Azt reméltünk, csak átmeneti jelenség lesz, de az Európai Központi Bank (EKB) legfrissebb előrejelzése szerint az általános áremelkedés folytatódni fog a következő hónapokban.
Az ukrán válsággal együtt az infláció, amely eddig nagyrészt az egészségügyi válságnak volt betudható, 2022-ben várhatóan 3% felett marad. És ezzel visszatért a monetáris politika történetének jólismert dilemmája, amelyet Frédéric Lemaire ír le cikkében: likviditással árasztani el és így élénkíteni a piacokat, vagy elzárni a csapokat, és kockáztatni, hogy az euróövezet ismét válságba kerüljön?
A világgazdaság zűrzavarában a politikai vezetők a rajzfilmek vízvezetékszerelőire hasonlítanak. Ömlik a víz, de mivel nincsenek szerszámaik, kézzel próbálják betömni a lyukakat… ez persze nem sikerülhet, a víz hol itt, hol ott tör ki. Defláció vagy spekulációs buborékok, infláció vagy recesszió, a neoliberális vízvezetékszerelő nem old meg semmit, csak áthelyezi a problémákat.
Néhány évvel ezelőtt egy, a legtöbb ember számára ismeretlen szó jelent meg a közbeszédben: a „defláció”, egy olyan jelenség, amely az Atlanti-óceán mindkét partján megrémítette a közgazdászokat. A defláció az árak és ezzel egyidejűleg a bérek csökkenését jelenti, miközben jellemzően visszaesnek a beruházások és a gazdasági tevékenység is. A 2007–2008-as válságot követően mindez azzal fenyegetett, hogy aggasztó spirálba sodorja az Európai Uniót és az Egyesült Államokat. Mindent meg kellett tenni tehát ennek megakasztására, beleértve azt is, amit az amerikai jegybank (Fed) és mindenekelőtt az Európai Központi Bank (EKB) – a megszorítások egyébként szigorú őre – mindig is igyekezett elkerülni: tengernyi likviditást zúdítottak a világgazdaságra, azt remélve, hogy ez majd felhajtja az árakat. Így most éppen az ellenkező problémával kell szembenéznünk: egy olyan árrobbanással, amely szintén destabilizálhatja a világgazdaságot.
2021 utolsó hónapjaiban a sajtó címlapjain kiemelt helyen szerepelt a magas infláció miatti aggodalom. A világ legtöbb országában az árindex növekedése történelmi léptékű volt. Az Egyesült Államokban az infláció 2021 decemberében elérte a 7%-ot, 1982 óta nem volt ilyen magas. Az euróövezetben ez az arány 5%, ami Németországban és Spanyolországban is harmincéves rekordokat döntöget. Hogyan magyarázható egy ilyen váltás? Sikerült-e a világnak elkerülnie a defláció Kharübdiszét, hogy aztán a szárnyaló árak Szküllájának áldozatává váljon?
Az inflációt egy olyan gazdasági mutatóval mérik, amely az árak általános alakulását hivatott tükrözni egy adott pénznemben, egy adott területen és egy adott időszakban (általában az előző tizenkét hónapban). A gyakorlatban a nemzeti statisztikai hivatalok a fogyasztói árindexen keresztül mérik. Ez egy bizonyos számú mindennapi fogyasztási cikk és szolgáltatás (az Eurostat által használt mutató esetében 700) áralakulásáról ad számot: kenyér, ruházat, háztartási gépek, hajvágás stb. A cél az, hogy az áralakulás mellett a pénz vásárlóerejét is jelezze: amikor az árak egyik évről a másikra emelkednek, ugyanannyi euróból kevesebb terméket lehet megvásárolni.
