Az Olasz Kommunista Párt különös eltűnéséről

Kategória: 2022. február
Írta: Antoine Schwartz
Találatok: 1213

200px Logo Partito Comunista ItalianoHa a baloldaliság a kommunizmus gyermekbetegsége, akkor az érettség időszakának a betegsége a konformizmus. Mi mással magyarázhatnánk a Nyugat legerősebb kommunista pártjának különös eltűnését egy szép napon, 1991 februárjában?

Valóban, 70 éves fennállása után, az utolsó kongresszuson, az Olasz Kommunista Párt (OKP), Antonio Gramsci és a hős partizánok pártja, feladta a nevét és ezzel az identitását és a történelmét, hogy feloszlassa magát – néhány könnycsepp árán, de saját akaratából.

Ahhoz, hogy felfogjuk az esemény jelentőségét, vissza kell mennünk időben a második világháborút követő időszakig. Az olasz baloldal – ahogy Perry Anderson történész megjegyzi – „Nyugat-Európában a társadalmi változásokért küzdő legnagyobb és legerősebb népi mozgalom volt”.[1] A felszabaduláskor Palmiro Togliatti, aki átvette a szervezet irányítását, minden forradalmi törekvést feladott a nemzeti egység és egy új típusú demokrácia megvalósításának terve javára, amely lehetővé tenné a munkásosztály számára, hogy politikai szerepet játsszon, és jelentős gazdasági és szociális változásokat érjen el. Az OKP-t akkoriban a „tömegpárt” modelljének tekintették, amelyet kivételesen erős gyökerek kötöttek a néphez („minden templomtoronyra jut egy pártszervezet”), s azt fantasztikus szellemi és kulturális befolyás jellemezte.

A fennálló rend védelmezői egyértelműen féltek a hatalmától. „A kelet–nyugati szembenállás 1947-es kezdete óta világos volt – mondja Eric Hobsbawm történész –, hogy az Amerikai Egyesült Államok semmilyen körülmények között sem fogja megengedni, hogy a kommunisták hatalomra jussanak Olaszországban.”[2] Az ország második legnagyobb választási pártjaként, a kereszténydemokrácia által uralt rendszerben – amely kliens-, sőt maffialogikájával az állam minden ágát ellenőrizte – végig a kormányzás kapujában maradtak.

A hatvanas évek végétől kezdve Olaszországot hatalmas tiltakozási hullám rázta meg, amely a társadalom minden rétegét érintette. Különlegessége az intenzitásában és időtartamában rejlett: sztrájkok, gyárfoglalások, összecsapás a rendfenntartó erőkkel – ez jellemezte az egész évtizedet. Úgy tűnt az egész ország lángba borul. A mozgalmak kikerültek a szakszervezetek és a pártok befolyása alól. Új szervezetek születtek (például a Lotta Continua [A harc folytatódik] vagy a Potere Operaio [Munkáserő]), és vörös zászló alatt vezették a felforgatást. A radikális baloldal egy része csatlakozott a fegyveres harchoz, az állam pedig rendkívüli erőszakot alkalmazott annak megfékezésére.

Bár akkoriban a Vörös Brigádokhoz hasonló kis csoportok terrorista tevékenysége keltette fel az emberek figyelmét, mára kiderült, hogy az erőszakos cselekményeket elsősorban szélsőjobboldali csoportok követték el,[3] amelyek többé-kevésbé homályos szervezetekhez kapcsolódtak. „A feszültség stratégiája” miatt félő volt, hogy a rezsim átalakul tekintélyelvű rendszerré – még 1980-ban is volt bombatámadás a bolognai pályaudvaron, tizenegy évvel a milánói Piazza Fontana téren elkövetett merénylet után.

Az 1973-as chilei puccsot követően a Kommunista Párt főtitkára, Enrico Berlinguer új irányvonalat javasolt: „történelmi kompromisszumot” az ellenféllel, a kereszténydemokráciával, hogy sikerüljön megőrizni a demokratikus intézményeket és bevezetni minél több szociális intézkedést. Az antikommunizmus azonban az egész politikai életet áthatotta, és az OKP csak részben profitált a lázadás légköréből. Az 1976-os képviselőházi választásokon az OKP 12 614 650 szavazatot kapott, ami a szavazatok 34,37%-át jelentette – ez volt a valaha is legmagasabb hányad –, és mintegy 1 850 000 tagot számlált. Az olasz baloldalon belüli hegemóniája azonban törékeny és vitatott volt: kritizálták, hogy bürokratikus szervezet, amely inkább lassítja, mint ösztönzi a tiltakozó mozgalmakat.

