hu | fr | en | +
Accéder au menu

Miért veszít a baloldal: Nagyon szeretnénk, de már nem megy...

JPEG - 81.3 kio

A kudarc nem csak Franciaországra jellemző. És a baloldal győzelme Chilében nem oldja fel a problémát. Az elmúlt húsz évben a kapitalizmus válságról válságra bukdácsol, emberek tömegei követelték, hogy a vezetőik „menjenek a fenébe”, de mindez nem ingatta meg a fennálló neoliberális rendet.

És a szélsőjobboldal az, amely erősödik. A kormányzó baloldal hibái és önmegtagadásai, különösen Európában, magyarázatul szolgálnak ahhoz, hogy miért nem profitáltak az általános elégedetlenségből. A kudarcsorozaton túl vajon milyen kilátásai vannak a baloldalnak a társadalom átalakítására, ha szinte mindenütt és teljesen elszakadtak a munkásosztálytól?

Csak a szélsőjobboldaltól való közös félelem köti össze őket

Három hónap múlva elnökválasztás lesz Franciaországban, és általában úgy gondolják, hogy a baloldal ismét veszíteni fog. Annál is inkább, mert ha mondjuk összefognának a választás idejére – bár ez nem valószínű – a „baloldali család” különböző irányzatai között akkor sincs már sok közös pont. Hogyan is kormányozhatnának együtt, amikor olyan alapvető kérdésekben sem értenek egyet mint az adózás, a nyugdíjkorhatár, az Európai Unió, az atomerőművek fejlesztése vagy beszüntetése, a védelmi politika, a kapcsolatok Washingtonnal, Moszkvával és Pekinggel... Kizárólag a szélsőjobboldaltól való közös félelem köti össze őket. Az elmúlt négy évtizedben azonban a szélsőjobboldal folyamatosan erősödött, pedig ez idő alatt a „baloldal” húsz éven át volt hatalmon (1981-1986, 1988-1993, 1997-2002, 2012-2017). Ez azt jelenti, hogy a szélsőjobb ellen bevetett stratégia egyértelműen megbukott.

A tájkép Franciaországon kívül máshol sem szebb. „Semmi értelme, hogy ezen morfondírozzunk, hogy vájkáljunk a sebben. Le lettünk győzve, a hullámok átcsaptak a fejünk felett! A baloldal egy sor országban leépült” - ismerte el Jean-Luc Mélenchon (1) , aki most úgy tűnik, a baloldal legerősebb jelöltje, de négy jobboldali és szélsőjobboldali jelölt mögött áll. 2002-ben az akkori EU tizenöt kormánya közül tizenháromban szociáldemokraták voltak a kormány élén, húsz évvel később azonban a huszonhétből már csak hét országban állnak a kormányrúdnál (Németország, Finnország, Svédország, Dánia, Spanyolország, Portugália és Málta). Az összeomlás nem független a Jean-Pierre Chevènement által megállapított kegyetlen ellentmondástól: „A neoliberális globalizációt, az áruk, a szolgáltatások, a tőke és az emberek szabad mozgását nem a baloldal kérdőjelezi meg, amely alapvetően beállt a szociálliberalizmus mögé, hanem az úgynevezett „populista” jobboldal”. (2)

Egy ilyen helyzet kedvezhetett volna a „baloldal baloldalának”. A tájkép azonban ezen az oldalon sem naposabb. Görögországban a Sziriza az ország hitelezőinek utasítására megszorításokat vezetett be a gazdasági- és pénzügypolitikában, pedig eredetileg elkötelezte magát, hogy szembeszáll a megszorításokkal, majd beletörődött és elvesztette a hatalmát; de meggyengült a spanyolországi Podemos és a németországi Die Linke is; a francia kommunisták már nem tudtak képviselőt küldeni az Európai Parlamentbe. És ez még nem minden. Jeremy Corbyn, aki a brit Munkáspárt élén próbált kitörni a Tony Blair által kijelölt kerékvágásból, ma már független képviselő, míg Bernie Sanders – aki szintén azt remélte, hogy képes lesz megújítani a neoliberális globalizációt levezénylő pártját – elnökválasztási kampánya kevesebb mint egy hét alatt omlott össze. A baloldal csak Latin-Amerikában reménykedhet.

