hu | fr | en | +
Accéder au menu

Az amerikai csapatok csak egyszer, az első világháború végén harcoltak az oroszok ellen. Veszítettek

JPEG - 579.1 kio

Az amerikai és orosz katonák közötti egyetlen közvetlen összecsapásra több mint egy évszázada, az első világháború végén került sor. Az Egyesült Államok számára vereséggel végződött. Többezer embert küldtek Oroszországba, hogy katonai raktárakat védjenek meg egy német támadás ellen. De amikor megérkeztek, a háborúnak már szinte vége volt. Elkezdődött egy másik: a bolsevikok ellen.

1919 februárjában már nem bírták tovább. A B század amerikai katonái azt hitték, hogy a németek ellen fognak harcolni a nyugati fronton. De három hónappal 1918. november 11-e, a világháborúnak véget vető fegyverszüneti megállapodás aláírása után, még mindig bolsevik forradalmárok ellen kellett harcolniuk Oroszország fagyos, észak-európai részén. Több tucat katonatársuk influenzában halt meg az oroszországi Arhangelszk kikötőjébe vezető hosszú tengeri úton. Mások az ellenséggel harcolva estek el, amelynek a helyi lakosok segítettek eligazodni a fagyos, sáros mocsarakban és fenyvesekben húzódó ösvények és falvak között. A sebesült amerikaiak a havas erdőkben halálra fagytak, mire a mentés megérkezett.

Legtöbbjük jól harcolt. De a kormányuk félrevezette őket, a tisztjeik becsapták őket, a szövetségeseik visszaéltek velük. Kevésbé jól voltak felfegyverezve, mint ellenfeleik, és a túlerő is a bolsevikok oldalán volt. Ráadásul egy olyan háborúban harcoltak, amelynek tulajdonképpen már vége volt.

Sok amerikai bátorságról és állhatatosságról tett tanúbizonyságot az Arhangelszk körüli fagyott mocsarakban és fenyőerdőkben. Mások engedtek a lázadás kísértésének. Az elégedetlenség a B században, az élelmiszer-fejadagok kiosztásakor tört a felszínre. A sorban álló férfiak rájöttek, hogy a kiosztott adag nem lesz elegendő arra, hogy kitartsanak vele a következő szállítmányig. „Hé, fiúk, hagyjuk abba ezt az átkozott szövegelést, és tegyünk valamit” – mondta Bill Henkelman közlegény a többi katonának.

Henkelman közlegény és három társa ultimátumot fogalmazott meg az ezredparancsnoknak címezve. Ha 1919. március 15-ig nem vonják vissza őket a frontról, írták a katonák, „határozottan megtagadjuk, hogy előrenyomuljunk” az ellenség ellen. Henkelman közlegény, aki besorozása előtt karosszériákat festett a detroiti American Auto Trimming Co. vállalatnál, azt mondta a katonáknak, hogy egyedül, fehér zászlóval fogja átlépni az ellenséges vonalakat. Meghívja a bolsevikokat egy búcsúpartira. Aztán ő és a társai egyszerűen elsétálnak a háborúból, vagyis dezertálnak.

Négy nappal később az amerikai hadsereg tisztjei tudomást szereztek a tervről. Bill Henkelman közlegényt hadbíróság elé állították, és hazaárulással, dezertálással és lázítással vádolták – ezekért a bűncselekményekért halálbüntetés járt. A tárgyaláson a közlegény feltépte egyenruhája ingét, és a bírák elé tárta a mellkasát: „Nézzék a tetveket, a piszkot, a mocskot. Már félig éhen haltunk – mondta védekezve. – De Önök nem tetvesek és nem is éheznek.”

Washington és Moszkva a két „forró” háborúban szövetségesek, míg a hidegháborúban ellenfelek voltak. De az egyetlen katonai összecsapás az amerikai és az orosz csapatok között száz évvel ezelőtt a Bill Henkelman közlegényt annyira felháborító arhangelszki hadjáratban zajlott le. Az amerikai történelem ezen tragikus eseményét azután szinte teljesen kitörölték az ország kollektív történelmi emlékezetéből, és a világháború végének 100. évfordulóján sem emlékeztek meg róla.

Az első világháborúban a cári Oro

JPEG - 152.3 kio

szország Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok oldalán harcolt Németország és szövetségesei ellen. Aztán az 1917-es orosz forradalom felborította a szövetséget. Moszkvában a bolsevikok átvették a hatalmat, és 1918. március 3-án megkötötték Németországgal a breszt-litovszki békeszerződést, amely lehetővé tette Németország számára, hogy a nyugati frontra összpontosítson. A bolsevikok Vlagyimir Lenin vezetésével arra törekedtek, hogy megvédjék forradalmukat a bukott cári uralom híveitől, a fehérektől, akiket a britek és a franciák támogattak. Az általános bizonytalanságot még fokozta, hogy 1918 késő nyarán és kora őszén Woodrow Wilson elnök mintegy 5300 amerikai katonát küldött homályos és ellentmondásos parancsokkal Észak-Oroszországba.

