A sokáig kisebbségi pártként működő Likud fokozatosan Izrael vezető politikai erejévé vált, ami alapvetően több vezető jobboldali politikus személyiségének köszönhető.
Legyen szó Menáhém Beginről, aki elsőként győzte le a baloldalt, Jichák Sámirról, egy terrorszervezet egykori vezetőjéről vagy Benjámin Netanjáhúról, a jelenlegi miniszterelnökről, mindannyian erőteljesen támogatták a palesztin területek gyarmatosítását.
A Likud első győzelme
A Munkapárt 1977. május 17-én elvesztette a választásokat, és Izrael állam megalakulása óta először került a hatalom a jobboldali ellenzék kezébe. A jobboldal vezető ereje a Likud. Menáhém Begin, az új miniszterelnök a palesztin területek annektálásának a híve és hűséges támogatója a Hűség Blokkjának (Gush Emunim), és vallásos cionista szervezetének, amelynek célja Ciszjordánia gyarmatosításának előmozdítása. Az Izrael hangja (Kol Izrael) rádiónál (1) az új korszak új szavak és kifejezések bevezetését jelenti. Többé már nem „Ciszjordánia”, hanem „Júdea-Szamária”; a „gyarmati telepek” kifejezés elvileg tilos. Amennyire lehetséges, nem „betelepülésekről”, hanem zsidó „lakónegyedekről” kell beszélnünk. Akkoriban ez még nem volt kötelező, én például nem is mindig éltem az „ajánlott” szókinccsel, amely számomra nem fedte le a palesztin területek megszállásának valóságát.
Ilyen körülmények között megjegyzéseim és beszámolóim nem mindig tetszettek sok francia származású izraelinek. Különösen nem André Neher professzornak, a francia judaizmus egyik fontos képviselőjének, aki nemrégiben költözött Jeruzsálembe, és elfogadhatatlannak találta a megszólalásaimat. Sokkal később hallottam csak azokról a figyelmeztetésekről, amelyekkel az 1967. júniusi hatnapos háború után fordult „a tiszta baloldal teoretikusaihoz [és] a diaszpóra számos zsidó értelmiségijéhez, akik jogot formálnak Izrael bírálatára, anélkül hogy felismernék, milyen halálosan veszélyes területre lépnek. [...] Izrael-ellenesnek lenni, bármilyen árnyalatban is, pontosan ebben a kérdésben a valóságban és végzetesen Izrael-ellenességet jelent, azt, hogy hozzájárulunk Izrael megvádolásához, aminek következményei összességében veszélyesen kiszámíthatatlanok. Ezek a „kritikák” tehát már a tiszta logika elvei szerint is károsak.” (2)
Már a hatnapos háborút követő években sem tetszett neki, ahogy az izraeli sajtó tudósított a megszállással szembeni ellenállás elnyomásáról és a palesztin területek gyarmatosításának megkezdéséről. A megerősödött zsidó jobboldal szerint a médiának cenzúráznia kellene magát, és nem mutathatná meg, mi történik konkrétan. André Neher és barátai harcoltak a Menáhém Begin és Áriél Sárón által kiépíteni kívánt és megvalósított gyarmatosítás mindenféle kritikája ellen.