Ahogy a gazdasági válság eluralkodott Európában, Olaszországban és másutt is, konzervatív fordulat kezdődött: 1980 őszén a FIAT-gyárakban tartott nagy sztrájk (35 nap) kudarccal végződött. Az európai monetáris rendszer bevezetésével egy új ortodoxia szabta meg a gazdaságpolitikai vita kereteit; a munkásmozgalom vezetői belekeveredtek „az infláció elleni küzdelembe”, amely a bérkövetelések mérséklése mellett szólt, közben erősen nőtt a munkanélküliség is.[4]

1984-ben a Minisztertanács elnöke, Bettino Craxi véget vetett a bérek inflációhoz való indexálásának; az OKP népszavazást követelt, de azt nagy különbséggel elvesztette. Az 1984-es év volt a fordulópont – vagy, visszatekintve, a csúcspont –, amelyet a Enrico Berlinguer temetéséről készült képek szimbolizálnak, a hatalmas, mélyen megrendült tömeggel, amely tisztelgett előtte, és kimutatta a szeretetét.

Az idők közben változtak, és maga a párt is fejlődött, bár csendben. Az apparátuson belül lezajlott a káderek megújulása. A partizánok generációja eltűnőben volt, és vele együtt a párt múltja is. Más típusú, a munka világától távol álló emberek kerültek be a vezetésbe, mivel a párt az önkormányzatokra és azok vezetési kultúrájára, illetve karrierpolitikusokra támaszkodott. Egy olyan párt víziója kezdett kialakulni, amely minden osztályt meg tud szólítani.[5] Az egész pártban megfigyelhető volt a munkásosztály háttérbe szorulása, azzal párhuzamosan, ahogy csökkent annak létszáma és a befolyása az ipar és a munka világában is.[6]

Ez volt a televízió és a tömegmédia térhódításának időszaka, amely azután aláásta a politikához és a kultúrához való viszonyt, amelyet a párt lelkiismeretesen védelmezett. Szimbólumértékű az Einaudi kiadó sorsa, amely Gramscit és sok más nagyszerű szerzőt is kiadott, majd Sylvio Berlusconi, hírhedt üzletember, az első olaszországi magán televíziós csatorna, a Canale 5 alapítójának tulajdonába került.

Az 1980-as évek végén a párt alkalmazottai körében az az érzés alakult ki, hogy a párt hanyatlóban van, amit a kommunista blokk összeomlása és az ebből fakadó kiábrándultság még tovább erősített. Az 1987-es parlamenti választásokon tapasztalt visszaesés sokkoló volt; a párt ennek ellenére a szavazatok 26,5%-át szerezte meg. A közvélemény azonban a csökkenő tendenciát észlelte, és mindenekelőtt az Olasz Szocialista Párt előretörését. Ilyen körülmények között nyilvánvalóvá vált a megújulás szükségessége. Ennek élére Achille Occhetto lépett, és vált megtestesítőjévé, akit 1988-ban, 52 évesen neveztek ki a párt új főtitkárává. Az apparátus embere volt, az olyan reformerek átalakítási stratégiáját valósította meg, akik mindenképpen modernnek akartak látszani.

Achille Occhetto elképzelései kétségtelenül összhangban voltak az új liberális korszellemmel. „Mi 1789 fiai vagyunk” – tűnődött a francia forradalom kétszázadik évfordulóján –, nem pedig az 1793-as forradalmárok csúf leszármazottai. A társadalmi ellentétek központi szerepe helyett az ő elmélete a demokratikus haladást hangsúlyozza, és a körülíró és szépítő retorikát részesíti előnyben – a kislépések realitását, amelyek nem zavarják meg a hatalmi köröket. Mivel fel kell szedni a horgonyokat, egyúttal kihajítja a hajóból a régi és elavult marxizmust is. A politikai reformizmus került előtérbe, és Occhetto azt akarja, hogy a párt csatlakozzon a Szocialista Internacionáléhoz. A jövő az „Európai Egyesült Államok”, a Jacques Delors[7] által kijelölt „szocializmushoz vezető európai út”. A „modernség” az állam szerepének újragondolását is jelenti: „Az országnak olyan államra van szüksége, amely kevesebbet irányít – mondja, helyette projekteket ajánl fel és ehhez meghatározza a szabályokat a köz- és a magánszférából egyaránt érkező sokszínű résztvevők számára.”[8]

A reformerek szerint a tervezett „fordulatnak” (svolta) lehetővé kellett volna tennie, a párt hanyatlásának megállítását, vonzóvá tenni szélesebb választói rétegek számára, illetve annyira hitelessé a párton kívüli rétegek körében is, hogy megnyissa a kormányzás kapuit. Az ehhez az átváltozáshoz vezető úton a kommunista jelző nem volt megfelelő, ahogy azt a burzsoá sajtó nem mulasztotta el hangsúlyozni. A szovjet rendszer válsága felgyorsította a reformerek fellépését, és lehetőséget nyújtott arra, hogy elindítsák a pártot azon az úton, ahonnan már nem volt visszaút: a feloszlatás eldöntéséhez.

Így 1989 őszén Achille Occhetto, anélkül hogy a kérdést előzőleg a párton belül megvitatták volna, felvetette a névváltoztatás szükségességét. A bejelentés lángra lobbantotta a pártot, de a vezetés nem tágított. Minden szinten heves vita kezdődött. A dokumentumfilmekben – köztük Nanni Moretti La cosa [Az ügy] (1990) című filmjében – láthatjuk, milyen szenvedélyesen vitatkoztak, sokan sírtak. A kommunizmus szó vajon egy teher, amelyet hátra kell hagyni, vagy olyan örökség, amelyet büszkén vállalni kell? A névváltoztatás nem jelenti-e azt, hogy feladjuk az identitásunkat és a történelmünket? Az aktivisták számára mindez nehéz és fájdalmas, hiszen egyesek számára az elkötelezettség az életük lényegét jelenti; az identitásuk „kommunista”.

