Az USA abban a reményben segítette Kína 2001-es belépését a Kereskedelmi Világszervezetbe (WTO), hogy a gazdasági liberalizáció „politikai nyitáshoz” vezet majd. Húsz évvel később ennek épp az ellenkezőjét figyelhetjük meg: a dereguláció Pekinget segíti, amely az amerikai multinacionális vállalatokra támaszkodik, hogy kivédje a Fehér Ház protekcionista intézkedéseit.
A davosi Világgazdasági Fórum (WEF) kínai megfelelője, a Boao Fórumot megnyitó beszédében Hszi Csin-ping kínai elnök áprilisban az új nemzetközi rendre hivatkozott. Az Egyesült Államokra utalva elutasította a „hidegháború” és a „hegemónia” gondolatát, majd kijelentette: „Elő kell mozdítanunk a kereskedelem és a beruházások megkönnyítését és liberalizációját, el kell mélyítenünk a regionális gazdasági integrációt és meg kell erősítenünk az ellátási láncokat [...] egy nyitott világgazdaság kiépítése érdekében. [...] A gazdasági globalizáció korában a nyitottság és az integráció megállíthatatlan történelmi tendencia. A falak építése vagy az »elválasztás« ellentétes a gazdasági törvényekkel és a piaci elvekkel.”
[i]
A gazdasági liberalizmusról zengedező himnusz a hivatalos közbeszéd napi témája. A transznacionális kereskedelmi hálózatok átalakítására és a Kínai Népköztársaság (KNK) érzékeny technológiákhoz való hozzáférésének korlátozására irányuló amerikai protekcionista törekvésekkel szemben a pártállam a szabadkereskedelem és a globalizált pénzügyek mellett érvvel. A transznacionális cégek korlátozott hazafiságára és korlátlan étvágyára építve Kína megszüntette a hazai tőkepiacok bizonyos szegmenseihez való hozzáférés akadályozását, és engedélyezte a nagy amerikai cégeknek, hogy teljes vagy többségi tulajdonú leányvállalatokat működtessenek a szakosodott piacokon (vagyonkezelés, pénzforgalom, kötvénykibocsátás, biztosítás, minősítés stb.).
„Miközben Kína nyit, addig az Egyesült Államok zár” – írja a Global Times (2020. június 14.), utalva azokra az engedélyekre, amelyeket a Bank of China 2019-ben és 2020-ban többek között a Goldman Sachs, a BlackRock, a J. P. Morgan Chase, a Citibank, a Morgan Stanley, az American Express, a PayPal, a Mastercard, az S&P Global és a Fitch Ratings számára adott ki. A China Daily (2021. március 18.) egyik cikke elégedetten állapítja meg, hogy „a Wall Street hajlamos lesz azt tenni, amihez a legjobban ért: törekszik a profitra”. A The Economist (2020. szeptember 5.) értékelése: „Kína olyan lehetőségeket teremt, amelyekre [a külföldi tőke] nem számított, legalábbis nem ilyen gyorsan. Sok megfigyelő USA és Kína szétválására összpontosít. Azok számára azonban, akik a globális piacokon naponta átáramló dollárbilliókat kezelik, a fő tendencia inkább egy párosításnak tűnik.” „Ha pénzkeresésről van szó – írja a Financial Times (2021. február 4.) –, az USA és Kína közötti stratégiai rivalizálással kapcsolatos alapvető igazság az, hogy sokkal több a vonzó, mint a taszító tényező.”
Hivatalos becslések szerint (2) Donald Trump elnöksége idején az Egyesült Államokból összesen 620 milliárd dollár áramlott be Kínába, és emellett tucatnyi kínai vállalatot vezettek be az amerikai tőzsdékre. 2019 végén az amerikai befektetők legalább 813 milliárd dollárt tartottak kínai részvényekben és kötvényekben, szemben a 2016-os 368 milliárd dollárral. A teljes összeg ma elérné az 1100 milliárdot. 2020-ban a külföldi részvényállomány 50%-kal, a kötvényállomány pedig 28%-kal nőtt az előző évhez képest. Ezek a számadatok alábecsülik a tőkebeáramlást, mivel számos részvénykibocsátó kínai vállalat leányvállalata offshore adóparadicsomokban székel, hetvenhárom leányvállalat a Kajmán-szigeteken: „Több, mint bármely más országé, az USA, az Egyesült Királyság és Tajvan után” – áll egy 2021. júliusi tanulmányban, amely szerint: „2017-ben az amerikai, brit és euróövezeti befektetők 830 milliárd dollár értékben tartottak kínai vállalati részvényeket adóparadicsomokban, ebből 705 milliárd dollárt csak a Kajmán-szigeteken.”
