Pierre Bourdieu kiadatlan előadása - A világszemlélet kényszere

Kategória: 2022. január
Írta: Pierre Bourdieu
Találatok: 1305

200px Pierre Bourdieu 1Pierre Bourdieu (1930-2002) neve – nálunk legalábbis – a múlt század hatvanas éveinek végén, a hetvenes évek elején lett ismertté,

elsősorban a francia szociológus ‑‑ Jean-Claude Passeronnal együtt jegyzett ‑‑ Les Héritiers (Örökösök, 1964) című könyvének, valamint Ferge Zsuzsának köszönhetően. Mindaz, amivel Bourdieu a francia szociológiát megújította, Franciaországban ma már gimnáziumi tananyag. Ebben a szellemi arzenálban központi helyet foglal el a „mező” fogalma. 1995. november 14-én Pierre Bourdieu a Lumière-ről elnevezett Lyon-II egyetemen tartott előadást, és előadásában a francia szociológus a sokat vitatott fogalomra is kitért. Az alábbi szöveg az előadás rövidített változata. (A ford.)

Bár a politikai mező, a társadalomtudomány-mező meg az újságírói mező három viszonylag autonóm és egymástól független társadalmi univerzum, azért nagyon is hatással vannak egymásra. Választáskor, az eredményváró tévéműsorban, mindhárom mező jelen van, legalábbis a mezőt képviselő személyek formájában. Az eredményekhez ismert történész fűz majd megjegyzéseket, egy újságírónak és a Politikatudományi Főiskola igazgatójának társaságában; ez utóbbi az akadémiai mezőnek is meg a társadalomtudomány-mezőnek is képviselője, mégpedig a közvéleménykutató intézetek révén, amelyeknek rendszeresen tanácsot ad. Itt le lehetne írni a nyilatkozók közti kölcsönhatásokat, és lehetne elemezni az elhangzottakat, különös tekintettel az alkalmazott retorikára, eljárásokra, stratégiákra stb.

A mezők elemzésének modellje azonban egészen más: ez a modell lehetővé teszi annak a hipotézisnek a felállítását, hogy amikor a történész az újságíróhoz beszél, akkor nem újságíróval beszélő történésszel van dolgunk, hanem olyan – a társadalomtudomány-mezőben meghatározott pozíciót elfoglaló – történésszel, aki viszont olyan újságíróhoz intézi szavait, aki az újságírói mezőben foglal el meghatározott pozíciót; mindennek következményeként végül az újságírói mező beszél a társadalomtudomány-mezővel. A kölcsönhatás sajátosságai pedig – például az a tény, hogy az újságíró a szorosan vett politikai vitában úgy fordul a történészhez, mint valami transzcendens döntőbíróhoz, akié az utolsó szó – jól kifejezik azt a strukturális viszonyt, amely az újságírói mező meg a társadalomtudomány-mező közt figyelhető meg. Így például a történésznek tulajdonított (és a történész-státusszal együtt járó) tárgyilagosság korántsem a történész személyes tulajdonságaival, hanem azzal a mezővel kapcsolatos, amelynek része, és amely mező bizonyos szempontból szimbolikusan domináns objektív viszonyban áll az újságírói mezővel (ez utóbbi viszont szintén szimbolikusan domináns viszonyban lehet a társadalomtudomány-mezővel, de egészen más vonatkozásban: a nagyközönséghez való hozzáférés ugyanis az újságírói mező kiváltsága).

Amikor egy mezővel van dolgunk, az egyik legfontosabb kérdés, hogy az adott mező mennyire autonóm. Az újságírói mezőt például a szociológiai mezőhöz (és még inkább a matematikai mezőhöz) képest nagyfokú heteronómia jellemzi. Az újságírói mezőnek nem túlságosan nagy az autonómiája; de bármilyen gyenge is ez az autonómia, mindez azzal jár, hogy csakis akkor érthetjük meg az újságírói világban történtek jórészét, ha ezt a mikrokozmoszt olyannak gondoljuk el, amilyen, és ha megpróbáljuk megérteni, milyen következményei vannak e mikrokozmoszban tevékenykedő emberek egymásra gyakorolt hatásának.

