A cinikus ígérgetések diadala

Kategória: 2022. május
Írta: Serge Halimi
Találatok: 937

macron vA június 12-i és 19-i parlamenti választások eredménye fogja kijelölni Emmanuel Macron elnök mandátumának hatáskörét és programjának körvonalait.

A francia politikai berendezkedés mára kimerült, nyilvánvaló bajok vannak a képviseleti rendszerrel, ami tovább fokozza az általános kiábrándultságot. Közben a társadalmi elégedetlenség egyre nő.

Új ötéves ciklus lendület és remény nélkül

Emmanuel Macron újraválasztásával egy olyan párharc zárult le, amelyet a választók túlnyomó többsége szeretett volna elkerülni. Egy új ötéves ciklus veszi kezdetét minden lendület és remény nélkül. A leköszönő elnököt ugyan újraválasztották, de a franciák többsége úgy véli, hogy gyenge teljesítményt nyújtott (56%), hogy az ország helyzete romlott az elmúlt öt évben (69%), hogy programja veszélyes (51%) és a kiváltságosok érdekeit szolgálja (72%).[i] A baloldali választók milliói kizárólag a szélsőjobb elutasítása miatt törődtek bele abba, hogy egy olyan elnökre szavazzanak, aki ellen egyesek már most készek az utcára vonulni. Lesz is erre bőven okuk: csökken a vásárlóerő, emeli a nyugdíjkorhatárt, teljes a közömbösség az éghajlattal szemben, emelik a kamatlábakat, s új, a munkanélkülieken csattanó intézkedéseket vezetnek be.

Öt évvel ezelőtt a The Economist című brit hetilap nagy lelkesen a címlapján szerepeltette a francia elnököt. A vízen sétált egy pazar öltönyben, arcán hivalkodó mosollyal. A Brexit és Donald Trump befutása a Fehér Házba megdöbbentette és megrémítette a globális burzsoáziát, Emmanuel Macron érkezése viszont balzsam volt a sebre, egy diadalmas visszavágás. Azt várták tőle, hogy Európában sikerül visszaszorítania a szélsőjobboldali „populizmust”, a „progresszív” liberalizmus, a globalizáció javára. Ebből az illúzióból mára nem sok maradt. A járványügyi és a kórházi válság, az energiaellátás gondjai és az ukrajnai háború óta a közbeszédben egyre gyakrabban esik szó a szuverenitás, a vásárlóerő, az ipar visszatelepítése és az ökológiai tervezés témáiról. Olyannyira, hogy április 10-én a választások első fordulóján, Emmanuel Macron ötéves ciklusának végén az a baloldali párt, amely valódi változást akar, megszilárdította befolyását, míg a nacionalista szélsőjobboldal, amelyet a leköszönő elnöknek kellett volna megfékeznie, jelentősen erősödött. A három szélsőjobboldali jelölt az első fordulóban a leadott szavazatok 32,3%-át szerezte meg, tehát többet, mint az államfő (27,8%).[ii] Két héttel később, a második fordulóban Marine Le Pen 2 600 000 szavazattal többet kapott, mint 2017-ben, míg Emmanuel Macron 2 millióval kevesebbet.

Macron elnöknek azonban, aki korábban, a szocialista François Hollande elnöksége alatt gazdasági miniszter volt, sikerült újra választásokat nyernie azzal, hogy megőrizte a szocialista választók támogatását, annak ellenére, hogy politikája egyáltalán nem volt szocialista. Sikerének másik pillérét annak köszönhette, hogy a hagyományos jobboldali választók elvárásaihoz igazodó adó- és szociális döntéseit követően egyszerűen bekebelezte őket. Dicséretes bravúr. Amióta az V. Köztársaságban az államelnököt az általános választójog alapján szavazzák meg, a második fordulóban mindig a hagyományos jobb- vagy baloldal jelöltje szerepelt, sőt leggyakrabban mindkettő, egyik a másikkal szemben. Idén április 10-én a szocialisták és a jobboldal összeomlása ezt a forgatókönyvet felborította, mivel megsemmisítette a két szokásos főszereplőt: a hagyományos jobboldal és a szocialisták a szavazatok 6,5%-át szerezték meg. 2012-ben még 55,81%-át...

Macron, egy heterogén ideológia félistene?

