A tejtermelők halálos versenyfutása…

Kategória: 2021. május
Írta: Maëlle Mariette
Találatok: 1251

lely3Naponta egy francia mezőgazdász követ el öngyilkosságot, ez a csapás ebben az ágazatban fordul elő a leggyakrabban. A termelők elkeseredett versenyt vívnak a termelés mennyiségének növeléséért, így próbálják ellensúlyozni a nyomorúságosan alacsony eladási árakat. A tejtermelők „vállalkozóként” szeretnének működni, de a valóságban inkább az óriásvállalatok rabszolgamódra élő kiszolgáltatottjai.

Egy gigantikus méretű, ötezer négyzetméteres épületben zöld füvet sohasem legelő tehenek százai bandukolnak a magasban halkan forgó mennyezeti ventilátorok alatt. Szabályos időközönként, síneken, kis vagonok futnak körbe: egyik silótól a másikig haladva felveszik és összekeverve kiosztják az adagolandó tápanyagot. Az „istállóban” a tehenek ide-oda járnak négy impozáns, vörös gép körül. Ezek a fejőrobotok. A beadott szemestakarmány-adag vonzza őket a nap vagy az éjszaka bármely órájában, amikor azután beállnak, a robot az oldalukra záródik. A folyamat teljesen automatizált: a robot azonosítja a tehenet az állat nyakában elhelyezett elektronikus nyakörvvel, majd beépített kamerával letapogatja a tőgyek helyét. Ezeket egy tisztítóhenger megtisztítja. Ezután 3D lézerszkennerrel milliméter pontossággal meghatározza a tőgyek helyét. Ekkor a gép odailleszti a fejőedényeket, és kezdődhet a fejés.

2020 szeptemberében nyílt napot szerveztek a Moulins de Kerollet üzemben, Arzal-ban (Morbihan megye). Erwan Garrec, egy negyvenes évei elején járó, tehenészetet működtető mezőgazdász, egy órát utazott, hogy részt vehessen a piacvezető Lely fejőrobot legújabb fejlesztéséről szervezett bemutatón. A brosúra így beszél az eszközről: „ha egy ilyen rendszerbe fektet be valaki, az olyan, mintha felvenne egy »mintaalkalmazottat«, aki a nap 24 órájában, a hét 7 napján éveken át képes dolgozni. Ezzel időt szabadít fel, és megszabadul a fejéssel kapcsolatos munka terhétől.” Az egyik eladó pedig így magyaráz: „A legkisebb működési rendellenesség vagy hiba esetében a rendszer azonnal figyelmeztetést küld az ön okostelefonjára. A folyamatos fejési rendszernek köszönhetően a robot 10-15%-kal képes növelni a tejtermelést.”

Erwan Garrecnek azonban nincs okostelefonja, de álmodik arról a szabadságról, amilyenre egy ilyen technológia révén szert tehet. Egyedül él, és egy több mint száz fejős tehénből álló gazdaságot működtet, naponta több mint 15 órát dolgozik, szüntelenül, évi háromszázhatvanöt napon át. De a szabadságnak ára lenne: ahhoz, hogy ilyen „mintaalkalmazottra” szert tegyen, 150 000 euró kiadással kell számolnia, ehhez hozzá kell még adnia az évi 12 000 eurós karbantartást, és az épületet is alkalmassá kell tennie az új eljárás befogadására. Ezenkívül tíz évenként cserére van szükség. És minthogy az automata 60 tehénre elegendő kapacitású, Erwan Garrec üzeme két berendezést igényelne. Az eladó bíztatja: „A kölcsönt illetően el lehet rendezni a dolgokat. A Crédit Agricole bank arra buzdítja az ügyfeleit, hogy modernizálják gazdaságukat. Ebben segíteni tudunk.”

