Chilében, az Augusto Pinochet tábornok által kiépített diktatúra országában, már jó ideje érlelődik az harag és az elégedetlenség. De hogyan lehet szakítani a múlttal, és helyrehozni a társadalmat? Sebastián Piñera konzervatív elnök, szembesülve az erőteljes társadalmi mozgalommal, új alkotmányt terjesztett elő. Vajon engedett a tiltakozásnak, vagy csak megtalálta a módját, hogy megtorpedózza azt?
Azt várhatnánk, hogy örömét fejezi ki, de Alondra Carrillo asszony mérgelődik. A fiatal, Santiago de Chile-i feminista aktivista hosszú évek óta arra a pillanatra várt, amikor országa végre megszabadul az 1980-as alkotmánytól, amelyet Augusto Pinochet tábornok diktatúrájától (1973–1989) örököltek. Miközben a „demokráciába” való átmenet óta minden kormány a status quo megőrzésén munkálkodott, a hatalmas tüntetések a „Carta Magna” megváltoztatására kényszerítették a hatalmat – végül épp a Covid-19 járvány közepette.
Virtuális platformot hoztak létre arra, hogy megkönnyítsék a támogatását annak a kétezer jelöltnek, akik úgy döntöttek, hogy a hagyományos formáktól eltérően független jelöltként indulnak. A Március 8-i Feminista Koordináció tagjaként társai támogatásával Carrillo asszony is elindul az Alkotmányozó Gyűlés tagjainak kiválasztásáért folyó küzdelemben, amelyet 2021. május 15-én és 16-án tartanak majd. Most, március 2-án azonban dühöng: a választási hatóság nyilvánosságra hozta a finanszírozási módszert, s az elutasította, hogy a függetlenek a nagy pártokhoz hasonló feltételekkel induljanak. Ezt persze elítéli mint a „népellenes megkülönböztetés” egyik formáját, de persze tudatában van annak, hogy a 450 független számára, akik már megszerezték a jelöltséghez szükséges aláírásokat, az akadálypálya még korántsem ért véget.
A katonai rezsim 1989-es tárgyalásos vége óta Chilét a latin-amerikai elit példás „konszenzusos demokráciának” nevezi. Mindazonáltal a katonaság által 1975-ben elindított neoliberális ellenforradalom sikertörténete fokozatosan repedezni kezd, leleplezve az elüzletiesített, egyenlőtlen és talajt vesztett társadalom rossz közérzetét. Annak ellenére, hogy Pinochet tábornok csizmája alatt összezúzták a népi mozgalmat, és a dolgozók az általános létbizonytalanságtól szenvednek, a hamu alatt itt-ott harag parázslik. A diákok, a kikötőmunkások vagy a bányászok, a feministák és a szexuális kisebbségek, a nyugdíjalapoktól függő nyugdíjasok, az eladósodott középosztálybeliek: 2006 óta több ágazat is kifejezte elégedetlenségét. A szikrából bármikor fellobbanhat a láng.
A jelenlegi helyzet megértéséhez vissza kell mennünk 2019-ig. „Egy görcsben levő Latin-Amerika közepén azt látjuk, hogy Chile igazi oázis, ahol stabil demokrácia” – ünnepelt az adott évben október 9-én, Sebastián Piñera, a multimilliárdos jobboldali elnök. Néhány nappal később, a népi zavargások méretének nyomása alatt, a kormány az állambiztonsági törvényre hivatkozott (kivételes törvény, amely gyorsított bíráskodást engedélyez a közrend fenntartása érdekében), és kénytelen volt lezárni a hatmillió lakosú főváros összes metróvonalát. Az éjszaka folyamán a karabinerók – a helyi csendőrök – erőszakosan szembeszálltak a barikádokat emelő tüntetőkkel. Felgyújtottak több metróállomást, valamint egy rendőrfülkét és az Enel multinacionális energetikai vállalat épületét. Sok volt a sérült.
