Filozófiai megfontolások a csalárd módon „demokráciának” nevezett választási rituáléról

Kategória: 2022. május
Írta: Alain Badiou
Találatok: 1247

b0Ha komolyan veszi a politikát, a szavazófülke közelébe se menjen – hangzott, az elnökválasztás első fordulóját követő napon, Alain Badiou filozófus szigorú parancsa.

Amit ma demokráciának nevezünk, annak már semmi köze a sokaság  hatalmához. A franciák most vasárnap, április 24-én a tőke új meghatalmazottját választják meg, aki kétségtelenül Emmanuel Macron lesz, ugyanaz, aki az előző ciklusban, miután a milliárdosok hónapok óta ezért kampányolnak az általuk  már szinte teljes egészében privatizált médiában. Ha komolyan vesszük a politikát, a szavazófülke közelébe se menjünk – hangzott Alain Badiou filozófus szigorú parancsa, aki e fontos elemzésének közzétételével az első fordulót követő napon a QG-t* bízta meg .[1]

 

Most a választásokról fogok beszélni, egy országos eseményről. Igazuk lenne, ha opportunizmussal vádolnának egy közönséges médiamegjelenésért. Mondhatják, hogy arról beszélek, amit nagyjából már mindenki tud.

De meg tudom védeni magam, legalább részben: természetesen nem fogom ezt a szemináriumot azzal kezdeni, hogy az elnökválasztás első fordulójának eredményeit számoljam és számítgassam. Ez azt jelentené, hogy a filozófiát alárendelem az újságírás szabályainak. De nem akarok úgy tenni, mintha teljesen a választásokon kívüli dolgokról beszélnék. Ami viszont egy bizonyos intellektuális sznobizmus bizonyítéka lenne.

Egyelőre egyetlen tapasztalati megjegyzést teszek. Általános vélemény az elmúlt néhány évet sötét, szinte pusztító időszakként emlegetni. A szabadságjogok elvesztéséről, gazdasági zavarokról, az élet lendületét megtörő világjárványról beszélünk. Vak és érzéketlen tekintélyelvűségről beszélünk, gyászoljuk a baloldal teljes eltűnését, másrészt hangsúlyozzuk a tiltakozó megmozdulások fontosságát, a sárgamellényesektől az oltásellenesekig.[2] És közlik velünk, hogy a legrosszabb még előttünk áll, vágtató inflációval és előrelátható áruhiánnyal, különösen gáz- és olajhiánnyal. Jómagam a súlyos politikai irányvesztés, vagyis a dezorientáció idejéről beszélek. Úgy tűnik tehát, hogy egy új, viharos, veszedelmes, a nyugat-európai országok átlagos komfortérzetét veszélyeztető korszakról van szó.

Demokrácia és parlamentarizmus

Nos, jó hír! A választási parlamentarizmus megerősíti, hogy minden rendben van, és semmi sem változik, és nem is kell változnia. Egy durva bizonyíték erre: az öt évvel ezelőtti elnökválasztáson egy lendületes újonc, Emmanuel Macron és a választási repertoár ismert sztárja, Marine Le Pen került be a második fordulóba. A régi pártok, különösen a klasszikus baloldal, a Szocialista Párt (PS) és a Kommunista Párt (PC) összeomlott. Tudjuk, hogy most kik jutnak be az elnökválasztás második fordulójába? Nos, ugyanazok és ugyanabban a sorrendben, mint múltkor: Le Pen örökösnő most is a már öregedő újonc Macron mögé kerül majd. És már nem is kérdéses, hogy a klasszikus baloldal pártjai gyakorlatilag a radikális baloldal kis csoportjaival és a szélsőjobboldal segédcsapataival együtt az észrevehetetlenek poklában találhatók.

b1

https://qg.media/wp-content/uploads/2022/04/alain-badiou-theatre-de-la-commune.png

Alain Badiou az aubervilliersi Théâtre de la Commune-ban tartott szemináriumon, 2022

Ez a mutatvány egy ponton tévedhetetlen: a valóság, a körülmények változhatnak, a választási szertartás viszont azonos marad önmagával és örökös funkciójával: biztosítja, hogy a francia társadalom domináns csoportja továbbra is uralja a valóságot – függetlenül attól, hogy a választások felszínén kik jelennek meg.