Erwan Garrec már sokszor vett fel kölcsönt. Először az épület miatt. Minthogy meg kellett dupláznia a tehenek számát, hogy lehetővé tegye üzeme túlélését, meg kellett növelnie a családi farm méretét, amely már nem bizonyult elegendőnek: nagyobb méretű fejőterem, egy újabb takarmánysiló vált szükségessé. És minthogy több kukoricára volt szüksége, meg kellett kettőznie a kukoricatermő területet, és hát új traktorokat is kellett vásárolnia. Erwan Garrec ma évi egymillió liter tejet termel, vagyis a francia tejtermelők átlagának háromszorosát.

 

Kockáztatunk, beruházunk

Egy ilyen teljesítmény állandó versenyfutást igényel az idővel. Erwan Garrec naponta futva teszi meg az utat a legelőn épült házától a tehenek istállójáig. Munkaruhájában, vödörrel a kezében most is fut, ezúttal a silótakarmány undorító szagától átitatott istálló egyik sarkából a másikba.[1] Mozdulatai ismétlődnek, pontról-pontra azonosak, hogy minél inkább takarékoskodjon az idővel. Ma reggel az órájára pillantva megállapítja: „rendben van, jól állunk”.

„Ennek az élelmezési módnak a segítségével a tehenek többre képesek” – magyarázza nekünk. Másfelől, a legeltetés időigényes lenne, mert nagyon sok a tehén. Ez az etetési mód azonban nagyon költséges. „A legnagyobb kiadási tétel” a környező földekről érkező kukorica, amelyet vetni, öntözni kell, ami mezőgazdasági munkát igényel, ezt pedig idő hiányában mással kell elvégeztetnie.

Minthogy a silókukorica nem tartalmaz fehérjéket, a teheneknek adott adagokhoz Dél-Amerikából érkező adalékot, valamint ásványi anyagokat, GMO szójagranulátumot és nyomelemeket kell hozzáadni. Erwan Garrec a holstein fajtát tartja, amelyet a világon a legtöbb tejet adónak vélnek. „De az a probléma, hogy kényesebbek is, tehát jelentős állatorvosi költségekkel kell számolni.” A tenyésztő növelni tudta a csorda produktivitását, azzal hogy igénybe vette az Evolution mesterséges szaporító és genetikai szövetkezet szolgáltatásait. Több mint száz bikájuk van. Segítségükkel a tehenek termelékenysége javul, és a tehenek testfelépítése is megfelelően alakul (adott esetben a tőgyek mérete és magassága), hogy igazodjon a fejőgéphez. Ez azonban nem véd meg attól, hogy az állomány 30%-át évente vágóhídra kelljen küldenie, mert a tőgyek mérete és helyzete nem felel meg a standardoknak. A Lely fejőrobot beállításával ez az arány 50%-ra nőne.

„Olyan gépies munkát végzünk, mint a gyári munkások. De a magunk urai vagyunk. Kockázatot vállalunk, beruházunk, egy csomó embernek adunk munkát” – fejtegeti Erwan Garrec, miközben fáradhatatlanul köti a teheneket a fejőgépre. Valójában azonban leginkább a Lactalis cégnek – ez a világ legnagyobb tejtermék cége, és a világ tizenharmadik legnagyobb élelmiszeripari vállalatcsoportja – termeli a hasznot. „Most éppen a szeptember havi tejet állítom elő, de még nem tudom, mennyiért fogom tudni eladni.” Mert a hálózaton belül a vevő állapítja meg az árat, amikor minden hónapban megküldi „a tejért járó fizetést” (a vevő nála a Lactalis, de a többi termelőnél, a versenytársainál is). A megkötött szerződés nem rögzíti a tej árát, csak a szerződéses mennyiséget.

