Eltérően a nyugati országok többségétől – élén az Egyesült Államokkal –, a déli országok óvatosan viszonyulnak a Moszkva és Kijev közötti fegyveres konfliktushoz.
A Washingtonnal szövetséges Öböl-menti monarchiák hozzáállása érzékletesen példázza ezt az elutasító magatartást: elítélik mind az ukrajnai inváziót, mind az Oroszország elleni szankciókat. Egy többpólusú világ van kialakulóban, ahol nincsenek ideológiai különbségek, így az államok érdekei élveznek elsőbbséget.
Ukrajna a „demokrácia és az autokrácia” közötti globális összecsapás terepe lenne, ahogyan azt Joseph Biden amerikai elnök hirdette, és ahogyan azt a nyugati kommentátorok és politikusok egyöntetűen visszhangozzák? Nem, mondja Robert Kaplan amerikai újságíró, aki eléggé magára marad a véleményével, „még akkor sem, ha ez ellentmondásosnak tűnik”. Végül is „maga Ukrajna hosszú évek óta egy gyenge, korrupt és intézményileg elmaradott demokrácia”. A Riporterek Határok Nélkül 2021-es jelentése a 97. helyre sorolja a világ sajtószabadság-indexében. „Az összecsapás – teszi hozzá Robert Kaplan – valami tágabb és alapvetőbb dologról szól, az emberek jogáról, hogy maguk dönthessenek a jövőjükről, és hogy megszabaduljanak mindenféle agressziótól.” (1) És természetesen megjegyzi, hogy sok "diktatúra" szövetséges az Egyesült Államokkal, és azokat persze az USA nem ítéli el.
Miközben az ukrajnai háborúval kapcsolatban Északon ritkán hallható ellenvélemény, mivel a háborúra tekintettel összezárt a közvélemény és ismét megjelent az egységes kiállás, (2) addig Délen, vagyis az emberiség többségét alkotó „világ többi részén” más szemüvegen keresztül figyelik a konfliktust, és többségben van az „ellenvélemény”. Az ő látásmódjukat az Egészségügyi Világszervezet (WHO) elnöke, Tedros Adhanom Ghebreyesus összegezte, aki sajnálja, hogy a világ nem tulajdonít egyforma jelentőséget a feketék és a fehérek, az ukránok, a jemeni vagy a tigriaiak életének, hogy „nem egyformán kezeli az emberi fajt, egyesek egyenlőbbek, mint mások” (3) . A szomorú megállapítást már a covid-19 válság során is megtette.
Ez az egyik oka annak, hogy jelentős számú ország, különösen az afrikaiak, tartózkodott az Ukrajnára vonatkozó ENSZ-határozatoknál – természetesen a diktatúrák, de Dél-Afrika és India, Örményország és Mexikó, Szenegál és Brazília (4) is. És április végén úgy tűnik, Szingapúr kivételével egyetlen nem-nyugati ország sem hajlandó szankciókat bevezetni Oroszországgal szemben.
Mint Trita Parsi – a washingtoni Quincy Institute for Responsible Statecraft agytröszt alelnöke – rámutatott, hazatérve a dohai fórumról (2022. március 28–29.), ahol a világ minden tájáról több mint kétezer politikus, újságíró és értelmiségi találkozott, a déli országok „együttéreznek az ukrán néppel, és Oroszországot agresszornak tekintik. De a Nyugat követelése, hogy a „jogrend fenntartása” ürügyén szakítsák meg a gazdasági kapcsolatokat Oroszországgal – ami részükről jelentős áldozattal járna –, allergiás reakciót váltott ki, mivel ez a hivatkozott jogrend az Egyesült Államok számára eddig lehetővé tette, hogy büntetlenül megszegje a nemzetközi jogot.” (5)
Jellemző a szaúdi rezsim álláspontja, amely nem hajlandó csatlakozni az oroszellenes kampányhoz, és tárgyalásokra szólít fel a két fél között. Az Egyesült Államok egyik legfontosabb közel-keleti szövetségesének „semlegessége” számos tényezőnek köszönhető. Először is, a 2020-ban létrehozott OPEC+-nak, (6) amely Moszkvát is bevonta az olajkitermelés szintjéről szóló tárgyalásokba, és gyümölcsöző együttműködést eredményezett Oroszország és Szaúd-Arábia között, amely a kapcsolatot – ez kétségtelenül optimista értékelés – „stratégiai jelentőségűnek” tartja. Megfigyelők megjegyezték, hogy 2021 augusztusában a szaúdi védelmi miniszterhelyettes, Khaled Ben Salman herceg részt vett a moszkvai fegyverkiállításon, és a két ország katonai együttműködési megállapodást írt alá – ez kiegészíti a polgári nukleáris fejlesztések terén régóta fennálló szövetségüket. Oroszország egyébként is kulcsfontosságú tárgyalópartnerré vált a Közel-Kelet regionális válságaiban, mivel az egyetlen olyan hatalom, amely rendszeres kapcsolatot tart fenn valamennyi szereplővel, még akkor is, amikor azok egymással konfliktusban, sőt háborúban állnak, így Izraellel és Iránnal, a huszikkal és az Egyesült Arab Emírségekkel, Törökországgal és a kurd csoportokkal.