Menáhém Begin és a béke Egyiptommal
Néhány hónappal később egy jelentős esemény forgatta fel a Közel-Keletet, és ingatta meg az izraeliek kollektív tudatában mélyen gyökerező elképzelést egy olyan arab világról, amellyel a béke a legjobb esetben is csak egy megvalósíthatatlan álom. 1977. november 9-én Anvar Szadat egyiptomi elnök országa parlamentjében tartott beszédében bejelentette, hogy kész elmenni a Kneszetbe, Jeruzsálembe, „ha ezzel megakadályozható egy egyiptomi katona vagy tiszt halála”. Az Izrael hangja riporterei számára ez teljes képtelenségnek tűnt. Az egyiptomi „főnök” Jeruzsálemben? Menáhém Begin pedig még aznap este válaszolt, hogy készen áll a fogadására. Az ellenséges vezetők közötti közeledés több napon keresztül folytatódott. A szerkesztőségben mindezt legfeljebb egy „protokoll” esemény begyakorlásaként értékeltük, inkább tréfálkoztunk róla, és egy vicc fergeteges derültséget keltett: „Szadat a Jad Vasembe megy!” (3) Elképzelhetetlen volt! Anvar Szadat alig néhány héttel korábban jelentette ki ugyanis, hogy kész feláldozni egymillió egyiptomi katonát, hogy földjét, a Sínai-félszigetet visszaszerezze. Végül azután, 1977. november 18-án pénteken, késő délelőtt a Ben-Gurion repülőtéren voltam, hogy tudósítsak a Kairóból érkező előkészítő küldöttség megérkezéséről. A történelemben először szállt le hivatalos egyiptomi repülőgép Izraelben. A látogatásra tehát sor került. [...] Két nap múlva a Kneszetben Anvar Szadat kijelentette: „A béke csak akkor lesz valódi, ha az igazságosságon alapul, és nem más emberek földjének megszállásán”. Ragaszkodott „az arab területekről, beleértve Kelet-Jeruzsálemet is, való teljes kivonuláshoz”, és egy „palesztin állam” létrehozásához.
1978. szeptember 17-én James Carter amerikai elnök irányításával Menáhém Begin és Anvar Szadat ünnepélyesen aláírta a Camp David-i egyezményt. Egyiptom visszaszerzi a Sínai-félsziget egészét, (4) és teljesértékű békeszerződést ír alá Izraellel.
De térjünk csak vissza egy pillanatra a „Keretmegállapodás a közel-keleti békéért” című dokumentum szövegéhez. Egy mondat megdöbbentette az izraeli jobboldalt, amely sokáig hibáztatta érte Menáhém Begint: „A palesztinok részt vesznek saját jövőjük meghatározásában.” Hogyan? Első lépésként egy ötéves átmeneti időszak kezdődik, amelynek elején „a Jordán nyugati partjának és a Gázai övezetnek a lakosai megválasztják a palesztin autonóm hatóságot, amely kormányozza őket, és létrehoz egy erős helyi rendőrséget, amely segít Izrael és szomszédai biztonságának garantálásában”. Az átmeneti időszak első három évének elmúltával tárgyalásokat kell kezdeni Ciszjordánia és Gáza végleges státuszának meghatározásáról, valamint a békeszerződés megkötéséről Izrael és Jordánia között – képviselőik részt vesznek a teljes folyamatban. És itt érkezünk el egy másik kis mondathoz, amely megint csak kiváltotta az izraeli jobboldal háborgását. „Bármilyen megoldás születik is a tárgyalásokon, annak el kell ismernie a palesztin nép törvényes jogait és jogos igényeit.” A palesztin autonómia ezen meghatározása szinte szóról szóra megtalálható lesz majd tizenöt évvel később az oslói egyezményben is...
Mivel Egyiptom már nem zavar be Menáhém Begin és minisztere, Áriél Sárón terveibe, megkezdték Ciszjordánia gyarmatosítását. A betelepült lakosok száma az 1977-es alig 20 000-ről tíz évvel később több mint 70 000-re nőtt. 1979 októberében Móse Daján, aki a Munkapártból kilépve lett külügyminiszter Menáhém Begin kabinetjében, lemondott. Megértette, hogy a Likud számára szó sincs a palesztinokkal való békefolyamat folytatásáról... Ugyanezen okokból mondott le néhány hónappal később Ezer Weizman védelmi miniszter is.
A Sámir-rejtély
1988-ban elhatároztam, hogy megírom Jichák Sámir (5) életrajzát. Nagyon keveset lehetett tudni a múltjáról. Az 1940-es években a Stern cionista félkatonai csoport vezetője, Moszad-ügynök, Anvar Szadat történelmi jeruzsálemi látogatása idején a Kneszet elnöke, külügyminiszter az 1982-es libanoni háború alatt, Menáhém Begin utóda a Likud élén és kétszer kormányfő. (6) Több izraeli értelmiségi mondta nekem: „Jichák Sámir? Ugyan már, na az tényleg nem érdekes! Annyi előrelátás sincs benne mint egy kőoszlopban!” Más szóval, nincs mit írni róla! Amikor jóval később elkezdtem érdeklődni a messianisztikus mozgalom és Benjámin Netanjáhú iránt, ismét ugyanezt az érdektelenséget – és a kíváncsiság hiányát – tapasztaltam az izraeli baloldali értelmiségiek részéről a hatalmon lévő jobboldal ideológiája iránt.
