hu | fr | en | +
Accéder au menu

Afganisztán: a többpólusú világ egyik forgószínpada

JPEG - 31 kio

Az USA távozásával változóban vannak a szomszédos országok közötti kapcsolatok: a terrorizmustól való félelem egyesít, új szövetségek alakulnak, a régiek viszont csak vergődnek. A következmények messze túlmutatnak Közép-Ázsián.

Amióta augusztus végén kivonultak az utolsó amerikai csapatok, és újra megalakult az Afganisztáni Iszlám Állam, tovább súlyosbodott a humanitárius válság a 40 éves konfliktusban már kimerült nép számára. A tálibok győzelme egyúttal rávilágított a regionális ISIS-szervezet, a Khorászán tartományban erős Iszlám Állam (IS-KP) jelentette fenyegetésre.

Nem meglepő, hogy a nagyhatalmak manővereznek és alkalmazkodni próbálnak a régió instabil geopolitikai helyzetéhez. Míg a 19. és a 20. század elején a Nagy-Britannia és Oroszország közötti „Nagy Játszma” a Kínai Birodalom hanyatlásának idején játszódott le, addig Kína ma példátlanul erős, bár nincs egyeduralkodói helyzetben. 

Ellentétben számos országgal, amely idővel kapcsolatot létesített a tálibok képviselőivel, a tálibok visszatérése nehéz helyzetbe hozta Indiát, hiszen Indiának csak Hamid Karzai (2004–2014) és Asraf Gáni (2014–2021) elnökök kormányával volt kapcsolata. Az indiai–afgán kapcsolatoknak hosszú, évezredes történelme van, amelyről nem szabad elfelejtkezni, még akkor sem, ha a hindu nacionalisták ma is dühödten emlékeznek meg azokról az időszakokról, amikor India muszlim uralom alatt állt. A mai kapcsolatok alapját az India és Afganisztán által 1950-ben aláírt barátsági szerződés adja, amelyet 2011-ben egy stratégiai partnerségi megállapodás keretében meghosszabbítottak, s amely politikai párbeszédet, gazdasági, kulturális és tudományos együttműködést, valamint terrorizmus elleni küzdelmet foglal magában. Jelenleg több mint 10 000 afgán diák tanul ösztöndíjjal indiai egyetemeken, és mintegy 130 afgán kadét tanul indiai katonai akadémiákon. India logisztikai felszereléseket, 2018-tól pedig harci helikoptereket szállított Kabulnak. De nem küldött csapatokat, csak félkatonai erőket a nagykövetség, a konzulátusok és néhány nagyobb infrastrukturális projekt védelmére.

India gondjai

2004 óta India közel 3 milliárd dollárt fektetett be Afganisztánban többszáz fejlesztési projektbe. Ezek némelyike helyi, mások nagy horderejű és szimbolikus jelentőségűek, mint például a 2015-ben megnyitott parlament épülete, vagy 2016-ban a Salma vízerőmű (később átkeresztelték Afgán–Indiai Barátság Erőműre). Pakisztán közúti forgalmi blokád alá vonta az India és Afganisztán közötti kereskedelmi utakat, ezért India megnyitott egy tengeri útvonalat az iráni Chabahar kikötőjén keresztül, amely 2017-ben kezdte meg működését, később pedig egy szárazföldi kerülőútvonalat, amely csatlakozik ahhoz a nagy körgyűrűhöz, amely a legfontosabb afgán városokat – Kandahárt és Kabult nyugaton, Herátot és Kunduzt északon – köti össze, és mindezek Közép-Ázsia felé kínálnak összekötőutakat.