Az 1918-as arhangelszki hadjáratról szóló beszámoló évszázados katonai beszámolókon, titkosítás alól feloldott kormányzati feljegyzéseken, személyes leveleken, naplókon, fényképeken és filmfelvételeken, valamint a katonák visszaemlékezésein alapul, amelyek a Nemzeti Levéltárban és a Michigani Egyetem Bentley Történeti Könyvtárában találhatók.

Az E betű Oroszországot jelenti

A 339. gyalogezredet Detroit’s Own (Detroit sajátjai) néven ismerték. Soraiban a 3800 autógyári munkás mellett a többiek, ügyvédek, mezőgazdasági munkások, boltosok stb. zöme Michiganből származott. A sorkötelesek körülbelül egy hónapos gyalogsági kiképzésen vettek részt a Michigan állam-beli Battle Creeki Camp Custerben, mielőtt New Yorkba utaztak, és 1918 júliusában hajóra szálltak Anglia felé. A csapatok azt hitték, hogy a nyugati frontra tartanak, a Svájc és az Északi-tenger között húzódó, 720 km hosszú, lövészárkokból és szögesdrótokból álló szakaszra. De más célállomásokról is keringtek pletykák.

Walter McKenzie közlegény úgy gondolta, hogy a leveleit cenzúrázni fogják. Ezért azt írta a barátnőjének, Connie Lovedaynek, hogy kóddal fogja értesíteni, hová tart: A Belgiumot, B Angliát, E pedig Oroszországot jelentette. McKenzie közlegény arra kérte, hogy tanulja meg a kódot és semmisítse meg a levelet, de nem így alakult, a levél fennmaradt. Walter McKenzie közlegényt özvegy édesanyja csak nehezen nevelte fel. Már 9 évesen el kellett mennie dolgozni, gyümölcsöt szedni a michigani Shelbybe. Tizennégy évesen engedélyt kapott gyári munkára is. A Michigani Egyetemet végigdolgozva végezte el, jogi diplomát szerzett, és az adóhivatal ügyvédje lett. Gyenge látása nem tartotta vissza a szolgálattól.

A hajón a férfiak a mennyezethez közel

JPEG - 199.9 kio

lógó hevederágyakban aludtak. Mivel nem voltak hozzászokva se a függőágyakhoz, se a tengeri utazáshoz, néhányan a padlóra zuhantak. „Sajnálattal kell közölnöm, hogy a szélsőséges trágárság mindenkor gyakori” – jelentette McKenzie közlegény az anyjának írt levelében. Ahogy közeledtek Anglia felé, a katonák a német tengeralattjárók torpedóitól tartva ruhástól és mentőövben aludtak, teli kulacsokkal az oldalukon.

A hajók 1918. augusztus 4-én kötöttek ki Liverpoolban. A csapatok vonaton utaztak át az Afrika-kutató Henry Stanley özvegyének birtokán felállított sátortáborba. Augusztus 18-án, vasárnap McKenzie közlegény éppen templomi istentiszteletre tartott, amikor a parancsnokok utasították a csapatokat, hogy sorakozzanak fel, és gyapjúruhát és vastag bőrkesztyűt osztottak ki nekik. „Még mindig csak találgatjuk, hogy hová megyünk – írta McKenzie közlegény az édesanyjának –, de nem hiszem, hogy a napsütötte Olaszországba.”

Egy héttel később a 339. hadosztály a műszaki, mentő- és egészségügyi századokkal együtt Newcastle upon Tyne-nál három álcafestett gőzhajóra szállt, és elindult a nyolcnapos útra Arhangelszk kikötőjébe.

Az isten háta mögött

Néhány nap tengeren töltött idő után az első katonáknál megjelentek a spanyolnátha tünetei, amely 1918-ban és 1919-ben világszerte 20-40 millió emberrel végzett. A hajón a láz gyorsabban terjedt, mint ahogy az orvosok kezelni tudták volna a betegeket. A gyógyszerkészletek kifogytak, az orvosi kórtermek túlzsúfoltak voltak.