Ezzel kapcsolatban szívesen idézek egy volt gaullista[3] igazságügyi minisztert, Alain Peyrefitte-et. Az 1981-es választások eredménye, amely a Mitterrand vezette szocialista-kommunista koalíciót juttatta hatalomra, megrémítette a hűséges gaullista és reakciós Peyrefitte-et. Akkor rátalált egy csodálatos formulára – és azt hiszem, ez volt életében az első alkalom életében, hogy kitalált valamit –, és ezt mondta: „A választások azért vannak, hogy megváltoztassák a kormányt, nem pedig a társadalmat”. Kínjaitól vezérelve – nagyon paradox módon – újra felfedezte magának Marx tézisét: nevezetesen, hogy a választás csak egy olyan mechanizmus, amely Marx kifejezése szerint „a tőke helyetteseit jelöli ki". Alapvetően mindketten, bár ellentétes céllal, azt mondták, hogy a választások a polgári tőkés rend vezetését – a kormányt – érintik, de semmiképpen sem irányulnak magának a tőkés rendnek a megkérdőjelezésére.

Valójában soha nem fordult elő, és véleményem szerint soha nem is fog megtörténni, hogy egy olyan társadalom kapitalista rendje, ahol ez a rend már mintegy két évszázada szilárdan meghonosodott, megdőljön egy választás nyomán, és a helyébe a kollektivizmus valamilyen változata lépjen. Előfordulhatnak opportunista elmozdulások: jobbra fordulás, mert a burzsoázia boldogtalan, vagy az anyagi helyzet megkívánja; balra fordulás, mert a nép morog, néhány személyt pedig ejteni kell. De soha nem történik semmi, ami megváltoztatná az uralkodó társadalmi berendezkedés alapvető rendjét. Ezen a ponton sokkal vaksibbak és félénkebbek vagyunk, mint a tizenkilencedik század szervezett politikai erői. Azokról az igazi értelmiségiekről és munkásokról beszélek, akik már nem hitték, hogy a választás egy olyan demokratikus folyamat, amelynek során le lehet győzni a konzervatív ellenséget. Ők egészen egyértelműen a „parlamentáris kreténizmusról” beszéltek.

Ma nagyon elterjedtté vált, hogy a „demokrácia” alatt a „parlamentáris kreténizmus” szinte véglegesen kialakult formáját értjük. Különösen igaz ez azokra az értelmiségi körökre, amelyek szerint alapvető a szembenállás a „totalitarizmus” és a „demokrácia” között, ami voltaképpen egy konzervatív betegség, a parlamentáris kreténizmusnak csupán egy modern, végtelenül ártalmasabb formája.

b2

https://qg.media/wp-content/uploads/2022/04/Capture-de%CC%81cran-2022-04-23-a%CC%80-10.25.30-1024x576.png

Emmanuel Macron köztársasági elnök a Marine Le Pen elleni két forduló közötti vita során, 2022. április 20.

Ami engem illet, fiatal koromban, főleg a hatvanas évek elején, én is ilyen debil voltam. A szocializmus baloldali változatának aktivistájaként aktívan részt vettem a választási kampányokban, szomorúan számoltam a szavazatokat, majd újra készültem a következő választásokra, mérlegeltem a baloldal egészének szövetségét... Egyszóval mindent megtettem, hogy a kreténizmus harciasságát erősítsem. Az 1968-as májusi vihar, és főleg aktív találkozásaim a gyárakban, a munkások – és különösen a bevándorlók – potenciális politikai erejének felfedezése volt az, ami miatt beláttam, hogy a kommunista kollektivizmus útját nem lehet és nem is érdemes a választási rituálékban keresnünk. Ezt az adott esetben megerősítette, hogy 1968-ban a lehető legagresszívebb reakció diadalmaskodott a választásokon. Azóta, tehát 54 éve, anti-kretén kúrán veszek részt: egyetlen választáson sem szavaztam, bármilyen feszült és melodrámai volt is a választás színrevitele, különösen az úgynevezett „baloldali” pártok részéről.