Már éjjel egy óra van, amikor Erwan Garrec őrült futóversenye véget ér. Az esti fejés után leoltja a villanyt, és hazamegy azon az úton, amelyen reggel jött, a legelőkön keresztül. Telefonjával világít magának, kezében két – még langyos – tejet tartalmazó flaskát visz. Mielőtt lefeküdne, elcsigázottan bekap egy adag Nesquiket, amelybe búzadarát kevert. „Öt perc az egész.” És néhány óra múlva kezdődik elölről ugyanaz.

Ahogy az állattartók többsége, hasonlóan a szalagon dolgozó gyárimunkásokhoz, ő sem tudja, mi készül munkájának gyümölcséből, a tejből: „Mozzarella vagy talán tejpor, ki tudja?” Szó sem lehet arról, hogy nyilatkozzon a végtermékekről, és persze nem tiltakozhat a vállalatnál azért, mert nehezen teljesíthető feltételeket szabnak az állattartóknak. Ahogy a nyugdíjhoz közeledő Bernard Bihan tejtermelő állattartó mondja, a Lactalisszal kötött szerződésükben van „egy záradék, amely megtilt bármit, ami árthatna a cégnek vagy termékeinek”. A Lactalisszal senki sem mer szakítani, hiszen Franciaországban évente több mint öt milliárd liter tejet (elsősorban tehéntejet, de juhtejet is) dolgoz fel, és a termékei elárasztják a szupermarketek polcait, pl. a Président márkájú camembert-rel, roquefort-ral, Lactel tejjel, La Laitiere tejtermékkel, Galbani mozzarellával vagy a Salakisra hasonlító fetával stb.

Erwan Garrec dicsérőleg emlegeti a Lactalis kereskedelmi eredményeit: „Értéktöbbletet hoznak létre, a termékeik keresettek. Újítanak, előre haladnak, folyamatosan fejlődnek. Idén is felvásároltak több tejüzemet.” A cég műszaki munkatársai, akik időnként megjelennek a farmon, ugyanezt mondják. „Rajta kell tartanunk a szemünket a termelőkön, azon, ahogy dolgoznak. Például, ha az istálló nagyon piszkos, akkor szóvá tesszük, hogy takarítani kéne, mert a világelső imázsa ezt megköveteli” – mondja a Lactalis egyik műszaki szakembere, Nicolas Huet. Rendezniük kell a tej minőségével kapcsolatos problémákat is, leggyakrabban úgy, hogy azt tanácsolják a termelőknek, „vegyék igénybe egy, a tej minőségét ellenőrző cég szolgáltatását, különben nem gyűjtik be tőlük a tejet”. Ennek a szolgáltatásnak az árát a tanácsadó cégek évi 12 000 euróban számlázzák.

De nem csak ezek szolgáltatók rajzanak a tejtermelők körül. „Amikor kimegyünk a beszállítóinkhoz, terméket is vásárolniuk kell tőlünk: az állatok itatására alkalmas vályút, a tőgy higiéniáját biztosító termékeket, a silózott táp konzerválására való szereket” – magyarázza Nicolas Huet. Ez egy kicsit kényes ügy: mi vesszük meg a tejet a termelőtől, és nem fizetünk valami jól. Így hát eladni valamit, az nem mindig egyszerű. Én aztán tudom, a szüleim tejtermelő állattartók, néha igazán kényelmetlenül érzem magam. De ha azt akarjuk, hogy a Lactalis jó véleménnyel legyen rólunk, el kell adnunk az árut. Az viszont előnyös, hogy látjuk a termelők összes eredményét, és azt is, hogy hol vannak a gyengéik. Az eladásnál ez nagyon hasznos eszköz: tudjuk, hol kell javítani.”

