Az európai döntéshozók magabiztosan állították: a konkurencia, a verseny csökkenteni fogja, a háztartások és a vállalkozások számára is, a gáz- és a villamosenergia árát.
A 2000-es évek óta azonban ennek épp az ellenkezője történik. Az igaz, hogy a jelenlegi áremelkedés oka a világjárvány miatt kialakult kaotikus gazdasági helyzet, de a dereguláció, a piacszabályzás leépítése ennél aggasztóbb strukturális áremelkedést gerjeszt.
2021 nyara óta az energiaárak a világ minden régiójában emelkednek. Franciaországban január 1-jétől a háztartások számára a hatóságilag szabályozott gázár 57%-kal nőtt. Az áramár ugyanezt a tendenciát követi: a tíz évvel ezelőtti megawattóránként 120-ról 190 euróra ugrott fel, a háztartások számlája 2022-ben várhatóan az egekbe szökik. A válság az euróövezetben 2008 óta a legmagasabb szintre (3,4%-os) húzta fel az inflációt, ami különösen nehéz helyzetbe hozza a létbizonytalanságban élőket és a vállalatokat. Míg sok kommentátor csak a konjunkturális okokat látja, a valódi okokat Brüsszelben találjuk meg.
1996. december 19-én az Európai Unió országai elfogadták „A villamos energia belső piacának közös szabályai” című irányelvet. Az áramellátás természetes monopóliumának kezelése érdekében számos tagállam integrált közszolgáltatást épített ki, amely egybefogta a termelést, a szállítást és az elosztást. Brüsszel azonban „versenyképes és a konkurenciára épülő villamosenergia-piacot” akar létrehozni. Kevesebb mint két évvel később egy másik irányelv szerint megkezdték a gázszektor privatizálását.
A módszert a Chicagói Iskola közgazdászai fejlesztették ki, majd Chilében, később pedig az Egyesült Királyságban tesztelték. Két alapelvet alkalmaz. A „vagyonszétválasztás” célja, hogy a korábban ugyanazon állami vállalatnál integrált tevékenységeket elkülönítsék és egymástól függetlenné tegyék. Különös figyelmet fordítanak a hálózatirányítási tevékenységekre, elkülönítik azokat először könyvelési, majd később jogi szempontból is annak érdekében, hogy „tisztességes” és „méltányos” bánásmódot kínáljanak minden olyan termelőnek és beszállítónak, aki a deregulált piacokon versenyezni fog. A 2000-es években, a Villamosenergia-átviteli Hálózat (RTE – Réseau de transmission d’électricité) és a Villamosenergia-elosztó Hálózat (ERDF – Électricité réseau distribution France, ma Enedis) elszakadt a Francia Elektromos Művektől (EDF – Électricité de France, korábbi monopólium – a ford.). A Francia Gáznál (GDF – Gaz de France, amely a privatizációja után Suez lett, majd Engie), a nagynyomású gázvezeték-hálózatot a GRTGaz, míg az elosztási tevékenységet a Franciaországi Gázelosztó Hálózat (GRDF – Gaz réseau distribution France) vette át.
A neoliberális modell második alapelvének megfelelően, a piac által meghatározott árak kialakítására gáz- és villamosenergia-tőzsdéket hoztak létre. Céljuk a hatóságok által szabályozott tarifák helyettesítése. Franciaországban a Powernext piaci társaság 2001-ben nyitotta meg villamosenergia-tőzsdéjét és 2008-ban a gáztőzsdét, a nemzeti piacot pedig fokozatosan, európai szinten integrálták. Többféle szerződéstípust hoznak forgalomba a szállítók igényeinek kielégítésére. A „határidős” szerződések lehetővé teszik egy adott áron az évenkénti, negyedéves, havi vagy heti szállítás teljesítését. Az azonnali, „spot” szerződések másnapi vagy néhány napos szállításokra és valós idejű vásárlásokra vonatkoznak.
A gáz- és a villamos energia liberalizációja nem egyforma politikai kihívást vagy nehézséget jelentett. Franciaország szinte egyáltalán nem termel gázt, és kénytelen importálni. Fő beszállítói 2020-ban Norvégia (36%), Oroszország (17%), Hollandia és Algéria (egyenként 8%), valamint Nigéria (7%) volt. Miután a hálózat irányítását „függetlenítették” a hagyományos monopóliumtól, ezek a versenyben lévő szállítók vehetik meg a gázt a termelő országoktól, majd adhatják el a fogyasztóknak, miután kifizetik a francia infrastruktúra használati díját. A legversenyképesebb szolgáltató az, amely a legjobb áron szerzi be a gázt..., vagy amely a legjobban csökkenti a működési költségeit.
Új típusú támogatás
A Francia Gáz (GDF) korábban hosszú távú, általában 10-15 évre szóló szállítási szerződéseket kötött. Ez részben garantálta az ellátás biztonságát, részben a szükséges infrastruktúra (csővezetékek, LNG-hordozók, terminálok stb.) kiépítését és finanszírozását is tervezhetővé tette, túlzott kockázatvállalás nélkül. A privatizáció kezdeti időszakában a legtöbb új beszállító szintén hosszú távú szerződések alapján vásárolt. A verseny erősödésével azonban az azonnali, spot-szerződések váltak általánossá.