De meg kell értenünk, hogy a nyugati országokban vidáman működő választási rendszert miért nevezik "demokratikusnak", és miért gondolják az egyetlen felszabadító politikai rezsimnek, miért minősítik az összes többit "diktatórikusnak" vagy "totalitáriusnak". Ezzel szemben Oroszországtól Kubáig, Kínától Vietnamig és Jugoszláviáig egyetlen nem-kapitalista társadalmi fejlődési út és egyetlen kollektivista tapasztalat – bármilyen hosszú vagy rövid élettartamú és típusú volt is – sem választások révén került hatalomra, és nem is alkalmazta a nyugati típusú parlamentarizmust.

A szavazófülke magánya

Igaz, hogy Marx maga merített abból az alapvető tapasztalatból, amelyet a Párizsi Kommün jelentett számára, felmérte jelentőségét és kudarcát, felismerte, hogy az átmeneti kommunista hatalom célja természetéből fakadóan az állam elsorvasztása és a dolgok irányításának átadása az érintett emberek kezébe.  Ezért az ilyen hatalmat – tekintettel az erőszakos ellenállásra, amellyel szembesülhet – csak „proletár diktatúrának” lehet nevezni. Ezért nevezem át azt, amit a nyugati imperialista országokban "demokráciának" neveznek, nyersen megfogalmazva a burzsoá diktatúra kifinomult formájának, és kissé szakszerűbben, de világosabban "parlamentáris kapitalizmusnak".

Szóval elemezve, miről is van szó?

Először is nyilvánvalóan hamis, hogy a választási rituálé meghatározhatja a demokráciát. Etimológiailag a „demokrácia” a „nép hatalmát”, vagy akár „a sokaság parancsát” jelenti. Nevetséges azt gondolni, hogy egy ilyen parancs bármi más lehet, mint „kollektív”, a népgyűlés értelmében, ahogyan azt az athéniak gyakorolták az ókori Görögországban. Ebből a szempontból mi sem nevetségesebb, mint demokratikusnak nyilvánítani a szavazófülke gyakorlatát! Ez a fülke a politikai meggyőződés teljesen burzsoá felfogásának látható nyoma: a választások körülményei között ugyanannak a „magánnak” a meggyőződése, amilyennek a tulajdonnak is lennie kell. És ahogy a polgárok, akik részvényesek és tőketulajdonosok, kifejezetten hajlamosak arra, hogy adóparadicsomokba rejtsék el a vagyonukat, úgy a választónak is el kell rejtenie szavazatát úgy, hogy kitölti a szavazatát, teljesen egyedül, egyfajta választási piszoárban, toalettfülkében. Nincs is ennél antidemokratikusabb eljárás, mint ez a magány! Egy igazi demokráciában minden döntésnek olyan gyűlésen kell születnie, ahol a különféle lehetőségeket mindenki megvitatta és megértette. És a gyűlés mérete, legyen szó akár egy gyárról, egy kerületről, egy faluról, egy városról, egy kantonról, egy régióról, egy nemzetről vagy az egész világegyetem egy napjáról, függ a témától és attól, hogy mennyire haladtunk már előre azon az úton, amelyről a proletár induló szól: „Ez a harc lesz a végső, csak összefogni hát, és nemzetközivé lesz holnapra a világ”.

A szavazófülke egy tipikusan polgári és konzervatív eszme megtestesülése, amely azt állítja, hogy a ma uralkodó politikai rendben minden létező alapegysége az egyén. Bizonyos értelemben a fő ellentmondás valóban annál a szónál látszik a legtisztábban, amely mögé az „izmus” utótagot tesszük. Ez az „individuum” lenne? Azt mondják, hogy az uralkodó ideológia az individualizmus, amely közvetlenül kapcsolódik a polgári típusú magántulajdonhoz, nevezetesen a termelőeszközök magántulajdonához. Mi viszont azt mondjuk, hogy a „közösből” kell kiindulni, abból, amin mindenki sorsa osztozik, abból, ami olyan ésszerű mérlegelés eredménye, amelyben részt kell vennie mindazoknak, akiket a meghozandó döntés érint. És akkor azt mondjuk, hogy a közösségi, a kommunizmus az, ami közvetlenül kapcsolódik a kollektív tulajdonhoz, azon tulajdonhoz, amelyen elsősorban mindazok osztoznak , akik az adott helyen élnek vagy dolgoznak.

