Mindennapi fasizmus, a fasizmus mindennapjai (könyvismertető)

Kategória: 2022. március
Írta: Antal Attila
Találatok: 1476

stanJason Stanley könyve Piróth Attila fordításában különösen aktuális pillanatban jelent meg Magyarországon. Nem csak amiatt, mert 2010 után az Orbán-rendszer egyre több olyan jellemvonást mutat fel, amely együtt és külön-külön is a fasizálódás rémét vetítik előre, hanem azért is, mert a rendszerváltás óta nem sikerült társadalmi és politikai szempontból kezelni a fasizmust kiváltó tényezőket.

 Ismertető Jason Stanley (2021): Így működik a fasizmus. A „mi” kontra „ők” politikája. Fordította: Piróth Attila. Bègles: Théâtre le Levain (Kovász Színház) című könyvéről

Stanley jó érzékkel világít rá a fasizálódás kortárs veszélyeire, ugyanakkor elemzésében az az egyik legfontosabb sajátosság, hogy bár referenciaként kezeli a történelmi fasizmust, de munkája korántsem arról szól, hogy miként élednek újjá az 1930-as évek, hanem arról, hogy melyek azok a veszélyek, amelyek megjelenése elkezdheti kialakítani a fasiszta mindennapokat. A szerző elemzése kapcsán tehát jó okkal beszélhetünk egyfajta „fasiszta-komplexum”, vagyis azokról a kiváltó tényezőkről, amelyek meghatározzák a történeti és kortárs fasiszta tendenciákat. Stanley a következőkkel foglalkozik: a múlthoz kapcsolódó mitizálás és mitológia; a propaganda szerepe; az értelmiség és igazságellenesség; ehhez képest egy kreált valóság előállítása; a társadalmi és politikai hierarchiák fontossága, a vezérközpontúság; a közösség áldozati tudata; a mindennapokat átható törvény és rend; a szexuális másságtól való félelem és ebből következő szorongás; a kozmopolita nagyvárosi sokszínűség elítélése; a munkaállamhoz kapcsolódó szociáldarwinista társadalom- és gazdaságfelfogás. Stanley hihetetlenül fontos szempontrendszere szerint nem csak az egyes tényezők önmagukban a fontosak, hiszen az egyes fasisztoid jelenségek külön-külön is veszélyesek lehetnek, de együttes megjelenésük engedi ki a szellemet a palackból: „Bár néhány elem védelme jogos és néha indokolt lehet, azok a történelmi pillanatok, amikor ezek egyetlen pártban vagy politikai mozgalomban fonódnak össze, veszélyesek.” (24.). A kötet ugyanakkor arra is rávilágít, hogy a fasisztoid politika korántsem egyenlő a kifejlett fasiszta, autoriter állammal – ennek belátása hihetetlenül fontos manapság, amikor a fasisztának való bélyegzéssel lépten-nyomon találkozunk.

Stanley megközelítésének óriási érdeme, hogy nem elsősorban valamiféle elvont, filozófiai aspektusból tekint a fasizmusra, hanem annak mindennapi és emiatt dermesztő működését mutatja be. Mindez kapcsolatban van a szerző (személyes és családi élettörténetében gyökeredző) célkitűzésével, vagyis azzal, hogy a kötetét az állampolgároknak szánta egyfajta kritikai iránymutatásként a fasizmus veszélyeinek időben történő felismeréséhez (26.). Ebben kulcsfontosságú szempont a fasiszta, mindent átható gyűlöletpolitika működésének tűpontos és kíméletlen leírása: „A fasiszta politika attól veszélyes, ahogyan sajátos módon dehumanizálja a lakosság egyes szegmenseit; e csoportok kizárásával korlátozza az empátia képességét a többi állampolgár körében, ami az embertelen bánásmód igazolásához vezet – a szabadság megvonásától a tömeges bebörtönzéseken át kitoloncolásokon keresztül szélsőséges esetekben e csoportok tömeges megsemmisítéséig.” (24.).