A hajók a sarkkörtől északra haladtak, jegesmedvék és hófödte hegyek mellett áthajóztak a Fehér-tenger keskeny szorosán, majd beúsztak az Északi Dvina folyóba. 1918. szeptember 4-én, egy szürke délutánon a katonák partra szálltak Arhangelszk félhold alakú kikötőjében. Körben koszos dokkokkal, sáros utcákkal és egy kékre festett, aranycsillagokkal díszített katedrális kupolájával találták szembe magukat. A várost alig egy hónappal korábban egy francia, brit és fehér erők által vezetett hadműveletben sikerült kiszabadítani a bolsevikok kezéből.

Amikor az amerikai katonák lesétáltak a hajóhídon, a Michigani Egyetem harci dala, a „A győztesek” köszöntötte őket, amelyet a USS Olympia hadihajó zenekara játszott:

Üdvözlet a győztes vitézeknek,

Üdvözlet a hódító hősöknek,

Éljen! Üdvözlet! Michiganre!

A Nyugat bajnokaira!

Az éhes oroszok hamarosan a hajó szemetesére vetették magukat, ételmaradékok után kutatva. „Ez tényleg a legistenvertebb lyuk a Földön – írta naplójába Charles Ryan hadnagy, aki foglalkozását tekintve könyvelő volt. – Soha nem találkoztam még a bűznek ilyen keverékével. Az emberek mocskosak, és úgy tűnik, éhen halnak.” Az Arhangelszkbe érkezést követő két héten belül a 339. hadosztályból közel 40 katona halt meg influenzában. „Nagyon sokakat elvesztettünk, köztük néhány nagyon jó barátomat is” – írta haza Ryan hadnagy.

Körülbelül akkor, amikor Wilson elnök a haderőt Arhangelszkbe küldte, egy másik csapattestet Szibériába vezényelt, Arhangelszktől 5600 km-re keletre. Az ő feladatuk pontosabban meg volt határozva: meg kellett mentsenek 40 000 cseh katonát, akik a szövetségesek oldalára álltak, és megpróbáltak kimenekülni Oroszországból.

Wilson elnök parancsai az arhangelszki hadjáratra nem voltak ilyen egyértelműek. A 339. hadosztály emberei azzal a tudattal szálltak partra Oroszországban, hogy az oroszoknak korábban leszállított hadifelszereléseket kell őrizniük a németek támadása ellen. A Wilson-kormányzat világossá tette, hogy az amerikaiak nem fognak beavatkozni az orosz polgárháborúba, mondván, hogy az csak „tovább növelné a szomorú zűrzavart Oroszországban, ahelyett, hogy orvosolná azt”. De Wilson az amerikai csapatokat brit parancsnokság alá helyezte, és a brit parancsnokoknak más elképzeléseik voltak. Úgy képzelték, hogy a brit, amerikai, francia és más szövetséges erők Arhangelszkből délre nyomulnak, csatlakoznak a csehekhez, és visszafordítják az orosz forradalmat.

Szinte azonnal, amint a 339. hadtest befutott az arhangelszki dokkba, a brit szárazföldi parancsnok, Frederick Poole altábornagy kirendelt, saját csapatai megerősítésére, a bolsevikok ellen, két amerikai ezredet. Az amerikaiakat olyan gyorsan küldték harcba, hogy arra sem volt idő, hogy a szállítóhajók rakteréből kipakolják a téli felszerelésüket. A katonák már csak az első októberi havazás után kapták meg a báránybőrbéléses kabátokat.

Az egyik ezred több mint 600 km-t haladt délkeleti irányban a Dvina folyó mentén, hogy megsegítse a brit csapatokat a Kotlasz város elleni, egyébként sikertelen támadásban. A másik ezredet a vasútvonal mentén, marhavagonokban indították útnak, hogy elfoglalják Vologdát, egy stratégiai közlekedési csomópontot, amely körülbelül 700 km-re délre fekszik Arhangelszktől, és amelyet a britek megpróbáltak elfoglalni – szintén sikertelenül.

Wilson elnök nem ezt engedélyezte, de a 339. hadosztály parancsnoka, George Stewart ezredes engedelmeskedett a brit tábornok utasításának, Washington pedig nem tiltakozott.

Száraz táp

A partraszállást követő

JPEG - 147.2 kio

en a tapasztalatlan amerikaiak napokon belül súlyos harcokba keveredtek a repülőgépekkel, tüzérséggel és géppuskákkal felfegyverzett bolsevik csapatokkal. Az első, szeptemberi tűzharcban a géppuskás század amerikai katonái egy hetet töltöttek térdig a mocsaras vízben. A bolsevik tüzérek még napfelkelte előtt megkezdték a tüzelést. Ebben az első ütközetben a „bolos” ellen, ahogy az ellenfelet nevezték maguk között, egy ember meghalt, hárman megsebesültek, egy pedig gránátsokk miatt megbolondult. „Mondj egy imát Charlie-ért” – írta Charles Ryan hadnagy a barátnőjének. A fronton a katonák gyakran kukorica- és húskonzerven, valamint száraz tápon éltek.