A mező logikája

Szűkebb jelentésben a politikai mezővel is ugyanez a helyzet. Marx valahol azt mondja, hogy valamiféle színház a politikának a parlamenti eseményekkel azonosított világa, méghozzá komolynak semmiképpen sem nevezhető irreális színház, mivel az igazi téteknek meg az igazi harcoknak egészen más a színhelyük. Ezzel a megállapítással pedig a politikai mező egyik legfontosabb tulajdonságára mutat rá, nevezetesen arra, hogy e mező ‑‑ bármily csekély is az autonómiája – valamennyi autonómiája mégiscsak van, ami azzal jár, hogy ha meg akarjuk érteni a mezőben történteket, ahhoz korántsem elegendő úgy leírni a mezőben aktív szereplőket, mint az acél- vagy cukorrépa-termelők vagy – mint ahogy egy időben mondták – a nagyvállalkozók szolgálatában álló egyéneket stb. (…) Ugyanis azt a pozíciót sem hagyhatjuk figyelmen kívül, amelyet az egyén a politikai játéktérben elfoglal, ahogyan azt is számításba kell vennünk, hogy a mező leginkább autonóm pólusa közelében van-e vagy – épp ellenkezőleg – a leginkább heteronóm pólus közelében, mint ahogy azt is, hogy a párt, amelynek tagja, a mező inkább autonóm vagy inkább heteronóm részén helyezkedik-e el, és hogy a párton belül mennyire autonóm a státusza.

Minél inkább autonóm egy mező, annál jobban érvényesül a logikája. Jóllehet – legalábbis látszólag ‑‑ tartósan alá van vetve egyrészt a kereslet nyomásának, másrészt – a választási mechanizmus közvetítésével – az ügyfelek állandó ellenőrzésének, a politikai mező ma jórészt független a kereslettől, és egyre hajlamosabb arra, hogy a külvilágtól elzárkózva kizárólag saját tétjeire összepontosítson (ilyen tét például a hatalom megszerzéséért való vetélkedés egyrészt a különböző pártok között, másrészt egy adott párton belül). Ami egy adott párton belül a politikai mezőben létrejön, annak jórészt az egyazon párthoz való tartozással szorosan összefüggő cinkos összejátszásokban van a központi elve (épp ezt használja ki a populisták intuíciója). Ha lefordítanánk őket a parlamentarizmusellenesség antidemokratikus nyelvére (amely a fasisztoid pártok nyelve), valamiféle korrupt játékban való részvételként kellene leírnunk ezeket a cinkos összejátszásokat. Igazság szerint ezek a cinkos összejátszások együtt járnak a játékban való részvétellel, és a mezőknek az az egyik legáltalánosabb jellemzőjük, hogy mindegyiken belül kemény harc folyik a mező domináns szemléletének erőszakos érvényre juttatásáért; ezek a harcok mindig azon a tényen alapulnak, hogy még a legádázabb ellenfeleknek is közös tulajdonságuk, hogy egyformán elfogadnak bizonyos számú implicit elvet, amely nélkülözhetetlen alkotórésze a mező működésének. Ahhoz, hogy egyáltalán harcolhassanak egymással, előzőleg megegyezést kell kötniük a nézetellentétek területét illetően.

Úgy vágtam bele a politikai mező leírásába, hogy nem jelöltem meg, mi benne a közös a társadalomtudomány-mezővel meg az újságírói mezővel. Ezt a három univerzumot többek közt azért hasonlítottam össze, és azért igyekeztem átgondolni, milyen viszonyban állnak egymással, mivel közös bennük, hogy mindhárman igény tartanak a társadalmi világ legitim víziójának erőszakos érvényre juttatására, emellett az is közös bennük, hogy mindhárom mező olyan belső harcoknak színhelye, amelyeknek a domináns vízió és divízió elvének érvényre juttatása a tétje. Mindannyian az észlelés kategóriáival, valamint a domináns vízió és divízió elveivel felvértezve lépünk a társadalmi világba, és ezeknek az elveknek és kategóriáknak a jórésze a társadalmi struktúrák elsajátításának, bensővé tételének terméke. Olyan kategóriákat alkalmazunk a világra, amelyek – ilyen például a férfi/nő, a fent/lent vagy a ritka/gyakori – gyakran ellentétpárként működnek.

