hu | fr | en | +
Accéder au menu

A derék orosz művész

JPEG - 243 kio

A szolidaritás nevében nyíltan hirdetik és követelik az ukrán művészek befogadását. Ugyanez a lendületes támogatás vezetett oda, hogy orosz művészeket betiltottak, illetve ennek nevében dolgozták ki a tiltás feloldásához szükséges feltételeket is.

A bojkott tétje persze se nem a testvériesség, se nem a szolidaritás.

„Ha a művészetnek nincs is hazája, a művészeknek van.” Az első világháború kitörésekor a francia Camille Saint-Saëns, Az állatok farsangja (1886) zeneszerzője határozottan kijelenti: élve vagy holtan, harcoló gyalogosként vagy az elmúlt évszázadok dicsőséges emlékeként, az ellenség ellenség marad. (1) Nincs semlegesség a művészet ürügyén. Saint-Saëns a kulturális bojkott egyik úttörője volt. Ezzel beleszólt a zenei világot lázban tartó vitába: játsszanak-e továbbra is német zeneszerzőket, vagy sem? Nem kellene-e a művészet terén is létrehozni az „Union sacrée-t” (2) , a „szent” nemzeti egységet, azt az összefogást, amely mindenkit egyesít ugyanabban az agresszor elleni felháborodásban és hazafias hitben, amelyet Raymond Poincaré köztársasági elnök 1914. augusztus 4-én szorgalmazott?

Az állam hivatalosan nem avatkozott be. A vita a zenészek között maradt. A „germán” zeneszerzőket kitiltották azokból az operaházakból, ahol egyébként hallható lett volna az ellenség nyelve. Viszont többek között Ludwig van Beethovent és Robert Schumannt hamarosan újra felvették a programokba. Mert a keményvonalasok kicsit enyhítették az álláspontjukat, és elfogadták a „két Németország” elméletet. Meg kell különböztetni az „ártatlan és teljesen emberi” német nyelvűeket, amilyen Johann Sebastian Bach, Wolfgang Amadeus Mozart stb., azoktól, akiket átitatott a germán kultúra, amelyben „az uralkodás, az elnyomás, az értelmetlen büszkeséggel párosuló nagyzási mánia” – ahogy Albert Bertelin zenész írja – jut kifejezésre. Bár Richard Wagnert, aki kétségtelenül túlságosan is szimbóluma volt ennek a Kulturnak, sokáig bojkottálták (miközben a brit szövetségeseknél továbbra is műsorra tűzték), a hazafias bojkott végül is csak nagyon korlátozott sikert aratott Franciaországban.

Ötven évvel később a bojkott egy teljesen más változata bukkant fel újra, más értékek nevében és teljesen más környezetben: 1968-ban az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) arra kért minden államot és szervezetet, hogy függesszék fel oktatási, sport- és kulturális kapcsolataikat „a rasszista dél-afrikai rezsimmel”, valamint a hozzá kapcsolódó intézményekkel és szervezetekkel. „A kultúra, a legtágabb értelemben és alapvetően a kapcsolatokból, a cserékből és a nyitottságból táplálkozik”, az apartheid pedig „e kapcsolatok és cserék tagadása” – áll az ENSZ közleményében. Sok művész utasította vissza a dél-afrikai fellépési meghívásokat, és ezt nyíltan hirdette is, hiszen a kulturális bojkott épp a média és az így kiváltott pszichológiai hatás révén vált a politikai változás eszközévé. 

Ehhez nagyon hasonló a 2005-ben született Bojkott, Megfosztás és Szankciók (BDS, Boycott, Divestment and Sanctions) mozgalom is, amely a palesztin ügy érdekében próbál a puha ellenhatalom (contra soft power) eszközével fellépni. Egy fontos pontosítás: ebben az esetben a bojkott soha nem céloz meg személyeket.

Az orosz művészek látványos és tömeges kitiltása a nyugati világban az ukrajnai inváziót követően, kezdetben a halottakat és az élőket egyaránt érintette – Saint-Saëns ebben is az előfutár volt. Berlinben a rádió zenekara az ukrán himnusszal helyettesítette Pjotr Csajkovszkij Szláv indulóját; Varsóban a Lengyel Nemzeti Színház elhagyta Modeszt Muszorgszkij Borisz Godunov című operájának előadását. Ugyanakkor lemondták az oroszországi turnékat, az orosz művészeket kizárták a nemzetközi színpadokról és versenyekről, mint például az Eurovízió, a cannes-i fesztivál, a nagy zongoraversenyek... Mert igen, „ha a művészetnek nincs is hazája, a művészeknek van”.