Néhány katonának szerencséje volt. Ryan hadnagy rövid időre egy Dvina folyó menti kolostorban húzta meg magát, ahol zöldséglevest, főtt burgonyát, sült fácánt és konzervkörtét evett. A lisztadagját a konyhára adta, az apácák pedig fehér kenyeret sütöttek belőle. A 339. hadosztály egyik egysége Arhangelszkben maradt. A sorkatonák Charlie Chaplin-filmeket néztek, és táncoltak a Vöröskereszt ápolónőivel és bubifrizurás helyi nőkkel. A csapatok zászlókkal és örökzöld ágakkal díszítették fel az étkezdéket. Látogatták a helyi, vörös téglából épült fürdőházakat, ahol gőz- és hidegfürdők váltogatták egymást. „Találkoztam egy eszkimó lánnyal, a napot vele töltöttem, majd egy rénszarvassal körbe-körbe lovagoltam a Dvina mellett, és fényképeket készítettem” – írta naplójába Fred Kooyers tizedes a michigani Muskegonból. Nem sokkal később az őrnagy előadást tartott neki a nemi betegségekről.

Két hónappal azután, hogy a 339-esek megérkeztek Arhangelszkbe, véget ért az első világháború, és egy francia erdőben parkoló vasúti kocsiban aláírták a fegyverszünetet. A nyugati fronton órákon belül elhallgattak az ágyúk. „Úgy tűnik... mintha gyorsan hazatérhetnénk” – írta Walter McKenzie közlegény az aláírást követő napon Oroszországból az édesanyjának. De a 339. hadosztály katonái hamarosan megtudták, hogy a békeszerződés rájuk nem terjed ki. „Egyébként sem értem, miért vagyunk itt fent, hiszen a háború Németországgal volt, nem Oroszországgal, amennyire én tudom – írta édesanyjának Carleton Foster őrmester Arhangelszkből két héttel a fegyverszünet után. –Ha ezek az emberek itt egymás között akarnak harcolni, akkor mi közünk hozzá?”

Az amerikai parancsnokok erre nehezen tudtak magyarázatot adni. James Ruggles ezredes, az Egyesült Államok katonai attaséja Arhangelszkben azt írta a főhadiszállásnak, hogy sem a sorkatonák, sem a tisztjeik nem értették, miért harcolnak még mindig. Aggodalmai eljutottak John Pershing („Black Jack”) tábornokhoz, az amerikai haderő parancsnokához, majd a hadsereg vezérkari főnökének asztalára kerültek Washingtonban.

Decemberre a nappali fény Arhangelszk környékén már csak négy órán át tartott, és a hőmérséklet akár –40 fok alá is süllyedt. Ilyen hidegben a katonák egyszerre csak 15 percig tudtak őrségben maradni. Mivel sok amerikai tábori egység brit tisztek parancsnoksága alatt állt, a fronton lévő amerikai katonák úgy vélték, hogy „Anglia önző terveinek előmozdítására használják őket az orosz területeken” – jelentette James Ruggles ezredes. A liverpooli amerikai cenzorok, akik átnézték a katonák hazaküldött leveleit, táviratoztak Arhangelszkbe, hogy panaszt tegyenek a levelek britellenes hangja miatt. „Ez nem katonás hangvétel” – állt az üzenetben. Az egyik levél, amelyet Thomas F. Moran őrmester írt decemberben, és amelyet a cenzorok elkaptak, így szólt: „Amerikának a legkevésbé sincs fogalma erről a helyzetről, ha lenne, habozás nélkül kivonnának minket innen. […] Brit érdekekért harcolunk, jó amerikai vért ontunk, és jó amerikai életeket pazarolunk el olyan ügyért, amelyet a kormányunk biztosan nem ért.”

A bolsevik propaganda szakemberei bátorították az ilyen széthúzó hangokat. „Fiatal Amerika, miért harcolsz? – kiabálták a bolsevikok a harcvonalakon keresztül, Bradley Taylor hadnagy decemberben hazaérkezett levele szerint. – Miért fekszetek a mocsarakban, miközben a britek hátul ülnek, és élvezik a szép meleg szállásukat?” Az amerikai katonai cenzorok elfogták a hadnagy levelét, mielőtt az eljutott volna a családjához a Wisconsin állam-beli Rhinelanderbe.

