Győzött… pedig nem sokan akarták: Olaszországban a megszorítások visszamásztak az ablakon át… a szélsőjobb pedig megbékült Brüsszellel

Kategória: 2021. május
Írta: Stefano Palombarini
Találatok: 1598

draghiKevesebb mint három év alatt Olaszország lecserélte az Európai Unió ellen leginkább ágáló tagországi státuszt a mintatanuló állapotra. Vége azoknak az időknek, amikor az Öt Csillag Mozgalom (M5S) és a Liga, két gyakran populistának nevezett szervezet, harcba hívta Brüsszelt és az általa követelt megszorítási politikákat. Februárban Mario Draghi lett a kormányfő.

Az országot most negyedszer az utóbbi harminc évben „nemzeti egységkormány” vezeti, amely a szélsőjobb miniszterek ellenére az európai külügyminisztériumok és a média elragadtatott csodálatát vívta ki. A rossz tanulóból hirtelen lelkiismeretes és fegyelmezett tanítvány lett.

1861-es megalakulása óta Olaszország gyakran volt a politika kísérleti terepe az európai országok és az egész világ számára is. A két világháború között itt született meg a fasizmus, miután az ország a XIX. században kitalálta az „átalakulást” (trasformismo), azt a politikai fogást, hogy átnyúlva a pártok felett a parlamenti többséget a jobb- és a baloldali képviselők csoportjainak összefogásával alakítja ki. Majd itt született meg az 1970-es években az a kommunizmus, amely „a történelmi kompromisszum” nevében megbékélt, és elfogadta a centrumot, egy évtizeddel később pedig az a szocialista irányzat, amely híve a piacnak. Az 1990-es évek Silvio Berlusconival elindította „az állam, mint vállalkozás” időszakát, ennek zászlaját később Donald Trump és Emmanuel Macron lobogtatja lelkesen. Most pedig Olaszország kísérletezi ki azt a szélsőjobb irányzatot, amely megbékél Brüsszellel, és az újraindítási terv anyagi támogatásáért cserébe lemond az Uniós kényszerzubbonnyal szemben megfogalmazott kritikáról.

Amikor három évvel ezelőtt Olaszország egyik legjelentősebb politikai szervezete lett, a Liga (szélsőjobb) a legélesebb hangon utasította el a brüsszeli megszorításokat és magát az Uniót. Most februárban viszont csatlakozott Mario Draghi – az Európai Központi Bank (EKB) volt elnöke – kormányához. Hogyan magyarázható meg egy ilyen éles pálfordulás?

Olaszország hírneve, mint politikai kísérleti terep, újra beigazolódik. Tíz évvel Mario Monti és technokrata kormánya után most megint egy volt Goldman Sachs-os vezető telepedett be a Chigi-palotába. Mint elődje és mint Emmanuel Macron a 2017-es francia elnökválasztási kampányban, Mario Draghi is azt állítja, hogy felette áll a pártok által is megjelenített bal- és jobboldali törésen, és felvilágosult szakszerűséget ígér. Közben azonban szigorúan bent marad a Brüsszel által kijelölt határok között: hagyományos költségvetés és neoliberális megszorítások. Az Európai Központi Bank (EKB) volt elnökének sikerült egységbe terelnie az olasz politika hagyományos szereplőit, a baloldaltól a szélsőjobbig, így azokat is, akik épp azzal lettek sikeresek, hogy ellenezték a neoliberális programot. Támogatja tehát az Öt Csillag Mozgalom (M5S) és az Északi Liga, két olyan párt, amely három éve azért nyert a törvényhozási választásokon mert ígéretet tett, hogy szakít az európai diktátumokkal és a megszorítási politikákkal.

Úgy tűnik, senkit sem hat meg, se az uniós hivatalokban, se a médiában, hogy Mario Draghi kormányában miniszteri pozíciókat kapott a szélsőjobb – ez inkább a nemzeti kiegyezés és a józan ész diktálta példaként szerepel. Azon a speciális olasz demokrácián sem rökönyödött meg senki, ahol a választók 2018 márciusában nagy többséggel szavaznak a Brüsszel által kikényszerített megszorítási politikák ellen, majd anélkül, hogy új szavazások lettek volna, 2021 februárjában olyan kormány alakul, amely épp ezt a politikai irányvonalat követi.

 

E fordulat történetét egy háromfelvonásos politikai drámában adták elő.

