban, csupán ugyanakkor, ugyanott voltak.

Ami Dorothy Parkert illeti, 1926-ban, amikor Hemingway megjelenik az Algonquinban, élénk lelkesedéssel fogadja. „Csontig hatoló, csupasz prózája”, amint azt leírja, lenyűgözte. Egy év alatt tíz verset és novellát jelentetett meg a New Yorkerben. Témái között feltűnnek a szakítások, a bosszantó dzsentrik, az alkohol, az eső, a valódi élet, az üresség… stílusa pedig hajszálpontos. Hemingway mesél neki a háborúról, Spanyolországról, Párizsról. Nem sokkal később egy óceánjáró fedélzetére száll fel plátói hősével.

Párizs! A legvakmerőbb számkivetettek, ahogy Parker nevezi őket. A Lutetia Hotelben lakik, feljár Gertrude Steinhez, és távolról csodálja a csendes James Joyce-t a szállodai étteremben… 1926-ban jelenteti meg első versgyűjteményét Enough Rope (Elég kötél) címmel, amely pár hónappal később nagy feltűnést kelt. A Fitzgerald házasár bemutatja neki Sara és Gerald Murphyt, az „aranypárt”, kiknek estjei összehozzák a párizsi művész- és pénzvilág nagyjait. A rákövetkező nyáron Parker meglátogatja őket a francia Riviérán. Fitzgerald Tender is the Night (Az éj szelíd trónján) című regényében írja: „a flancoló hírességek, a vérengzést idéző jazzáradat.” Ezen az álomvégi nyáron Dos Passos élete zátonyra fut, Hemingway házasságon kívüli szeretőt tart, Scott paradicsommal dobálja a hercegnőket… A Murphy házaspár Dick és Nicole szerepében tér vissza Az éj szelíd trónján lapjain.

1929. október 24-én a Tőzsde összeomlik, és az őrült évek véget érnek. A nagy gazdasági világválság (The Great Depression) és annak sokmillió munkanélkülije nem talál visszhangra a társaság műveiben. Ők nem ehhez a társadalomhoz tartoznak. Hemingway a spanyol polgárháború és a bikaviadalok emlékeit írja, Fitzgerald szakmányban közöl vagy száz novellát, Eliot misztikus Négy kvartettjén (Four Quarters) elmélkedik. Csupán Dos Passos USA (1938) című trilógiája foglalkozik az országos politikával, formai újdonságot hozó művével kapcsolódva a vívódásokkal teli közhangulathoz. Miután egyik barátját a Hemingway által pártfogolt sztálinisták kivégzik Spanyolországban, végleg megszakítja kapcsolatát az íróval. Az egykori vörös Dos Passost ultrareakciósként és Eugene McCarthy támogatójaként látjuk viszont a hidegháború alatt.

A politikai választás egy más jellegű elkötelezettjeként Ezra Pound az „új civilizációt” keresve, élete főművének, a Cantos (Cantók) írása során a fasizmus és az antiszemitizmus lelkes támogatója lesz. Az Egyesült Államokban elmegyógyintézetbe zárják. Élete végén Velencében már meg sem szólal többé.

És Fitzgerald? Vele is minden a lehető legrosszabbra fordul. Kilenc éven át írja lenyűgöző Az éj szelíd trónján című regényét (1934), majd később forgatókönyvíróként Hollywood bekebelezi. 44 éves korában szíve végleg felmondja a szolgálatot. Akkoriban már senki sem emlékezik rá.

Hemingway ikonná válik. 1954-ben Az öreg halász és a tenger után irodalmi Nobel-díjjal tüntetik ki. Hét évvel később főbe lövi magát. Az elveszett nemzedék anélkül tűnt el, hogy ideje lett volna mozgalommá kinőni magát. Csupán a politika, a nagyvilági bohémélet és a kiábrándultság fogta őket össze egy pillanatra.

És Dorothy Parker? Ő túlél. Az 1930-as években a New Yorker kritikusként dolgozik, és kiadja a „Nagy szőke” című remek novelláját, de regényt sosem ír. Kétszer hozzámegy ugyanahhoz a férfihoz, és tíz évet veszteget el életéből Hollywood luxusában, miközben elismerést csupán két filmért kap, William Wyler Kis rókák és Georges Cukor Csillag születik című filmjének forgatókönyve nyomán. Egykor Bostonban tüntetett Sacco és Vanzetti védelmében majd Hollywoodban belépett a Kommunista Pártba és a Hollywoodi Antináci Ligába. Úgy iszik, mintha nem lenne holnap, olykor Tennesse Williamsszel is, alkalmi irodalomkritikusa lesz az Esquire férfimagazinnak, lemarad a Beat-korszakról, Kaliforniában az irodalmi tanszéken tanít, majd megözvegyül, és teljes szegénységben egy hotelszobában tölti élete utolsó napjait, elhomályosulva a whiskytől. 1967-ben, 73 évesen, egy utolsó, elegáns, Park Avenue-i estélyt követően a televíziója előtt hal meg, fekete uszkárával az ölében. Minden jogdíját Martin Luther Kingre hagyta.

 

A szerző, Agathe Mélinard dramaturg.

Fordította: Tóth Anna

 

[1] John Dos Passos: Három katona, (megjelenési éve 1921.)  Európa–Zrínyi, Budapest, 1982.

[2] Vö. Julian Mischi: Il y a cent ans naissait un parti authentiquement populaire [Száz évvel ezelőtt született meg egy valóban populáris párt], Le Monde diplomatique, 2020. december.

[3] Thomas Stearn Eliot: The Waste Land – magyarul Vas István fordításában Átokföldje, míg Weöres Sándor fordításában A puszta föld c jelent meg. (megjelenési éve 1922.).

Weöres Sándor: A lélek idézése. Műfordítások, Európa, 1958.

Vas István: Átokföldje. – In: T. S. Eliot: Versek – Drámák/Macskák könyve, Európa Könyvkiadó, 1986. 

[4] Ernest Hemingway: Vándorünnep, Európa, Budapest, 1966.

[5] Dorothy Parker: The Hate Verses [A gyűlölet dalai], ugyanezen a címen meg is zenésítették.

[6] Ezra Pound modernista szlogenje, 1928.

[7] John Dos Passos: The Best Times: An Informal Memoir (megjelenési éve 1966.)

[8] Dorothy Parker: Laments for the Living - Thirteen Short Stories (megjelenési éve 1930.)

[9] William Faulkner: The Mansion (megjelenési éve 1959.)