Az amerikai csapatok között egy bolsevik propagandaújságot terjesztettek, a The Call-t. „Világ munkásai, egyesüljetek!” – szólt a lap mottója. A bolsevik röplapok ellepték a frontvonalakat. „Zúzzátok össze, romboljátok le a kapitalista államotok egész rohadt épületét!” – állt az egyikben. „Követeljétek, hogy küldjenek haza benneteket!” – állt egy másikban. Az amerikai tisztek próbálták fenntartani és erősíteni a katonáik hangulatát. Karácsonykor a K század minden katonája 50 centet kapott, amelyet szilvapudingra és más luxuscikkekre költhetett az arhangelszki brit kantinban. Karácsonyra a Vöröskereszt minden férfinak adott egy pár melegharisnyát, amely mazsolával, datolyával, cukorkával, cigarettával volt megtöltve.

JPEG - 140.9 kio

„Rendíthetetlen hűség”

1919. január 19-én a bolsevikok olyan offenzívát indítottak, amely fordulópontnak bizonyult. Az amerikaiak ősszel gyakran kerültek szembe rosszul kiképzett bolsevik sorkatonákkal. Most azonban a 339. osztag mintegy 4000 harcedzett katona támadásával szembesült. A bolsevikok először Uszty Pagyenygát támadták – egy falut a Vaga folyónál, ahol az amerikaiak télire meghúzták magukat – három napon át tartó tüzérségi és géppuskatűzzel.

A harcok során James Chesher tizedes géppuskáját a tüzérség tüze felborította. A tizedes rögtön felállította, és addig lőtt, amíg egy robbanás le nem szakította a karját. Joseph Franczak tizedes egy úton, védhetetlen helyzetből küzdött az előrenyomuló gyalogság ellen, amíg a kezét el nem lőtték. Ralph Powers hadnagy, az ohiói Amherstből származó szanitéc háromszor is áthelyezte segélyállomását, hogy fedezéket keressen, mielőtt egy bolsevik tüzérségi lövedék közvetlen találata súlyosan megsebesítette a hadnagyot, míg három betege meghalt.

Egy orosz orvos elsősegélyben részesítette Ralph Powers hadnagy sebesült karját és lábát. A katonák felpakolták a hadnagyot egy szánra, és 20 mérföldre északra, Senkurszk városába evakuálták. Az ottani sebész hiába amputálta a karját, a műtétet nem élte túl. Az Uszty Pagyenygában lévő közös erők többi része – amerikai gyalogság, kanadai tüzérek és egy kozák század – szintén visszahúzódott Senkurszkba. Két napig kitartottak, amíg az üldöző bolsevikok majdnem bekerítették őket. Az amerikaiaknak Ralph Powers hadnagy holttestét a kórház melletti fészerben kellett hagyniuk, amikor elhagyták a várost. Ők és szövetségeseik további 50 mérföldet vonultak vissza gyalog, hóban, az ellenséges csapatok által üldözve. A visszavonuló erőkkel együtt mintegy 700 civil is elmenekült.

A csata során 29 amerikai meghalt és 58 megsebesült, 19 eltűnt. „Az eltűntek többsége feltehetően megsebesült és valószínűleg megfagyott” – jelentette az ezredparancsnok a főhadiszállásnak. James Ruggles ezredes, az amerikai katonai attasé kritikusnak nyilvánította az Arhangelszk körüli helyzetet: túl kevés amerikai csapat, túl széles fronton lett széthúzva, és egy számban, fegyverzetben és morálban fölényben lévő ellenséggel álltak szemben. Michiganben a lelkesedés lelohadt a pesszimista hírek és a hazatért sebesült katonák által elmondott rémtörténetek hallatán.

Ralph Powers hadnagy apja, Dr. Harry W. Powers néhány héttel fia halála után levelet írt az arhangelszki amerikai katonai attasénak: „Szeretnénk, ha a holttestét visszaszállítanák az Egyesült Államokba, amint a körülmények lehetővé teszik.”

Februárban családtagok és támogatóik ezrei írtak alá egy petíciót a kongresszushoz, amelyben követelték a kivonulást Észak-Oroszországból – vagy legalábbis erősítést és jobb élelmezést számukra. A petícióban a családok „rendíthetetlen hűséget” esküdtek az USA-nak, ugyanakkor felpanaszolták, hogy az észak-oroszországi amerikai csapatok „nemcsak hihetetlen nehézségektől szenvednek, hanem komoly veszélyben is vannak.”

A 339. hadosztály parancsnokát, George Stewart ezredest elárasztották a szülők levelei, akik tudni akarták, hogy fiaik életben vannak-e még. A levelek özöne „megzavarta a hivatalos ügyek intézését” – írta az ezredes, és könyörgött a főhadiszállásnak, hogy adják hírül a detroiti és chicagói újságoknak, hogy az Arhangelszk körüli helyzetet ellenőrzés alatt tartják.