Ahogy körbejárunk, a kereskedelmi szál mellett kifejlik egy másik, az előbbinél kényesebb is: „Mi vagyunk azok az emberek, akikkel a legtöbbet találkoznak, és a beszélgetéseink gyakran társadalmi vagy pszichológiai regisztert ütnek meg. Előfordult, hogy amikor beléptem egy istállóba, ott embereket láttam sírni.” És hogy egy ilyen mezőgazdász, mint pl. Erwan Garrec meg van arról győződve, hogy a lehető legtöbb eszközt próbálják eladni nekik, hogy a lehető legtöbb költségbe verjék őket „egy csomó sarlatán állandó felvonultatásával, akik – állításuk szerint – a többinél sokkal modernebb termékeket kínálnak”. A Lactalis a többiek közül azzal a jelentős előnnyel is bír, hogy nem csupán olyan vállalat, amely „mindent árul” (míg más mezőgazdasági beszállítók jobban specializálódtak), hanem még „a leginkább eladósodott termelőknek is el tud adni eszközöket, mert majd a tej kifizetendő árából egyszerűen levonja a termék árát. Tehát egészen biztosan ki lesz fizetve, szemben más kereskedőkkel, akik ilyen helyzetben már nem szállítanának.” Minthogy a mezőgazdasági termelők nagy része a saját mezőgazdasági-ipari vállalatcsoportjánál van eladósodva, „nem is mehet máshová”. „Ez az alapja a rendszernek” – magyarázza Patrick Danzé, egy környékbeli mezőgazdasági szakiskola nyugdíjas vállalatvezetési tanára.

 

A mezőgazdászok egyharmada a szegénységi küszöb alatt él

De az állattartók leginkább a bankoknál vannak eladósodva. Ezek nagyvonalúan nyújtanak hitelt a minden oldalról fejlesztésre sarkallt mezőgazdászoknak. A mezőgazdasági felszerelések kereskedői nem is annyira eszközök beszerzését kínálják, mint inkább a vállalatirányítási tanácsadó cégek által befektetéssel elérhető adókedvezmény-konstrukciókat. Egy mezőgazdász így beszélt erről: azt mondták nekem: „Be kell fektetned, ha nem akarod, hogy az üzemed értéke csökkenjen, és ha kevesebb rezsit és adót akarsz fizetni.” A végrehajtott beruházások üzemeltetési költségként számolhatók el, ezzel csökkentik az éves eredményt, kevesebb adót kell fizetni. „Csak az a baj, hogy ilyenformán a költségvetésünk negatívba fordul, egyre nő a kifizetendő összeg, végül már csak a bankoknak dolgozunk.” Itt, Bretagne-ban a tejtermelők adóssága a bankokkal és a szállítókkal szemben átlagosan a tejtermelő üzemek aktívumának 70%-át teszi ki. Így azután „nagyon ki vagyunk szolgáltatva. Mihelyt jön egy egészségügyi, klimatikus vagy gazdasági krach, minden borul.”

Ronan Mahé szerint, aki szintén állattartó, a kiszolgáltatottságának az a gyökere, hogy „a tej ára nem változott vagy inkább csökkent, miközben minden más emelkedett: az élelmiszerek, a rezsi, a különféle díjak, a normákhoz való alkalmazkodás stb.”. A parasztok több mint egynegyede a szegénységi küszöb alatt él, keresete a szolidaritási alapjövedelem alatt van. A nyomor sújtja ezt a társadalmi réteget. 2017-ben 20% körül voltak azok, aki nulla jövedelmet vallottak be, vagy akiknek deficites volt az üzeme.[2]