Így tehát azt a választási szertartást, amelynek célja, hogy a szavazófülke magányában kijelölje azokat, akik az individualizmus és a polgári tulajdon védelmezői lesznek, "parlamentarizmusnak" kell nevezni, és egyáltalán nem "demokráciának", mivel a valódi közös, kollektív döntések helyett minden szinten olyan helyek létrehozását javasolja, ahol „minisztériumokban” vagy „parlamentekben” összegyűlnek a kapitalista konzervativizmus képviselői. Ezért az általam javasolt elnevezése egy ilyen rezsimnek: tőkés parlamentarizmus.

b3

https://qg.media/wp-content/uploads/2022/02/xavier-niel-senat-commission-enquete-fusion-tf1-m6-aude-lancelin-qg-information-concentration-medias-france-elysee-macron-delphine-arnault-bernard-le-monde-free-la-provence-ecole-42-fortune-1.jpeg

Bernard Arnault (jobb oldalon) és veje, Xavier Niel, mindketten a nagy francia médiák –  többek között a Les Echos, a Le Parisien, a Le Monde, a l'Obs, a Télérama – tulajdonosai.

Ma különösen világos, hogy ez az elnevezés jogos. Valójában a különféle kamarák – a tőke politikai szalonjai – választásait a szó szoros értelmében egy gigantikus propaganda-apparátus programozza, amelyet a burzsoá tulajdon tart sakkban. A jelentősebb országos napi- és hetilapok, rádió- és televízió-csatornák hosszú évek óta megszakítás nélküli privatizációs folyamaton estek át. Végül is ez így következetes! A kapitalista individualizmus képviselői többségének megválasztása biztosabb, ha a hírhedt és meggyőződéses kapitalisták birtokolják a propaganda minden eszközét! A néhány állami túlélő a polgári államhoz tartozik, és folyamatosan beszélnek az ő privatizációjukról is. Az állami kézben tartott "propaganda", mondja a burzsoá individualista, totalitárius! Egy milliárdos kezében… demokratikus.

Egy ellenvetést kell itt megfogalmaznom: a parlamenti eljárás nemcsak az egyéneket, hanem a pártokat is érinti, és egy párt azt állíthatja magáról, hogy egy közösség, egy kollektíva, például a munkások képviselője, ahogy például azt mondják, hogy a kommunista párt "a munkásosztály pártja". E nézet szerint a választási eljárás közösségi, mivel a sokszínű társadalmat képviselő csoportok állnak szemben egymással. Lenin maga mondta: „A társadalom osztályokra oszlik, az osztályokat pártok képviselik, a pártokat pedig a vezetők irányítják”. Nos, nem vagyok benne biztos, hogy igaza volt.

Itt minden a „képvisel” gyanús fogalmán nyugszik. Hiszen a tőkés parlamentarizmus azt állíthatja, hogy a politikai pártoknak és a parlamenti szavazásnak köszönhetően valóban a társadalom valósága az, ami végső soron a választott testületekben „képviselve lett”.

Tézisem tehát a következő: az igazi demokráciát az jellemzi, hogy nem engedi meg a képviseletet. Nem képvisel. Egy párt, bármilyen proletárnak vallja is magát, nem a munkások, a munkásosztály képviselete, nem is lehet. Csak egyike lehet azoknak a politikai eszközöknek, amelyekkel az osztály felvértezi magát a burzsoá hegemónia elleni harcban. Ezért marad a többszörös (multiple) jegyében: ez egy szervezett proletár sokaság, semmi több.

Valójában a politikában a jelenlét a döntő, nem a képviselet. A döntések sokasága számít és nem Egy képviselet és egy külön döntés.