A francia elnök így vált a jobboldal választott képviselőjévé és ugyanakkor a polgári baloldal képviselőjévé is, amely François Mitterrand 1983-as „megszorító fordulata”, az 1992-es Maastrichti Szerződés és a 2005-ös Európai Alkotmányszerződés óta hozzászokott a neoliberális politikához, sőt elégedett is vele. Ahelyett, hogy ezt a nyilvánvaló tényt beismerné, Emmanuel Macron inkább egy heterogén „ideológia” félisteneként mutatkozik be. Ennek egy jól érzékelhető „haszna van”, az, hogy lehetővé vált számára, hogy azt tegyen, amit akar. „Az én tervem, a szélsőséges centrum projekt – jelentette ki egy nappal újraválasztása előtt egy sereg nyájas újságíró előtt – egy kalap alá vonni több politikai családot is, a szociáldemokráciától kezdve a zöldeken és a centrumon át a részben bonapartista, részben orleanista és Európa-párti jobboldalig.” A szociáldemokrácia és az orleanista jobboldal, az Európa-párti zöldek és a bonapartista jobboldal közötti ilyen párosításnak nincs se elméleti egysége, se történelmi realitása. Szociológiai szempontból azonban mégis reális, hiszen ők együtt adják ki a „polgári blokkot”, a „rend pártját”, a „felső Franciaországot”. Mindazok szövetségét, akiket megrémített a sárgamellényes mozgalom, és akiket megnyugtatott a kemény elnyomás. Ugyanez a közönség állva tapsolt Macronnak az április 2-i párizsi nagygyűlésen, amikor azt harsogta, ami azonnal egyik kampányklipjévé is vált: „A válságok ellenére betartottuk az ígéreteinket. Ahhoz, hogy véget vessünk a tömeges munkanélküliség francia betegségének, meg kellett támadnunk az adózással, a munkajoggal és a munkanélküliségi ellátással kapcsolatos tabukat.” Kormánya ezeken kívül „megtámadta a lakástámogatások és a vagyonadó tabuját” is.

Ezért nem meglepő, hogy az olyan gazdag és konzervatív helyeken, mint Neuilly, Párizs 16. kerülete vagy Versailles, a hivatalban lévő elnök öt év alatt megduplázta a szavazóinak számát, és hogy a hivatalos jobboldal jelöltjét, Valérie Pécresse-t egyszerűen félresöpörte.[iii] Így történt ez az 1830 júniusi munkásmegmozdulás, majd az 1871-es párizsi kommün leverése után is. A monarchisták is elvesztették politikai hasznukat, miután a köztársaságiak megmutatták a burzsoáziának, hogy ők is tudnak kegyetlenek lenni a plebsszel szemben. Összefoglalva, Emmanuel Macronnal a hatalomban már nincs szükség a jobboldalra, nélkülözhetővé váltak, akárcsak a Szocialista Párt, amely már régen áttért a szociálliberalizmus és a kapitalista globalizáció támogatására. Közös összeomlásuk elősegíti a tisztánlátást.   

A „szélsőséges centrum projekt” mögött a jól szituált nyugdíjasokból és felsővezetőkből álló konzervatív választók állnak, arányuk az életkorral és a jövedelemmel együtt növekszik.[iv] Választási befolyásukat erősíti a kivételesen magas részvételi arány (a 60-69 évesek 88%-a), míg a fiatalok és a munkásosztály tagjai, akik sokkal inkább Jean-Luc Mélenchon vagy Marine Le Pen hívei, továbbra is távol maradnak az urnáktól, sőt csökken a részvételi arányuk (a 25-34 évesek 54%-a szavazott idén az első fordulóban, szemben a 2017-es 72%-kal). A radikális baloldal vezetője, aki nagyon népszerű a nagyvárosi diákok és a hátrányos helyzetű lakótelepeken élő fiatal proletárok körében, most megpróbálja őket újra mozgósítani a „harmadik fordulóra”, a június 12-i és 19-i parlamenti választásokra. Nagyra törő terv, mivel ez a választás általában csak a választók felét és ráadásul a jómódúbb és idősebb szavazókat vonzza.