JPEG - 790.7 kio

Ez lehetővé tette Indiának, hogy borsot törjön pakisztáni szomszédja orra alá. Egyúttal pedig növelte Afganisztán mozgásterét Pakisztánnal szemben, amellyel a kapcsolatok, bármennyire is szorosak, egyre inkább elmérgesedtek. Hamdullah Mohib, Afganisztán nemzetbiztonsági tanácsadója utolsó nyilatkozatában, mielőtt kormánya a tálibok kezére került volna, a következőket mondta: „Szomszédunk [Pakisztán], amelynek gonosz céljai nyilvánvalóak az afgánok és a világ számára, egy hatalmi csoportot használ arra, hogy ismét meggyengítse Afganisztánt” (1) . Iszlámábádban rosszul fogadták ezt a kijelentést. Újdelhi úgy látja, hogy a tálibok visszatérése jó hír Pakisztán számára, de nagyon rossz hír Indiának, és nem csak azért, mert a stratégiai fontosságú régióban csökkent a befolyása. Nagy félelme, hogy a Lashkar-e-Taiba és a Dzsais-e-Mohammed, a tálibokkal régóta kapcsolatban álló pakisztáni dzsihadista csoportok újra aktivizálódnak, és Kasmírt veszik célba.

India ennek ellenére végül is úgy döntött, 2021 júniusában, amikor a tálibok előretörése nyilvánvalóvá vált, hogy felveszi a kapcsolatot a tálibokkal. India Dohában keresett erre lehetőséget, és szeptember 1-jén ott tartották meg az első hivatalos találkozót. Szeptember 7-én az indiai nagykövet kapcsolatba lépett Sher Mohammad Abbas Stanikzai-val, aki segített közvetíteni a tálibok és az USA közötti 2020. februári megállapodást, és aki az új ideiglenes kormányban külügyminiszter-helyettes lett.

Stanikzai már a találkozó előtt is hangsúlyozta: „Indiával folytatni akarjuk múltbéli kulturális, gazdasági és kereskedelmi kapcsolatainkat”. (2) Ezt a kívánságot a tálib miniszterelnök-helyettes, Abdul Szalam Hanafi és a Pakisztán, Afganisztán és Irán térségéért felelős indiai külügyi tisztviselő kétoldalú találkozóján, a 2021. október 20-án Moszkvában tartott nemzetközi konferencián is megerősítette.

Bár India a humanitárius segítségnyújtás megszervezésének szükségességével indokolta ezeket a megbeszéléseket, a fő gondja Kasmír jövője. A tálibok megígérték, hogy hűen elveikhez, nem avatkoznak bele más országok belügyeibe, és nem csatlakoznak egy India-ellenes dzsihádhoz Kasmírban. Azokat a vádakat, amelyek szerint a nagyhatalmú Haqqani-hálózat – egy többezer fős fegyveres iszlamista csoport – lenne felelős az indiai érdekeltségek elleni támadásokért Afganisztánban, és hogy a tálibok együttműködnek a Lashkar- és a Dzsais-csoporttal, propagandának minősítették és egyértelműen elutasították. (3) A BBC hindi nyelvű szolgálata szerint azonban más tálibok azt állítják, hogy az emirátus „fel fogja emelni a hangját Kasmírban a muszlimokért”, bár állításuk szerint nem vesznek majd részt fegyveres akciókban. Ezzel kapcsolatban legalábbis kétértelműség van a mozgalmon belül. Annál is inkább mert Pakisztán – amely a tálibok hatalomra jutását alapvetően elégedetten fogadta – árnyéka mindig ott lebeg Afganisztán felett.

Pakisztán Benazir Bhutto elnöksége alatt (1988–90 és 1993–96) a tálibok támogatója volt, inkább geopolitikai, mint ideológiai okokból, mert azt remélte, hogy ez stabilizálhatja Afganisztánt, biztosíthatja Pakisztán és közben ellensúlyozhatja India befolyását, és biztonságos útvonalat nyithat Közép-Ázsiába. 1997-ben Pakisztán Szaúd-Arábiával és az Egyesült Arab Emírségekkel együtt egyike volt annak a három országnak, amely elismerte a tálib kormányt. Miután a rezsim 2001 októberében megbukott, Pakisztán befogadta a tálib vezetőket, a harcosoknak pedig hátországot biztosított az afgán határ mentén fekvő törzsi területeken. A közelmúltban fontos szerepet játszott a tálibok és az Egyesült Államok közötti dohai párbeszéd kialakításában, miután viszonya megromlott mind a kabuli Gáni-kormánnyal, mind az indiai Narendra Modi-kormánnyal, amikor az 2019-ben megfosztotta autonómiájától Dzsammu és Kasmír államot.