Vegyünk két nagy jelentőségű példát:

1. Amikor Lenin visszatér száműzetéséből Oroszországba, akkor az 1917-es forradalom kezdetén járunk, az állomáson nagy pártdelegáció fogadja. És azonnal kiadta a jelszót: "Minden hatalmat a szovjeteknek." Márpedig a szovjetek a munkás- és népgyűlések sokasága (többszöröse), amelyeket Lenin a szocialista politika egy teljesen új útjának, valódi politikai létezésének tekint. Egy olyan út, amely pontosan ellentétes azzal, amelyen Franciaország vagy Németország szocialista pártjai elakadtak, nevezetesen a parlamenti párt és a választások útjával, amely végül odavezetett, hogy e pártok támogatták országaik gyilkos elkötelezettségét az 1914-18-as évek mészárlásában. Lenin soha nem mondta, hogy "minden hatalmat a pártnak". Később, az 1920-as években, nem sokkal halála előtt azon töprengett, hogy a kommunista párt vezette szovjet állam valóban különbözik-e a cári államtól. Javasolta egy munkás-paraszt felügyelet létrehozását, amelynek feladata közvetlenül az állam ellenőrzése lenne. De úgy hal meg, hogy nem tudta megvalósítani javaslatait. Sztálin pedig a csúcsra fogja vinni a párt és az állam közötti téves képviseleti azonosságot.

2. A kínai kulturális forradalom idején gyakran kérdezték Mao Ce-tung-tól, miért emlegeti állandóan Kína helyzetével kapcsolatban a proletariátus burzsoázia elleni harcát, amikor Kína kommunista állam, a kommunista párt által irányított állam. Mao végül ezt válaszolta: „Gyakran megkérdezik tőlem, hol van Kínában a burzsoázia. Nos, a burzsoázia a Kommunista Pártban van ". Ezért látta, hogy a párt, amint egyesül az állammal, elfajulhat. Ahelyett, hogy az állam elsorvasztása felé törekednének a termelési, adminisztrációs vagy kereskedelmi folyamatok azonnali kollektív irányításával, a párt vezetői új burzsoáziát alkotnak. A magántulajdon kollektivizálása helyett átveszik az irányítást. A kapitalisták államának elsorvasztása helyett monopol államkapitalizmust hoznak létre. És ilyen a mai Kína, amely világpiaci hatalommá, az Egyesült Államok riválisává vált, minden kommunista jelleg nélkül.

A nagy kommunista gondolkodók és vezetők mindkét esetben világosan látták annak veszélyét, hogy a nép politikai elszántságát felváltja a választások vagy a pártvezetők általi képviselet. Nem tudták megakadályozni, hogy ez az antidemokratikus jelenség érvényesüljön, és ezzel a kommunista hipotézis, a kapitalista uralom egyetlen alternatívája, rettenetesen meggyengüljön. Az igazi demokrácia természetesen magában foglalja a szervezeti formákat, de a szervezet nem képvisel, és nem is kell képviseletnek lennie. A szervezeti formáknak alárendeltnek kell maradniuk az aktív multiplicitásnak, sokféleségnek. De a cselekvő sokaság nem az egyének összessége. És nem azonos a szavazófülke magányával és elszigeteltségével. A szervezetek és az egyének együtt és közösen dolgoznak, hogy elemezzék a helyzetet, és meghatározzák a fontos intézkedéseket. Minden igazán demokratikus politikai találkozó két klasszikus kérdésre keresi, illetve dolgozza ki és osztja meg a választ. Először, hogy mi az aktuális helyzet? Másodszor, milyen feladataink vannak ebben a helyzetben?

Azt mondhatjuk tehát, hogy a cselekvő politikai sokaságnak két veszély, két elidegenedés között kell meghatároznia az adott helyzetet és az abból fakadó feladatait: a választásokat az egyének sokaságának szavazataira redukálják – ez a döntéshozatal felbomlásának a sajátos formája; a másik veszély a leegyszerűsítés a parlamentre, ami a sokaság egységes vezetésének a megnevezéséből áll. Ez a módja annak, hogy a cselekvő politikai sokaságot összekeverjék a képviselettel.

Tehát a választási összeomlás és az irányító képviselet lesz a két buktatója minden olyan politikának, amely megkísérli elkerülni a parlamenti kreténizmus diktatúráját. Valójában az úgynevezett parlamentáris demokrácia leginkább attól fél, hogy megkérdőjeleződik és meggyengül a tőkés parlamentarizmus két tartóoszlopa: a választójog – mint az egyetlen politikai érdekérvényesítési eszköz – és az államhatalom, amely a politikai cselekvés egyetlen egységes alakja. 