Télen nagy volt az elégedetlenség

Azon a télen elsőként a fehérek soraiban tört ki lázadás. 1918. december 11-én az arhangelszki hadosztály két századának katonái megtagadták a frontra kivezénylő parancs végrehajtását. A lázadók elbarikádozták magukat az Alekszandr Nyevszkij laktanyában, és lövöldöztek az eltávolításukra küldött csapatokra. Majd a lázadás megfékezésére amerikai csapatokat vezényeltek ki, akik az ablakokon keresztül géppisztolyokkal lőtték a bent lévőket. A lázadók fehér zászló alatt vonultak ki. Az orosz parancsnok azt követelte, hogy azonosítsák a lázadás felbujtóit, és azzal fenyegetőzött, hogy különben megtizedelik őket. Végül felsorakoztattak 13 állítólagos vezetőt, őket falhoz állították és kivégezték.

Március 1-jén a francia II. század tagadta meg az engedelmességet, és nem volt hajlandó felváltani az amerikai csapatokat az Arhangelszk–Vologda vasútvonal mentén. A francia katonák végül beleegyeztek, hogy hajlandók előrenyomulni, de csak a front mögötti pozíciókba. Ott pedig leitták magukat. Nem sokkal később teljesen abbahagyták a harcot.

Márciusban a Dvina folyó mentén a királyi skót csapatok egy különítménye hagyta figyelmen kívül azt a parancsot, hogy haladjon előre a mély hóban, és gyújtson fel egy közeli falut. A skótok, akik 1918 nyarán még hevesen harcoltak, ekkorra már „megbízhatatlan harci egységnek számítottak” – állt egy amerikai katonai jelentésben.

Az elégedetlenség hamarosan az amerikai csapatok körében is felbukkant. A 339. zászlóalj A századának katonái megpróbáltak különbékét kötni az állásaikkal szemben elhelyezkedő bolsevik katonákkal. Egy amerikai, aki nyilvánvalóan orosz vagy kelet-európai bevándorlók fia volt, egyszerű orosz nyelven, egy amerikai katolikus szervezet, a Kolumbusz Lovagok, amerikai zászlóval díszített levélpapírján fogalmazta meg a fegyverszüneti ajánlatot. A katona felemlegette a brit tisztek csalárdságát, és arra panaszkodott, hogy brit csapatok nincsenek is a frontvonalban. „Mi csak azért harcolunk és küzdünk ellenetek, hogy életben maradjunk – állt a levélben. Támogatunk benneteket, hogy leváltsátok a cárt, véget vessetek a cárizmusnak, és készek vagyunk segíteni benneteket, mert ez a dolgozók javát szolgálja.” „Az Egyesült Államok katonái” által aláírt jegyzékben még ez állt: „Nem fogunk megtámadni benneteket, és ha ti, kedves elvtársak, két és fél hónapig visszatartjátok magatokat, mindannyian hazamegyünk Oroszországból.” Nem volt világos, hogy kézbesítették-e a levelet.

Kezdetben a 339. hadosztály parancsnoka, George Stewart ezredes a főhadiszállásra küldött táviratokban rózsaszínben festette le csapatai helyzetét. „A gyalogság egészségi állapota, fegyelme, harci morálja, ruházata és felszerelése kiváló” – írta 1919. február 13-án. Az ellenkező híreszteléseket Michiganben „az ezredet befeketítő rágalomnak” minősítette. Valóban sok beszámoló érkezett a harctéri hőstettekről. Az amerikai csapatok francia, fehér és brit vitézségi kitüntetéseket kaptak.

Más amerikai tisztek azonban kevésbé voltak optimisták. Eugene Prince kapitány, aki hírszerzési értékeléseket készített az Arhangelszkben székelő amerikai katonai attasénak, szúrós feljegyzést írt a csapatok lehangoló moráljáról. Alig néhány héttel a kapitány jelentése után lázadt fel Bill Henkelman közlegény és a B század. Több mint 65 ember írta alá azt az ultimátumot, amelyben azt követelték, hogy március 15-ig vonják vissza őket a frontról. Az ultimátum azonban csak csel volt. A lázadók azért gyűjtötték az aláírásokat, hogy lássák, hány katona hajlandó fellázadni parancsnokaik ellen. Amint a lázadók megtudták, hogy kikben bízhatnak, szándékukban állt lefegyverezni tisztjeiket, átvenni a B század irányítását és elhagyni a frontot.