Thomas Reverdy energiaárakra szakosodott szociológus szerint ez a fejlődés nagyban az ipari szereplők opportunizmusának köszönhető. „Amikor az azonnali szerződések árai csökkenni kezdtek, a nagyfogyasztók arra kérték a beszállítókat, hogy csökkentsék az árakat, hogy részesülhessenek az árcsökkenésből. A beszállítók fokozatosan kivonultak a hosszú távú szerződésekből, és helyükre spot-szerződéseket kötöttek. Ennek eredményeképpen az árak egyre inkább az azonnali piac hatására alakultak. Ezt a tendenciát erősítette a cseppfolyósított gáz térnyerése is, amelynek hajón történő szállítása növeli a piac likviditását, de egyben a bizonytalanságát is. 2015-re a hosszú távú szerződések az európai szintű ügyleteknek csak egyharmadát tették ki. Ma az árak a konjunktúra (gazdasági helyzet, időjárás stb.) hatására alakulnak, és sokkal érzékenyebbek a spekulációra, így tehát a tőzsdei ingadozások közvetlenül a fogyasztókra hárulnak.
A verseny bevezetése a villamosenergia-rendszerbe sokkal nehezebb volt, mint a gáz esetében. Franciaország a saját szükségleténél nemcsak hogy sokkal többet termel, de a termelési eszközök nagy része, így az atomerőművek is az EDF tulajdonában vannak, és az állam ezeknek akárcsak a részleges privatizálását sem vetette fel. Az Európai Uniónak nincs más választása, mint a liberális gazdasági elméletet ehhez a francia helyzethez igazítani.
Az EDF kvázi-monopóliumának megtörését Brüsszel a megújuló energia magánfejlesztésének támogatásával kezdi. Egy újfajta támogatási rendszer mellett érvel: ez az energia átlagos termelési költségénél jóval magasabb, garantált felvásárlási ár. Az elvet Franciaországban végül a 2000. február 10-i, „a közüzemi áramszolgáltatás korszerűsítéséről és fejlesztéséről” szóló törvény vezette be. A fogyasztási adó révén valamennyi fogyasztó által finanszírozott, a megtermelt energia mennyiségével arányos támogatás a magánberuházásokat „teszi biztonságossá”. Az ázsiai gyártóüzemek megjelenésével a fotovoltaikus modulok és a szélgenerátorok ára a 2010-es évek elején meredeken csökkent. A garantált felvásárlási árnak köszönhetően e megújulóenergia-projektek fejlesztése nagyon jövedelmezővé vált, sokan és lelkesen beruháztak, ami viszont az infrastruktúra szervezetlen telepítése miatt kellemetlen mellékhatásokkal is járt. A 2002–2013 közötti időszakra az Energiaszabályozási Bizottság (CRE) a támogatás összköltségét 7,4 milliárd euróra becsüli. 2020-ban a kiépült kapacitás 28 gigawattnyi fotovoltaikus és szélerőművi, főként magántulajdonban lévő, és 93 gigawattnyi, a hagyományos erőművekhez tartozó kapacitást jelentett. A megújuló energiák áttörését azonban a kiépített kapacitás és a „terhelési tényező”, azaz a termelőberendezések éves felhasználási arányának figyelembevételével kell minősíteni. 2020-ban ez az arány a fotovoltaikus energia esetében csak 14,4%, a termikus energia esetében 23%, a szélerőművek esetében 26,5%, a vízerőművek esetében 29%, a nukleáris energia esetében pedig 61%.
Tudva, hogy az EDF továbbra is tulajdonosa marad az atomerőműveknek, és így a termelésben döntő előnye van, az Európai Unió a versenyt az ellátás szintjén akarja megteremteni. Ebben az esetben azonban az ár a legfontosabb tényező, mivel a magán áramszolgáltatóknak versenyképes ajánlatokat kell tenniük ahhoz, hogy érvényesülni tudjanak.
Párizs és Brüsszel a 2010-es évek fordulóján jutott kompromisszumra. Egyrészt az EDF eladja – hatósági áron – az éves nukleáris termelésének egynegyedét a francia piacon működő versenytársainak. A rendszer a „hagyományos nukleáris energiához való szabályozott hozzáférés” (Arenh) néven ismert. Másrészt a hatósági szabályozott árak helyébe – amelyek tükrözték az EDF termelési költségeit – a piaci árak lépnek. A nem lakossági fogyasztók (a magánszemélyeken kívüli összes fogyasztó) esetében a kérdés úgy rendeződik, hogy 2016-ban egyszerűen eltörlik a szabályozott „sárga” és „zöld” árakat. A háztartások esetében az EDF „kék” tarifájának kiszámítása úgy módosul, hogy tartalmaz egy olyan összetevőt, amely a villamosenergia európai tőzsdei árait tükrözi; ily módon, ha a piaci árak emelkednek, a szabályozott ár is emelkedik, (1) mégpedig akkor is, ha a termelési költségek nem nőnek.
