Szánja-bánja média

Kategória: 2021. augusztus
Írta: Serge Halimi és Pierre Rimbert
Találatok: 1699

fakenews1Amikor egy háború állóháborúvá válik, azok, akik ezt meg akarják hosszabbítani, többféleképpen is megtehetik.

Azt állítják, hogy ez most az „utolsó negyedóra”, így ha engedünk az ellenségnek, az olyan lenne, mintha „hátba szúrnánk” azokat a katonákat, akik az évek során feláldozták magukat. Azt is megjósolják, hogy bármilyen visszavonulás az egyik fronton általános rohamot, „dominó hatást” fog elindítani. Mondják azt is, hogy a civilek elárulják a hadsereget, vakok az apokalipszissel szemben, összejátszanak az ellenséggel: az első világháborúban, az algériai háborúban és az indokínai háborúban is ezeket az indokokat ismételgették a végtelenségig. Néhány éve azonban az Egyesült Államokban egy másik módszert is bevezettek: a biztonsági szolgálatok és a liberális sajtó által közösen gyártott álhíreket. Az égből pottyant álhír szerint Amerika a demokrácia angyalszárnyú hófehér galambja, külföldről az oroszok, hazai földről pedig a „szélsőséges” összeesküvők célpontja. De szó sem lehet arról, hogy nyerni hagyjuk őket!

 

Az orosz mumus

A washingtoni héják például a „Putyin-kártyát” Afganisztánnal kapcsolatban játszották ki. Röviddel Trump elnök bejelentése után, miszerint az Egyesült Államok 2021. május 1-jéig minden katonáját kivonja a már húsz éve megszállt országból, a New York Times honlapján a következő című cikk jelent meg: „Oroszország titokban vérdíjat ajánlott afgán fegyvereseknek amerikai katonák megölésére, állítják a hírszerző ügynökségek” (2020. június 26.). Az „Oroszország Egyesült Államok elleni hibridháborújának elképesztő eszkalációjával” szemben a Fehér Ház tétlen maradt, háborogtak a szenzáció szerzői (a három szerző összesen négy Pulitzer-díj nyertese volt), teljes összhangban a napilap által évek óta védett tézissel, miszerint: „Donald Trump alkalmazkodó magatartást tanúsít Moszkvával szemben.”

Bár a New York Times leleplezése mögött nem volt semmiféle bizonyíték, a Washington Post és a Wall Street Journal másnap megerősítette a hírt, és a média felbolydult. Kitört egy botrány, amely annál is nagyobb visszhangot keltett, mivel a választási kampány ekkor már javában zajlott. Hogy lehetne igazolni ugyanis az amerikai kivonulást, ha Vlagyimir Putyin épp ezt akarja elérni? Nem lenne ez egy újabb „döbbenetes” és „gyomorforgató” bizonyíték – az MSNBC műsorvezetője, Rachel Maddow szavai szerint – a Fehér Ház és Moszkva összejátszására?

Az eset azonban már első ránézésre is furcsának tűnik. Miért akarná bárki is megölni az amerikai katonákat, amikor azok már kifelé tartanak? És mivel magyarázható, hogy a cselvetésnek ilyen csekély az eredménye, hiszen 2019-ben, a fejpénzpolitika állítólagos bevezetésének évében mindösszesen 24 amerikai katonát öltek meg Afganisztánban? A felháborodás meglehetősen képmutató: az 1980-as években az Egyesült Államok - nem csinált belőle titkot - támogatta az afgán mudzsáhidokat, köztük egy bizonyos Oszama Bin Ladent, több százmillió dollárral és Stinger föld-levegő rakétákkal, amelyek szovjet katonák ezreit ölték meg.

Trump elnök a kezdetektől „álhírnek” minősítette a New York Times leleplezését. Mint később kiderült, a forrás a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) egyik névtelen ügynöke volt, aki „a hírt” az afgán hatóságoktól szerezte egy tálib fogoly kihallgatása után. A Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) azonban kételkedik a vádban, a Pentagon pedig nem volt hajlandó megerősíteni. A kabuli kormánynak viszont az az érdeke, hogy elodázza az amerikai csapatok távozását, függetlenül attól, hogy a hír igaz vagy hamis.