Az egyik összeesküvő, Si

JPEG - 177.7 kio

lver Parrish őrmester, az arkansasi Jenny Lindben született. Tinédzserként az ohiói szénbányákban, majd a detroiti Fisher Body Co. vállalatnál szerszámkészítőként dolgozott, amikor behívták a hadseregbe. Nem értette, hogy – miután a Németország elleni háború véget ért – ő és barátai miért is harcolnak azok ellen a fiatal orosz férfiak ellen, akik szintén szénbányákból és gyárakból kerültek ki a frontra. „A mi embereink többsége szimpatizál a „bolos”-okkal, és én nem hibáztatom őket” – írta Parrish őrmester a naplójába. Még néhány hónappal korábban Parrish őrmester osztaga parancsot kapott egy falu felgyújtására, amely fedezékül szolgált az ellenség mesterlövészeinek. A helyi nők a földre borultak, és megragadták az őrmester lábát, kegyelemért könyörögve. A katonák mégis felgyújtották a házakat. „A parancs az parancs” – írta akkor Parrish őrmester a naplójába. Február végére azonban betelt nála a pohár. „Az élet itt csak a szörnyűségek sorozata” – írta a naplójába.

A parancsnokok, hogy elejét vegyék a feltörő nyugtalanságnak és lecsillapítsák azt, a B századot kivonták a frontvonalról, és büntetlenül hagyták az összeesküvőket. Cserébe Bill Henkelman közlegény megígérte, hogy befolyását felhasználja az elégedetlenség csitítására.

Lázadó erők

1919. március 30-án reggel az I. század a hátországban pihent, egy táborban, Arhangelszk külvárosában. A katonák egy kaszárnya kályhája körül gyűltek össze, és panaszaikat sorolták. Mindenki az igazságtalanság miatt lamentált, a bajtársak minden bajukat felsorolták, majd a panaszáradat dühös crescendóvá fokozódott. Elviselték az esős őszt, a jégesőt és havat, meneteltek és bent ragadtak a mocsarakban, átgázoltak a hideg patakokon, és embereket vesztettek a csatában. Ugyanakkor voltak, akik a hazai levelekben megkapták azt az detroiti újságkivágást, amely arról szólt, hogy egy amerikai szenátor megkérdőjelezte, érdemes volt-e egyáltalán a 339-eseket Oroszországba küldeni.

Ebben az alkalmatlan, feszültséggel terhes pillanatban adta ki az első őrmester az utasítást, hogy pakolják fel a szánokat, és térjenek vissza a frontra. A katonák nem voltak hajlandók elhagyni a laktanyát, és lázadással fenyegetőztek arra az esetre, ha Washington nem szabja meg a kivonulás pontos időpontját. Az őrmester jelentett a századosnak, aki figyelmeztette George Stewart ezredest, hogy lázadással állnak szemben.

Az ezredes a hadsereg kipróbált tisztje volt, aki kiérdemelte a Becsületrendet, a nemzet legmagasabb katonai kitüntetését, amiért 1899-ben, a Fülöp-szigeteki felkelés idején az ellenséges tűzzel dacolva megmentett egy fuldoklót. A Grand Rapids Herald úgy jellemezte őt, mint „minden porcikájában amerikai tiszt, aki ráadásul jó is”. Az ezredes összegyűjtötte a katonákat, és emlékeztette őket, hogy a lázadásért halálbüntetés jár. „Miért harcolunk Oroszországban?” – kérdezték a katonák. Stewart ezredes azt felelte, hogy ő sem tudja. „De bármilyen más okok is vannak, van egy jó ok, amiért most harcolnunk kell –- mondta a katonáknak. – Ha nem harcolunk, mindannyiunkat megölnek.” Az ezredes arra kérte azokat, akik még mindig megtagadták a parancsot, hogy lépjenek előre. Senki sem mozdult. Végül a katonák csak egy már letartóztatott közlegény szabadon bocsátása után egyeztek bele, hogy visszatérjenek a frontra. A tisztek ezt a feltételt elfogadták. A katonák vonakodva, de felpakolták a szánokat, átkeltek a jeges Dvina folyón, és felszálltak a frontra tartó vonatra. Hamarosan tüzérségi lövések és bolsevik portyázó csapatok támadták meg őket.

A cenzorok nem tudták elhallgattatni a lázadás hírét. A Grand Rapids Herald címlapon közölte: „Az oroszországi lázadás aggasztja Washingtont; az elégedetlenség a 339-esek között nyílt lázadással fenyeget; a fiúk tudni akarják: mikor mehetnek haza?” Wilson elnök helyzete tarthatatlanná vált. Márciusban, Párizsban találkozott az új észak-oroszországi parancsnokkal, Wilds P. Richardson dandártábornokkal, akit utasított, hogy amint a Fehér-tenger jege megtörik, vonja ki az amerikai csapatokat Arhangelszkből.