 Mélenchon lett a referencia az európai baloldalon

Jean-Luc Mélenchon azonban már több más kihívást is bevállalt. Egy olyan időszakban, amikor Európában a balközép háttérbe szorította a baloldalt (Németország, Spanyolország, Portugália) vagy áttért a liberalizmusra (Görögország), vagy nem létezik (balti államok, Kelet-Európa), vagy megsemmisült (Olaszország), Franciaországban megszerezte a leadott szavazatok 21,95%-át. Ezzel megalázó vereséget mért a mérsékelt zöldekre (4,63%) és a szocialistákra (1,74%!), akik pedig sokáig hegemón szerepet játszottak ebben a táborban. Pablo Iglesias, a Podemos alapítója, aki a madridi választási vereség óta politikai kommentátor lett, arra a következtetésre jutott, hogy Mélenchon „lett a referencia az európai baloldalon”. A közeljövőben valószínűleg senki sem fogja megpályázni ezt a szerepét. A francia vezető így magyarázza sikerét: „Soha nem adtuk fel a legfontosabb elveinket. Nemcsak elutasítottuk a jelenkori világunkat, hanem van alternatív javaslatunk is.”[v]

Tény azonban, hogy az első fordulóban elért szép eredmény nem garantálja a győzelmet. Az LFI (La France insoumise – Engedetlen Franciaország)) vezetője arra figyelmeztet, hogy már nem azt kell bizonyítani, hogy a baloldal erős, hanem kormányozni kell, amit a L'Avenir en commun [Közös jövőnk] című program azonnal lehetővé tett volna neki. Az erőviszonyok azonban továbbra is rendkívül kedvezőtlenek a francia baloldal számára. Jean-Luc Mélenchont két jelölt előzte meg, egy jobboldali és egy szélsőjobboldali (Emmanuel Macron és Marine Le Pen), és két jelölt követte, egy szélsőjobboldali és egy jobboldali (Éric Zemmour és Valerie Pécresse).

A választói dinamika néha azonban sikeresen felülkerekedik a számtani eredményeken. Azzal, hogy Mélenchon szavazói lettek a második forduló, a végső szavazás döntnökei, az első forduló eredménye már lehetővé tette, hogy a kampány jobban végződjön, mint ahogyan kezdődött. „A jobboldali szavazók egyik témája sem állt a második forduló kampányának középpontjában” - írta az egyik népszerű ultrakonzervatív hetilap.[vi] És valóban a közbiztonság, az identitás és az iszlám témák átadták helyüket a vásárlóerő, a közszolgáltatások és a nyugdíjak témáinak, ami Emmanuel Macront védekező helyzetbe kényszerítette, mivel e téren a tervei ijesztőek.

Ám amikor a baloldal célja már nem az ellenfelek politikájának befolyásolása, hanem a saját politikai célok megvalósítása, az első forduló eredménye, amely mutatja az elért fejlődést, egyben azt is jelzi, hogy milyen feladatok várnak még rá. A megtett út: Jean-Luc Mélenchon kiválóan teljesített a tengerentúli területeken (2017-hez képest megduplázta a szavazatait, sőt Guadeloupe-on, Martinique-on és Guyanában abszolút többséget szerzett) – részben a Macron iránti ellenszenvből. Az eredmény ugyanilyen lenyűgöző a szegény külvárosi kerületekben, ahol sok külföldi származású, gyakran muszlim francia él. Végül a baloldali jelölt áttörést ért el a gyakran fiatal és művelt városi középosztály körében is azokon a településeken, ahol a polgármester szocialista vagy zöld (Párizs, Grenoble, Montpellier, Rennes stb.).

Ezek a választók nagyon különbözőek, de a politikai és aktivista munka meghozta a gyümölcsét. Jean-Luc Mélenchon gyakran látogatott el a francia tengerentúli területekre, és nyilvános felszólalásaiban foglalkozott e területek szociális és ökológiai problémáival. Ami a külvárosokat illeti, Mélenchon pártját, a La France Insoumise-t (LFI) paradox módon segítette Eric Zemmour a muszlimok ellen indított gyűlöletkampánya és a fenyegetések, amit a média, a jobboldal és Emmanuel Macron több minisztere is bőségesen közvetített. Ez utóbbiak most fel vannak háborodva a "muszlim szavazatok" vagy a "vallásközösségi szavazatok" megjelenése miatt, mintha – miután egy egész népcsoportot állítottak úgy be, mint veszélyest és fenyegetőt – azt is meg akarnák tiltani nekik, hogy az őket védő jelöltre szavazzanak.