Kora reggelre úgy tűnt, hogy Sebastián Piñera elfelejtheti a békés oázis délibábos vízióját. Tíz városban kijárási tilalmat vezettek be. A diktatúra vége óta példátlanul, a hadsereget az utcára vezényelték. Másnap az elnök, a hadügyminiszter és egy dandártábornok harci felszerelésben jelent meg az országban. Hangnemük is harcias: „Háborúban állunk egy hatalmas, könyörtelen ellenséggel, amely semmit és senkit sem tisztel, és amely hajlandó korlátozás nélkül erőszakot és bűncselekményeket alkalmazni.” Az ellenség? Az északtól délig, végig az egész országban, a tüntető emberek, és különösen az ifjúság, egy olyan mozgalomban, amely terjedelmében felidézi az 1980-as évek diktatúraellenes mozgalmait.
Megegyezés a tüntetők háta mögött
A szalmaszál, amely a teve hátát törte fel, a buszjegyek árának néhány centes növekedése volt. 2019. október 7-től középiskolás diákok felhívást bocsátottak ki, hogy ne fizessenek többet, és örömmel gyakorolják a salto-torniquete-t (a bejárati forgóajtó átugrását). A közösségi hálózatoknak köszönhetően a szokás egyre terjed. A hatóságok úgy képzelték a tűz eloltását, hogy fokozták a rendőri jelenlétet az utcákon; ezzel valójában olajat öntöttek a tűzre. Október 25-én mintegy kétmillió ember ment ki az utcára: az ország történetének legnagyobb tüntetése – jelenti be kényszeredetten az a sajtó, amely, legalábbis egy ideig, kénytelen fékezni a hatalom részére nyújtott támogatását. „Chile felébredt!” – skandálják egyesek. Újra megjelenik a részleges demokratizálás és az erőszakos gazdasági modell minden sérelme. Az őslakos mapuche emberek zászlói a Plaza d’Italián – amelyet a Méltóság terének neveztek át – a nemzeti zászló mellett lobognak. A városok falait szlogenek és graffitik borítják, amelyek elítélik a korrupció esetei miatt hiteltelen politikai osztályt, az illegális gazdagodásban vétkes fegyveres erőket és a pedofilok iránti engedékenységben bűnös, azokat takargató katolikus egyházat. Este az utcákon lábasfedőket ütögető koncertek zengenek, amelyek úgy tűnik, hogy egyesítik a munkás külvárosokat és a középosztály lakónegyedeit. A kormány, háttal a falnak, megszüntette a rendkívüli állapotot, miközben Sebastián Piñera leváltott két minisztert, és néhány félénk szociális intézkedést jelentett be.
A mozgósítás azonban folytatódik, csakúgy, mint az elnyomás. Az Amnesty International szerint „a csendőrök széles körben megsértették a tüntetők jogait”. (1) Negyvennégy nap alatt több mint 12 000 sebesültet vittek kórházba sürgősségi felvételre. Körülbelül 2000 embernek volt lőtt sebe, és közel 350-en szenvedtek súlyos szemsérüléseket. A rendőrségen elkövetett bántalmazások ezrei és a közhatósági tisztviselők által elkövetett szexuális erőszakról szóló jelentések százai özönlöttek a bíróságok elé. De a büntetlenség kultúrája megmaradt. Több mint 2000 előzetes letartóztatásban lévő ember vár még tárgyalásra, néhányan több mint egy éve. Néhányuk azonban kiskorú, és az ügyvédek és egyes politikusok, köztük Camila Vallejo kommunista képviselő, aki amnesztiatörvényt szorgalmaz, mindannyiukat „politikai foglyoknak” tekintik.
Miközben az állam erősen használta jobb kezét, az elnök gyorsan megértette, hogy politikai megoldást kell keresnie a válságra. Nem mintha a parlamenti ellenzék képes lenne magához édesgetni az utcán tüntetők életerejét. A balközép pártok és szakszervezetek központjait megrémíti a decentralizált, radikális és horizontális mozgalom, amely megkérdőjelezi a harminc éve tartó közös neoliberális irányítást. Sebastián Piñera távozása gyorsan a „felkelők” egyik követelésévé válik. A 2019. november 12-i nagy országos sztrájk sikere, amelyet a Központi Dolgozók Egységes Szakszervezetének (CUT) az események nyomására támogatnia kellett, megmutatja a munkáltatóknak és a La Monedának, (2) hogy a helyzet súlyos.