A társadalom átalakításának sikere azon múlt, hogy azt támogatta-e a munkásosztály erős mozgalma, egy erős népi mozgalom. Ma már mindenki tudja, hogy egy hibás politika, vagy akár annak felismerése, hogy egy rendszer igazságtalan, nem vonja automatikusan maga után a rendszer megváltoztatásához szükséges akaratot. Amikor hiányoznak a változáshoz szükséges eszközök, akkor a lázadás vagy a düh helyébe gyakran az egyéni leleményesség, a „mentsük az irhánkat”, sőt az irigység lép, mert a szomszéd kiváltságos helyzetben van és túl sok szociális támogatást szerzett meg magának. Ez a táptalaja a konzervatívok és a szélsőjobboldal megerősödésének. Franciaországban, de máshol is, az elmúlt húsz év nagy társadalmi mozgalmainak kudarcához – ez részben az eredménytelen szakszervezeti stratégiák következménye is (a gördülő sztrájkok az SNCF-nél (MÁV) és az RATP-nél (BKK)) – nagyban hozzájárult a kormány politikája is, amely megakadályozta a hagyományos, a bénító sztrájkok szervezését, például a közlekedési minimumszolgáltatás bevezetésével. Mert a burzsoázia tanul a vereségeiből, és tudja, hogyan semmisítse meg a vereséget okozó mozgalmi technikákat. Nem habozik se megváltoztatni, se megszegni a játékszabályokat. Amikor csak kell, és amikor csak megteheti - meg is teszi. Ahogy Lucien Sève filozófus megjegyezte, „a kapitalizmus nem fog magától összeomlani, még mindig van elég ereje ahhoz, hogy mindannyiunkat a halálba vezessen, mint azok a repülőgéppilóták, akik utasaikkal együtt követnek el öngyilkosságot. Sürgősen be kell jutnunk a pilótafülkébe, és együtt, át kell vennünk az irányítást.” (3)

A baloldal gyakran belépett a pilótafülkébe. És ma épp emiatt szenved, hiszen az emberek jól emlékeznek a hatalomban töltött időszakokra és nem akarják újra kezükbe adni a gyeplőt. Tony Blair, Bill Clinton, Mitterrand, Craxi, Gonzales, Schröder, Hollande - már a nevük említése is gyakran heves elutasítást vált ki. Messzire kellene visszamenni az időben, csak fekete-fehér fényképeket nézegetni ahhoz, hogy nosztalgiát érezzünk a „baloldal” iránt: a New Deal, a népfront, „1945 szelleme” (amelynek a britek a közegészségügyi ellátást köszönhetik), vagy a franciák társadalombiztosítása, maga a „megvalósult kommunizmus”, Bernard Friot szociológus megfogalmazása szerint. Az ezt követő csalódások története, különösen az utóbbi éveké, jól ismert; itt nem szükséges részletezni. Két jelenséget azonban érdemes kiemelni. Egyrészt a baloldal nem csak egyszerűen nem alkalmazta a saját programját, hanem az ellenfele programját hajtotta végre. Másrészt, amikor nem sietett megadni magát – François Hollande elnök esetében már hivatalba lépésének első napján – akkor nem államcsíny vagy egy idegen hadsereg, hanem a pénzügyi satu szorította be az országot. Az „athéni tavaszt” – foglalta össze Jannisz Varoufakisz görög pénzügyminiszter 2015-ben – ugyanúgy eltiporták, mint a prágai tavaszt. Nem tankok, hanem a bankok.”