A világos magyarázatok és nyilvános megszólalások szakembereiben – szociológusokban, történészekben, politikusokban, újságírókban stb. – két dolog közös. Egyrészt az ő feladatuk, hogy részletesen kifejtsék a víziók és divíziók gyakorlati elveit. Másrészt azért harcolnak, ki-ki a maga világában, hogy másokra is rákényszerítsék az általuk vallott vízió és divízió elveit, és hogy a társadalmi világ megalkotásának legitim kategóriáiként másokkal is sikeresen elismertessék őket. Amikor például egy érsek a sajtóban közzétett interjújában kijelenti, legalább két évtized kell ahhoz, hogy az algériai származású franciák muszlim vallású franciák legyenek, olyan jövendölésre adja fejét, amelynek igen súlyosak a társadalmi következményei. Mindez jó példája az észlelési kategóriák és a szimbolikus erőszak legitim manipulációjának; ez a manipuláció az olyan ‑‑ tekintéllyel övezett – észlelési kategóriák hallgatólagos és észrevétlen kényszerén alapszik, amelyek különösen alkalmasak arra, hogy legitim észlelési kategóriák legyenek – ez a legitim manipuláció egyébként ugyanolyan típusú, mint az, amikor észre se vesszük, és „iszlám” helyett „iszlamistát” mondunk, „iszlamista” helyett pedig „terroristát”.

Azoknak a hivatásos szakembereknek, akik megnevezik a valóság megkonstruálásának kategóriáit, és másokra is rákényszerítik ezeket a kategóriákat, legelőször is az a kötelességük, hogy az általános elveket explicit kategóriákká változtassák. A „kategória” szónak a görög kategorein az etimonja, ennek jelentése pedig: ’nyilvánosan megvádol’. Nem csoda, hogy a mindennapi életben a „kategorizálás” gyakran sértésként jelenik meg; a (például rasszista) sértés pedig – ahogy Arisztotelész is mondta – valójában kategoréma, vagyis osztályozási aktus, olyan – gyakran implicit osztályozási elven alapuló ‑‑ osztályozás, amelynek nem kell feltárnia működésének kritériumait, mint ahogyan arra sincs szüksége, hogy önmagával koherens legyen. A Martin Heidegger politikai ontológiája című könyvemben[i] a filozófiai mező elemzésével kimutattam, hogy bizonyos számú központi filozófiai tézis mögött olyan hétköznapi jelentésben vett ellentétpárok állnak, mint az „egyetlen” / „ritka”, „általános” / „vulgáris”, „hiteles szubjektum” / „egyetlen” stb. Mivel Heidegger felismerhetetlen filozófiai ellentétpárokká alakította át a hétköznapi osztály-rasszizmusnak ezeket az oppozícióit („disztingvált” emberek, „közönséges” emberek), olyan ellentétpárokká, amelyeknek valódi jelentését még a filozófia mégoly demokratikus szemléletű tanára se veszi észre, nem csoda, hogy az utóbbi úgy kommentálja Heideggernek az általános alannyal kapcsolatos hírhedt szövegét, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy valójában a szublimált rasszizmus feddhetetlen kifejezéséről van szó.

Mindebből az következik, hogy akik a fentebb említett három mezőben tevékenykednek, mindnyájan azon dolgoznak, hogy explicitálják, közérthetően kifejtsék az implicit, gyakorlati minősítési elveket, továbbá azon, hogy (miként például a vallási mezőben) koherens kvázi-rendszerré alakítsák őket. Ezzel pedig azért harcolnak, hogy ezeket az elveket másokra is rákényszerítsék, a legitim szimbolikus erőszak monopóliumáért való harc pedig valójában a szimbolikus királyságért folyik. Benveniste a Le Vocabulaire des institutions indo-européen [Az indo-európai intézmények szókészlete] című könyvében a rex (’király’) szó etimológiája kapcsán kimutatja, hogy a szó a regere (’irányít’, ’igazgat’) igéből származik, és hogy a királynak az az egyik legfontosabb feladata, hogy – akárcsak Romulus az ekéjével – meghúzza a határokat (regere fines). A texinómiák egyik legfontosabb funkciója tehát nem más, minthogy megmondja, ki van belül (in), és ki kívül (out), hogy ki tartozik a nemzet közösségéhez, és ki nem (ki „belföldi”, és ki „külföldi”) stb. Például a mai Franciaországban folyó politikai harcoknak az az egyik nagy tragédiájuk, hogy – mivel új játékos tört be a mezőbe, nevezetesen a Nemzeti Front – a politikai mező minden szereplője kénytelen elfogadni a „belföldiek” és „külföldiek” megkülönböztető elvét, ennek következményeként pedig a korábban dominánsnak látszó elv, vagyis a „gazdagok” és „szegények” közti oppozíció teljesen háttérbe szorul („Világ proletárjai, egyesüljetek!”)