Pakisztán jelenlegi miniszterelnöke, Imrán Hán azonban kénytelen volt árnyalt álláspontot képviselni: nehéz gazdasági helyzetet menedzsel, és tárgyalásokat folytat egy IMF-hitelről, miközben országa még mindig szerepel a Pénzügyi Akció Munkacsoport (a G7 pénzmosás elleni akciócsoportja) szürke listáján, ami azt jelenti, hogy fokozott ellenőrzés alatt áll a terrorizmus lehetséges finanszírozása miatt. Imrán Hán csatlakozott tehát a nemzetközi közösséghez, és felszólította a tálibokat, hogy lépjenek egy „befogadó” kormányzás irányába, tartsák tiszteletben az emberi jogokat, különösen a nők jogait, és akadályozzák meg, hogy az ország ismét a nemzetközi terrorizmus menedékévé váljon. Ugyanakkor felszólította a nyugati országokat, hogy ne szigeteljék el a rezsimet, adjanak neki időt a nyitottságra vonatkozó ígéreteinek betartására, szabadítsák fel az Afgán Központi Bank Egyesült Államokban és Európában zárolt pénzeszközeit, valamint a Gáni-kormány által kialkudott, több mint 10 milliárd dolláros hiteleket, amelyeket a Világbank és az IMF függesztett fel.

E retorika mögött két fő aggodalom húzódik meg: először is, hogy az afganisztáni helyzet újabb menekülthullámot eredményezhet (Pakisztán hárommillió menekültet fogadott be az 1990-es években, most azonban a határt lezárta); másodszor pedig – ami még fontosabb –, hogy az afgán táliboknak kell megfékezniük a Tehreek-e-Taliban Pakistan (TTP) szervezetben működő (pástu) testvéreiket. Ez a csoport 2020-ban újraindította a pakisztáni hadsereg és a síita kisebbségek elleni támadásait, ami annak a jele, hogy kiheverték az öt évvel korábbi kemény pakisztáni fellépést. A béke előmozdítása érdekében az afgán tálibok közvetítő szerepet játszanak a TTP és Imrán Hán képviselői között, és egy esetleges fegyverszünetre vagy akár kiegyezésre törekszenek (ezt a lehetőséget azonban Pakisztánban széles körben bírálják). (4)

Pakisztán is komolyan veszi az IS-KP jelentette fenyegetést, mivel többször is halálos áldozatokkal járó támadások történtek, amelyeket az új afgán kormány próbál lekicsinyelni. A pakisztáni titkosszolgálat vezetője szeptember 5-én, két nappal a tálib kormány megalakulása előtt Kabulba látogatott, ami a két fél közötti szilárd kapcsolatok jele. Ezt egyébként az is bizonyítja, hogy az Iszlámábádhoz közel álló Haqqani-hálózatnak komoly súlya van az új tálib kormányban. Bár egyes tálib vezetők szeretnék, ha Pakisztán lazítana az országra nehezedő szorításon, Afganisztán mozgástere egyelőre korlátozott marad.

Még mindig Af–Pak játékos

Az Af-Pak – az Obama-kormányzat által a 2010-es évek elején kialakított kifejezést, amely azt jelezte, hogy Afganisztánt és Pakisztánt egyetlen stratégiai színtérnek tekintik – még mindig működik, és Pakisztánnak sikerült olyan szereplőnek maradnia, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni, még az USA számára sem, (5) még akkor sem, ha Washingtonnak most az indiai–csendes-óceáni térség felé orientálódása következtében India szerepe felértékelődik, és ez bizonytalanná teszi az amerikai–pakisztáni kapcsolatok alakulását.