Az elnöki többség – a Nemzeti Megújulás (RN) és a Független Demokratikus Unió (UDI) – ezután okos taktikai manőverbe kezdett. November 15-én éjszaka sikerült elérnie, hogy a kongresszus prominens tagjai aláírják a „társadalmi béke és új alkotmány” megállapodást. Arról van szó, hogy visszaveszik az irányítást, és megpróbálják a társadalmi mozgalmat befolyásolni az alkotmányról szóló népszavazás megtartásával. Bár a Kommunista Párt (PC) ellenáll ennek a sziréndalnak, a kereszténydemokrácia és a szocialisták (akik 1990 és 2010 között irányították az országot), valamint a Frente Amplio (FA), egy fiatal baloldali párt – amely a diákok 2011-es lázadása idején született – többsége, elfogadta az ötletet. Az ellenzék többsége „becstelenül kapitulált a jobboldal előtt, amely megfélemlítette őket a jogállamiság összeomlásának és egy esetleges katonai puccsnak a fenyegetésével” – mondta Manuel Cabieses újságíró. (3)
Eleinte sokan tiltakoztak a tüntetők háta mögött aláírt megegyezés ellen. De a Sebastián Piñera lemondására irányuló felhívások fokozatosan gyengülnek. A baloldal egy része álomlehetőséget lát a 2020 októberében megrendezésre kerülő népszavazásban, amely képes lesz megkérdőjelezni az ultraprezidentális és neoliberális rezsimet, és hisz egy aktívabb részvételen alapuló és demokratikusabb intézményrendszer lehetőségében, abban, hogy újra államosítják az ország réz-, lítium-, illetve vízvagyonát, és kialakul egy többnemzetiségű állam, amely elismeri az őslakos népek jogait... A választások napján a választóknak csak a fele jelenik meg; 78%-uk szavaz egy új alkotmányra, és azok 79%-a egy közvetlen, általános választójog alapján választott Alkotmányozó Gyűlésre. Találkozunk tehát május 15-én és 16-án az Alkotmányozó Gyűlés tagjainak megválasztásakor.
Tagadhatatlanul új politikai ciklus kezdődik. A köztársasági történelem kétszáz éve alatt Chile csak az oligarchia által alkotott alkotmányokat ismerte. Ezúttal a kongresszuson folytatott hosszú tárgyalásoknak köszönhetően a közgyűlés teljesen paritásos lesz (első ízben a világon!). És ez az őslakos népek számára fenntartott helyeket is magában foglalja, bár nem arányosan azzal, amit az érintettek követeltek. A kilenc-tizenkét hónapig tartó tanácskozási folyamat végén az új „Carta Magna” ráadásul népszavazás útján ismét jóváhagyásra kerül. Szóval, győzelem? Igen. De kinek?
Miután megérezte a veszély elmúltát, Sebastián Piñera megint átvette a kezdeményezést: tegnap még ő jelenítette meg az ország összes diszfunkcióját, most ő a garancia a változásokra. Az intézmények visszatértek a nyilvános vita középpontjába. 2021. május 15–16-án, az Alkotmányozó Gyűléssel egy időben önkormányzati és regionális választásokat is tartanak. Egyúttal az elnökválasztásnak is mozgósítania kellene a médiát is (az első forduló novemberben lesz). Az biztos, hogy az elnöki koalíció kemény szárnya felháborodott azon az elképzelésen, hogy Pinochet tábornok nagy alkotmányos munkáját lebontják. A jobboldal ragaszkodott ahhoz, hogy „egyezményről” (és ne Alkotmányozó Gyűlésről) beszéljen, mivel az újonnan megválasztott testület egy előkészítő technikai bizottság által körülhatárolt kereteken belül tanácskozhat csak. Példa: az alkotmányozók nem kérdőjelezhetik meg a nemzetközi szerződéseket (és ezért a szabadkereskedelmi megállapodásokat sem). Minden javasolt cikkelyt kétharmados minősített többséggel kell jóváhagyni, így blokkoló kisebbséget adva a jobboldalnak, különösen abban az összefüggésben, ahol ez az utóbbi egységes, miközben a centrum és a parlamenti baloldal koalíciója (a PC körül) nem tudtak megállapodni a közös listákról. Végül, kizárták a társadalmi mozgalmak népesebb jelenlétének lehetőségét: a választási szabályokat a törvényhozási választásokon alkalmazott arányos szavazás alapján mintázták, amely a választási paktumoknak kedvez, és felülreprezentálja az első helyen álló listákat.