Első felvonás, 2011 augusztusa: Silvio Berlusconi olasz kormányfő levelet kap az EKB élére frissen kinevezett Mario Draghitól. Ebben egy sor intézkedés van előírva, amely ahhoz szükséges, hogy megkapja az EKB segítségét: a közkiadások és a nyugdíjak csökkentése, a szolgáltatási ágazat liberalizálása, a munkahelyi felmondás szabályainak átalakítása, a közalkalmazottak jövedelmének csökkentése. Az olasz miniszterelnök nincs abban a helyzetben, hogy szembeszálljon, mivel az EKB segítsége nélkül az államadósság kamatai újra nőnének, és a helyzet hamarosan tarthatatlanná lenne. Ugyanakkor azonban a jobboldali többség túlzottan megosztott ahhoz, hogy bevállalja a programot. Az üzenet után három hónappal a Berlusconi által javasolt költségvetést a parlament elutasítja, és Mario Monti, a politikai kötöttségek nélküli „szakértő” veszi át a vezetést.

Így kezdődött el egy hétéves időszak, amely alatt négy miniszterelnök váltotta egymást: Mario Monti után Enrico Letta, Matteo Renzi és Paolo Gentiloni. A kormányoknak minden erőfeszítése a neoliberális intézményes reformok megvalósítása volt, amely a Demokrata Párt (balközép) és a Berlusconi-féle jobboldal megállapodására épült. Támogatták a jómódúak, illetve a középosztály egy jelentős része, a jobb- és a baloldalra tartozás kettősségének egy sajátos meghaladásával: ez így maga a „burzsoá blokk”,[1] az a társadalmi partnerség, amelynek profilja megegyezik a néhány évvel később Franciaországban Emmanuel Macron által létrehozott kiegyezéssel.

Második felvonás, 2018 márciusa. A parlamenti választásokon szigorúan elutasították azokat a pártokat, amelyek az EKB által meghatározott irányt követték. A burzsoá blokk összeomlott, mivel nem volt képes jelentősen kiszélesíteni támogatói bázisát a népi rétegek irányába, miközben a középosztály elpártolt tőle. Berlusconi pártja, a Forza Italia, és a Demokrata Párt, amely kettő együtt tízévvel korábban a szavazatok 70%-át kapta, már csak 32%-ot szerezett. Ezzel párhuzamosan az ellenzékben lévők szép eredményt értek el. Matteo Salvini Ligája sikeres áttörést ért el, és kinőtte magát a jobboldal vezető erejévé, míg az M5S lett az ország legnagyobb pártja a szavazatok közel harmadával.

Harmadik felvonás, 2021 februárja. Miközben a parlamenti egyensúly nem változott a 2018 márciusi választások óta, egy harmadik kormányt kell kinevezni. A két korábbi (a Liga és az M5S, majd pedig az M5S és a Demokrata Párt szövetsége) nem élt sokáig, hiszen alig egy-egy évig kormányozott. Ekkor lép fel a színtérre Mario Draghi – épp ő, aki aláírta azt a levelet, amelyet szentírásként követett a burzsoá blokk –, és kap megbízást kormányalakításra. Meglepőnek tűnhet, hogy a volt bankárt megmentőként fogadják nemcsak azok a pártok, amelyek a programját végrehajtva elvesztették támogatottságukat, de azok is, amelyek a programot ellenezték, és épp ezzel kerültek a politikai színpad előterébe.[2]

 

Semmit az elszegényedett háztartásoknak

Az új kormányfő több jelét is adta annak, hogy kétségkívül folytatni fogja a neoliberális reformokat. Így azt a Francesco Giavazzit választotta gazdasági tanácsadójának, aki azok között a „szakértők” között szerepelt már Mario Monti kormánya idején is, akik kijelölték a megszüntetésre kerülő közkiadásokat.[3] A Szenátus előtti első felszólalásában február 17-én Mario Draghi bejelentette, hogy hamarosan nyilvánoságra hozza az újabb reformok programját. Ez a verseny felerősítését, az adórendszer egyszerűsítését, vagyis az adók csökkentését, a hivatalok hatékonyságának növelését, illetve a kutatóintézetek körében a kiválósági központok kialakítását jelenti. És máris bejelentette, hogy a Covid–19 járvány keretében tervezett Következő Európai Generáció program segélyeinek felhasználása nem lesz se egyetemes, se általános.