A Lactalis elnöke, így tehát Ronan Mahé főnöke, Emmanuel Besnier (az ő nagyapja hozta létre a céget) június 20-án Saint-Faronban, a vállalatcsoport egyik kis üzemében (ahol hagyományos eljárással, történelmi recept szerint készül a Meaux és Melun brie sajt) bejelentette, hogy „2019-ben a Lactalis 20 milliárd eurós forgalmat ért el, valamivel többet, mint amennyit tervezett.” Ebben a „történelmi” évben a cégcsoport nagymértékben növekedett, kilenc felvásárlást eszközölt. Emmanuel Besnier személyes vagyona ugyancsak megnövekedett, a leggazdagabb francia személyek listáján a kilencedik helyre lépett fel (azóta a tizenegyedikre csúszott vissza). Egy sajtókonferencia alkalmával azt is bejelentette, hogy a tej ára tovább fog csökkenni, „megküzdenek azokkal a nehézségekkel, amelyeket a Covid–19 miatt a tejipar elszenved.”[3] „A termelőcégek között az árcsökkentés érdekében folyik a küzdelem – magyarázza Bernard Bihan termelő. – Lefelé nyomják az árakat, hogy biztosítsák a haszonrést, és megküzdjenek a konkurenciával – folytatja. – Mind a Lactalis, mind a legnagyobb tejszövetkezet, a Sodiaal[4] és a többiek is, ugyanazt szajkózzák.”

Nem olyan régen még az 1984-ben életbe léptetett (európai Közösségi Agrárpolitika, KAP) tejipari kvótarendszer határozta meg tejipari árakat. Minden termelőegység számára előirányzott egy bizonyos kvótát (amelynek túllépése esetén pénzbüntetést szabtak ki), és ez az európai rendszer biztonságos árat garantált a termelőknek, minthogy a mennyiségeket kordában tartotta. Tulajdonképpen arról volt szó, hogy féken tartották a második világháborút követő időben az európai önellátási törekvések érdekében hozott produktivista politika nyomán keletkezett többletet. 2015-ben, azzal érvelve, hogy a mezőgazdasági piacoknak ilyenfajta szabályozása túl költséges és igen nehézkes, Brüsszel úgy döntött, hogy véget vet ennek, a közhatalmi, vagyis az állami szerepvállalás fokozatos leépítésének általános logikáját követve.

A mezőgazdászok új helyzetben találják magukat: a piacok többé nem élveznek védelmet, az árak stabilitása megszűnt, az egyre koncentrálódó tejipari nagyvállalatok kénye-kedvének vannak kiszolgáltatva. A húsz vezető világcég között 4 francia van (Lactalis, Danone, Savenica, Bel&Sodiaal), ennek alapján Franciaország nagyon magasan helyezkedik el az ágazatban. Miközben a tejipar Franciaország legjelentősebb mezőgazdasági ágazata, és a tej piaca évi 29 milliárd eurót realizál, ezek a nagyvállalatok 80 000 francia tejtermelőnek diktálnak, minthogy a tej begyűjtését legnagyobb részt ők végzik. A lánc alsó végén lévők nem tehetnek mást, mint hogy elfogadják a régióban működő cég begyűjtési feltételeit, anélkül, hogy látható lenne, ki is mozgatja az egészet. „Én sodiaalos vagyok, a szomszédom partnere a Lactalis, de mindkettőnktől ugyanaz a kamion viszi be a tejet. Ők szépen megegyeznek egymással. Nevetnem kell, ez nem konkurencia! És az áraik is eurocent pontossággal ugyanolyanok” – tréfálkozik Michel Corlay. De aki más céghez akar szerződni, az megjárhatja. A vállalatcsoportok inkább megegyeznek egymással, és így megkímélik magukat a tejtermelők megszerzése érdekében folytatandó versenytől. Így alakult ki az a helyzet, hogy Erwan Garrec és Ronan Mahé is a Lactalisnál vannak, mint ahogy korábban a szüleik is, Michel Corlay és Éric Jégo pedig a Sodiaalnál, ahol az ő szüleik is voltak azelőtt. „Ha átveszel egy farmot, átveszed vele együtt a kvótáit és a partnerét is” – foglalja össze Ronan Mahé.