[iii]
Egy nemrégiben készült jelentés arra a következtetésre jut, hogy „Kína integrációja a globális pénzügyi piacokra egyre gyorsul.”
[iv]
Új gazdasági és politikai hatalomkoncentráció
Ezt a fejlődést a „harcos farkasok” néven ismert erőteljesebb diplomácia és a „nemzeti érdekek” hajthatatlan érvényesítése kíséri (területi követelések Ázsiában, gazdasági kényszerintézkedések vagy szankciók azokkal az országokkal és személyekkel szemben, akik bírálják a Kínai Népköztársaság emberjogi politikáját Hszincsiangban és Hongkongban...). A globalizáció és a szuverenitás ötvözése kevésbé ellentmondásos, mint amilyennek látszik. Kína felemelkedését a globális piacokba való ellenőrzött beépülés tette lehetővé. A nemzetközi nyitás következtében nem a fejlődés függő modellje alakult ki, hanem a nyitás járult hozzá hatalmának kiépítéséhez.
A jelenség nem új. Miközben a 19. században a különböző területek beolvadása az eurocentrikus világgazdaságba néha a gyenge és kiszolgáltatott társadalmak kiszorulásához vezetett, új gazdasági és politikai hatalomkoncentrációkat is eredményezett. A tőkebeáramlás például fontos szerepet játszott a brit gyarmati települések fejlődésében. Az Egyesült Államok számára a tőkebeáramlás elengedhetetlen volt a kontinens integrációjához és ipari hatalmának kialakulásához. Az európaiak – főként London – finanszírozták az amerikai külkereskedelmet, és fektettek be a földbe, a mezőgazdaságba, az állattenyésztésbe, az állami és helyi önkormányzatokba, a kereskedelmi bankokba és az infrastruktúrába (utak, csatornák és vasutak).
1865-től, a polgárháború végétől 1900-ig az Egyesült Államokba irányuló brit befektetések átlagosan a világ összes brit befektetésének 22%-át tették ki. És 1913-ra, „a születőben lévő, új iparágak” protekcionista védelme és az Egyesült Államokban ismételten bekövetkezett pénzügyi pánik ellenére, „a birodalmon kívüli brit befektetések jóval több mint egyharmadát tette ki.”
[v]
A tőkeimport tehát fontos, olykor döntő szerepet játszott a tőkeképződésben, hozzájárulva „az első interregionális közlekedési rendszer gyors kiépüléséhez” és „az Amerikai Nyugat fejlődéséhez és a nemzetgazdaságba való integrációjához..., [különösen] a keleti parti ipari gazdaságba”.
[vi]
Japánban a Meidzsi-korszak (1868–1912) intenzív ipari és katonai modernizációs erőfeszítéseihez is fontos segítséget nyújtottak a brit és amerikai befektetők. Herbert Feis történész megjegyzi, hogy „Japánnak szüksége volt rá, hogy felfegyverkezzen és háborút folytasson, hogy vasúthálózatát hatékony országos közigazgatás alá vonja, hogy támogassa a nagyipart, hogy megszerezze és fejlessze Koreát és Mandzsúriát [Kínában], és hogy városaiban kiépítse a közszolgáltatásokat. Az Oroszországgal az 1904 februárjától 1905 szeptemberéig folytatott háború előtti években a teljes államadósságának mintegy fele külföldi adósság volt. Japán a világ minden tájáról importált műszaki szaktudást és berendezéseket, de a tőke főként az Egyesült Királyságból származott. Elmondható, hogy az Egyesült Királyság legalább annyira ennek a tőkeexportnak, mint amennyire politikai elkötelezettségének köszönhetően tette Japánt nagyhatalommá.”