A közelmúltban Brüsszel felvetett egy új típusú kereskedelmi ajánlatot, az úgynevezett „dinamikus árképzést”. Ebben a számlázási rendszerben a tőzsdei árfolyamokat valós időben (óráról órára) alkalmaznák a fogyasztónál a híres „Linky” típusú intelligens mérőórák technológiájának köszönhetően. A 2019. június 5-i európai irányelv nemcsak engedélyezi a dinamikus árképzést, hanem „minden olyan szállítóra, amelynek több mint 200 000 végfelhasználója van”, kötelezővé is teszi. Ez az árképzés közvetlenül áthárítja a tőzsdei kockázatokat a háztartásokra, a helyi önkormányzatokra és a vállalatokra.
A szabályozott árak fokozatos felváltása a piaci árakkal nem egy banális változás. A villamosenergia „régi világában” a francia közszolgáltatás a tarifákat úgy határozta meg, hogy a fogyasztók a legjobb árat kapják, miközben az EDF is képes legyen a hálózat megfelelő működéséhez szükséges beruházások finanszírozására. A hagyományos üzemeltető (EDF) a különböző áramtermelő eszközeit „teljesítmény szerinti sorrendben” működteti: a legolcsóbban üzemeltethetők (a szél-, nap-, víz- és nukleáris erőművek) az elsők, míg a legdrágábbak (a hőerőművek) az utolsók. Ennek alapján az állam a fogyasztók által fizetett árakat úgy állapítja meg, hogy az egy optimalizált energiamix „teljes költségét” veszi figyelembe.
A villamosenergia-tőzsdével egészen más a helyzet. A megawattóra ára a nap folyamán folyamatosan változik a kereslet és a kínálat függvényében. A csúcsfogyasztás idején a piac könnyű nyereséget kínálhat az európai hálózatot egyensúlyban tartó hő- vagy vízerőművek üzemeltetőinek. Egy nyereségéhes üzemeltető számára csábító, hogy az ilyen erőművek beindítását a legmagasabb árak idejére tartsa fenn, és így még magasabbra tornázza fel az árakat.
„Térjünk vissza a hosszú távra”
Mivel a gázerőművek átlagosan a teljes európai termelés 20%-át adják (2020-as adat), és főleg a csúcsidőszakokban működnek, e tüzelőanyag árának emelkedése hatással van a villamosenergia-árakra. Ehhez jön még a szén árának növekedése és minden más, ugyanerre a mintára épülő piaci ártöbblet: energiatakarékossági tanúsítványok, megújuló energiák származási bizonyítványai, kapacitási tanúsítványok, amelyeket a szolgáltatók a termelési eszközök tartalékolására használnak, stb. A villamosenergia árában felhalmozódnak a tőzsdei mechanizmussal együtt járó költségek.
A 2021 őszi árrobbanással szembesülve a kormányok megpróbálnak beavatkozni, de a hihetetlenül bonyolult piaci mechanizmusok miatt ez nem egyszerű feladat, különösen, hogy a szabályozási eszközeik nagy részét feláldozták az európai verseny oltárán. Marad az energiaadó változtatása. Olaszország, Spanyolország és Portugália már csökkentette is azt, hogy féken tartsa a számlák emelkedését. Franciaországban a kormány „energiautalványt” vezetett be közel 6 millió alacsonyjövedelmű háztartás számára, és elhalasztotta az áremeléseket 2021 októberén túlra a gáz esetében és 2022 februárjára az áram esetében. A fogyasztók fizetni fognak, de csak később, talán addigra majd csökkennek a piaci árak..., de mindenesetre túl leszünk a választásokon.
A rövidtávú reagálások azonban nem nyugtatják meg a fogyasztókat. A különböző fogyasztói szövetségek egyre nyíltabban ítélik el magát a rendszert. A nagy ipari fogyasztók, amelyek a növekvő gyártási költségek miatt kritikus helyzetben vannak, szintén alapvető váltást követelnek. A szakszervezetek a maguk részéről megsokszorozták fellépéseiket, és azt követelik, hogy az energia kerüljön vissza köztulajdonba. A Sud szakszervezet egy átfogó elemzést készített, amelyben sürgeti, hogy „vonjuk ki a villamosenergiát a piacról”, és „térjünk vissza a hosszú távra, a beruházások tervezéséhez és a stabil, érthető és méltányos árakhoz”. (2) Az FNME-CGT egy „progresszív energiaprogramot” támogat, amelynek célja a közszolgáltatás megújítása, a hatékonyság figyelembevétele az energiatermelés folyamán. (3)
Bár az árak emelkedése miatt elhalasztották az EDF leépítését célzó Hercules-projektet (4) , Brüsszel nem tervez irányváltást, és továbbra is kitart a deregulációs és privatizációs logika mellett. Az energia kivonása a piaci logikából tehát egy másik, sokkal általánosabb következményekkel járó kérdést vet fel: hogyan szabadulhatunk meg az államokra kényszerített ultraliberális európai jogtól?