A társadalomban a vásárlóerő nem egységesen csökken. Az infláció előnyös lehet az adós államok számára azáltal, hogy csökkenti az államadósság terheit. Ha a bérek követik az áremelkedést – bértárgyalások vagy automatikus jövedelemindexálás révén –, akkor ez kedvez az eladósodott háztartásoknak is. Franciaországban az 1970-es években az indexálás különböző formái segítettek megvédeni a dolgozókat az infláció hatásától. Amikor azonban a jövedelemnövekedés nem ellensúlyozza a pénz vásárlóerejének csökkenését, és az energia-, a közlekedés- és élelmiszerárak emelkednek, az infláció azzá válik, amit François Mitterrand – az a felelős francia elnök, aki megszüntette a bérek indexálását 1982-ben – „a szegények adójának” (1) nevezett. Az infláció tehát az újraelosztás egyik típusa, amelynek hatása az intézményi berendezkedéstől és a társadalmi erőviszonyoktól függően változik. Az azonban állandó, hogy a hitelezők és a megtakarításaikból élők irtóznak tőle, mert csökkenti a megtakarítások értékét.
Az 1970-es és 1980-as években az infláció az Egyesült Államokban komoly gazdasági probléma volt. Az országnak szembe kellett néznie a gyorsan emelkedő árakkal – 1974-ben, valamint 1979 és 1981 között is kétszámjegyű volt az infláció –, miközben a gazdaság stagnált, és magas volt munkanélküliség. A neoliberális közgazdászok, akik a második világháború vége óta készülődtek és fenekedtek, kihasználták ezt az úgynevezett „stagflációs” válságot (a stagnálás és az infláció szavak összevonása), hogy érvényre juttassák nézeteiket. Addig a keynesi elveken nyugvó gazdaságpolitika alapvetően arra törekedett, hogy elérje a lehető legmagasabb gazdasági növekedést, még akkor is, ha ez bizonyos szintű inflációval járt együtt. Milton Friedman vezetésével a prioritás megváltozott, az új irányzat főcélja az infláció elleni küzdelem lett, még akkor is, ha ez a gazdaság recesszióba taszítását jelentette.
Az új doktrína eljövetelét egy korszakalkotó esemény jelezte: a Fed elnöke, Paul Volcker 1979-ben drasztikusan megemelte az irányadó kamatlábat. A cél az infláció letörése volt, és ezért lefojtották az amerikai gazdasági növekedést is. Az ezt a „sokkot” követő években az éves átlagos fogyasztói árindex 1980 és 1983 között 13,6%-ról 3,2%-ra esett vissza – ezt elősegítette, hogy csökkent az olaj ára is. A neoliberálisok szerint a koncepciójuk egyértelműen beigazolódott, a monetarista gyógymód bizonyítást kapott – és egyáltalán nem vették figyelembe, hogy azt csődök, munkanélküliség és a lakosságra kényszerített súlyos recessziós hatások kísérték...
Hasonló megfontolások vezérelték az európai építkezést, így az 1992 februárjában aláírt Maastrichti Szerződésben elfogadott szabályokat is: megtiltani az államháztartási hiány finanszírozását pénzteremtéssel és függetlenné tenni az Európai Központi Bankot. A cél az inflációt gerjesztő politikák megelőző betiltása és szabályok előírása a monetáris célokra, például az infláció alacsony szintjére. Az EKB elsődleges feladatává az „árstabilitás” garantálását tették. Az állami intézkedések ilyen alkotmányos szintű szabályozása teljes összhangban van az ordoliberalizmus elveivel. (2)
Az új monetáris doktrína azt szorgalmazza, hogy az inflációt úgy figyeljük, mint a forrásban lévő tejet a tűzön. A gyakorlatban ez olyan korlátozó politikát jelent, amely azonnal megemeli a kamatlábakat – a hitelezés és a gazdasági aktivitás csökkentése érdekében –, amikor a gazdaság túlpörög, amit konkrétan a munkanélküliségi ráta csökkenése jelez, ha ez leesik egy olyan szint alá, amelyet a monetaristák „természetesnek” neveznek (Friedman „inflációt nem gerjesztő munkanélküliségi rátáról” beszélt). Ez nem több és nem kevesebb, mint az állami, monetáris és költségvetési politikák alárendelése a vagyonukból élők és a hitelezők érdekének.