Ugyanakkor Rijád és Washington között megromlott a kapcsolat. Az Öbölben az a vélekedés uralkodik, hogy az Egyesült Államok már nem egy megbízható szövetséges – emlékeznek arra, ahogy 2011-ben „ejtették” Hoszni Mubarak egyiptomi elnököt, arra is, hogy milyen szánalmas volt a visszavonulás Afganisztánból, és arra is hogy hajlandók voltak tárgyalni Iránnal a nukleáris kérdésekről anélkül, hogy figyelembe vették volna regionális szövetségeseik fenntartásait, és hogy passzívak maradtak, amikor a huszik drónokkal támadták az olajlétesítményeiket, pedig akkor még a „barátjuk”, Donald Trump volt az elnök. Joe Biden megválasztása tovább mérgezte a légkört. Dzsamál Khashoggi újságíró 2018 októberében történt meggyilkolását követően, amelyért az amerikai hírszerző ügynökségek Mohammed Ben Szalmánt („MBS”), a teljhatalmú szaúdi trónörököst okolják, az elnök azt nyilatkozta, hogy Szaúd-Arábiát „páriaként” fogja kezelni. Ráadásul elítélte a jemeni háborút is.
Végül is ezeket a nyilatkozatokat nem követte semmilyen változás a demokrata kormányzat politikájában, leszámítva, hogy Joe Biden elutasított minden közvetlen kapcsolatot MBS-szel – de Rijád mindezt rossz néven vette. Így amikor Biden elnök végül rászánta magát, hogy felhívja, épp azért, hogy – az Oroszország elleni szankciók ellensúlyozására – megkérje az olajtermelés növelésére, MBS nem fogadta a telefon hívását – derült ki a Wall Street Journal (7) beszámolójából. „Miért konzultál velünk ilyen későn, minden más nyugati szövetségese után? A támogatásunkat nem szabad biztosra venniük” – hallani Rijádban.
A szaúdi sajtó pedig végképp nem fogja vissza magát az Egyesült Államokkal szemben. Ahogy a befolyásos szaúdi Al-Rijád napilap írja: „A második világháború után kialakult régi világrend kétpólusú volt, majd a Szovjetunió összeomlása után egypólusúvá vált. Ma egy többpólusú rendszer felé tartó mutáció kezdetének vagyunk a tanúi. A Nyugatot célba véve pedig hozzátette: „Az ukrajnai háborúban egyes országok álláspontja nem a szabadság és a demokrácia elveit, hanem a jelenlegi világrend fennmaradásához kapcsolódó érdekeket védi.” (8)
Ez az álláspont a Közel-Keleten széles körben elfogadott, és kétféle érvelésen alapul. Először is, hogy Oroszország nem visel kizárólagos felelősséget a háborúért, hogy a háború mindenekelőtt a nagyhatalmak közötti összecsapás a világ hegemóniájáért, amelynek tétje nem a nemzetközi jog tiszteletben tartása, és ezért az arab világ közvetlenül nem is érintett. Az Egyesült Államokkal szintén szövetséges egyiptomi kormány nem hivatalos napilapjában, az Al-Ahramban az egyik szerkesztő „egyfelől az Egyesült Államok és a nyugati országok, másfelől a nyugati hegemóniát elutasító országok közötti konfrontációról ír. Az USA a világrend átalakítására törekszik, miután felismerte, hogy annak jelenlegi formája nem az ő az érdekeit szolgálja, hanem Kínát erősíti, az ő kárára. Rettegnek attól, hogy hatalmuk a világ fölött hamarosan véget érhet, és tisztában vannak azzal, hogy a jelenlegi ukrajnai konfliktus az utolsó esélyük arra, hogy megőrizzék a pozíciójukat.” (9)
Az arab média másik érvelése a nyugatiak által elfogadott kettős mércét ítéli el. Demokrácia? Szabadság? Háborús bűnök? A népek önrendelkezési joga? Az Egyesült Államok, amely bombázta Szerbiát és Líbiát, megszállta Afganisztánt és Irakot, hivatkozhat-e a nemzetközi jogra? Nem használtak-e kazettás bombákat, foszforbombákat (10) és szegényített urán lövedékeket is? Az amerikai hadsereg afganisztáni és iraki bűntetteit széles körben dokumentálták anélkül, hogy valaha is vádat emeltek volna emiatt – és nem sértés az ukránokkal szemben, ha elismerjük, hogy egyelőre az e két országban okozott pusztítás messze meghaladja azt, amit ők tragikusan elszenvednek.