Az ellenzéki erők parlamenti kreténizmusa az, hogy folyamatosan visszariadnak az áldemokratikus politika e két formájának radikális bírálatától, és azt állítják, hogy ha hatalomra kerülnek, másként fognak cselekedni. De amikor hatalomra kerülnek, nem változik semmi. Mert már a népi sokaság mozgolódásának kezdetétől óvatos távolságot kell tartani mind a szavazások okozta széteséstől (decompensation), mind a képviselettől. 

b4

https://qg.media/wp-content/uploads/2022/04/Capture-decran-2022-04-22-a-14.50.02-1024x565-1.png

Az első három helyen végzett jelölt a 2022. április 10-i első fordulóban: Emmanuel Macron, Marine Le Pen és Jean-Luc Mélenchon, BFMTV képernyőkép

Mindezzel felvértezve engedjék meg, hogy visszatérjek a közelmúltbeli helyzethez, és kicsit elvontan beszéljek róla. A választási vásár három igazi partnere valójában egyrészt a második fordulóra megválasztott kettő, nevezetesen Macron elnök és Marine Le Pen. Másrészt a baloldali kívülálló, a zabolátlan* Mélenchon. A többiek a parlamenti logika szerint nem mások, mint olyan emberek, akiknek szinte semmiért kell eladniuk kisszámú választóikat. Ők alkotják a parlamenti bomlás zászlóaljait. De a másik háromnak, ha átmenetileg meg is ússzák ezt az összeomlást, komoly képviseleti problémáik vannak. Mert milyen sokaságnak az egyedi képviselői ők? Milyen szavazófülkék nevében beszélnek? Most nagyon aggódnak a közeli és fenyegető parlamenti választások miatt. Az elnökválasztás első fordulójának első három helyezettje közül azonban egyedül Marine Le Pen büszkélkedhet egy párttal. Macronnak, mint tudjuk, soha nem volt más pártja, mint egy fokozatosan súlytalanná váló tákolmány. Mélenchon pedig már nem a szocialistáktól és nem is a kommunistáktól jön, akik ráadásul mint képviselet, csak a saját szétesésüket mutatják be. Mit tehetünk tehát? Hogyan lehet így megszervezni a sokaság egységes vezetését? Még Marine Le Pen is bajban van, mert a másik kettő összeállt ellene. Macron, akinek nincs pártja, tárt karokkal várja mindazokat, akik nem akarják Marine Le Pent. És Mélenchon négyszer is kijelentette: „egyetlen szavazatot se Marine Le Penre“, anélkül, hogy azt mondta volna: „Szavazzatok Macronra”.

Ilyen körülmények között a választási gépezet a maga bomlásával és a képviseleti rendszerével azt kockáztatja, hogy a jövő hónaptól hatalom nélküli elnököt ad a többség nélküli parlamenttel szemben. Persze a gépezet bármihez tud alkalmazkodni, kivéve persze – lásd Peyrefitte axiómáját – a valódi társadalmi változásához, nevezetesen ahhoz a feltétel nélküli befolyáshoz, amelyet a modern kapitalizmus gyakorol a választási játékra. Ezt a befolyást nem lehet megtámadni. Ezt soha!

Egyébként, ha a rendszer alapját képező tőke prosperál, a választási masinéria nyugodtan járhat üresen, mint ahogy ezt másutt is láthatjuk. Fiatal koromban a Negyedik Köztársaságban[4] a többség általában olyan gyenge volt, hogy állandóan miniszterelnököt cseréltünk. Úgy szavaztunk, hogy nem tudtuk, ki lesz a miniszter, és a kormányok nagyszerűen keringőztek. Megakadályozta-e ez a francia kapitalizmust abban, hogy az 1950-es és 1960-as években olyan mértékben újraalkossa magát, hogy ezt az időszakot fényűző korszakként, a „dicsőséges harminc évként” emlegessék? Egyáltalán nem! Megakadályozta-e ez Guy Debord szituacionistáit[5] abban, hogy a „fogyasztói társadalom” megszületéséről beszéljenek? Még kevésbé…

A konklúzió tehát ez: a szavazási szétesés és a képviselet közötti dialektika buktatóinak elkerülése érdekében mindenekelőtt soha ne közelítsen a szavazófülkéhez, ne szavazzon, soha többé ne szavazzon! Menjen el mindenhova, nézze meg mindazt, ami érdekli, vegyen részt mindabban, ami mozgósít, menjen el igazi kollektivizáló, közösségi találkozókra a választás legkisebb kényszere nélkül. Ne feledje, hogy az egyetlen sérthetetlen ellenség, a rendszer egyetlen haszonélvezője a tőke gazdasági és társadalmi diktatúrája.