Az Afganisztán körüli főbb szereplők céljai megegyeznek, amikor az új rendszerrel szembeni elvárásokról van szó, de a már hosszú ideje tartó nemzetközi közvetítés kudarcot vallott: sem a 2011-ben elindított, később Ázsia Szívének átnevezett isztambuli folyamat, sem a tálib delegációk részvételével Moszkvában rendezett konferenciák nem tudták megteremteni azt az afgánok közötti párbeszédet, amelyre a tálibok a dohai megállapodásban kötelezték el magukat.

Bár minden ország „befogadó” kormányzásra és az emberi jogok tiszteletben tartására szólított fel, a retorika mögött továbbra is a biztonsági megfontolások élveznek elsőbbséget. A szomszédos országok mind a saját nemzeti körülményeik miatt félnek a terrorizmus újbóli terjedésétől. Így Oroszország és az Észak-Afganisztánnal határos országok számára elsődlegesen fontos, hogy az IS-KP ne terjedjen át a Közép-Ázsiában már létező mozgalmakra, köztük az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalomra. Kína számára az afganisztáni Badahsán tartományban működő ujgur szeparatista csoport, a Turkesztáni Iszlám Párt szétzúzása a legfontosabb. Irán számára a leglényegesebb az IS-KP és a szunnita Dzsundallah radikálisok jelentette fenyegetés csökkentése a Pakisztánnal és Afganisztánnal határos Szisztán és Beludzsisztán tartományban; míg Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek és az USA számára az ISIS fenyegetésének megállítása a cél.

A biztonságra való törekvés során, amely magában foglalja az ópiumkereskedelem elleni küzdelmet és az Afganisztán gazdag ásványkincseihez (köztük a rendkívül fontos lítiumhoz) való jövőbeli hozzáférést is, különböző struktúrák alakulnak ki, amint azt az októberben tartott számos találkozó is mutatja. Október 20-án Oroszország konferenciát szervezett a tálibokkal, amelyen kínai, pakisztáni, iráni, kazah, kirgiz, türkmén és üzbég küldöttek vettek részt. (6) Az USA visszautasította a meghívást, de India részt vett a konferencián, és kötelezettséget vállalt humanitárius segély nyújtására. Irán azonban kizárta Indiát az „Afganisztán szomszédainak” (Irán, Kína, Pakisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán és Oroszország) október 27-i találkozójáról. (7)

A hónap elején India miniszterelnöke, Narendra Modi a G20-ak Afganisztánnal foglalkozó találkozójának platformját használta fel arra, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának augusztus 30-án (India elnöksége alatt) elfogadott 2593. számú határozata alapján „egységes nemzetközi választ” kérjen a tálibok által jelentett kihívásra. Ez a határozat a szokásos témákat tartalmazza (a terrorizmus elutasítása, „befogadó” kormányzás, az emberi jogok tiszteletben tartása stb.), de India szereti hangsúlyozni a terrorista fenyegetést, mivel szerinte Pakisztán is fenyegetést jelent.

Kína befektetőként lép fel?

A diplomáciai nyelvezet mögött egyetértés van abban, hogy ha eljön az ideje, Kína van a legjobb helyzetben ahhoz, hogy befektessen Afganisztánban, amelyet Közép-Ázsián és a kínai–pakisztáni gazdasági folyosón keresztül be akar kapcsolni a Selyemút-projektjébe. Kína rendelkezik a szükséges pénzeszközökkel és szemet vetett Afganisztán ásványkincseire is. A tálibok már Kabul elfoglalása előtt is igyekeztek biztosítani Kínát arról, hogy nem avatkoznak bele a belügyeibe (ami utalás a hszincsiangi ujgurokra). Wang Yi, Kína külügyminisztere július végén fogadta Abdul Gáni Baradar mollát, a tálibok társalapítóját, majd politikai irodájuk vezetőjét. A kapcsolatok októberben Dohában folytatódtak, miután Baradar miniszterelnök-helyettes lett.