1919. április 8-án Stewart ezredes közölte az embereivel, hogy hamarosan hazamennek, ugyanakkor emlékeztette őket arra a kötelezettségükre is, hogy a leszerelésükig engedelmességgel tartoznak. „Egy pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy az a hírnév, amelyet egy amerikai szerez magának a hazája szolgálatában, egész életében követni fogja” – figyelmeztetett az ezredes. Az amerikai erők nagy része 1919. június végére kivonult. Összesen 6883 amerikai szolgált Észak-Oroszországban. Közülük 144-en harcban estek el, vagy belehaltak sebesüléseikbe, 100-an pedig betegség, öngyilkosság vagy baleset következtében haltak meg. További 305-en túlélték a repeszsérüléseket, lőtt sebeket és egyéb sérüléseket.

A brit erők 1919 szeptemberének végére vonultak ki Arhangelszkből, és a bolsevikok 1920 februárjában foglalták el a várost a megmaradt fehér védőktől.

Amerika szibériai expedíciója 1920-ban ért véget.

Epilógus

A hadsereg 1919 őszén 120 amerikai holttestet hozott haza Észak-Oroszországból. Amikor a maradványok megérkeztek Detroitba, egy kürtös játszotta a gyászindulót az egyébként néma utcákon. Theodore McPhail, akinek a bátyja Oroszországban szolgált, végignézte az elhaladó gyászmenetet. „Arra az őrült, kemény expedícióra gondoltam, amiért azok a szerencsétlenek meghaltak, és arra az isten háta mögötti helyre, ahol odavesztek” – emlékezett vissza.

A megalázó amerikai kivonulás miatt a felelősök egymásra mutogattak. Egy, a Nemzeti Levéltárban elsuvasztott katonai feljegyzés foglalja össze a legjobban a hadüzenet nélküli háború eseményeit. Ebben Hugh S. Martin kapitány ezt írta az amerikai katonai attasénak Arhangelszkbe: „Az igazság az volt, hogy háborút vívtunk a bolsevizmus ellen. Ezt mindenki tudta. Mégsem mondta ki egyetlen szövetséges kormány sem, hogy ez lenne a politikai beavatkozás célja... Az eredmény az volt, hogy egy adott napon az egyszerű katona számtalan különböző – és néha egymásnak ellentmondó – választ hallhatott a folyamatosan feltett kérdéseire; például, hogy miért hívták őket ide harcolni, miután a nyugati fronton már megszűntek a harcok; vagy hogy mi volt az oka annak, hogy háborút indítottunk a bolsevikok ellen; miért nem hagyjuk, hogy Oroszország maga törődjön a saját belügyeivel, stb.”

Az észak-oroszországi hadjárat veteránjai – akik a háborújukat Jegesmedve-expedíciónak nevezték – 1922-ben megalakították a Jegesmedve Egyesületet. Közös kötelességüknek érezték, hogy visszaszerezzék mintegy 120 bajtársuk Oroszországban maradt holttestét. Az arhangelszki veteránok és a michigani politikusok lobbiztak a kongresszusnál és az államnál a finanszírozásért, és 1929 júliusában egy ötfős bizottság indult el Oroszországba. Térképeket készítettek olyan feljegyzésekkel, mint „Ballard hadnagy itt halt meg” és „6 sír a tömbházakban”. A bizottság 86 amerikai holttestét találta meg és ásta ki. Azok között, akiket hazaszállítottak, volt Ralph Powers hadnagy, az ohiói orvos, akinek a holttestét az Uszty Pagyenygából való visszavonulás során egy kórházi fészerben hagyták hátra.

A holttesteket különvonat szállította Detroitba, ahol felravatalozva feküdtek, sokan egészen a 1930. évi Memorial Dayig. Ezután a Michigan állam-beli Troyban temették el őket, egy fehér márványból készült jegesmedveszobor mellett. További egytucatnyi holttestet 1934-ben hoztak vissza. Még mindig hiányzott mintegy húsz katona.

Joel Moore százados, aki az M század parancsnoka volt, verset írt az első világháború egy elfeledett szegletében elvesztett férfiakról:

Oroszország mezőin nem nő nekik virág,

Nincsenek keresztek sorban,

Hogy jelöljék a helyet, ahol fekszenek,

S nem repülnek vidáman éneklő pacsirták,

mint Flandria mezőin.

Michael M. Phillips

Kleinheincz Ferenc

Megosztás