Igazi eszmék és vezéreszmék

Túllépve a közös téteken, azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy minden egyes mezőnek mi a sajátos logikája. A politikai mező például kifejezetten azzal az igénnyel lép fel, hogy megmondja, mi van a társadalmi világban. Két – egymással statisztikai adatokkal hadakozó – politikus vitájában az a tét, hogy mivel mindegyik valós adatokra támaszkodik, objektívnak és megalapozottnak tünteti fel saját politikai vízióját, olyan víziónak, amelyet mindazoknak az igenlése alapoz meg a társadalmi rendben, akik magukévá teszik, és azonosulnak vele. Másszóval, ami addig csak spekulatív gondolat volt, egyszerre vezéreszmévé válik, mégpedig annál a hatásánál fogva, hogy az emberek előbb-utóbb már saját véleményként hangoztatják a javasolt vízió elvét, és mint vezéreszme különösen alkalmas az emberek mobilizálására. Egy világmeghatározásnak az emberekre kényszerítése már önmagában olyan mobilizáló tényező, amely alkalmas az erőviszonyok megerősítésére vagy átalakítására. Egy gondolat attól lesz vezéreszme, hogy a benne munkáló erő képes a gondolatot szemléleti elvként másokkal is elfogadtatni. Míg egy igaz eszmével szemben legfeljebb csak az eszme cáfolatát lehet szembe állítani, mást nem, egy vezéreszmével legfeljebb egy másik vezéreszmét ütköztethetünk, olyan másik vezéreszmét, amely alkalmas valamilyen ellenerő vagy ellentüntetés mobilizálására.

Az egyre inkább heteronóm, vagyis a gazdasági meg a politikai kényszerűségeknek a nézettségi mutatók révén mind jobban alárendelődő újságírói mező, egyre inkább más ‑‑ különösképpen a kulturális javakat előállító – mezőkre (így a társadalomtudomány-mezőre, a filozófiai mezőre stb.), és így a politikai mezőre is ráerőszakolja kényszereit. Adott mező különféle erőknek és harcoknak színhelye – ezeknek a harcoknak mindig a mezőn belüli erőviszonyok átalakítása a tétjük. Másszóval, adott mezőn belül, mindig egymással vetélkedő erők harcolnak egymással, és próbálják legitim módon kisajátítani a harc tétjét. Az újságírói mezőn belül például állandó konkurenciaharc folyik a közönségért, de emellett azért is, ami biztosíthatja a közönséget, vagyis az információ elsőbbségéért és kizárólagosságáért, a szenzációért, a jelentős személyiségekért stb. A mező egyik nagy paradoxonja, hogy a konkurencia – amelyről azt állítják, hogy a szabadság előfeltétele ‑‑, épp ellenkezőleg, azzal a következménnyel jár, hogy a kulturális javakat előállító és a kereskedelem ellenőrzése alatt álló mezők valójában egyformaságot, cenzúrát és maradiságot hoznak létre. Ennek legegyszerűbb példája: a három francia hetilap, a Le Nouvel Observateur, a L’Express, valamint a Le Point közti konkurenciaharc oda vezetett, hogy ma már lehetetlen egymástól megkülönböztetni őket. Nem utolsó sorban azért, mert az őket egymással szembeállító konkurenciaharc, valamint a különbségre meg az elsőbbségre való rögeszmés törekvés végül is nem hogy nem növelte köztük a távolságot, de közelebb hozta őket egymáshoz. Ez az őrült konkurenciaharc pedig az újságírói mezőből a többi mezőre is átterjedt.

Ádám Péter fordítása

 

[i] L. Pierre Bourdieu: Martin Heidegger politikai ontológiája, fordította Szalay Tímea, Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó, 1999.