Kínán túl, amellyel a 2020-as súlyos határincidensek óta feszült a viszonya, India két kulcsfontosságú partnerével, Oroszországgal és Iránnal is átértékeli viszonyát. A Moszkvával való szoros kapcsolata, amelyet az 1971-es Barátsági és Együttműködési Szerződés hozott létre, túlélte a Szovjetunió bukását. Vlagyimir Putyin Oroszországa szoros diplomáciai és katonai kapcsolatokat tart fenn Indiával, és továbbra is létfontosságú fegyverszállító; bár a 2016–2020-as időszakban csökkent a teljes fegyvervásárlásban való részesedése, még mindig 49%-ot tett ki. Ugyanakkor India közelebb került az USA-hoz, Oroszország pedig Pakisztánhoz. Tévedés lenne azonban, ha India és Oroszország stratégiai partnerségét halottnak tekintenénk: (8) már bejelentették az első kétoldalú 2+2 párbeszédet (amely a védelmi és a külpolitikára terjed ki), és Putyint december elején várják Újdelhiben.

Ami Iránt illeti, a projektre vonatkozó amerikai szankciók feloldása után, újraindult a chabahari kikötő fejlesztése, amelyet India társfinanszírozott, és amely fontos Afganisztán számára. A Trump-kormányzat nyomására azonban India jelentősen csökkentette iráni olaj- és gázimportját. Irán a tálibok iszlám nacionalizmusát a kisebbik rossznak tekinti, amennyiben az ellensúlyként szolgál az IS-KP internacionalista dzsihádjával szemben. A látszat kedvéért követeli a síita hazara kisebbség jogainak tiszteletben tartását, de szemet huny az őket ért visszaélések felett.

Összességében a helyzet változékonysága nem zárja ki a strukturális változásokat: 2021 márciusában Kína és Irán 25 évre szóló együttműködési szerződést, gyakorlatilag stratégiai partnerséget írt alá, megnyitva az országot Hszi Csin-ping Selyemút-projektje előtt. Ez nem akadályozta meg Ebrahim Raiszi iráni elnököt, aki néhány nappal Kabul eleste előtt lépett hivatalba, abban, hogy elmondja Subrahmanyam Jaishankar indiai külügyminiszternek: szeretné, ha a két ország közötti kapcsolatok fejlődnének és szerepet játszanának Afganisztán stabilizálásában. Nehéz azonban megtudni, hogy ez túlmutat-e a diplomáciai nyilatkozatokon.

Most, hogy az USA kivonult Afganisztánból, nem zárható ki, hogy a fő regionális szereplők közötti erőviszonyok India kárára fognak alakulni. Igaz, a Négyes (az Egyesült Államok, Japán, India és Ausztrália indiai–csendes-óceáni szövetsége) egyre erősebbé válik, miután szeptember 24-én Washingtonban csúcstalálkozót tartottak és közös nyilatkozatot tettek közzé az Afganisztánnal kapcsolatos közös álláspontjukról.

De egy másik négyesfogat is születőben van, Kína, Oroszország, Irán és Pakisztán között. Ezen országokat összeköti az Amerika-ellenesség is (amely Pakisztán esetében kétértelműbb), az az elvárás, hogy a nyugati országok, az IMF és a Világbank fizesse ki az új afgán rezsimnek járó pénzeket; hogy ellenzik amerikai támaszpontok létesítését a térségben az IS-KP elleni harc céljából; és az is, hogy – különösen Moszkvában – mélyen aggódnak az ISIS és a vele esetleg egyesülő közép-ázsiai iszlamista mozgalmak jelentette fenyegetés miatt.