Számomra a kötet legfontosabb és egyik legerősebb részei a fasizmus gazdasági alapjaival és gazdasági meghatározottságával foglalkozó egységek. Stanley ugyan csak közvetetten utal a fasizmus és a kapitalizmus közötti szoros kapcsolatra, kötetéből mégis kétségtelenül következik ez: „Egyre erősebb kapcsolat rajzolódik ki a komoly üzleti érdekek és az állami terror intézményei között.” (15.). A szerző ugyanakkor azt erőteljesen érzékelteti, hogy a piaci fundamentalista irányzatok bensőséges viszonyt ápolnak az általa is elemezett fasisztoid tendenciák jó részével, az egyik közös pont pedig a társadalmi érdemek és gazdasági teljesítmény embertelen összekapcsolása. Stanley nyíltan ki is mondja: a gazdasági libertarianizmus a szociáldarwinizmus szalonképes változata (173.), rávilágítva ezzel arra, hogy a fasizmus milyen észrevétlenül vált a mindennapok részévé. A szerző elemzéseiben fájdalmasan ráismerünk a „hasznot hozók” és a „hasznot húzók” kategóriák kapcsán a magyar politika valóságára is, amelyben „nincstelen az annyit is ér” eleve ugyancsak meghatározó. Stanley érdeme, hogy a fasizmusnak a kapitalizmus által való meghatározottságát az egyes vizsgált tényezők kapcsán is kidomborítja, így mindenek előtt a patriarchális férfiasság és szexuális szorongás kritikája vonatkozásában: „A szexuális szorongás politikája különösen olyankor, amikor a hagyományos férfi szerepek – mint például a családfenntartói szerep – a gazdasági körülmények folytán már amúgy is fenyegetés alatt állnak.” (131.). Vagyis a globális kapitalizmus természetessé vált válságai és az ezekből következő hihetetlen társadalmi igazságtalanság tehát eleve magában rejti a fasizálódás veszélyeit.

Végül a kötet kapcsán két dologra hívnám fel a figyelmet. Egyrészt arra, hogy Stanley rávilágít korszakunk egyik legfontosabb kihívására, vagyis arra, hogy az általa leírt tendenciák egyszerre jelentek meg a világ nagyon különböző pontjait és elkezdtek összekapcsolódni: Brazíliától az USÁ-n át Magyarországig érvényesek Stanley meglátásai az éledező fasizmusról. Azaz beléptünk a „fasiszta internacionalizmus” korszakába, amelyben a „transznacionális ultranacionalista mozgalom mögött a tőke hatalma áll” (18.). Mindez számomra azt mutatja, hogy nem lokális, nem nemzetállami problémával, hanem világjelenséggel és transznacionális kihívással állunk szemben. Végül, de nem utolsó sorban érdemes abba is belekapaszkodni, amit már idéztünk Stanley kapcsán: az egyes fasizálódást elősegítő tényezők kifejezhetnek nagyon is jogos és alapos társadalmi igényeket, elégedetlenségeket. Stanley munkája világít rá arra, hogy lássuk a fától az erdőt és a fasizmus kérdését ne egyes tényezők, hanem komplex jelenségek kapcsán vessük fel. így például a mi/ők dichotómiából nem következik automatikusa a fasizmus, ehhez arra is szükség van, hogy az egyik politikai és közösségi identitás lényegévé az váljon, hogy másokat meg akar semmisíteni. „A fasiszta politika legárulkodóbb jele a megosztás. Célja, hogy a lakosságot ’miránk’ és ’őrájuk’ ossza… A fasiszta politika tárgyalásának kulcseleme a ’mi’ és ’ők’ közti, etnikai, vallási és rasszalapú megkülönböztetés konkrét határvonalának bemutatása, valamint annak ismertetése, hogy miként szolgál ez a megosztás az ideológia és végső soron a közpolitika alakítására.” (25.). Ezzel együtt pedig a mi/ők dichotómia nagyon is hozzájárulhat olyan politikai identitások létrejöttéhez, amelyekben alapvető lesz majd a fasizmus bármilyen formájával szembeni mindennapos küzdelem.