Blokkoló kisebbséget adva a jobboldalnak
Egyébként még azok is, akiknek sikerült a pártokon kívül szponzorálni a jelöltségüket, csak... egy másodperc műsoridőre jogosultak a hivatalos televíziós kampányban. Az úgynevezett „reprezentatív” szervezetek így megtartják a monopóliumukat, és több százezer dollárjuk lesz (az UDI-nek járó 800 000-ig), míg 1700 dollárt nagylelkűen kiosztanak a harcosabb jelöltek számára. Megértjük, hogy Carrillo asszony és a körülötte állók azon füstölögnek, hogy a jogszabályok „a munkaadókat szolgálják”. Mindennek ellenére szerinte, akárcsak Lucio Cuenca ökológus, Luis Mesina szakszervezeti tag vagy Karina Nohales feminista ügyvéd szerint is, a meghozott döntés továbbra is jónak látszik. Persze illúziók nélkül. A harc hosszú lesz: az egyik lábukkal a civil mozgalomban, a másikkal a megnyíló alkotmányozó színtéren állnak. „Felépítettük és megvédtük követeléseinket az utcákon, és abban a küzdelemben, hogy programjainkat meghallgassák a kongresszusban – mondja Nohales asszony. – Mivel minket nem lehet delegálni, ma a neoliberalizmust igazgató pártoktól független szavazásra szólítunk fel.” (4)
Mások sokkal kritikusabban viszonyulnak a részvételhez, és azt állítják, hogy a hatalmasok kívánsága szerint formált alkotmány csapda és lezárja a 2019 októbere óta folytatott harcot. Ezek a választások csak demokratikus fátylat borítanának a rendszerre – úgy változtatnának az alkotmányon, hogy bizonyos értelemben semmi ne változzon. Nagyjából ezt magyarázta Andrés Allamand külügyminiszter is 2020 végén. Annak érdekében, hogy megnyugtassa mindazokat, akik attól tartanak, hogy az új alkotmány „új alapokra helyezhetné” az országot, a diktatúra egykori apostola elemezte az általa „súlyos hibának” ítélteket. Épp ellenkezőleg, fejtette ki: az új szöveg „a legkisebb kétség nélkül lehetővé tenné a chilei gazdasági fejlődés néhány alapvető pillérének fenntartását, például a magántulajdon tiszteletben tartását, az egyéni kezdeményezést és a befektetők közötti megkülönböztetéstől mentes bánásmódot, legyenek azok saját állampolgárok vagy külföldiek”.
A legfrissebb becslések szerint a konzervatív pártoknak minden okuk megvan az örömre: a mandátumok több mint 40%-ával biztosak lehetnek abban, hogy a kongresszuson továbbra is kényelmesen blokkoló kisebbségük lesz, míg a baloldal (a PC és az FA körül) csak 20%-ra számíthat, az önállóan indulók pedig 5% alatt maradnak. Más közvélemény-kutatások még Sebastián Piñera újraválasztását is jósolják – a Covid-19 elleni vakcinakampány sikerétől vezérelve – az elnökválasztás második fordulójában, 2021 végén. Hacsak a Kommunista Párt jelöltje Daniel Jadue el nem ragadja előle, vagy nem jön egy új népi lázadás, amely újra mindent megkérdőjelez a játékban…