Éleződő kettősség

A Sanghaji Együttműködési Szervezet szeptember 17-i csúcstalálkozójának alkalmával (amelyen India is részt vett) kiadott közös nyilatkozatban hangsúlyozták „annak fontosságát, hogy bevonják azokat az államokat (azaz a NATO-országokat), amelyek elsődlegesen felelősek Afganisztán konfliktus utáni társadalmi-gazdasági újjáépítéséért, és amelyeknek sürgősen gazdasági, megélhetési és humanitárius segítséget kell nyújtaniuk Afganisztánnak.” Kiemelték továbbá, hogy különösen a terrorizmus és a kábítószer-kereskedelem térnyerése ellen össze kell hangolni az erőfeszítéseket. (9)

A helyzet még bonyolultabbá vált október közepén, amikor hivatalosan bejelentették egy újabb négyes, az Egyesült Államokból, Indiából, Izraelből és az Egyesült Arab Emírségekből álló négyes hivatalos megalakítását. Ez egy gazdasági fórum, amely Subrahmanyam Jaishankar indiai külügyminiszter szerint a tengeri biztonsággal és „globális kérdésekkel” is foglalkozik majd. Másnap a The Hindu című tekintélyes indiai napilap vezércikke figyelmeztetett: „Indiának óvatosnak kell lennie, nehogy belekeveredjen a nyugat-ázsiai konfliktusokba, amelyek a növekvő regionális rivalizálás közepette kiéleződhetnek, [...] az ellentét e kialakulóban lévő blokk és Irán között továbbra is olyan intenzív, mint korábban volt. India, amely az indiai–csendes-óceáni térségben az Egyesült Államok szövetségesének tekinti magát, az afganisztáni amerikai kivonulás után egyre nagyobb bizonytalansággal néz szembe az ázsiai kontinensen. És szorosan együtt kell majd működnie olyan országokkal, mint Irán, hogy megbirkózzon az Amerika utáni Afganisztánból eredő kihívásokkal.” (10)

Az USA és Kína, valamint az USA és Oroszország közötti feszültségek növekedésével a geopolitikai erőviszonyok a kínai–orosz Eurázsia és az USA vezetése alatt álló indiai–csendes-óceáni térség közötti növekvő polarizálódást mutatja. Washingtonban a republikánusok valódi szövetségre szólítanak fel Indiával, az egyetlen olyan partnerrel, amely szorosan szemmel tudja tartani Kína déli szárnyát. (11) Peking erre így reagált: „Ha India az Egyesült Államokkal szövetkezik, nagy valószínűséggel úgy járhat, mint most Franciaország” (12) , utalva ezzel az AUKUS (Ausztrália, Egyesült Királyság, Egyesült Államok) háromoldalú biztonsági paktum ellentmondásos bejelentésére, amelyben Franciaország hoppon maradt. India egyelőre kényelmetlenül érzi magát az új paktummal kapcsolatban, és nem akar hivatalosan állást foglalni olyan országok között, amelyek partnerei.

Az amerikai–indiai „partnerség” folytatása

Az AUKUS által felvetett kérdéseken túlmenően a Biden-kormányzat néhány vitás kérdés – kereskedelem, orosz fegyverek – ellenére ápolja a kapcsolatait Indiával: fokozza a magas szintű találkozók számát Washingtonban és Újdelhiben, miközben ragaszkodik a „partnerség” fogalmához, amint azt a Biden és Modi szeptemberi találkozóját követő hosszú közös nyilatkozat is jelzi. (13)

Az összetett helyzettel szembesülve Narendra Modi messze nem volt passzív. Az Egyesült Államokkal való kapcsolatai mellett India folyamatos kapcsolatban áll Oroszországgal és ápol más közép-ázsiai kapcsolatokat is. Subrahmanyam Jaishankar szeptemberben a Sanghaji Együttműködési Szervezet csúcstalálkozóján Tádzsikisztánban – ahol India katonai létesítményekkel rendelkezik –, valamint a kazahsztáni Interakciós és Bizalomépítő Intézkedések Konferenciáján (CICA) fokozta a kétoldalú kapcsolatok építését. Így párbeszédet tudott folytatni közép-ázsiai, valamint kínai és iráni kollégáival. India első stratégiai csúcstalálkozójára Kirgizisztánnal októberben került sor Újdelhiben.