Ha a baloldal látszólag most visszanyerte a korábbi vörös külvárosokat, semmi ilyesmi nem látszik a város környéki és a vidéki településeken, az ország északi és keleti részének egykori bánya-, autó- és acélipari központjaiban (amelyek mára már leépültek). Az ott élő munkások és alkalmazottak, valamint a fiatalok körében a szélsőjobboldal az elmúlt húsz évben áttörést ért el és gyökeret eresztett, míg azonban stagnál, sőt visszafejlődik az ezeken a területeken lakó menedzserek, a városiak és a nyugdíjasok körében.

A helyzet nem kizárólag Franciaországra jellemző. A globalizáció és az iparkitelepítés (Kínába, Észak-Afrikába, Mexikóba vagy Kelet-Európába), amelyet gyakran a magukat baloldalinak valló politikai erők támogatnak (amerikai demokraták, brit munkáspártiak, európai szocialisták), következményeként elszakadt a kapcsolat a baloldal és a népi választók között.[vii] Lotaringia és Pas-de-Calais megfelelője a németországi Szászország, az amerikai Középnyugat „rozsdaövezete” vagy Észak-Anglia és Wales „vörös fala”. Mégis úgy tűnik, hogy ezekről a kérdésekről nincs átfogó, transznacionális elemzés és gondolkodás. A baloldali aktivisták és vezetőik nem tekintenek túl a saját országhatáraikon, mintha Jeremy Corbyn és Bernie Sanders sikere majd kudarca nem adna okot arra, hogy azokból Franciaországban, Németországban vagy Olaszországban tanulságokat vonjanak le. Pedig a szociológiai és választói átalakulás (a jobboldal vagy a szélsőjobboldal előretörése a korábban a baloldalhoz lojális társadalmi csoportokban) világosan megfigyelhető itt is.

Bár nélkülözhetetlen, de a szociális intézkedésekre tett javaslatok nem lesznek elegendők ahhoz, hogy három olyan különböző csoportot – a művelt polgárság, a városi proletariátus és a városok környékén vagy vidéken élő kisemberek – megtartson, sőt visszahódítson. Az idők során olyan különböző témák körül kristályosodtak ki a legkülönfélébb politikai nézetek, mint a bevándorlás, a vallás, az autóhoz való kapcsolat és a vidéki élet. Franciaországban és máshol is. Az ebből gyakran fakadó ellenségeskedés megosztja a népi rétegeket. Rendszeres kapcsolatok és hatékony szerveződések hiányában, amelyek biztosítanák a jó viszonyt e különböző rétegek között, előítéletek alakulnak ki, és szembeállítják az embereket egymással. Mindenki úgy gondolja, hogy hitük vagy életkörülményeik miatt elhanyagolják, megvetik és megalázzák őket. Ezeket a meg nem értéseket nem képes feloldani egy ötévente megrendezett választási kampány, főleg, hogy a köztes időszakban a média és a közösségi oldalak folyamatosan kiélezik az ellentéteket. A választási kampány során a TF1 az első fordulóban minden jelöltet arra kért, hogy egymás után három témában foglaljon állást: a béranyaság, a fátyol viselése az egyetemen és a vadászat szabályozása. Egy baloldali jelölt esetében az ezekre a kérdésekre adott bármilyen válasz azzal a kockázattal jár, hogy sérti az egyik vagy a másik potenciális szavazói rétegét. A burzsoá blokk homogénebb, érdekei mentén egységesebb, így könnyebben megküzd ezekkel a nehézségekkel.

Talajt vesztett a hagyományos politikai elit

Húsz évvel ezelőtt Jacques Chirac elnököt a regisztrált szavazók 61,1%-ával választották újra Jean-Marie Le Pen ellenében. Április 24-én a lányával szemben Emmanuel Macron a regisztrált szavazók 38,5%-át nyerte meg. A hanyatlás nemcsak az ő személyének szól, hanem az egész kimerült politikai rendszernek, amely egyre nyilvánvalóbban hitelét vesztette. A nemzetgyűlésben a szélsőjobbot a képviselők 1%-a, a radikális baloldalt 3%-a adja; Franciaország tizenhárom régiójából ötöt a szocialisták, nyolcat a hagyományos jobboldal, azaz két kihalófélben lévő párt vezet. Az ő képviselőjelöltjeiknek nem okozott gondot összegyűjteni az induláshoz szükséges 500 képviselői aláírást, ezzel szemben Marine Le Pen és Jean-Luc Mélenchon alig-alig birkózott meg a feladattal, ami azt jelenti, hogy nem indulhattak volna. Anne Hidalgo párizsi polgármester, saját városában mindössze a szavazatok 2,3%-át kapta; de nem voltak lelkesek az őt támogató nagyvárosok (Montpellier, Nantes, Rennes, Lille, Rouen, Clermont-Ferrand stb.) szavazói sem.