Július 23-án, az orosz elnökkel folytatott videóbeszélgetés során Donald Trump említést sem tett az ügyről. A felháborodás ezután a Demokrata Pártban, a neokonzervatív republikánusok körében és a sajtóban is az egekbe szökött. Természetesen a New York Times-ban is, annak ellenére, hogy a napilapnak már tizenhat nappal korábban el kellett ismernie, hogy „sok elem hiányzik abból az információból, miszerint Oroszország fizetett az amerikai és koalíciós erők elleni támadásokért Afganisztánban”.

De a szikra már lángra kapott[1]. Ben Sasse republikánus szenátor (aki ellenséges Trumppal szemben) azt követeli, hogy az Egyesült Államok megtorlásként „hullazsákokat” tartogasson az orosz hírszerzők számára. Susan Rice, a jelenlegi demokrata kormányzat egyik oszlopos tagja szerint az, hogy a republikánus elnök nem reagált „az amerikai csapatok hidegvérrel történő lemészárlására irányuló orosz lépésekre”, megerősíti, hogy „aktívan támogatja fő ellenfelünk piszkos érdekeit”. Joseph Biden pedig így hördül fel: „Donald Trump egész elnöksége ajándék volt Putyinnak, de ez már túlmegy minden határon. Ez a legszentebb nemzeti kötelességünk elárulása: hogy megvédjük csapatainkat, amikor veszélybe küldjük őket”. „Ajándék Putyinnak”, tényleg? Elnöksége alatt Donald Trump utasítást adott rakéták indítására Szíria (Moszkva szövetségese) ellen, tucatnyi orosz zsoldos likvidálására, páncéltörő fegyverek szállítására Ukrajnába, kibertámadásra Oroszország ellen, valamint arra, hogy az Egyesült Államok lépjen ki az Iránnal kötött nukleáris megállapodásból (amelynek Moszkva is aláírója volt) és a két nukleáris szuperhatalom közötti Start-szerződésből[2].

Mindez nem számít. Július 1-jén, kevesebb mint egy héttel a New York Times szenzációját követően, amelyet a parlament több tagja is azonnal támogatólag elfogadott, a képviselőház fegyveres erőkkel foglalkozó bizottsága 45 szavazattal 11 ellenében megszavazta azt az állásfoglalást, amely a tervezett afganisztáni kivonulást számos, szinte teljesíthetetlen előfeltételhez kötötte. Majd ezúttal 56 szavazattal, 0 ellenében ratifikálta a 740 milliárd dolláros katonai költségvetést, amely háromszorosa Kína, és tizenötszöröse Oroszország költségvetésének...

A küldetés teljesítve? Az ellenhatalom számára egyetlen részlet okozhat csak gondot: az eredeti „információt” továbbra sem támasztja alá semmilyen tény sem. A New York Times április 15-én megjelent cikkében szánalmasan elismeri, hogy az amerikai hírszerző szolgálatok „alacsony vagy közepes megbízhatóságúnak értékelik” a vérdíjjal kapcsolatos állításokat. Olyannyira, hogy nem szerepeltetik még a Biden-kormány azon sérelmi listáján sem, amelyet akkor tettek közé, amikor újabb szankciók bevezetése mellett döntöttek Oroszországgal szemben...

 

A „hazai terroristák” galériája

Médiamese persze nem csak a külföldi hadszínterekről szól. Arra is használják, hogy megteremtsék azt a belső ellenséget, amellyel a közvéleményt felkészítik az elnyomó törvényhozásra. Az 1960-as és 1970-es években a nyomtatott és a televíziós média könyörtelenül úgy állította be a polgárjogi aktivistákat – a Fekete Párducokat, a radikális diákokat – mint a társadalmi rendet fenyegető veszélyt, így indokolva meg a bírósági üldözésüket, sőt néha a likvidálásukat a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) ügynökei által[3]. A konzervatív média továbbra is úgy állítja be a Black Lives Matter mozgalmat és az „antifákat”, mint akik fenyegetést jelentenek Amerikára. Joe Biden megválasztása óta a mainstream újságírás az ultrakonzervatívok hátborzongató ábrázolásával egészítette ki a „hazai terroristák” galériáját.