Végül november 10-én Újdelhiben megtartották az Afganisztánról szóló harmadik „regionális biztonsági párbeszédet” Oroszország, Irán és az öt közép-ázsiai köztársaság nemzetbiztonsági tanácsadóinak (vagy azok megfelelőinek) részvételével. Pakisztán visszautasította a meghívást, Kína pedig időpontütközésre hivatkozott. Kína azonban másnap részt vett a „trojka plusz” (Oroszország, USA, Kína és Pakisztán, ennek India nem tagja) találkozóján Iszlámábádban, amely szintén Afganisztánról szólt. Amir Khan Muttaqi molla, az afgán külügyminiszter, aki történetesen három napig tartózkodott a pakisztáni fővárosban, több kétoldalú megbeszélést is tudott tartani.

Végső soron a tálibok uralta Afganisztán feltárja és felnagyítja a világrend ellentmondásait. Mindenki (különböző őszinteséggel) egy „befogadó” kormányt támogat, amely garantálná a belső stabilitást, és ezt a lehetőséget a tálibok jelenleg elutasítják. Hasonlóképpen, mindenki aggódik a terrorizmus feléledése miatt. A posztamerikai Afganisztán nem jelenti azt, hogy a világ is posztamerikai lett. A nemzeti érdekek, a regionális feszültségek és a nagyhatalmak – elsősorban az Egyesült Államok, Kína és Oroszország – ambícióinak kölcsönhatása azonban megerősíti, hogy a multilateralizmus átadja helyét a versengő multipolaritásnak, mind az Afganisztáni Iszlám Állammal szemben, mind az indiai–csendes-óceáni térségben.

A tálibok győzelme felborította a diplomáciai játszmákat Ázsiában. Rövid történelem Nagy Sándor óta

A jelenlegi zűrzavaros időszak nem szabad, hogy elfelejttesse velünk a hosszú indiai–afgán történelmet, amelynek egyik alapító szereplője Nagy Sándor volt, aki az i. e. 4. században egészen az Indusig haladt előre. Egy évszázaddal később a mai Afganisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán államok helyén elterülő Baktriában a Gangesz-síkságtól Afganisztánig terjedő Maurja Birodalom befolyása alatt kifinomult, görög-buddhista kultúra virágzott. A tálibok ezt a történelmet próbálták szimbolikusan eltörölni amikor 2001 márciusában lerombolták a Bamian Buddhákat.

Az indiai, görög és perzsa civilizációk kereszteződésében fekvő Afganisztán a 7. században nyílt meg az iszlám előtt. Gazni Mahmud (971–1030) alatt pusztító hadjáratok indultak India irányába, ahol a 13. századtól szultánságok jöttek létre. A mai hindu nacionalisták ezt tekintik a muszlim térhódítás kezdetének országukban, amely 1526-ban érte el csúcspontját, amikor Babur, a Timurid-dinasztia egy kabuli ágának leszármazottja, megalapította a fényűző Mogul Birodalmat.

Végül a British Raj, Brit India terjeszkedése Afganisztánban egy olyan erős irredentizmusba ütközött, amely a három „angol-afgán háború” (1839–1842; 1878–1880; 1919) végén a „birodalmak sírjává” vált, és 1919-ben elnyerte teljes függetlenségét.

1950-ben Indiai is függetlenné vált, és barátsági szerződést írt alá Afganisztánnal. A reformpárti Zahir sah királlyal jó volt a kapcsolat, de őt 1973-ban puccsal megdöntötték. Az indiai kormány 1979-ben elfogadta a szovjet beavatkozást a kabuli kommunista rezsim megmentése érdekében, ám tíz évvel később, a Vörös Hadsereg távozása után megpróbált újra aktív szerepet kapni, de azokat támogatta, akikből később Maszud parancsnoksága alatt az Északi Szövetség alakult. A tálibok 1996-os hatalomátvétele így ismét háttérbe szorította Indiát, Pakisztán javára. Csak a 2001-es amerikai beavatkozás és az Indiában tanult Hamid Karzai érkezése után éledt újjá a két ország közötti együttműködés és a fejlesztési programok. A tálibok 2021. augusztusi visszatérése ismét nehéz helyzetbe hozza Indiát...