Emmanuel Macron cinikus ígérgetései a két forduló között szintén nem segítettek megerősíteni az intézményekbe és a képviselőikbe vetett bizalmat. Hogy legyűrje a jobboldali jelöltet, lemásolta annak radikális nyugdíjprogramját. Miután Valerie Pécresse vereséget szenvedett, a baloldali szavazatok visszaszerzésére törekedett és ezért bejelentette, hogy tárgyalni fognak a nyugdíjkorhatár emelésének elhalasztásáról. Miközben egész elnöksége alatt elutasította a minimálbér emelését, most meghirdette, hogy megemeli, sőt két nappal a második forduló előtt beígérte, hogy emeli a tanárok bérét is. Miközben nagyrészt közömbös volt a környezetvédelmi kérdések iránt, nagy hirtelen bejelentette, hogy a Zene ünnepéhez [Fête de la Musique] hasonlóan megrendezi a Természet ünnepét, és azt is megígérte, hogy „a felső szintű vezetők zöld és környezettudatos viselkedési szabályokat fognak követni”. Bejelentette azt is, hogy „ragaszkodik a népszavazásokhoz”, noha egyet sem kezdeményezett, és azt is, hogy „nem ellenzi” az arányos szavazati rendszert, noha egyértelmű, hogy neki magának nagyon hasznos volt a többségi szavazás, amellyel meghosszabbította erősen tekintélyelvű hatalmát.

Ezek után nem maradt más hátra, mint hogy meglepődjön, amiért április 24-én a választók 28%-a nem ment el szavazni – ami egy több mint ötven éves rekord – ahelyett, hogy egy demokratikus, polgártársait mélyen tisztelő elnököt választott volna meg. De lehet, hogy inkább azon tud majd elképedni, hogy a franciák még nagyobb aránya (79%) társadalmi zavargásokra számít az elkövetkező években.[viii]

Fordította: Morva Judit

 

[i] A Cevipof felmérését a Le Monde publikálta 2022. április 15-16. 

[ii] Egybe számolva Marine Le Pen (23,1%), Éric Zemmour (7,1%) és Nicolas Dupont-Aignan (2,1%) által elért eredményt.

[iii] Neuilly-sur-Seine-ben, Macron a mostani elnökválasztás első fordulójában 48,98 %-ot kapott, szemben a 2017-es 23,74 %-kal. Párizs 16. kerületében 26,65 %-ról 46,75 %-ra erősödött meg öt év alatt.

[iv] Macron szavazóinak 43 %-a nyugdíjas és 40 %-a felső szintű vezető a magán szektorból.

[v] A Párizsban a Maison de la Chimie-ben elhangzott beszéde 2022. április 21-én.  

[vi] Carl Meeus: La drôle de campagne [A furcsa választási kampány], Le Figaro Magazine, Párizs, 2022. április 22-23.

[vii] L. cikksorozatunkat,Pourquoi la gauche perd [Miért veszít a baloldal], Le Monde diplomatique, 2022. január. A magyardiplo ide vágó cikkei: http://www.magyardiplo.hu/archivum/2022-januar-december/287-2022-februar/3109-nemetorszagban-bukas-es-elvi-ellentetek-ket-allaspont-ugyanabban-a-taborban.html

http://www.magyardiplo.hu/archivum/2022-januar-december/287-2022-februar/3094-a-megfelelo-szohasznalat.html

http://www.magyardiplo.hu/archivum/2022-januar-december/287-2022-februar/3098-az-olasz-kommunista-part-kulonos-eltuneserol.html

http://www.magyardiplo.hu/archivum/2022-januar-december/287-2022-februar/3090-langyosra-huteni-miutan-forrni-kezdett-zoldek-hatalmi-poziciokban.html

http://www.magyardiplo.hu/archivum/2022-januar-december/287-2022-februar/3100-es-ha-hallgatnank-a-kizsigerelt-retegekre.html

[viii] A Cevipof felmérését Le Monde 2022. április 15-16-i száma publikálta.