Vlagyimir Putyint a Nemzetközi Büntetőbíróság elé kellene állítani? Washington azonban még nem ratifikálta a bíróság statútumát. Az egyik cikkíró azon ironizál, (11) hogy 2003-ban, az iraki invázió után, a The Economist címlapján George H. Bush színes fotója szerepelt, a következő főcímmel: „Most a békekötés jön.” [Now, the waging of peace.]; ezzel szemben az üzleti világ hetilapja Vlagyimir Putyint a címlapján most fekete ruhában, tankkal az agyában ábrázolja a „Hol lesz ennek a vége?” főcímmel.
Ukrajna néhány hete és csak részben van megszállva, míg Palesztina teljes területét évtizedek óta tartja megszállva Izrael, és ez még mindig élő seb a Közel-Keleten. A nyugati kormányok azonban nem szolidárisak, hanem továbbra is biankó csekket adnak Izraelnek. Nem haszontalan felidézni – jegyzi meg egy újságíró – „a tüntetéseken skandált jelszavakat, a dühös nyilatkozatokat, amelyek évek, sőt évtizedek óta eredménytelenül könyörögtek a Gázában bombázott vagy a Ciszjordániában a támadások, a gyilkosságok, a merényletek, a földkisajátítások és a házrombolások fenyegetése alatt élő palesztin nép megsegítéséért. Pedig Ciszjordániát minden nemzetközi határozat megszállt területként ismeri el.” (12) Volodimir Zelenszkij elnök felszólalása a Knesszet előtt, amelyben párhuzamot vont országa és a „pusztulással fenyegetett” Izrael helyzete között, sokakat felháborított, anélkül hogy megkapta volna a várt támogatást Tel-Avivtól, amely kitartott a Moszkvával kiépült szoros kapcsolatai mellett. (13) Végül, az eltérő bánásmód az európai, ukrán és fehér menekültekkel és a „világ többi részéből” érkező barna, fekete és más etnikumú menekültekkel szemben keserű gúnyolódást váltott ki a Közel-Keleten, de valójában az összes déli országban.
Azt fogják mondani, hogy ez nem újdonság, hogy az arab közvélemény (és média) mindig is Nyugat-ellenes volt, hogy az „arab utca”, ahogy az európai és észak-amerikai kancelláriákban néha lenézően nevezik, nem sokat nyom a latban. Végül is az első Öböl-háborúban (1990–1991) Szaúd-Arábia, Egyiptom és Szíria a saját lakosságuk akarata ellenére engedte, hogy az Egyesült Államok bevonja őket is a háborúba. Ukrajna esetében viszont ezek az országok – és nem csak Szaúd-Arábia – még ha régóta Washington szövetségesei is, elhatárolódtak Uncle Samtől. Február 23-án Abdullah bin Zayed Al-Nahyane sejk, az Egyesült Arab Emírségek külügyminisztere Moszkvában találkozott orosz kollégájával, Szergej Lavrovval, és üdvözölte a két ország közötti szoros kapcsolatokat. Egyiptom pedig nem reagált a G7-ek nagyköveteinek nem túl diplomatikus felszólítására, hogy ítélje el az orosz inváziót. Még Marokkó, Washington szilárd szövetségese is kényelmesen „hiányzott” az ENSZ Közgyűlésének március 2-i, Ukrajnáról szóló szavazásán.
Ugyanakkor az Egyesült Államok az Öbölben állomásozó több tízezer katonájával, bahreini, katari és egyesült arab emírségekbeli támaszpontjaival, valamint az Ötödik Flotta jelenlétével továbbra is olyan jelentős szereplő a térségben, amelyet kockázatos nem figyelembe venni, vagy ellenkezni vele. Különösen azért, mert a különböző arab – sőt szélesebb értelemben a déli – országok jelenlegi állásfoglalása, nem egy új világrend vagy az északiakkal szembeni stratégiai szembenállás keretei között történik – ellentétben az 1960-as és 1970-es években az el nem kötelezettek mozgalmának fellépésével, amelyek a „szocialista táborral” szövetkeztek –, hanem saját érdekeiknek megfelelően. A brit Lord Gladstone szellemében azt mondhatnánk, hogy a hidegháború utáni korszakban az államoknak már nincsenek örök barátaik vagy támogatóik, hanem szövetségeseik vannak, amelyek időről időre megkérdőjeleződnek. Vajon az Oroszországot ért kudarcok és a bevezetett szankciók következményeként lesznek-e országok, amelyek megváltoztatják a Moszkvával szembeni elnéző engedékenységüket?
Miután a múlt ideológiai frontvonalai eltűnőben vannak, miután az első Öböl-háború idején (1990–1991) a Washington által ígért „új nemzetközi rend” belesüppedt az iraki sivatag homoktengerébe, a káoszban most egy többpólusú világ van kialakulóban. A születőben lévő új korszak nagyobb mozgásteret nyújt a „világ többi részének”. De a Nyugat és annak rendezetlensége elleni lázadás (még?) nem teremti meg annak tervét, hogy az erősebb joga helyébe a nemzetközi jog lépjen.
