Egy megtépázott népszerűségű vezető könnyen lejárathatja belső ellenségeit, ha felforgatóknak, lázadóknak, sőt idegen hatalom ügynökeinek tünteti fel őket.
De az is hasznos lehet a számára, ha külső ellenséget jelöl meg, és úgy tesz, mintha reagálna a fenyegetéseire: így a nemzet felsőbbrendű érdekeinek szavatolójaként léphet fel, a nemzeti hős szerepében tetszelegve.
A nyugatiak szerint ez lehet a magyarázata annak, hogy Vlagyimir Putyin miért nyomja el oly kegyetlenül az ellenzékét, és miért követelte az „ukrán dosszié” kapcsán annyira brutálisan a biztonsági garanciákat az Egyesült Államoktól, miközben eleve tudta, hogy azokat nem kapja meg. Mégis, ha olyan elnököt kell keresnünk, akinek az az érdeke, hogy katonai leszámolással ellensúlyozza saját népszerűtlenségét, Joseph Biden legalább olyan jó jelölt, mint orosz kollégája...
Az amerikai sajtó, amelynek elemzéseit a francia média azonnal átveszi, azt írja, hogy „egy demokratikus Ukrajna stratégiai veszélyt jelentene a Putyin által felépített zsarnoki államra. Mivel felbátorítaná a demokráciapárti erőket magában Oroszországban is.”[i] Kétséges azonban, hogy a szabadság szele, amely egy olyan szegény és korrupt országból fúj, mint Ukrajna, ahol a két fő ellenzéki vezető házi őrizetben van, megrémíti-e a Kremlt. Az is biztos, hogy a Kijevnek nyújtott török katonai támogatás oka nem Ukrajna elkötelezettsége a szabadságjogok mellett.
A demokráciáról szóló nagy szavak, a katonai eszkaláció, a Pentagon óriás költségvetése (2) - ezek a legalkalmasabb módok, hogy teljes egyetértésre jussanak a republikánus és a demokrata képviselők, akik egyébként lelkesen hadakoznak egymással, és készek megjátszani a lázadást vagy már a polgárháborút is. „Ahhoz, hogy megvédje a békét külföldön, Biden elnöknek egy kis békét kellene kötnie itthon is - tanácsolja neki a Wall Street Journal. - Az Oroszországgal szembeni ellenállás egyesíti a progresszív és konzervatív szenátorokat.”[iii] Röviden, a Moszkvával való konfliktus csillapítaná az amerikai belpolitikai gyűlölködést...
Donald Trump kiszámíthatatlan elnöksége, a két kongresszusi vádemelés, a „Russiagate-ügy”, a Capitolium megrohamozása, a választási csalás vagy a szavazatok manipulálásának vádja… mindez aláásta Washington azon igényét, hogy a demokráciáról oktassa a világot. Francis Fukuyama elismerte, hogy a „történelem végéről” szóló jóslatait az élet megcáfolta, és kiemel „két kulcsfontosságú tényezőt, amelyeket akkoriban alábecsült”, ezek egyike „a fejlett demokráciák politikai bomlásának lehetősége”. (4) Fukuyama most attól tart, hogy az Egyesült Államok belső megosztottsága aláássa a Nyugat geostratégiai erejét.
De néhány hónappal az Afganisztánban bekövetkezett nyugati összeomlás után, amely anélkül fejeződött be, hogy a kalandban részt vevő európaiakkal konzultáltak volna annak kimeneteléről, és amelyet a csendes-óceáni térségben a Franciaországnak adott amerikai pofon követett, Washington az ukrán válságot arra használhatja, hogy megfenyítse szövetségeseit és összébb is húzza soraikat az öreg kontinensen.
(1) The Wall Street Journal, 2022. január 21.
(2) 2021. december 7-én a képviselőház 363:70 arányban megszavazta a 778 milliárd dolláros katonai költségvetést, ami 25 milliárd dollárral több, mint amit Biden elnök kért.
(3) Walter Russell Mead: How to halt Putin’s Ukraine push [Hogyan lehet megállítani Putyin ukrajnai nyomulását], The Wall Street Journal, 2022. január 18.
(4) Francis Fukuyama: What the world saw that day [Amit a világ aznap látott], The New York Times, 2002. január 9.