A deflációs spirál kockázata
A 2007–2008-as válság azonban megváltoztatta a helyzetet. Az általános pénzügyi összeomlás veszélye mellett a válság kirobbanása visszahozta azt a kockázatot is, amely az 1929-es válság után már fenyegette egyszer az Egyesült Államokat: egy deflációs spirált, amely lelassítja a gazdasági tevékenységet, és amely jelenséget Japán is megtapasztalt az 1990-es évek „elveszett évtizedében”. A japán gazdaságot leállító deflációval szemben, az egyik súlyos válságot követően, a japán jegybank nemcsak az irányadó kamatlábat csökkentette le nullára, hanem más „nem hagyományos” politikákat is bevetett, például azt, hogy elkezdett közvetlenül felvásárolni értékpapírokat. Az EKB és a Fed a 2008-as válság után ugyanebből a szerszámosládából keresett eszközöket magának. Sikerült is a pénzügyi rendszert életben tartaniuk, de anélkül, hogy sikerült volna az európai és az amerikai gazdaságot kihúzniuk az „alacsony inflációból” (lowflation), vagyis egy alacsony infláció és a lassú növekedés elegyéből.
A covid-válság további kihívást jelent a monetáris dogmák számára. A gazdaság újra beindítása, miután a világ népességének nagy része kiléphet a bezártságból, jelentős kiadásokkal jár, és egy rugalmasabb politikát igényel a monetáris hatóságok részéről. Az Egyesült Államokban a Donald Trump és Joseph Biden által elfogadott finanszírozási csomagok sorozata, valamint a példátlan mértékű hitelnyújtás és a Fed értékpapír-felvásárlásai együttesen több trillió dollár likviditást zúdítottak a piacra. (3) A maga részéről az EKB is nagyszabású értékpapír-vásárlási programot indított, hogy likviditással lássa el az öreg kontinens gazdaságait. Mindezen erőfeszítések ellenére az infláció 2020 végén 1,4%-on stagnált az Egyesült Államokban, miután tavasszal 0,1%-os mélypontot ért el; az euróövezetben augusztustól kezdve defláció kezdődött, különösen Németországban. Az Atlanti-óceán mindkét partján aggódnak a kommentátorok és az elemzők: vajon az évek óta fenyegető deflációs veszély hamarosan valósággá válik?
Aztán 2021-ben hirtelen minden megváltozik. Márciustól kezdve az infláció ismét beindulni látszik. De a régóta várt jelenségről most kiderül, hogy... túlságosan is markáns. Egy 2021 novemberében megjelent véleménycikkében Lawrence Summers, az Egyesült Államok volt pénzügyminisztere figyelmeztet. Ahelyett, hogy véget érne a deflációs epizód, az árak emelkedése túlfűtöttséget jelez, amely „elburjánozhat, és veszélyeztetheti a jólétet és az intézményekbe vetett bizalmat”. (4) Olivier Blanchard, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) korábbi vezető közgazdásza riasztónak tartja a 2021 márciusában elfogadott Biden-tervet. Egy ilyen költségvetési beavatkozás „már nem túlmelegedéshez, hanem egyenesen egy tűzvészhez vezethet”. (5) Németországban a Bild című népszerű bulvárlap bírálja az Európai Központi Bankot (EKB) amiért nem reagál az árak emelkedésére. Az elnökét, Christine Lagarde-ot pedig az „infláció nagyasszonyának” nevezi el. (6)
Az infláció a „túlzott költségvetési élénkítés és a túlságosan rugalmas monetáris politika” következménye – érvel Laurence Summers, Milton Friedman felfogását idézve: a pénzteremtéssel finanszírozott költségvetési kiadás mesterségesen élénkíti a gazdaságot. Ez a kezdete egy olyan időszaknak, amelyet Nouriel Roubini, a Fehér Ház korábbi tanácsadója Clinton elnök alatt úgy jellemez, mint „egy középtávú stagflációs környezetet, amely rosszabb, mint az 1970-es években volt”. (7)
Az erős kritika alá vett EKB és a Fed próbálta relativizálni a jelenség súlyosságát. „Nincs bizonyíték arra, hogy az infláció kicsúszott volna a kezünkből” – mondta Isabel Schnabel, az EKB Igazgatóságának tagja november 29-én (8) a német televízióban. Néhány héttel korábban Jerome Powell, a Fed elnöke az infláció felgyorsulását „átmeneti” (9) jelenségnek minősítette. Sok elemző valóban azt magyarázza, hogy az infláció jelenlegi újjáéledésének számos véletlenszerű körülmény az oka.