A segély messze nem annyi, mint amennyit a média beharangozott: egy széles körben nyújtott pénzsegély, amelynek a teljes összege 200 milliárd euró lenne. Az összeget azonban szándékosan felfelé torzítja az, hogy hozzáadják – és ennek semmilyen gazdasági értelmi sincs – azt a támogatási keretet, amelyet Olaszországnak magának kell finanszíroznia, ahogy azt a többi tagországnak is, és azt a kölcsönt is, amelyet a Bizottság vesz fel, és amely így jobb kamatfeltételeket kap, mint ha Olaszország maga venné fel. A valóságban a támogatás a legjobb esetben is csak 66 milliárd euró lesz hat évre elosztva,[4] ami évi 11 milliárdot jelent, vagyis kevesebb mint 0,7%-át a GDP-nek, amely 2020-ban 9%-kal esett vissza.

Szerény segélyről van tehát szó, amely messze nincs arányban a gazdasági visszaesés méretével, és nem teszi lehetővé a gazdasági tevékenységek valóban számottevő beindítását; a támogatás és az esetleges kölcsön felhasználása pedig szigorúan az uniós intézményekkel kitárgyalt tervek szerint történik majd. Szenátusi felszólalásában az új kormányfő leszögezte, hogy ezek a tárgyalások nem lesznek bonyolultak: az ő koncepciója a „hatékony” felhasználásról minden szempontból egybeesik a Bizottság elképzeléseivel.

Először is az Unióból érkező pénzeket a vállalatoknak szánják. A termelés történelmi méretű összeomlásának következtében elszegényedett háztartások számára Mario Draghi arra korlátozta magát, hogy a hagyományos neoliberális perspektívát vázolja fel „az aktív foglalkoztatási politikáról”, amely konkrétan „a dolgozók és a munkanélküliek képzését” jelenti. Ügyelt arra is, hogy elmagyarázza, a kormánya meg fogja különböztetni a gazdaság visszaesése miatt csődbe került vállalatok tömegében azokat, amelyek egyébként is csődbe kerültek volna, azoktól, amelyek megőrizték verseny- és innovációs képességüket: kizárólag ez utóbbiak részesülhetnek a helyreállítási terv támogatásaiból. Így tehát a digitális és ökológiai átmenet elősegítése ürügyén a kormány az olasz kapitalizmus mély reformját készíti elő. Ez egyetlen törvényi előírásra sem fog támaszkodni, és azt jelenti majd, hogy felszámolásra ítélik az alacsony képzettségű munkásokat foglalkoztató termelő vállalatokat, azokat is, amelyek túlzottan a belső piacra dolgoznak, vagy ahol a kormány megítélése szerint a szakszervezeti aktívitás túlzott fenyegetést jelenthet.

Ez tehát a dráma harmadik felvonásának (ideiglenes) összefoglalója: az olasz politika által 2011 és 2018 között követett stratégiát, amint azt az utolsó parlamenti választások megmutatták, a választók széles köre elveti, most azonban nagy csinnadrattával visszatér a parlament szinte egyhangú támogatása mellett és anélkül, hogy újabb választások lettek volna. Hogy érthető legyen egy ilyen elképesztő bakugrás, vissza kell tekintenünk az utóbbi harminc év eseményeire.

Vége a jobb-bal törésvonalnak

Az 1990-es évek elején Olaszország megszűnt – a demokratikus országok között – a politikai stabilitás mintaországa lenni. A Kereszténydemokrata Párt, amely a politikai színtéren középen áll, – 1948 óta kivétel nélkül minden kormány fontos résztvevője – összeomlott, és nagyjából eltűnt a vele szövetséges pártokkal együtt. A korabeli közvélemény szerint ez azoknak a korrupciós vizsgálatoknak a következménye, amelyeknek a politikai osztály egészséges és üdvözítő megújulását kellett volna elhozniuk. A következő időszak azonban megmutatta, hogy a válság sokkal súlyosabb volt. Egybeesett egy sajátos társadalmi kompromisszum lezáródásával, amelyet legalábbis az 1970-es évek végétől az államadósság növekedése, illetve a bérből élő osztályok terhelése jellemzett.[5] Ugyanebben az időszakban, 1989, a berlini fal összeomlása után, az Olasz Kommunista Párt – amely bár kizárólag az ellenzékből politizált, sokáig Nyugat Európa legjelentősebb kommunista szervezete volt – egy elvi átalakulási szakaszba lépett. Ez egy sor változást hozott magával, így megváltozott a neve, és fokozatosan hivatkozási pont lett „a harmadik út” mellett, amit Anthony Giddens szociológus fejtett ki elméletileg,[6] és az Egyesült Királyságban Anthony Blair, az USA-ban pedig William Clinton fordított át politikai programmá.