1990 márciusában, a bolognai kongresszuson a párt vezetősége megnyerte a küldöttek nagy többségét egy új formáció létrehozására. Guido Liguori történész egy tanulmányában kiemelte,[9] hogy a javaslat támogatásban a döntő szerepet, az a hozzáállás a játszotta, amely minden szervezet fennmaradásához elengedhetetlen: az egység fenntartása, a megosztottság elutasítása és a vezetőkbe vetett bizalom. „Röviden – írja Guido Liguori –, a konformizmusra való hajlam” volt a reformerek sikerének egyik döntő oka, „miközben több ezer aktivista csendben elhallgatott és »hazament« anélkül, hogy harcba kezdett volna”. A következő évben megalakult a Baloldali Demokrata Párt (BDK, Partito Democratico della Sinistra, PDS), amelynek jelképe a tölgyfa volt. Egy kisebbség úgy döntött, hogy elszakad, és új pártot hoz létre, a Kommunista Újjáalapítás Pártját (Partito della Rifondazione Comunista – Sinistra Europea), de a PDS-hez képest e párt létszáma alacsony maradt.

A fiatalító fürdő után a keserű poharat a dolgozó osztályok itták ki. Igaz, hogy a PDS-nek végül sikerült hatalomra kerülnie egy balközép koalícióban – Romano Prodi (1996–1998), majd Massimo D'Alema (1998–2000) kormányában. De azon az áron, hogy lemondott a létének alapjáról.

Az OKP megszűnésével ugyanis az olasz baloldal ellenállási képessége szó szerint összeomlott, és ez a baloldal tehetetlenül állt az 1994-ben a Forza Italiát alapító Silvio Berlusconi által vezetett új, offenzív jobboldal megjelenésével szemben. „Figyelemre méltó – jegyezte meg már Ralph Miliband politológus is –, hogy azok a politikai szakemberek, akik azt próbálják megmagyarázni, hogy miért támogatják a munkásosztály széles rétegei a különböző konzervatív ideológiákat képviselő pártokat, vajon miért nem hangsúlyozzák azoknak a szociáldemokrata vezetőknek a szerepét, akik szóban és a tetteikkel is aktívan hozzájárultak a politikai mozgósítás leállításához.[10]

Mert egy adott párton vagy jelképen túl a mozgósításról való lemondás meggyengítette az összes politikai, szakszervezeti és értelmiségi mozgalmat, a teljes ellenhatalmi rendszert, amely egykor képes volt kialakítani saját elképzelését a világról, képes volt elterjeszteni az egész társadalomban a kultúra iránti vágyát és saját ízlését, és képes volt teljes szívvel védeni egy jobb világról szóló álmát.

 

A szerző, Antoine Schwartz politológus, a Le Libéralisme caméléon. Les libéraux sous le Second Empire (1848–1870) [A kaméleonliberalizmus. A liberálisok a második császárság (1848–1870) idején], c. könyv írója – Presses universitaires de Franche-Comté, megjelent 2022. január 13-án.

Fordította: Morva Judit

 

[1] Perry Anderson: An Invertebrate Left [Egy gerinctelen baloldal], London Review of Books, vol. 31, n° 5, London, 2009. március 12.

[2] Eric Hobsbawm: Interesting Times: A Twentieth Century Life [Érdekes idők, huszadik századi élet], Pantheon Books, New York, 2003.

[3] . Frédéric Attal: Histoire de l’Italie depuis 1943 à nos jours [Olaszország története 1943-tól napjainkig], Armand Colin, Párizs, 2004.

[4] Vö. David Broder: The Italian Left’s Long Divorce from the Working Class [Az olasz baloldal hosszantartó leválása a munkásosztályról], Jacobin, New York, 2021. február 14., https://jacobinmag.com

[5] Piero Ignazi: Dal PCI al PDS [OKP-ről BDK-ra], Il Mulino, Bologna, 1992.

[6] L. Julian Mischi: Comment un appareil s’éloigne de sa base [Hogyan távolodnak el a karrierpolitikusok a bázistól], Le Monde diplomatique, 2015. január.

[7] Jacques Delors francia szocialista párti politikus, tíz évig volt az Európai Bizottság elnöke 1985-1995-ig – a ford.

[8] Achille Occhetto: Un indimenticabile ’89 [Felejthetetlen '89], Feltrinelli, Milánó, 1990.

[9] Guido Liguori: Qui a tué le PCI?[Ki ölte meg az OKP-t?], Éditions Delga, Párizs, 2011.

[10] Ralph Miliband: l’État dans la société capitaliste [Az állam a kapitalista rendszerben] (1969), Maspero, Párizs, 1973.