Ezek a véletlenszerű tényezők a covid-válsághoz kapcsolódnak. Először is vegyük a statisztikai „bázis” kérdését. 2020 tavaszán a járvány miatt hozott intézkedések hatására egyes nyersanyagok, például az olaj ára összeomlott. Az inflációt éves alapon számítják ki, így 2021 áprilisától kezdve az inflációs ráta figyelembe vette azokat a hónapokat is, amikor az árszínvonal „abnormálisan” alacsony volt mind az Egyesült Államokban, mind az euróövezetben. Mechanikailag egy ilyen összehasonlítási pont természetesen vezet egy magas mutatóhoz.
Az 1970-es évek lehasznált érvei
Egy második magyarázat is kapcsolódik a Covid-válsághoz, ezt a közgazdászok „kínálati sokknak” nevezik, és az energiaárak, különösen az olajárak hirtelen emelkedését értik alatta, amely kisérőjelensége a gazdasági tevékenység beindulásának. Miután 2020 márciusában és áprilisában történelmi mélypontra került, a kőolaj hordónkénti ára fokozatosan emelkedett vissza, és meghaladta a válság előtti szintet. 2020 és 2021 októbere között megduplázódott, és 80 dollár fölé jutott. Mivel a kőolaj továbbra is a legfontosabb energiaforrás, a jelenség az egész gazdaságra kihat, és felhajtja az energia (benzin, fűtőolaj, földgáz, sőt a szén), a műanyagok és más nyersanyagok, valamint a légi és közúti közlekedés árát. Sok vállalat ezeket az új költségeket érvényesíti saját termékeinek az árában.
Hasonló jelenség figyelhető meg más ágazatokban is, mint például a papír, az építőanyagok vagy az elektronikus chipek gyártásában, ezek hiánytermékekké váltak, ami a világpiaci árak emelkedéséhez vezetett. Ez egyrészt a gazdaság fokozatos újraindulásával összefüggő erős keresletnek köszönhető a (szinte) globális bezártság időszakát követően. Másrészt a járvány következményeként számos komplikáció lépett fel az áruszállításban – konténerhiány, telített raktárak, kikötői zsúfoltság, a tengeri szállítás árának robbanásszerű növekedése –, és ezek a kínálat csökkenéséhez vezettek. Nem is beszélve arról, hogy 2021 márciusában az „Evergreen” teherhajó hat napra elzárta a Szuezi-csatornát. Mindezek következtében felborult az áruszállítás útvonala és a globális logisztikai láncok szervezettsége, ami súlyosbítja az ellátási problémákat a mai „just-in-time” világunkban. Végül pedig az aszály és a hőhullámok hatására a termelési problémák megdrágították a búza és a kávé árát is.
A várakozások szerint azonban ezeknek a problémáknak egyike sem lesz tartós. 2021 végére az áremelkedés csak korlátozott számú árura és szolgáltatásra koncentrálódott, ahogyan Alan Blinder, a Fed korábbi alelnöke kifejti: használt autók, repülőjegyek és benzin. (10) A Fed Texasi tagbankja által kidolgozott alternatív inflációs index alátámasztani látszik ezt a nézetet: a legingadozóbb árak kizárásával 2021 decemberére az USA-ban az éves infláció 3%-ot mutat, szemben a hagyományos módon számított 7%-kal. (11) Az energia- és nyersanyagköltségek elmúlt hónapokban bekövetkezett növekedése következtében az áremelkedés által érintett termékek és szolgáltatások köre azonban bővülhet.