Január 8-án, két nappal azután, hogy Donald Trump hívei megszállták a kongresszust abban a téves hitben, hogy csalás fosztotta meg a bajnokukat a győzelemtől, a New York Times rendőrségi forrásokra támaszkodva döntő jelentőségű leleplezést közölt: „Egy, a Kapitóliumban szolgálatban lévő rendőrtiszt belehalt a Trump-párti tomboláskor szerzett sérüléseibe”. A neve: Brian Sicknick. Később a nap folyamán az újság finomítja az információkat. „Arról álmodott, hogy rendőr lesz, és megölte a Trump-szurkolókból álló csőcselék” - írja a címben az oldal, majd hozzáteszi: „Szerdán Trump-párti randalírozók megtámadták a demokrácia fellegvárát, legyűrték Brian Sicknicket, és két rendőr elmondása szerint tűzoltó készülékkel vágták fejbe. Sicknicket kórházba szállították, a koponyáján vérző vágás volt, és az intenzív osztályon vették kezelésbe”.

Na, semmi sem így történt. Brian Sicknicket nem ütötték fejbe, és amikor a New York Times megjelentette történetét, az elhunyt testvére a ProPublica honlapnak elmondta, hogy január 6-án este kapott egy megnyugtató sms-t: a rendőrt kétszer is könnygázzal fújták le, de „jó állapotban van”. Néhány órával később azonban agyvérzésben meghalt. Az orvosi vizsgálatok nem mutattak ki ütés nyomokat, és a Columbia Kerületi Orvosszakértői Hivatal megállapította, hogy „természetes halállal” halt meg. Ám a támadóknak tulajdonított gyilkos düh olyan áldozatot kívánt meg, akit fel lehet tenni a címlapra – máskülönben a nap összes halálos áldozata a tüntetők soraiból került volna ki. Az Associated Press, a Wall Street Journal, a Cable News Network (CNN) és a világ legtöbb sajtóorgánuma - a londoni Guardiantól a katmandui Himalayan-ig - ellenőrzés nélkül vette át a légből kapott történetet.

2021. február 2-án és 3-án Nancy Pelosi, a képviselőház elnöke a Capitolium Rotunda termének közepén állíttatta ki az elhunyt hamvait egy különleges szertartás keretében, hogy tisztelegjen a tiszt „áldozata” előtt. Az Egyesült Államok elnöke és alelnöke is megjelent, mielőtt a hős urnáját díszőrség kíséretében, száz motoros nagy pompával a temetőbe vitte.

A nagy nemzeti könnyhullatás megrendezése egybeesik egy másik offenzívával: amint a Capitolium támadóit feloszlatták vagy letartóztatták, Joe Biden megválasztott elnök „hazai terroristáknak” nevezte őket. Ugyanis – derül ki a Wall Street Journal január 7-i számából – „az elnök fontosnak tartja, hogy megalkossanak egy hazai terrorizmus elleni törvényt, sőt az is felvetődött, hogy a Fehér Házban létrehoznak egy pozíciót az erőszakos szélsőségesek elleni harc megszervezésére. Három hónappal később a törvénytervezet szövegét már az Igazságügyi Minisztérium tanulmányozza, miközben a belbiztonsági tisztviselők a lakosság megfigyelésének és ellenőrzésének új módszerein dolgoznak, amelyekről mindenki el tudja képzelni, hogy nem korlátozódnak a szélsőjobbra.

A Sicknick-gyilkosság vádját érvénytelenítő orvosi jelentések április 19-én kerültek nyilvánosságra, de persze semmiféle mea culpa nem követte a hírt. Mindenki nyugodt lehet azonban: az álhírek elleni küzdelem továbbra is a kormány és a minőségi média prioritása.

 

Fordította: Morva Judit

 

 

[1] Vö. Journalists, learning they spread a CIA fraud about Russia, instantly embrace a new one [Az újságírók, miután megtudták, hogy egy CIA-álhírt terjesztettek Oroszországról, azonnal egy újat karoltak fel], Glenn Greenwald, 2021. április 16., https://greenwald.substack.com

[2] David Foglesong: With fear and favor : The russophobia of The New York Times [Félelem és szívesség : A The New York Times oroszfóbiája], The Nation, New York, 2020. július 17.

[3] L. Marie-Agnès Combesque: Comment le FBI a liquidé les Panthères noires [Hogy számolta fel az FBI a Fekete Párducokat], Le Monde diplomatique, 1995. augusztus.