Jichák Sámir ugyanis nem publikált egyetlen könyvet sem, és nem adott az életéről és a származásáról egyetlen nagyobb interjút sem az izraeli médiának. Szinte semmit sem tudtunk róla. Kutakodnom kellett, még életben lévő tanúkat keresnem. A története nagyon izgalmasnak tűnt számomra. Egy politológus tanú nemzeti-bolsevikként határozta meg. Be kell vallanom, hogy nem sikerült a származásával kapcsolatos minden szürkezónát felderítenem. Szülei egy kommunista sejt tagjai voltak a szülőfalujában, Kelet-Lengyelországban. Miután a Vörös Hadsereg 1939-ben elfoglalta a régiót, édesapja, Slomo Jezerniyckij a szovjet hierarchia által a stratégiai fontosságú nyersanyagnak számító bőrök, szőrmék és prémek kereskedelméért felelős komisszár feladatot kapta.
Jichák Sámir két gyermekkori barátja, akikkel Izraelben találkoztam, azt mesélte nekem, hogy jobban ismerte Marx és Engels írásait, mint Ze’ev (Vlagyimir) Jabotinskyét, aki a revizionista cionizmus alapítója volt, egy antikommunista és antiszocialista mozgalomé, amely ellenezte a Cionista Világszervezet intézményeit, és egy zsidó állam létrehozását szorgalmazta a Jordán folyó mindkét partján. A többi tanú számára azonban nem kétséges, hogy nagyon fiatalon csatlakozott a Bétárhoz, a revizionista cionista ifjúsági mozgalomhoz. Vajon 1935-ben, amikor megérkezett Palesztinába, akkor ez a szovjetek – akiktől apja függött – jóváhagyásával történt? [...] Vajon mi az igazság? A Stern nevű cionista félkatonai csoport, amelynek 1944-ben az operatív vezetője lett, kiváló kapcsolatokat ápolt a palesztinai, a csehszlovákiai és a bulgáriai kommunista párttal. A válasz talán a moszkvai NKVD (7) archívumában található. [...]
A Stern-csoport egykori tagjainak önéletrajzait újraolvasva megállapítottam, hogy egészen az 1960-as évek elejéig néhányan közülük azzal dicsekedtek, hogy terrorista tevékenységet folytattak. A kifejezés később a következő kiadásokból már eltűnt, helyette „szabadságharcosokként” mutatták be magukat. Az a benyomásom, hogy a történelem újraírásával van dolgom, megerősödött a tel-avivi Stern Múzeum archívumában eltöltött napok során. Láttam, ahogy idős férfiak és nők órákon át rögzítették tanúságtételeiket. Megkérdeztem: „Csak most jönnek tanúskodni?” Válasz: „Egyáltalán nem! Újra felveszik a történeteiket. Vannak dolgok, amelyeket ma már nem lehet elmondani!”
Sikerült azonban Gerold Frank egyik könyvében, A tett-ben egy idézetet találnom Jichák Sámirtól. 1942-ben egy este a frissen toborzott Eliyahu Bet-Zurival beszélgetett. Részlet:
– Jichák Sámir: „Mi a célunk? Hogy felszabadítsuk népünket az idegen megszállóktól. Ez a mi háborúnk Anglia ellen (8) [...] csak egy kis csoport leszünk. Néhányan sokak ellen. Elszigeteltek leszünk a harcunkban. A lakosság üldözni fog minket, amíg nem sikerül felvilágosítanunk őket. [...] Gerillaháborút fogunk vívni. Ez a gyengék egyetlen fegyvere az erősek ellen. Az erőegyensúly megteremtésének egyetlen módja...”
• Bet-Zuri: „Milyen műveleteket hajthatunk végre?”
• Jichák Sámir: „Egyéni terrorista akciókat. A megszálló közigazgatás élén álló személyek ellen [...].”
Jichák Sámir parancsára Eliyahu Bet-Zuri és Eliyahu Hakim 1944. február 8-án Kairóban meggyilkolta Lord Moyne-t, a brit gyarmatügyi minisztert. Elfogták, halálra ítélték és felakasztották őket.