És az ellenség gyakran belülről jött…

És az ellenség gyakran belülről jött... Egészen a közelmúltig senki sem gondolta volna, hogy egy volt munkáspárti miniszterelnök átigazol a magánszektorba és egy vagyont keres, mint a Barclay’s Bank és a JP Morgan egyik vezetője, vagy hogy egy volt szocialista pénzügyminiszter a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezérigazgatója lesz. Sőt, ki gondolta volna, hogy három francia szocialista vagy legalábbis François Mitterrand-hoz közel álló személy lesz a pénzügyi globalizáció élharcosa, ők találják majd ki a tőke deregulációjának technikáit: Jacques Delors, az Európai Bizottság elnökeként, Henri Chavranski, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetnél (OECD) és Michel Camdessus, az IMF vezérigazgatójaként. Az Egységes Európai Okmány, a public-private partnership (rövidítve ppp), a privatizációk, beleértve a média privatizációját is, gyakran a baloldal műve volt. Amikor Lionel Jospin szocialista miniszterelnök 2002-be bejelentette, hogy indul az elnökválasztáson, még hivatkozott is arra, hogy a France Télécom és az Air France dolgozói „érdeke” indokolta az állami tulajdonban lévő vállalatok tőkéjének megnyitását a magánbefektetők számára. Hogyan lehet ilyen előzmények után politikailag mozgósítani a baloldali szavazókat?

De az sem könnyebb, amikor a kormányra került baloldal nem hajlandó eljátszani a jobboldali politika intézőjének szerepét. Alig egy évszázaddal ezelőtt Léon Blum szocialista vezető aggodalmát fejezte ki annak a parlamenti választásnak az előestéjén, amelyet a Cartel des gauches (4) készült megnyerni: „Nem vagyunk biztosak abban, hogy a mai társadalom képviselői és vezetői nem lépik-e át a törvényesség határát, ha az alapvető elveiket látják veszélyeztetve”. (5) Leon Blum egy puccstól tartott. Ma már nem kell államcsínyhez folyamodni, sőt, a törvényen kívülre sem kerülni ahhoz, hogy a kapitalista társadalom „alapvető elvei” továbbra is érvényben maradjanak, bárhogy is döntsenek az érintett népek. Alig négy nappal azután, hogy a görög baloldal megnyerte a parlamenti választásokat, az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker figyelmeztette a győzteseket: „Egy demokratikus döntés sem mehet szembe az európai szerződésekkel”. Az alapvető berendezkedés megkérdőjelezhetetlensége, az az érzés, hogy szinte minden lehetetlenné vált, mára olyan szilárdan rögzült a dokumentumokban és a kormányon lévők fejében is, hogy amikor tavaly novemberben az államháztartásért felelős miniszternek azt mondták, hogy a franciák 90%-a azt követeli, hogy töröljék el ötven alapvető termék áfáját, a következőket válaszolta: „Erről évekig kellene tárgyalnunk az Európai Bizottsággal, mert a 0%-os áfa bevezetése a jelenlegi szabályok keretein belül nem lehetséges.” (6) Szeretnénk, de már nem megy...

A tehetetlenség állandó ismételgetése lejáratta magát a politikát. A pártok elvesztették a tagságukat (2021-ben a Szocialista Pártnak 22 000 tagja van, szemben a negyven évvel korábbi közel 200 000-es tagsággal), és már senki nem gondolja, hogy motorjai lehetnének a lehetséges változásoknak, inkább olyan választási gépezeteknek látják őket, amelyekben egyesek a karrierjüket építik, és a nagyra nőtt egoval rendelkező vezetők egymással harcolnak. Sok aktivista elhatárolódik ettől a korruptnak ismert világtól, és helyette más, horizontális, befogadó és részvételi formákban működő csoportokban keresi a helyét. Példa erre az arab tavasz, az Occupy Wall Street, a Nuit Debout vagy a sárgamellényesek: mindannyian elutasították, hogy vezetőket válasszanak ki maguk közül (a személy túlzott szerepétől való félelem miatt), hogy hierarchikus szervezeteket hozzanak létre (az autoritarizmus elkerülése érdekében), hogy szövetséget kössenek pártokkal vagy szakszervezetekkel (a mozgalom kisajátításától való félelem miatt), vagy hogy bekapcsolódjanak a választási játékba (nem akartak belefolyni a svindli és a kompromisszumok világába).