A „demokráciák”, amelyek a totalitarizmussal szemben állnak, konkrétan az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Németország stb. Vagyis azok a birodalmi hatalmak és azoknak a milliárdosoknak a felvonulása, akik a milliárdjaik szolgálatába állítják a Harmadik Világ szegényeit is. Nekik kell a megélhetésük és a túlélésük érdekében elhagyniuk a hazájukat, és például hozzánk eljönniük, hogy megpróbáljanak megélni. Mire szavaznánk, ha nem arra, hogy ezeket a ragadozókat kiűzzük otthonunkból, és tárt karokkal fogadjuk be trópusi, ázsiai, dél-amerikai áldozataikat? De éppen ezt nem engedi meg a választási gépezet! Tehát mindenképpen hagyjuk abba a szavazást, és hívjunk fel mindenkit egy másik emberiség felépítésében való közreműködésre.

b5

https://qg.media/wp-content/uploads/2022/04/miniature-1536x864.png n

Diákok a Sorbonne tetején a Macron–Le Pen-párbaj elleni fellépésükkor az elnökválasztás második fordulójában, 2022. április 14., QG képek

A cél: hogy csak a milliárdosok szavazzanak. Akkor tisztábban látnánk. Addig is szeretném önöket megvigasztalni, egy kis verbális zenét csinálni, felolvasni egy a politikáról szóló szép szöveg töredékeit. Platón A köztársaság c. művének utolsó előtti részéből vettem át. Ott látjuk, hogy a racionális harciasság reménye az áldemokratikus megjelenéssel szemben már megtalálta a maga nyelvezetét. Ezeket a kivonatokat olvasom fel önöknek, saját fordításomban. Szókratész szólal meg először:

Végül is miért vetik meg a gazdagok a szegény munkásokat, s nem haboznak, hogy "barbároknak" vagy "a civilizációba rosszul beilleszkedetteknek" nevezzék őket, hogy aljas törvényeket hozzanak ellenük, hogy silány városokba zárják őket, hogy ellenőrizzék, verjék, letartóztassák, sőt, hogy lelőjék őket, amint lázadásra készülnek? Azért, mert rettenetesen félnek a gazdagok és parlamenti pártjaik, hogy az uralkodó vadállat gyávaságát odavessék az Idea tiszta emberségétől vezérelt munkások oroszlánjának, mert az eredmény politikai erő és bátorság lenne, ami annál is fenyegetőbb a gazdagok hatalmára nézve, mert azok valójában korruptak és gyávák.

Szókratész fiatal tanítványa, akit Glaukosznak hívnak, a következő szavakkal avatkozik be: – Még mindig nem értem, hogyan kerülhetném el azt a veszélyt, amit ezek a bűnök okoznak..

Szókratész:

 — A politikai közösségnek, bármi legyen is az, olyannak kell lennie, mint egy a belső igazságra képes embernek. A mérlegelésének, a tanácsainak el kell vezetnie oda, ami az észszerű és a racionális felfogás szerint a politikai igazság. Csak ez az igazság áll ellen a saját érdekeit erőszakosan követő társadalmi csoport döntéseinek.

És Amantha, a fiatal nő, aki szintén a filozófus tanítványa:

 – Nekem úgy tűnik, hogy Ön a kereskedelem és az önérdekű cselekvés szenvedélyével egy olyan fegyelmet állít szembe, amelyet el kell fogadni, mivel megteremti az emberben az ember feletti képesség erejét. Ön azt akarja, hogy a politikai mérlegelés és tanácskozás összehozzon bennünket szubjektív harmóniánk szolgálatában.