 

Mentális és fizikai elhasználódás

Amikor bejelentették, hogy megszűnnek a tejipari kvóták, azt mondták az állattartóknak: „Szerencsés fordulat, a világpiaci kereslet emelkedik, lábatok előtt hever a világpiac” – meséli Michel Corlay, aki akkor jó helyzetben volt. Az új, biztatónak tűnő helyzetben sokan közülük azt az utat követték, hogy többet termelnek és gépesítenek, azt remélve, hogy a tej ára emelkedni fog. Másokhoz hasonlóan Ronan Mahé és a felesége is jelentős munkálatokat eszközöltek az üzemben. A kvótarendszer megszűnése a tejtermelés robbanásszerű emelkedését hozta, de ugyanakkor a világpiaci kereslet hullámzásának volt kitéve, ami az árak zuhanásához vezetett.

Ekkor jöttek létre azok az állattartó szervezetek (OP), amelyekbe az ugyanahhoz a cégcsoporthoz bekötött tejtermelőket tömörítették. Arra vállalkoztak, hogy ők tárgyaljanak az árakról. A húsz tömörülés egyikének képviselője, Bernard Bihan elmondja: „Egy multival tárgyalni nem egyszerű. Nem azonosak az erőviszonyok.” Minden második hónapban elindul családi tejtermelő üzeméből (ahol 150 tejelő tehenet tart), hogy tárgyaljon a Lactalis nagyfőnökeivel. „A tárgyalás, az egy szakma, érezni kell, hogy meddig lehet elmenni, meglátni a rejtett összefüggéseket. Közülünk néhányan még Párizsba is elmentek, hogy képzettséget szerezzenek. Tíz év elteltével sokat tanultunk, és néhány apró részeredményt elértünk, de a tej árában nem jutottunk semmire...”

Az állattartók harcának az a lényege, hogy „sikerüljön a termelési költségeket figyelembe vetetni a tej árában. Mert a terheink állandóan növekednek. Néhány éven át kompenzálhatjuk a dolgot a termelés volumenével és az automatizálással, de ennek is vannak határai. Az automatizálással és a műszaki fejlesztéssel a termelés egy főre eső volumene megnőtt, de egy napban csak 24 óra van, és egy idő után már nem viselhető el az a mentális és fizikai teher, amely az árharcban ránk nehezedik. Ugyanakkor, ha a nyereségesség hiányában sok tejtermelő leáll, az ágazat tejhiánnyal fog szembenézni.” Ezt a fenyegetettséget úgy lehetne megállítani, ha ráveszik a tejüzemeket, hogy növeljék termelésüket. Fabian Choiseau, a Lactalis tejbeszerzéssel foglalkozó vezetője, aki folyamatos kapcsolatban van a tejtermelőkkel, így magyarázza a helyzetet: „A termelésből kiszálló termelők miatt állandóan átalakulóban van a termelés. A mi feladatunk az, hogy szakmai oldalról támogassuk ezt az átalakulást, segítsünk a termelőknek, hogy hozzájussanak az átalakuláshoz szükséges pénzeszközökhöz, hogy meglegyen a Lactalisnak szükséges mennyiség beszállítása. Támogatjuk a fejlesztési terveket, a tejtermelők mellett vagyunk”. Erwan Garrec egészen másképpen értelmezi a helyzetet: „Nem emelik az árakat, de hogy az emberek kedvére tegyenek, és elejét vegyék a panaszkodásnak, nagyobb mennyiséget engedélyeznek. És minden évben egy kicsit többet termelünk, hogy ugyanannyit keressünk, közben pedig a termelési költségek növekednek. Mindig szükségünk van a nagyobb mennyiség termelésére, és ezt ők nagyon jól tudják.”

 

Eljön az a pillanat, amikor abba kell hagyni a panaszkodást

Az állattartó szervezeteket (OP) illetően Erwan Garrec megjegyzi, hogy jobb, ha rájuk hagyatkoznak, mert az érdekvédelem a szakszervezetek dolga. „Én nem igen szervezkedem, mert rossz szemmel nézik, és még megjárhatom.” Bernard Bihan hozzáteszi: „Amikor tárgyalunk, nem tüntetünk. Amióta létrejöttek az OP-k, sokkal kevesebb tüntetés van.” A Lactalis nem habozik, „hogy a vele kapcsolatban álló OP-ok között széthúzást szítson azzal, hogy hol ennek, hol annak juttat valamit”.