A tisztaságra való törekvés néha a hatékonyság rovására megy. 2011. október 15-én, 82 ország 952 városában több millió ember vett részt az Occupy mozgalom tüntetésén – ez volt a történelem legnagyobb globális mozgósítása. Semmit sem értek el. A sárgamellényesek több tucat egymást követő szombaton rendeztek felvonulást – ez volt a leghosszabb ideig kitartó társadalmi mozgalom Franciaországban. Ők sem értek el sokat. És az arab tavasz? Tíz évvel az egyiptomi Tahrir téri tüntetések után az ország Abdel Fattah Al-Szíszi diktatúrája alatt nyög, amely még szörnyűbb, mint a 2011-ben leváltott Hoszni Mubarak elnöké volt. „A mozgalmat vezető fiatalok (...) elutasítottak mindenfajta vertikális szerveződést” - magyarázza Hicham el Alaoui az arab tavaszról. Miért? Mert a több évtizedes korrupció láttán bizalmatlanok voltak a politikával szemben, azt piszkosnak és korruptnak tartották. Meg akarták őrizni az idealizmusukat, ezért akartak tiszták maradni. (...) De nem számít mennyi ember tüntet az utcákon, ha ez az erő nem jut át a politikai rendszerbe, akkor a peremre szorulsz és marginalizálódsz.”[7] Igazából a képlet egyszerű: szervezet nélkül nincs befolyás, befolyás nélkül nincsenek eredmények.

Innen ered a lemondás, a beletörődés, az az érzés, hogy a jövő elkerülhetetlen. Ezért keresnek sokan más terepet maguknak. Ha több millió ember sem elég a világ megváltoztatásához, akkor sok aktivista a helyi lehetőségek, a konkrét kezdeményezések felé fordul, és onnét akarják felfogatni az általuk helytelenített társadalmi berendezkedést. Virágoznak tehát a területeket védő kezdeményezések, a védekező zónák (ZAD - Zones à défendre), az önigazgató közösségek, a közvetlen a termelőtől beszerzett vásárlási lehetőségek stb. A rendszeren kívül élni azonban egyenlő annak elfogadásával, hogy az ember a perifériára szorult, mivel a lényegen nem tud változtatni. „A társadalmi viszonyokat úgy nem lehet átalakítani, hogy néhányan kivonulunk - jegyzi meg Frédéric Lordon. (8) Felépíteni egy antikapitalista szigetet, nem szünteti meg a kapitalizmust: hiszen ottmaradnak mind a többiek, a „kontinensen” élő tömegek. Mindezek ellenére – teszi hozzá – ez fenntartja magát a mozgalmat. Ami felbecsülhetetlen érték. Természetesen azzal a feltétellel, hogy közben elő akarják készíteni a visszatérést a kontinensre: kiterjeszteni az összegyűlt tapasztalatokat.” De vajon ezek az új típusú mozgalmak, amelyeket gyakran a középosztályból származó, diplomás fiatalok vezetnek, fontosak-e? A megszerzett tapasztalatok érintik-e a munkásosztályt?