Jean-Luc Racine

A szerző, Jean-Luc Racine a párizsi Nemzeti Tudományos Kutatóközpont (CNRS) nyugalmazott kutatási igazgatója és az Ázsia Központ vezető munkatársa.
Kleinheincz Ferenc

(1Qureshi Strongly Reacts to Afghan NSA Mohib’s Remarks [Qureshi határozottan reagál az afgán Mohib nemzetbiztonsági tanácsadó megjegyzéseire], TOLOnews, Kabul, 2021. június 6.

(2Want to continue our political, trade ties with India: Taliban leader Stanekzai [Stanekzai tálib vezető: folytatni akarjuk politikai és kereskedelmi kapcsolatainkat Indiával], Hindustan Times, New Delhi, 2021. aug. 29.

(3Haqqani Network Scion Anas Haqqani says Taliban Won’t „Interfere” in Kashmir, Clarifies Pakistan Connection [Anas Haqqani, a Haqqani-hálózat vezetője szerint a tálibok nem fognak „beavatkozni” Kasmírban, s ez tisztázza a pakisztáni kapcsolatokat], CCN-News18, New Delhi, 2021. szept. 1., www.news18.com/

(4L. Ismail Khan: Govt reaches understanding with TTP for temporary truce [A kormány megállapodást kötött a TTP-vel az ideiglenes tűzszünetről], Dawn, Karachi, 2021. november 5.

(5L. Daniel S Markey: No Exit from Pakistan: America’s Tortured Relationship with Islamabad [Nincs kiút Pakisztánból: Amerika Iszlámábáddal való gyötrelmes kapcsolata], Cambridge University Press, 2013; Zahid Hussain: No-Win War: the Paradox of US-Pakistan Relations in Afghanistan’s Shadow [Győzelem nélküli háború: az amerikai-pakisztáni kapcsolatok paradoxona Afganisztán árnyékában], Oxford University Press, 2021.

(6Az Afganisztánról szóló moszkvai konzultációk résztvevőinek közös nyilatkozata, Moszkva, 2021. október 20. Oroszország Külügyminisztériuma.

(7Az Afganisztánnal szomszédos országok és Oroszország külügyminiszterei találkozójának közös miniszteri nyilatkozata, 2021. október 27., Irán Külügyminisztériuma, Teherán.

(8Why Russia is no longer a strategic ally for India in a new bipolar world led by US and China [Miért nem stratégiai szövetségese Oroszország többé Indiának az USA és Kína által vezetett új kétpólusú világban?], ThePrint, New Delhi, 2021. április 9.

(9Közös nyilatkozat Oroszország, Kína, Pakisztán és Irán találkozójának eredményeiről a dusanbei SCO (Sanghaji Együttműködési Szervezet) és CSTO (Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete) csúcstalálkozók margóján, Kínai Külügyminisztérium, 2021. szeptember 17.

(10The other Quad: On virtual meet of Foreign Ministers of India, US, Israel and UAE [A másik négyes: India, az Egyesült Államok, Izrael és az Egyesült Arab Emírségek külügyminisztereinek virtuális találkozójáról], The Hindu, Chennai, 2021.október 20.

(11Nikki Haley és Mike Waltz: It’s time to formalize an alliance with India [Itt az ideje, hogy hivatalosan is szövetséget kössünk Indiával], Foreign Policy, Washington DC, 2021.október 25.

(12Qiang Feng: Alliance with US will crush India’s great power fantasies [Az USA-val kötött szövetség szétzúzza India nagyhatalmi fantáziáit], Global Times, Peking, 2021. november 1.

(13Az amerikai–indiai vezetők közös nyilatkozata: Partnerség a globális javakért, Fehér Ház, Washington DC, 2021. szeptember 24. www.whitehouse.gov/

Megosztás