[vii]
Kína esetében az állam játszott meghatározó szerepet: a nyitás fokozatosan történt, a bejövő külföldi tőke típusait és mennyiségét ellenőrzés alatt tartották, a technológiaátadást pedig olyan közös vállalatokon keresztül valósították meg, amelyekben a külföldiek általában kisebbségi részesedéssel rendelkeztek. A kulcsfontosságú ipari ágazatokban megszabták a feltételeket, és közben támogatták olyan „nemzeti bajnokok” kialakulását, mint a Huawei, amelyek képesek megállni a helyüket a globális versenyben. (8) Még a befektetési szabályozás liberalizálása és a 2000-es évek végén néhány állami vállalat részvényeinek eladása sem járt együtt az ellenőrzés feladásával: az állam megtartotta „a kulcsfontosságú eszközállomány tulajdonjogát, beleszólását a személyi kinevezésekbe, hiszen erre épül fel az erős klientúrarendszer, és fenntartották a párt és az állam központi hivatalainak átfogó felügyeletét és a központi tervezést”.
[ix]
Ez ma is így van, amint azt a közelmúltban a kínai digitális óriáscégek, az Alibaba és a Tencent – amelyek az állam szemében túl nagyra nőttek és túl önállóvá váltak a pénzügyi szolgáltatások piacán – elleni látványos fellépés is bizonyítja, sőt számos más cég esete is, s a lista egyre bővül.
A külföldi pénzügyi cégek viszonylag korlátozott piacra jutási lehetősége és a rájuk is érvényes erőteljes állami szabályozás nem jelent komoly kockázatot Kína számára, amelynek pénzügyi szektorát hatalmas, állami tulajdonban lévő kereskedelmi bankok uralják. Az ellenőrzött nyitás viszont jelentős potenciális előnyökkel jár. Lehetővé teszi olyan szereplők belépését, akiknek a szakértelme hozzájárulhat a kínai központú pénzügyi centrumok fejlődéséhez a jüan nemzetközivé válásával összefüggésben. Ugyanakkor megszilárdítja és kiterjeszti azon magánszereplők körét, akik érdekeltek Kína gazdasági sikerében.
A tőke és az állam logikája
A kínai állam így mozgósítja – az USA stratégiai érdekeivel ellentétes irányba – a transznacionális tőkét, hogy kivédje riválisa protekcionista fellépését. A legnagyobb pénzügyi szereplők ugyanúgy bekapcsolódnak a kínai állam építésébe, mint korábban a transznacionális ipari vállalatok. Néhányan közülük tudatosan is elfogadják ezt a szerepet: „A birodalmak akkor virágoznak, ha termelékenyek, pénzügyileg rendben vannak, többet keresnek, mint amennyit költenek..., [és] ha az embereik jól képzettek, szorgalmasak, és civilizáltan viselkednek” – mondja a Bridgewater Associates kockázatitőke-alap lelkes igazgatója. (10)
Bár a globális kapitalizmus két pólusa, Kína és az Egyesült Államok mélyen függ egymástól (kereskedelem, pénzügyek és technológia), mégis intenzív és tartós stratégiai versenyben állnak egymással. Peking állíthatja, hogy „a gazdasági törvények politikai erővel történő megváltoztatása irreális”, de az Egyesült Államokban újra erősödik az állam hatalma. A nemzetbiztonsági apparátus stratégiai és a transznacionális pénzvilág financiális érdekei közötti ellentmondás pedig egyre nyilvánvalóbbá válik; Washington készül feladni a globális liberalizálás projektjét – a nemzetközi gazdaságpolitika eddigi központi célját –, hogy visszatérjen a protekcionista és beavatkozó államhoz.
Június 3-án Joseph Biden kormánya úgy döntött, hogy megújítja és kibővíti a Trump-kormányzat 13959. számú rendeletét, amely „a Kínai Népköztársaság katonai-ipari komplexuma által jelentett fenyegetés” megfékezését célozza a kínai személyekkel és a komplexumhoz tartozó vállalatokkal folytatott tranzakciók (11) kriminalizálása révén. Ez azt követően történt, hogy a Kereskedelmi Minisztérium Ipari és Biztonsági Hivatala 2021. április 8-án bejelentette, hogy a kínai szuperszámítógépes cégeket felveszi azon szervezetek listájára, amelyek „az Egyesült Államok nemzetbiztonsági vagy külpolitikai érdekeivel ellentétes tevékenységet folytatnak”.