A baloldal eltávolodása a munkás- és más néprétegektől

A baloldal kudarcának elemzésekor nem lehet nem említeni az osztályszövetség kérdését, amely sok győzelmet és a társadalom átalakítását tette lehetővé a 20. században. Ez az osztályszövetség most darabokra hullott. Újjá lehet-e építeni? Vagy valami mást kell a helyére kitalálni? Mert a haladó középosztály és a munkásosztály egységfrontja szétesett. A két csoport a területi és az oktatási szegregáció miatt, ma már sehol sem találkozik; nem harcolnak együtt a politikai pártokban, hiszen azok mára többnyire diplomás burzsoákból és nyugdíjasokból állnak; már nem ugyanazok az ügyek vagy ugyanazok a prioritások mozgósítják őket.

Az elmúlt harminc évben a baloldal eltávolodását a munkás- és más néprétegektől egy sor tényezőnek tulajdonították: politikai (a megígért változások elárulása), gazdasági (a szolgáltatási szektor felfutása, a pénzügyek eluralkodása és a globalizáció), ideológiai (neoliberális hegemónia), szociológiai (a művelt osztályok a meritokráciára hivatkoznak), antropológiai (a számító, üzleti racionalitás feloldotta a különböző életformákat), földrajzi (belvárosok kontra külvárosok), kulturális (az új társadalmi elvárások kontra szociális helyzet). Az ilyen hagyományos magyarázatok csak akkor alkotnak egy valóban összefüggő képet a mai helyzetről, ha két ritkábban említett okot is figyelembe veszünk: egyrészt a „szovjet fenyegetés” erejét, amely mérsékletre kényszerítette a kapitalista „szabad világ” vezetőit, másrészt azt, hogy leromlott a népi osztályok és az intézményes politika viszonya.

Még Thomas Piketty, a forradalmi marxizmus eltökélt ellenlábasa is elismeri, hogy „a 20. században az egyenlőtlenségek csökkentése nagymértékben függött attól, hogy létezett egy kommunista ellenmodell. (...) Ez erős nyomást gyakorolt és fenyegetést jelentett a tőkés országok tulajdonosi elitjére, és alapvetően járult hozzá az erőviszonyok átalakításához, és ahhoz, hogy a tőkés országokban olyan adórendszer, szociális ellátórendszer és társadalombiztosítási rendszer jöjjön létre, amelyet az ellenmodell nélkül nagyon nehéz lett volna kiharcolni és bevezettetni”. (9)

Mert ma már furcsának tűnik, de a Szovjetunió Nyugaton, különösen a munkásosztály legharcosabb rétegének évtizedekig egy másmilyen valóságot és ezáltal egy másfajta jövő konkrét lehetőségét jelentette: a reményt. És nincs politika a jövőbe vetett hit nélkül, és éppen a vágy, az illúzió és a remény e kombinációja tűnt el az 1980-as években, ugyanabban a pillanatban, amikor a kormányon lévő baloldal átváltott a liberális nézetekre. Ennek hatására lerombolta az ipari központokat, és ezzel „kiütötte” azt a társadalmi csoportot, amely az 1930-as évek óta fontos szerepet játszott. (10) A társadalom- és közvélemény-kutatók szerint a népi rétegek „depolitizálódtak”, vagyis nem vesznek aktívan részt a konkrét politika alakításában, ez azonban csak az elnevezése annak, hogy elutasítják azt a játékot, amelyben úgy érzik, esélyük sincs.

És egyesek visszavonulása megszilárdítja mások monopóliumát. Ahogy a felsőfokú végzettségűek aránya növekszik (a háború utáni kevesebb mint 5%-ról napjainkban Európában és az Egyesült Államokban több mint egyharmadra), úgy váltak kulturálisan és választási szempontból meghatározóvá. Így aztán kevésbé tartják szükségesnek, hogy szövetségeket kössenek a politikai győzelem érdekében – hiszen a szövetségekhez persze figyelembe kellene venniük a partnereik prioritásait.