Erre Szókratész így válaszol:

– Mindenesetre meg fogunk szabadulni a tőke koncentrációjának könyörtelen folyamata által mindenütt erőltetett diktátumtól. Ha belső kormányzatunk, aktív gondolkodásunk felé fordulunk, megtaláljuk, minek rendeljük alá pénzügyeinket és tevékenységeink pénzbeli megtérülését annak érdekében, amit közvetlen vágyainkon túl képesek vagyunk megteremteni, és ami egyetemes jelentéssel bír. Ugyanezt fogjuk tenni a nyilvános elismerés tekintetében is, túl minden választási mechanizmuson. Nem szavazatokat fogunk számolni. Örömmel fogadjuk a dicséretet, amelyről azt gondoljuk, hogy a legjobb tetteinkért jár, és magánéletünkben, valamint a világ színpadán vállalt kötelezettségeinkben menekülünk az érdekvezérelte hódolat elől, amely megzavarhatja emberré válásunkat.

A fiatal Glaukosz kissé melankolikusan aggódik:

–Valószínű, hogy akkor távol maradunk minden politikai akciótól és minden politikustól…

Szókratész élesen reagál:

 – Nem! Nagyon aktívan fogunk foglalkozni a politikával hazánk lakossága körében, az egész emberiség szolgálatában! De nem a hivatalos funkciók szintjén, nem az államban – éppen ellenkezőleg, az államtól távol. Hacsak nem lépnek fel váratlan forradalmi körülmények.

Glaukosz visszanyerve a reményt: 

– Ó, igen! Olyan körülmények, amelyek egy olyan politikai rendet hoznának létre, mint amilyenről tegnap este óta beszélünk, igaz? Mert ez a rend pillanatnyilag csak a mi szavainkban létezik. Nem hiszem, hogy erre bárhol is lenne egy megvalósult példa.

És akkor Szókratész a következő szavakkal fejezi be:

– Valószínű azonban, hogy sok országban sok nagyon is valós politikai folyamat összeegyeztethető a mi eszménkkel, mivel ennek az eszmének a hatálya – az eszmének, amelyet egyesek kommunizmusnak, valódi kommunizmusnak neveznek – egyetemes. Azonban, akár erőteljesek, akár újkeletűek, akár számosak, akár ritkák ezek a folyamatok, nem ez határoz meg minket, mint aktív Szubjektumokat. Nagyon reméljük, hogy a politika egy napon olyan realitást biztosít majd az Ideának, hogy az az egész világon fenn tudja tartani magát. Bár ez még nincs így, de akkor is csak ehhez az eszméhez, és semmi máshoz, próbálunk hűségesek lenni mindenben, amit teszünk.

Igen, próbáljunk hűségesek lenni. Először is, ismétlem, ne szavazzunk többet, ne szavazzunk! A szavazás már a hatalom általi korrumpálás kezdete. És e harcias tartózkodás által teremtett légüres térben helyezzünk el mindent, ami az emberekben – még megfogalmazatlanul is – azt a vágyat ébreszti fel, hogy mindenütt véget vessünk a tőkének, a tőke koncentrációjának, milliárdosainak, oligarcháinak; hogy mindenütt és minden kérdésben a népgyűlések, nem-választott szovjetek döntsék el, mi a legmegfelelőbb számukra, a föld minden népe, a béke számára.

 

Az eredeti francia szöveg itt olvasható: https://qg.media/2022/04/23/considerations-philosophiques-sur-le-rituel-electoral-frauduleusement-nomme-democratie-par-alain-badiou/    

Megjelent 2022. április 23-án.

Fordították: Francois Naetar, Naetar-Bakcsi Ildikó

 

* Quartier General független médiahálózat

[1] Az elemzés a francia, kétfordulós választások köztes idején hangzott el és jelent meg.

[2] http://publicatio.bibl.u-szeged.hu/15079/1/402-2956-1-PB1.pdf

[3] https://en.wikipedia.org/wiki/Gaullism

* Mélenchon választási szövetségének nevében az „insoumise” zabolátlant, le nem igázottat jelent.

[4] Az 1946 és 1958 között érvényes alkotmány időszaka

[5] https://de.wikipedia.org/wiki/Situationistische_Internationale