A 2021 végi rekordmagas inflációs adatok ellenére a legtöbb kommentátor optimista. A The Economist szerint az infláció „2022-ben meghaladja majd a központi banki célokat”, de „2021-hez képest lassulni fog, egészen addig amíg már majd nem okoz aggodalmat makrogazdasági szempontból”. (12) A Bloomberg televíziós csatorna szakemberei is így vélekednek. (13)
Ez csak az idők szava lenne? Az infláció fellendülésének ortodox értelmezése az angolszász sajtóban erős vitát és ellenzést váltott ki. A New York Times közgazdasági rovatának vezetője egy 2021 februárjában megjelent cikkében Laurence Summerst és Olivier Blanchardt „pánikkeltőként” bírálta. Megkérdőjelezte „a hetvenes évek stagflációs jelenségéből kivetített és már lejárt érveiket” (14) és azt az állításukat, hogy képesek meghatározni a közkiadások megfelelő szintjét.
„Túlfűtött”a gazdaság?
Az infláció közelgő csökkenését bejelentő cikkében a The Economist kitér rá és cáfolja a monetáris elmélet hívei által felállított, gyorsuló inflációs hipotézist, akik az „ár-bér” spirál veszélyére hivatkoznak: az emelkedő árak arra késztetik a dolgozókat, hogy béremelést követeljenek, ami viszont arra készteti a vállalatokat, hogy árat emeljenek, hogy fenntartsák árrésüket. A hetilap szerint azonban egy ilyen spirál valósága még bizonyításra vár. (15)
A covid-válság természetesen nem maradt hatás nélkül az amerikai munkaerőpiacra. A „nagy felmondásnak” elnevezett jelenség különösen a covid-fertőzésnek kitett és alacsonyan fizetett ágazatokban, mint például az étkeztetés, az árufeltöltés vagy a szállítás, volt jelentős. A munkaerőhiány ezekben az ágazatokban elősegítette a béremelést, így 2021 januárja és 2022 januárja között 5,7%-kal nőtt az átlagos órabér. A liberális elemzők szerint ez a gazdasági „túlfűtöttség” jele, pedig a valóságban az átlagos reálbérek csökkenését jelenti... az inflációval kiigazítva. Így biztosan nem elég ahhoz, hogy inflációs lázat gerjesszen.
A globalizáció és a szabadkereskedelem lefelé nyomja az árakat és a béreket, és ez is alapvetően segít abban, hogy az ár-bér spirál rémhírét eloszlassuk. A lefelé ható nyomás két hatás eredménye: a béreket a globális konkurencia a költségcsökkentés érdekében nyomja le, másrészt az olcsó termékek behozatala a fejlett országokban hozzájárul az árak csökkenéséhez: ez az importált defláció. Mindez túlkínálathoz vezet, globális szintű és strukturális túltermeléshez, amely az elmúlt években lenyomta az árakat és a béreket is. (16)
Robert Reich, a Clinton-kormányzat volt munkaügyi minisztere szerint nem a bérek vagy a magas közkiadások magyarázzák az növekvő inflációt. Éppen ellenkezőleg, szerinte ezért a gazdaság számos ágazatában – ilyen az agrár-élelmiszeripar, a pénzügyek, a távközlés, a repülés, a gyógyszeripar stb. – működő óriás oligopóliumok a felelősek. A helyzetük „elegendő hatalmat biztosít számukra az árak emeléséhez és a nyereségük növeléséhez”. (17) És nem fogták vissza magukat. A Wall Street Journal szerint a tőzsdén jegyzett amerikai vállalatok közel kétharmada magasabb nyereséget ért el 2021 első kilenc hónapjában, mint a világjárvány előtti hasonló időszakokban. (18) Az amerikai napilap megjegyzi, hogy az egészségügyi válsággal együtt járt a termelési költségek növekedése és ez egy „egyszeri és nem kihagyható lehetőséget” nyújtott az áremelésre és az árrés növelésére a vásárlók kárára. Robert Reich szerint az infláció strukturális okainak kezelése ezért „a trösztellenes törvények offenzív alkalmazását” igényelné. A Biden-kormányzat lehet, hogy beveti majd ezt a fegyvert is, mivel 2021 végén több vizsgálatot is indított az agrár-, az energia- és a hajózási ágazatban folytatott „versenyellenes viselkedés” miatt.