A Fehér Ház „Amerika ellátási hálózatai” című jelentése „a félvezetőgyártás és a fejlett csomagolás; a nagykapacitású, például az elektromos járművekhez használt akkumulátorok; a kritikus ásványi anyagok, valamint a gyógyszerek és a fejlett gyógyszeripari összetevők (API-k)”
[xii]
sebezhetőségét vizsgálja. Megemlíti „az Amerika gazdasági és nemzeti biztonságát megalapozó hat kritikus ipari ágazatot: a védelmi ipari bázist, a közegészségügyet és a biológiai felkészültséget, az információs és kommunikációs technológiát, az energiaágazatot, a közlekedést, valamint a mezőgazdasági alapanyagok és az élelmiszerek előállításához szükséges ellátási hálózatokat”.
2021. június 8-án a Szenátus elfogadta az „Amerikai innovációs és versenytörvényt”, egy kétpárti kezdeményezést, amely öt év alatt 250 milliárd dollárt különített el a csúcstechnológia állami és magánkutatásának és fejlesztésének finanszírozására. A tőke és az állam logikája közötti eltérés azokat a körülményeket idézi, amelyek a 19. század végén megszakították az első kapitalista globalizációt.
(1) Xi Jinping: Pulling together through adversity and toward a shared future for all [Összefogás a balsorson és a mindenki számára közös jövő felé], Kínai Külügyminisztérium, 2021. április 20., www.fmprc.gov.cn
(2) Hudson Lockett és Thomas Hale: Global investors place Rmb1tn bet on China breakthrough [A globális befektetők egybillió jüanos fogadást tesznek Kína áttörésére], Financial Times, London. 2020. december 14.
(3) Ben van der Merwe: How low-tax jurisdictions hide the vulnerability of Emerging Economies [Ahogyan az alacsony adózású joghatóságok elrejtik a feltörekvő gazdaságok sebezhetőségét], Investment Monitor, 2021. július 13.
(4) Nicholas R. Lardy és Tianlei Huang: China’s Financial Opening Accelerates [A kínai pénzügyi nyitás felgyorsul], PIIE Policy Brief 20/17, Washington D.C., 2020. december.
(5) Herbert Feis: Europe: The World’s Banker, 1870–1914 [Európa: A világ bankára, 1870–1914]. Augustus M. Kelley Publishers, Clifton (New Jersey), 1930.
(6) Lance E. Davis és Robert J. Cull: International Capital Markets and American Economic Growth (1820–1914) [A nemzetközi tőkepiacok és az amerikai gazdasági növekedés (1820–1914)], New York, Cambridge University Press, 1994.
(7) Herbert Feis, op.cit.
(8) Philip S. Golub: Comment l’État chinois a su exploiter la mondialisation [A kínai állam képes volt kihasználni a globalizációt], Le Monde diplomatique, 2017. december.
(9) Margaret Pearson: Governing the Chinese Economy: Regulatory Reform in the Service of the State [A kínai gazdaság irányítása: szabályozási reform az állam szolgálatában], Public Administration Review, 67 (4), Washington D. C., 2007.
(10) Idézi Heng Weili, op.cit.
(11) Executive Order Addressing the Threat from Securities Investments that Finance Certain Companies of the People’s Republic of China [Végrehajtási rendelet a Kínai Népköztársaság egyes vállalatait finanszírozó értékpapír-befektetésekből eredő veszélyek kezelésére], The White House, Washington D. C., 2021. június 3., www.whitehouse.gov
(12) Building Resilient Supply Chains Revitalizing American Manufacturing, and Fostering Broad-Based Growth [Rugalmas ellátási láncok kiépítése az amerikai ipar új életre keltésére és a széles körű növekedés elősegítésére], The White House, Washington D. C., 2021. június., www.whitehouse.gov