Az 1990-es évekkel kezdődő időszak története kísérlet a demokratikus váltakozás kiépítésére és egyben egy kudarc története. A jobboldali erőket támogató társadalmi szövetség a kezdetektől megosztott: az egyik oldalon az északi régiók kis- és középvállalataihoz kötődő kategóriák támogatják a neoliberális reformokat, és elfogadják az európai integráció folyamatát; a másik oldalon a népi osztályok, a létbizonytalanságban élő prekárius rétegek, többségében az ország középső és déli régióiban élők, szenvednek az uniós szerződésekben előírt megszorításoktól. Ugyanakkor a középbal politikát támogató társadalmi csoport megléte legalább ennyire kérdéses. „A harmadik út” az életkörülmények javítása helyett az esélyegyenlőségnek ad prioritást, és a szabadpiac jótéteményeibe vetett vakhiten nyugszik; ezeket az elveket követve a baloldal megújulásának szándéka azzal a következménnyel jár, hogy eltávolítja magától a bérből élő népi rétegeket. A mind a két társadalmi szövetséget belülről feszítő ellenmondások odavezetnek, hogy 1994-től 2011-ig minden egymást követő kormány megbukott. A belső nézeteltérések legyengítették a pártokat, és a kormány bukása után általában választási vereséget is szenvedtek. Egészen Berlusconi negyedik kormányáig, amely 2011 novemberében elveszítette a parlamenti többség támogatását.

Ebben az időszakban a kétpólusú politikai rendszer életképeségének nehézsége nem válik tudatossá. A Demokrata Pártban nagy többsége van az Anthony Blair-féle irányvonalnak, amely a munkások elvárásait a gazdaság modernizálását akadályozó kényszernek gondolja. Így alakul ki a konvergencia a jobboldal neoliberális része és a Demokrata Párt között, és ezzel nyílik meg az út a burzsoá blokk kísérletéhez.

Így tehát a burzsoá blokk nem kizárólag egy közös stratégia a neoliberális reformok támogatására a korábban bal- és jobboldalra megosztott középosztály és a felső réteg szövetségével: ez egy kulturális és ideológiai projekt is, amely teljes egészében újjáalakítaná a politikai teret. Ilyen projektek már több országban is léteznek, és Olaszországban egyértelmű a teljes siker. Itt a politikai szereplők és a szavazók elvárásai már nem a bal–jobb mentén fogalmazódnak meg, hanem az uniópárti vagy nacionalista, kozmopolita vagy identitási és a föderalista vagy szuverenitási kategóriák mentén. Egy állandó médiakampány választja külön a „felelős” politikai programokat (amelyek a neoliberális hagyományokba illeszkednek) és a „populista” állásfoglalásokat (ezt a kategóriát kizárólag a neoliberális programot elutasítókra alkalmazzák).

 

A társadalom többsége heterogén 

Az M5S és a Liga győzelmével a 2018. márciusi parlamenti választások egyszerre jelentették a burzsoá blokk választási kudarcát és vezérszerepének győzelmét, ami abban nyilvánul meg, hogy ez a blokk képes irányítani ellenfeleinek a stratégiáját. A választások közeledtével a Liga magát (hamisan) unióellenes és nacionalista imázzsal ruházta fel, míg az M5S a politikus „kaszt” és „elit” ellenében lépett fel: mind a két mozgalom azt állította magáról, hogy a politikai téren túl van azon a bal–jobb megosztottságon, amelyet a burzsoá blokk határoz meg. Az így kialakított térfélen az egyik pólust egy viszonylag egynemű szövetség képviseli, amely magát nyitottnak, Európa-pártinak és haladónak gondolja, és amely szeretné elmismásolni azt a valóságban központi szerepet, amelyet a neoliberális reformok jelentenek az általuk képviselt projektben. De ez a szövetség, a burzsoá blokk kisebbségben van a társadalomban. Az ellenkező póluson a társadalom többsége nagyon eltérő csoportokból áll, amely változó módokon kapcsolódik egymáshoz a politikusi kaszt és az euró elutasításával vagy egy esetenként idegengyűlölettel is megerősített nacionalizmussal. A 2018-as választások két sikeres befutójának szövetségével megalakult Giuseppe Conte első kormánya megmutatta, milyen nehéz ebből a sok elemből összeverődött kategóriából kiindulva meghatározni egy olyan stratégiát, amely képes a társadalom többségét egy összetartó blokká alakítani. De Giuseppe Conte második kormányának alig dicsőségesebb sorsa (az M5S és a Demokrata Párt szövetségével) azt is megmutatta, hogy ha tagadják a jobb–bal törésvonal jogosultságát, akkor még a többségben lévő csoportok sem képesek megújítani egy akár csak alig rózsaszínű baloldalt sem.