Az 1950-es és 1960-as években a gazdagok és a műveltek jobbra, a szegények és a tanulatlanok pedig balra szavaztak. Ez már nem így van: az akadémiai cím, azaz a szakértői, menedzseri, specialista pozíció balra szavazásra késztet, és néha reakcióként az ellenkező irányba vonzza azokat, akik nem szakértők és nem diplomások, és akik úgy érzik, hogy a szakértők és a diplomások megvetik őket. (11) A következő „amerikai modell” Európában szinte mindenhol megtalálható: egy gazdag, értelmiségi város, mint New York vagy San Francisco a demokratákra szavaz, míg egy szegény, vidéki állam, mint Nyugat-Virginia vagy Mississippi a republikánusokra.

A harminc-negyven évvel ezelőtti helyzettel ellentétben azonban a mérsékelt baloldali pártok – legyen az szocialista, munkáspárti, demokrata vagy zöld – ma már úgy gondolják, hogy nyerni tudnak akkor is, ha nem veszik figyelembe a népi rétegek követeléseit, különösen azokon a szavazásokon, amelyeken magas a nem szavazók aránya. Így tehát főleg a kulturális és a társadalmi liberalizmus követeléseit képviselik, amely elsősorban a felvilágosult burzsoázia elvárásait tükrözi. „A munkás szavazatok elvesztése nem okoz gondot” – összegezte François Hollande. Charles („Chuck”) Schumer New York-i szenátor 2016 júliusában hasonlóan fogalmazott: „Nyugat-Pennsylvaniában minden egyes munkásosztálybeli demokrata szavazó elvesztése helyett két mérsékelt republikánust kapunk vissza Philadelphia külvárosaiban”. Két hónappal később Donald Trump nyert Pennsylvaniában – majd elnök lett…

Dominique Strauss-Kahn is azt javasolta a francia szocialistáknak, hogy ne törődjenek a népi rétegekkel, hanem „kiemelten foglalkozzanak az ország középosztályával”, és ezt így fejtette ki: „A középosztály tagjai, akik nagyrészt bérből élnek, okosak, tájékozottak és képzettek, ők alkotják társadalmunk gerincét és biztosítják stabilitását”. Nem ez a helyzet azonban szerinte a „leghátrányosabb helyzetű csoport” esetében, amely „gyakran egyáltalán nem szavaz”, és amely „néha erőszakosan lép fel”. (12) Ő is „kiváló” politikai stratégának bizonyult, amikor javaslatáról nem sokkal a 2002-es elnökválasztás előtt nyilatkozott, amelyen azután a jelöltje (13) kiesett.

Bátorság és új radikalizmus lehet a kiút

Húsz évvel ezelőtt a szocialisták győztek a jobboldallal szemben a párizsi önkormányzati választásokon, míg máshol több mint húsz városban veszítettek. Egyik vezetőjük, Henri Emmanuelli ironikus cikket írt erről: „A baloldal győzött? De milyen négyzetméteráron?”[[14]Jacques Chirac győzött a főváros mind a húsz kerületében. Amióta azonban két szocialista polgármester is követte egymást a városházán, a négyzetméter ára megháromszorozódott. Szimmetrikusan az 1988-as elnökválasztáson a szélsőjobboldal Párizsban a szavazatok 13,38%-át szerezte meg – ami hasonló eredmény, mint az ország többi részében – 2017-ben viszont csak 4,99%-ot tudott megtartani, bár abban az évben Marine Le Pen országosan a szavazatok 21,3%-át kapta meg, és különösen jól szerepelt a munkások és alkalmazottak szavazatainak köszönhetően. Az éles szociológiai fordulatot látva nem meglepő, hogy a felsőbb osztályok és a diplomások határozzák meg a baloldal stratégiai prioritásait.