„Elképzelhetetlen volt, hogy a háborús helyzetre tekintettel csendben maradjon”

Tombol az esszencializmus. Amikor azután politikusok lépnek színre, ez átalakul: gyorsan a helyére lép az a követelés, hogy a művész bizonyítsa be miszerint a megfelelő oldalt támogatja. Először is nyilvánítsa ki, hogy ellenzi a háborút, ahogyan azt a híres karmestertől, Valerij Gergijevtől is megkövetelték, akiről azt mondják, hogy közel áll Vlagyimir Putyinhoz, és aki müncheni tisztviselők szerint „elfogadhatatlanul hallgatott” (Radio Classique, március 11.). A polgármester elérte, hogy felmondjanak neki és elküldjék a Müncheni Filharmonikusok karmesteri posztjáról, és ezzel a lendülettel kikerült a bécsi, a rotterdami, a Carnegie Hall-i, az edinburgh-i, a verbier-i és a prágai fesztivál, a párizsi filharmónia és a Théâtre des Champs-Elysées színpadáról is.

Franciaországban Tugan Szohijevet, a moszkvai Bolsoj és a toulouse-i Orchestre National du Capitole zeneigazgatóját Toulouse polgármestere arra kérte, hogy „tisztázza álláspontját”: „Elképzelhetetlen volt, hogy a háborús helyzetre tekintettel csendben maradjon”. Válaszul Tugan Szohijev lemondott a Capitole és a Bolsoj színházról is. Később erről úgy nyilatkozott, hogy „ellenez minden konfliktust” (Le Monde, március 7.)...

Majd a kulturális miniszter is közbelépett, megerősítette a már meghozott döntéseket, és kiszélesítette a vitát: le kell mondani vagy el kell halasztani az „olyan művészek fellépését, akik egyértelműen és már régóta Putyin rendszere mellett foglalnak állást” (La Dépêche, március 10.).

Látható, hogy ezzel a bojkott indoklása egy vegyes és zavaros változat alapján alakult ki. Az egyik változat szerint az ellenséget a nemzetisége alapján azonosítják. A másik változat pedig meggyengíteni és lejáratni akarja az orosz rendszert azzal, hogy azonosítják és leveszik a műsorról azokat, akik – „már régóta” támogatják azt.

Mindezt az ukrán nép iránti szolidaritás nevében. A kifejezést az egész, egyesített és egységesen felháborodott Európában megszállottan ismételgetik a különböző műsorlemondások mellett. Nehéz nem egy újfajta Union sacrée-ra, a „szent” nemzeti egységre gondolnunk. De vajon a kirekesztése azoknak a művészeknek, akik nem vallották magukat Putyin-ellenesnek, milyen „szolidaritásról” tanúskodik? És itt jön a képbe az „egyesülés” a „szent egység”, az „egyesülés szentsége”. Nem a haza védelméről van szó, mint a múltban, hanem azoknak a meghirdetett alapértékeknek a védelméről, amelyek állítólag egy másik, egy nagyobb és tágasabb hazát alkotnak, az Európai Uniót (EU), ahol Putyin kormányát ezen értékek ellenségének tekintik.

Ezen értékek között központi helyet foglal el a demokrácia, amelyet ő semmibe vesz. Egy olyan orosz művész befogadása, aki nem mutatja ki ellenzékiségét, csökkentené szolidaritásunkat, mivel azt jelentené, hogy elnézzük és cinkosai leszünk valakinek, aki az értékeinket támadja. Azok, akik nem bűnösök, azokra nem kell a szankciókat alkalmazni.

Így két Oroszország lenne, mint a „két Németország” a Nagy Háború, az első világháború retorikájában. „A szovjetek a szovjetellenesekkel szemben”, hogy Szergej Loznyitca ukrán filmrendezőt idézzem, aki az Európai Filmakadémiának írt nyílt levelében felhívta a figyelmet arra, hogy az orosz rendezők a háború ellen foglaltak állást, és levelében bejelentette távozását, mert túlságosan visszafogottnak tartja az Akadémia háborúval szembeni állásfoglalását. (3) Így valaki vagy demokrata, vagy támogatja a diktátort, a ma uralkodó közbeszéd nyelvén. A kulturális bojkott tehát meghatározza az ellenséget és a közös jót is, és minden fenntartás nélkül szolidáris az Unió által keresett „európai identitással”, amelyet egyúttal meg is erősít.

(1) Idézi Esteban Buch: „Les Allemands et le Boches”, la musique allemande à Paris pendant la Première Guerre mondiale [A németek és a boche-ok (a németek gúnyneve) – a német zene Párizsban az első világháború idején], Le Mouvement social, n° 208, 2004/3. A következő idézet ugyanebből a cikkből származik.

(2) Az első világháború előtt, 1914 nyarán a politikai és vallási különbségeket félretéve létre jött az Union sacrée, az a nemzeti egység, amely megszavazta és kiállt a háború mellett – a ford.

(3) Sergueï Loznitsa: Lettre ouverte à l’Académie européenne du cinéma [Nyílt levél az Európai Filmakadémiának], Screen Daily, 2022. február 28.

Evelyne Pieiller

Morva Judit

Megosztás