Ami a monetáris politikát illeti, a kasszandrák politikai súlya, amelyet a tartós infláció hatása a választásokra is erősít, végül arra készteti majd a Fed elnökét, hogy keményebb hangot üssön meg az inflációval kapcsolatban. A 2021-es év utolsó hónapjaiban már elhagyta az „átmeneti” kifejezést az áremelkedések leírásakor. „Majdnem minden elemző arra számít, hogy az infláció a jövő év második felében jelentősen visszaesik” – mondta december elején egy kongresszusi bizottság előtt, majd elismerte: „De nem tehetünk úgy mintha ebben biztosak lennénk.” (19)
Ez a vita csak egy újabb illusztrációja annak a mondásnak, hogy ha három közgazdászt egy szobába ültetünk, négy különböző véleményt kapunk? Ugyanakkor technikai diskurzusba burkolja azokat a politikai ellentéteket, amelyeket nem az érvek, hanem a hatalmi viszonyok szoktak eldönteni.
A politikai döntések kora?
A 2007 és 2021 közötti súlyos válságok sorozata megingatta az uralkodó ideológiát. Ez utóbbi a „jó gazdálkodás” szabályait próbálta ráerőltetni az állami beavatkozásra. Más szóval, gazdasági irányításnak tüntetett fel politikai döntéseket. A globális összeomlás veszélye most visszahozta a politikai érveket. Az ortodoxok számára az infláció felgyorsulása lehetőséget kínál ennek az időszaknak a lezárására. A helyzet ellentmondása, hogy a konfliktus az uralkodó osztály két frakciója és az érdekeiket képviselő intézmények között zajlik. Mert mi a célpontja a pénzügyi szigor legádázabb őreinek? Az EKB és a Fed aligha gyanúsítható marxista elhajlással, így az utóbbi idők bőkezű likviditáskibocsátása nem a monetáris rendet akarta megdönteni, hanem épp ellenkezőleg: a gazdasági és társadalmi rendszer túlélését akarta lehetővé tenni.
A központi bankárok satuba lettek szorítva. Egyrészt meg kell fékezniük az inflációs veszélyt, így akár ideológiai, akár választási megfontolásokkal is érvelnek ennek érdekében, hiszen az Atlanti-óceán mindkét partján fontos választások előestéjén az áremelkedések felszíthatják a népharagot. Másrészt sürgősen életben kell tartani az összeomlóban lévő világgazdaságot, európai részről pedig biztosítani kell a monetáris blokk belső egyensúlyát – pedig az euróövezet mély működési zavarai nem szűntek meg, csak elfedi azokat az EKB által kiöntött likviditás áradata.
A monetáris politika drasztikus szigorítása azonban hozzájárulna a gazdasági tevékenység lassulásához – ami aligha vonzó opció a politikai vezetők számára –, és komoly feszültséget válthatna ki a pénzügyi, ingatlan- és kriptopénzpiacokon, (20) amelyek hozzászoktak – sőt ma már függenek tőlük – az alacsony kamatlábakhoz. Ez rávilágít az infláció egy másik formájának veszélyére: a pénzügyi inflációra, a tőzsdei buborékok keletkezésére, amelyek spekulatív gazdagodáshoz, egyenlőtlenséghez és válságokhoz vezetnek.
Az euróövezetben egy másik ok is óvatosságra int: a monetáris megszorítás valószínűleg a feszültségek visszatérését jelezné az államadósság-piacon. Az 1970-es években született neoliberális monetáris rendet szétfeszítő ellentmondások olyannyira elhatalmasodtak, hogy a rendszer egyik pontján alkalmazott korrekciós intézkedések máshol súlyosbítják a feszültségeket.
A Fed most, úgy tűnik, hogy a markáns korlátozás felé hajlik. Már bejelentette az államkötvény-vásárlási programjának csökkentését, és a 2022-es évre több kamatlábemelést jelentett be, többek között a tavasszal esedékes irányadó kamatlábét. Az EKB régóta a középút mellett érvel, és kitart a kötvényvásárlások tervezett csökkentése mellett – főként államadósságok esetében –, annak tavaszi befejezéséig. Február elején Christine Lagarde már nem vetette el az egy éven belüli kamatemelés gondolatát. Tekintettel a piacok lázas mozgására, a monetáris politika szigorításának következményei az Atlanti-óceán mindkét partján továbbra is kiszámíthatatlanok.