De ami egyeseknek a legfontosabb, az nem biztos, hogy másoknak is a legfontosabb, még akkor is, ha ugyanazt a pártot támogatják. Amikor a 2017-ben a demokratákra szavazó amerikai munkásokat megkérték, hogy nevezzék meg a számukra legfontosabb öt prioritást, az egészségügyi ellátás költségeit, a nyugdíjak összegét, azt, hogy mi történne az egészségügyi ellátásukkal, ha azt már nem fizeti be a munkáltatójuk, a gazdasági aktivitás szintjét és a munkanélküliséget nevezték meg. A haladó diplomások – újságírók, művészek, tanárok, közvélemény-kutatók, választott tisztviselők, professzorok, New York Times-olvasók, bloggerek, a közszolgálati rádióhallgatók „kreatív osztálya” – öt prioritása sorrendben a környezetvédelem, az éghajlatváltozás, az egészségügyi költségek, az oktatás és a faji igazságosság volt. (15)

Ez a nézetkülönbség nem feltétlenül metszi a mérsékeltek és a radikálisok közötti szakadékot. A brit Munkáspárt például 2019-ben elsöprő vereséget szenvedett, amikor vezetőjük, Jeremy Corbyn – engedve az őt gyűlölő blairista képviselők és az őt támogató radikális diákok kettős nyomásának – bejelentette, hogy győzelme esetén újra népszavazást tart a Brexitről. Az Európai Unióból való kilépést tehát egyaránt elveti a mérsékelt és a radikális középosztály is, ezzel szemben erős támogatást kapott azokban a választókerületekben, ahol a munkások aránya magas. Jeremy Corbyn döntése az Brexit újra megszavaztatásáról oda vezetett, hogy a hagyományosan munkáspárti körzetekből több tucat a Konzervatív Párt ölébe hullott. A tanulság világos: ha a baloldal vissza akarja szerezni az elvesztett szavazókat, akkor a legjobb, ha nem emeli ki azokat a kérdéseket, amelyek a leginkább felháboríthatják őket. Főleg, hogy a jobboldal, a Twitter és a média ezt úgy is megteszi. 

Nehéz idők járnak, így szükségünk lenne a jó hírekre. A járványhelyzet miatt azonban ritkán hallani baloldali mozgósításokról, így sokan elkerülhetetlenül begubódznak, ápolják a „régi világ” iránti melankóliát, így a közbeszéd a szélsőjobboldal nacionalista és identitásalapú rögeszméire összpontosít, csupa olyan téma, amely része a „félelem politikájának”. A baloldal nem léphet rá erre az útra, mert az odavezetne, hogy nem javasolna semmi újat, csak a régi vívmányok fenntartását és védelmét vagy pedig olyan választási machinációkat, amelyek lényege a szélsőjobb hatalomra kerülésének megakadályozása. Ez esetben azonban várható, hogy a legmérsékeltebb, a legszíntelenebb, a meglévő renddel való szakítást legkevésbé valószínűsítő javaslat mögött sorakoznának fel, mint ezt láttuk is: Hollande (2012) és Macron (2017) inkább, mint Jean-Luc Mélenchon, Hillary Clinton (2016) és Biden (2020) inkább, mint Bernie Sanders. Ezzel persze azt kockáztatják, hogy a következő alkalommal a hullámok még magasabbra csapnak fel.

A háború után, az akkori szocializmus ellen a liberálisok csak védekező csatákat vívtak, majd ebbe belefáradva dolgozták ki a hangadóik, mint Friedrich Hayek, a válaszukat. Arra kérték híveiket, hogy bátran vágjanak bele egy „szellemi kalandba”, „legyenek bátrak”, és „valóban radikálisak”. Ezt a tanácsot kellene ma a baloldalnak is megfogadnia: az utóbbi harminc évben az ellenfelei által bevezetett gazdasági és politikai játékszabályokat nem szabadna lelkiismeretesen tiszteletben tartani, hiszen ez újabb biztos kudarchoz vezetne. Ma győzelemre áll az igazi, „liberális radikalizmus”, pedig ha ez a politika a jelenlegi hármas ökológiai, szociális és demokratikus vészhelyzetben tovább folytatódik, az végső soron a társadalom pusztulását és az emberiség végét jelentené. Egy ellentétes radikalizmust kell ezzel szembe állítani. Annál is inkább, mivel abban biztosak lehetünk, hogy egy értelmiségi és meritokratikus baloldal nem lesz sem egyenlőség párti, sem népszerű, és győzni sem fog.