Benjámin Netanjáhú visszatérése
Izraelben 2009. február 10-én parlamenti választásokra került sor. Huszonnyolc képviselővel a Tzipi Livni asszony vezette Kadima Párt végzett az első helyen. A korábbi Likud-képviselő 180 fokos ideológiai fordulatot hajtott végre, amikor a békéért cserébe elfogadta azt az elvet, hogy Izrael földjét meg kell osztani a palesztinokkal. Ez ellentétes volt azzal a nagyon is jobboldali neveléssel, amelyet a szüleitől kapott. Édesapja, Eytan Livni az Irgun hadműveleti vezetője volt, a Menáhém Begin vezette földalatti szervezeté, amely Izrael 1948-as függetlenné válásáig a britek ellen harcolt. Az államelnök megbízta tehát új koalíciós kormány megalakításával. Tárgyalásai Ehud Barakkal, a meggyengült, alig 12 képviselőt szerzett Munkapárt vezetőjével azonban sikertelenek maradtak. A két ultraortodox párt is elutasította javaslatait, ahogyan a keleti ultraortodoxokat tömörítő Shas párt is. Valójában Ehud Barak és a Shas sem akarta, hogy ő vezesse az országot. Titkos megállapodást kötött Benjámin Netanjáhú volt miniszterelnökkel, akinek így sikerült egy hetvennégy képviselőből álló parlamenti koalíciót létrehoznia a Likuddal, a vallásos cionistákkal, az ultraortodoxokkal, a Shasszal és a Munkapárttal. Ehud Barak megtartja a védelmi minisztériumot.
Benjámin Netanjáhú tehát ismét hatalomra került. Újraolvasom a könyvét mind a héber, mind az angol változatban. Akkoriban, a Likud előválasztási kampányában tett nyilatkozatai szerint semmit sem változtatott az A Place Among the Nations [Helyünk a nemzetek között] című könyvében (Amazon, 1993) megfogalmazott elképzelésén, és nem szándékozott engedményeket tenni a palesztinoknak: „Az arabok mindennapi életét a helyi valóságban másként is el lehet képzelni. [...] Ha néhány arab lakik egy elszigetelt dombon, nincs ok arra, hogy az egész dombot autonóm területnek nyilvánítsuk. [...] Csak a városi központok lennének autonómok. A ritkán lakott területek nem lennének részei a megállapodásnak.”
A miniszterelnök számára a baloldal még mindig belső ellenség, mivel elfogadja, hogy a palesztin népnek jogai vannak. Ez – írja – a század elején Kelet-Európában elkapott betegség tünete. A marxizmus vírusa, amely a 20. század eleje óta minden zsidó, szocialista, kommunista és baloldali mozgalmat áthat.
Vajon a békepártiak tábora érti-e azt az ideológiát, amely Benjámin Netanjáhú politikáját vezérli? Nem hiszem. Erről a Zeev Sternhell történész és akadémikus jeruzsálemi otthonában tartott fogadáson győződtem meg. A díszvendég Yirmiyahu Yovel volt, abból az alkalomból, hogy megjelent Immanuel Kant A tiszta ész kritikája című művének héber fordítása. Az eseményen több mint húsz professzor, történész, szociológus és filozófus vesz részt, akiknek többsége a Peace Now mozgalom alapítója volt az 1970-es években. Még egyikük sem olvasta Benjámin Netanjáhú könyvét.
Zeev Sternhell 2012-ben elismerte: „A baloldalon nem értettük, hogy mindezek az események logikusan következnek egymásból. Baruch Goldstein [1994-ben Hebronban 29 palesztin lemészárlásának tettese] és Yigal Amir [Jichák Rabin gyilkosa 1995-ben] is jelentős ideológiai és politikai áramlatot képviselt, nagyon erőset, igazi elsöprő áradatot, amelyet a baloldal gyávaságból nem akart meglátni. Kényelmesebb volt becsukni a szemünket. Könnyebb volt azt mondanunk, hogy elkaptuk az influenzát, mint azt, hogy rákban szenvedünk, pedig valójában ez egy rákos megbetegedés volt, és emiatt omlott össze az izraeli baloldali vezetés.” (9)