A burzsoá blokk által kialakított ideológiai térben az egyetlen összetartó, egy irányba vivő politikai stratégia… a burzsoá blokk stratégiája. Ez adja azután az olasz háromfelvonásos dráma meglepő magyarázatát: létrejött a nemzeti egység egy liberális és az Európai Uniót támogató projekt mögött, amely egyébként kisebbségben van a társadalomban.

Ez azonban egy ideiglenes összegzés. Újabb felvonások következnek, és azoknak az eddigi, illetve a soron következő strukturális reformokban feláldozott osztályok és kategóriák lesznek majd a közreműködői. Milyen szerepben és milyen formában? Korai ezt most még megjósolni, mint ahogy az sem látható még, hogy ezek az osztályok új demokratikus utat keresnek-e majd azután a kiábrándulás után, amelyet Mario Draghi befutása jelent a nagy győzelemként és lelkesen megélt 2018-as választások után. A történet vége nagyban függ majd attól, hogy a neoliberális reformokat ellenző szereplők képesek-e a politikai konfliktus középpontjába behozni a bérből élők foglalkoztatásának általánossá vált gondjait, az egyenlőtlenségek kiéleződését, a társadalombiztosítás lepusztulását, a közszolgáltatások leromlását. A burzsoá blokk uralmának megkérdőjelezése ezen múlik; és a valódi veresége is.

 

A szerző, Stefano Palombarini közgazdász a Paris 8 egyetem docense.

Fordította: Morva Judit

 

[1] Vö. Bruno Amable, Elvire Guillaud és Stefano Palombarini: L’Économie politique du néolibéralisme. Le cas de la France et de l’Italie [A neoliberalizmus politikai gazdaságtana. Franciaország és Olaszország esete], Éditions ENS – Rue d’Ulm, Párizs, 2012.

[2] Az olasz pártok stratégiájáról vö. Avec le gouvernement Draghi, le retour paradoxal du bloc bourgeois [A Draghi-kormánnyal paradox módon a burzsoá blokk tért vissza], Contretemps, 2021. február 21.,

[3] Az olasz közgazdász épületes portréját vö.: Lorenzo Zamponi: Il governo dei Giavazzi [A Giavazzi-kormány], Jacobin Italia, 2021. február 25.

[4] Olaszország 2021 és 2026 között 82 milliárd euró támogatást kap majd, amelyből neki magának 40 milliárdot kell hoznia: így tehát a nettó támogatás 42 milliárd lesz. Az esetleges kölcsön (127 milliárd) esetén a segély annak a kamatkülönbözetnek felel meg, amelyet Olaszországnak kellene fizetnie, és amelyet a Bizottság által felvett adósságért kell törleszteni. Becslések szerint ez semmiképp sem lesz több mint 24 milliárd. Ezek a számítások Emiliano Brancaccio és Riccardo Realfonzo cikkében olvashatók: Draghi’s plan needs less Keynes, more Schumpeter [Draghi tervéhez kevesebb Keynes és több Schumpeter kell], Financial Times, London, 2021. február 11.

[5] Vö. La Rupture du compromis social italien. Un essai de macroéconomie politique [Az olasz társadalmi kompromisszum szakadása. Esszé a makrogazdasági politikáról], CNRS Éditions, Párizs, 2001.

[6] Anthony Giddens: Beyond Left and Right: The Future of Radical Politics [Túl a bal- és jobboldalon: a radikális politikák jövője], Stanford University Press, 1994.