Az új chilei elnök, Gabriel Boric azt ígéri, hogy országában lesz a „sírja” a neoliberalizmusnak. Ha feltételezzük, hogy tettei megfelelnek a vállalásainak, akkor csak figyelnünk kell az általa kitűzött útra. Hogy ez az út meredek lesz, az még enyhe kifejezés. De amikor egyszer megkérdezték, hogy miért olyan rendíthetetlenül optimista, Noam Chomsky azt válaszolta: „Két lehetőséged van. Mondhatod: pesszimista vagyok, semmi sem fog sikerülni, feladom, de ezzel garantálod, hogy a legrosszabb meg fog történni. Vagy megragadhatod a létező összes lehetőséget, a reménysugarakat, és azt mondod, hogy talán egy jobb világot fogunk építeni. Valójában nincs is igazán választásod.”

 

 

(1) « Questions politiques » című műsor, France Inter, 2021. március 21.

(2) Jean-Pierre Chevènement: Qui veut risquer sa vie la sauvera [Aki kész kockáztatni az életét, az megmenti], Robert Laffont, Párizs, 2020.

(3) A L’Humanité-ban 2019. november 8-án megjelent interjú, amelyet nem sokkal halála után, 2020. március 24-én újra közzétettek.

(4) Baloldali koalíció 1924-26 között, előfutára az 1936-os Népfrontnak – a ford.

(5) Léon Blum: L’idéal socialiste [A szocialista eszme], La Revue de Paris, 1924. május., idézi Jean Lacouture: Léon Blum, Seuil, Párizs, 1977.

(6) Gérald Darmanin, Le Journal du dimanche, Párizs, 2019. április 7.

(7) A dissent’s view of the Arab Spring [Egy disszidens nézete az arab tavaszról], Interjú Hicham el Alaoui-val, The Harvard Gazette, 2019. december 23., www.news.harvard.edu->#_edn14]

(8) Frédéric Lordon: Rouler sur le capital [A tőkén lovagolva], Ballast, 2018. november 21., www.revue-ballast.fr

(9) A L’Humanité barátainak konferenciája, 2020. január 31.

(10) Stéphane Beaud, Michel Pialoux: Pourquoi la gauche a-t-elle perdu les classes populaires ? [Miért veszítette el a baloldal a munkásosztályt?], Savoir/Agir, Vulaines-sur-Seine, n° 34, 2015. december.

(11) Vö. Amory Gethin, Clara Martinez-Toledano és Thomas Piketty (szerk.): Clivages politiques et inégalités sociales [Politikai törésvonalak és társadalmi egyenlőtlenségek], Hautes Études-EHESS, Gallimard, 2020.

(12) Dominique Strauss-Kahn: La Flamme et la Cendre [Láng és hamu], Grasset, Párizs, 2002.

(13) Lionel Jospin kiesett és Jacques Chirac-ot újraválasztották a 2002-es elnökválasztáson – a ford.

(14) Libération, Párizs, 2001. március 27.

(15) Placing priority. How Issues Mattered More than Demographics in the 2016 Election [Prioritások megállapítása. A 2016-os választásokon a témák fontosabbak voltak, mint a demográfiai jellemzők], Democracy Fund Voter Study Group, Washington, 2017. december.

Benoit Bréville & Serge Halimi

És megjegyezte: „Mára a baloldali koalíció sikere egyenesen arányos a négyzetméterárakkal, míg régebben ez fordítottan arányos volt.” 1983-ban és 1989-ben még

Megosztás