És ha a tejtermelőknek nem sikerült tejáremelést elérniük, annak a Mezőgazdasági Termelőszövetkezetek Országos Szövetsége (FNSEA) is az oka, mert nem állt melléjük. Bruno Calle, a Kerollet-beli Moulin üzem vezetője és FNSEA-megbízott kijelenti: „Ami engem illet, azt gondolom, hogy abba kellene hagynunk olyan ábrándok kergetését, hogy ezer liter tej ára 400 euró lehessen. A világpiacon vagyunk, piacgazdasági környezetben.”

Bruno Calle szerint a másik probléma az, hogy „nem mindenkinek a DNS-ében van jelen a vállalatvezetési képesség. Eljön az a pillanat, amikor felül kell emelkedni, meghallgatni egy könyvelési szakember vagy egy bankár tanácsait, de abba kell hagyni a panaszkodást. A könyvelőm mesélte, hogy egyes termelők nem érdeklődnek, sőt van, aki elalszik, amikor az éves eredménykimutatást értékeli neki. Vagy rákoppint a karórájára és azt mondja: ne sokat teketóriázz, egy órám van erre, aztán megyek, dolgom van. De hát ez nincs jól így. Jó kérdéseket kell feltenni, például, hogyan lehetne diverzifikálni a termelést, Ahelyett, hogy elviseljük a dolgokat, cselekedjünk. A mi szakmánkban döntésképesnek kell lennünk. Bátor szívvel semmi sem lehetetlen!”

Szeptember közepén, abban az időben, amikor Emmanuel Besnier éppen a Lactalis sikereit ízlelgette, mint „a francia, családi típusú kapitalista termelési mód szinte tökéletes példáját” – éppen Ré szigetén ünnepelte születésnapját a feleségével és három gyermekével[5] –, Erwan Garrec a csupasz falú nappalijában, annál az ablaknál ülve, ahonnan láthatja tehenei mozgását, elmondta nekünk, hogy családalapításról álmodik. A hangjában az az aggodalom fejeződött ki, hogy 43 éves egyedülállóként nem tudja már tovább húzni. De ha időt akar szentelni a családjára, akkor az azt jelenti, hogy „fel kellene vennie egy alkalmazottat, vagy meg kell vennie egy robotot” – pl. egy Lely Astronaut-ot, amelynek a bemutatóját a nyílt nap alkalmával, néhány nappal korábban láthatta. De akár így, akár úgy, mindenképpen „többet kell termeljen, a növekvő költségek ellensúlyozására”. És folytatnia kell ördögi versenyfutását az idővel.

 

A szerző, Maëlle Mariette újságíró.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér

 

[1] A konzerválás céljából átalakított kukorica.

[2] Les revenus d’activité des non-salariés en 2017 [A nem bérből- és fizetésből élők jövedelme], Insee Première, n° 1781, Institut national de la statistique et des études économiques [Statisztikai Hivatal], Párizs, 2019. november 7.

[3] Marie-Josée Cougard: Le géant du lait Lactalis touche la barre des 20 milliards d’euros [A Lactalis tejipari óriás eléri a 20 milliárd eurós szintet], Les Échos, Párizs, 2020. június 4.

[4] L. Patrick Herman: Pratiques criminelles dans l’agroalimentaire [Bűnös gyakorlat a mezőgazdasági-élelmiszeripari ágazatban], Le Monde diplomatique, 2017. szeptember.

[5] Charles Jaigu: Le triomphe modeste d’Emmanuel Besnier [Emmanuel Besnier közepes sikere], Le Figaro Magazine, Párizs, 2020. július 31.