Itt forradalmárok, internacionalisták és költők nyugszanak – egy palesztin sírhely története

Kategória: 2022. augusztus
Írta: Nicolas Dot-Pouillard és Pierre Tonachella
Találatok: 350

plo palestinian liberation organisation flagAz 1960-as évek közepe óta a shatilai menekülttábortól nem messze található A forradalom mártírjainak temetője.

Otthont ad – vallásuktól függetlenül – a palesztin nemzet elismert személyiségei és nemzetközi aktivisták földi maradványainak, akik az 1970-es években és az 1980-as évek elején haltak meg a palesztin ügyért, és támogatták a Palesztin Felszabadítási Szervezetet (PFSZ). Kevés külföldi látogató tud a létezéséről, pedig a temető egy olyan időszakról mesél, amikor a harc nemzetközi volt. Idegenvezetés egy temetőben, amelyet maguk a libanoniak is kevéssé ismernek.

A forradalom mártírjainak temetője, Libanon közepén, Bejrút Nemzetközi Repülőteréhez vezető út mellett egy aprócska Palesztina. Nem kell palesztinnak lenni ahhoz, hogy itt temessék el az embert: ez egy többvallású temető – a bebocsátás egyetlen feltétele, hogy az idetemetett személy a palesztin ügyet szolgálta. Ez tehát a végpontja azon történeteknek, amelyek akkor születtek, amikor Palesztina felszabadítására a világ minden tájáról érkeztek támogatók. Az itt eltemetett férfiak és nők többnyire abban az elfeledett korszakban éltek és haltak meg, amely az 1960-as évek végén kezdődött, amikor Libanonban megalakult a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ), és egészen addig tartott, amíg a palesztinok 1982 nyarán, Libanon izraeli megszállása után ki nem vonultak Bejrútból.

Palesztina felszabadítása érdekében a PFSZ, a száműzetésben, szociális, jótékonysági, katonai és művészeti intézményeket hozott létre mozgósítva a menekülttáborokban élőket. A szervezet nacionalista és forradalmi eszmékért harcolt, és részt vállalt a korabeli harmadik világ országait tömörítő csoportban. Kapcsolatokat épített ki a libanoni baloldallal, s különösen a helyi Kommunista Párttal (CPL) működött együtt. A palesztin baloldal és Jasszer Arafat Fatahja (a PFSZ fő alapszervezete) sok libanoni, de más arab és nemzetközi aktivistát is vonzott, néhányan messziről Bangladesből, Japánból vagy éppen Latin-Amerikából érkeztek.

A Fatah nemzetközi ügyekért felelős részlege párbeszédet folytatott egy egységes „demokratikus Palesztináról”; ebben zsidók, keresztények és muszlimok mellett olyan prominens személyiségek vettek részt, mint Jean-Paul Sartre (1905–1980) író, valamint Enrico Berlinguer (1922–1984) és Luigi Longo (1900–1980), az Olasz Kommunista Párt vezetői – ahogyan azt Mounir Chafiq palesztin értelmiségi, a PFSZ egykori tervezési központjának vezetője nemrégiben megjelent emlékirataiban[1] elmesélte.

A palesztin ügy sebesültjeinek és a mártírok családjainak támogatására 1965-ben a PFSZ-hez közvetlenül kapcsolódva Alapítványt hoztak létre. Az Alapítvány bérelt egy kis földterületet a libanoni államtól a shatilai menekülttábor közelében, hogy létrehozzon egy palesztin nemzeti temetőt. Később a bérlemény egy részét az 1985–87-es háború során – amely a Szíria által támogatott libanoni síita Amal mozgalom és a palesztinok között zajlott – lerombolták, amikor a palesztinok sánctáborként használták. A polgárháború 1990-es végét követő újjáépítés időszakában a területet autópályaépítés miatt kisajátítás fenyegette, végül azt a különböző városrendezési tervek lecsökkentették.

Ezt a temetőt nem szabad összetéveszteni két másik palesztin emlékhellyel Shatilában. Az egyik a tábor déli bejáratánál található tömegsír és emlékmű a Bejrút izraeli megszállása idején a Tel-Avivval szövetséges keresztény milíciák által 1982 szeptemberében elkövetett mészárlások emlékére; a másik pedig a tábor központjában található Shatila-mecset, ahol a Fatah és az Amal közötti harcok közel 500 áldozatát temették el. Ezekkel ellentétben a mártírok temetője a tábor területén kívül, annak keleti oldalán, a Dzsamál Abdel Nasszer utca mellett található.

Olajágak a sírokon

Kevés libanoni ismeri a szennyezett és gyakran zsúfolt autópálya melletti helyszínt. A shatilai körforgalmon áthaladó autósok számára láthatatlan, mert elrejti egy szeméttelep, több fémhulladékfeldolgozó-műhely, fák és egy katonai ellenőrzőpont. A bejáratnál palesztin zászlók és a Fatah sárga-fehér zászlója leng a temető köré épített falon. Egy omladozó kőfal egészét Arafat portréja borítja. Ahogy belépünk a fenyők és pálmák lombkoronája alá, a légkör hirtelen békéssé válik. A Bejrút déli külvárosait összekötő autópálya zúgása elhalkul. Előttünk alacsony sírok szabálytalan sorai állnak, fehér kőbe vésett fekete betűkkel és a palesztin politikai pártok emblémáival. Egyes sírkövek piszkosak és a fák gyökerei miatt töredezettek, más sírok gondozottak és tisztán fehérlenek. A sírok mellett, a fatörzseken és az okkersárga falakon palesztin aktivisták által kitett plakátok lógnak, némelyik már megfakult, mások még élénk színűek. A családok olajágakat helyeznek el műanyag palackokban és cserepekben a sírokon.

A gondnok családja a főbejárat mellett lakik egy kis házban. Az apa és két gyermeke gyakran elégeti az összegyűlt faágakat és az elhalt leveleket, az anya a sírköveket próbálja tisztán tartani és szép fehérre dörzsölni. A nagyobbik gyerek gyakran a bejárat mellett, a Fatah-zászlók alatt ücsörög egy műanyag széken, és időnként felpillant a mobiljából, hogy lássa, ki jön, és ki megy. Őt kell megkérdezni, ha egy bizonyos sírt keresünk.

A temető szűk ösvényein sétálva mintha időutazáson lennénk. Az itt eltemetettek többsége az izraeli támadásokban vagy a libanoni polgárháborúban halt meg. Kamal Nasszer, Kamal Adwan és Mohammed Yousef al-Najjar sírjai egymás mellett találhatók, emlékeztetve az 1973. április 9-i Moszad-támadásra, amelynek során Bejrút Verdun negyedének egyik lakóházában ölték meg a három prominens PFSZ-vezetőt. (Az ő meggyilkolásuk volt az egyik kulcsjelenete Steven Spielberg 2005-ös München című filmjének, amelyet a palesztinok a történelmi pontatlanságok miatt bíráltak.)

A közelben Ghassan Kanafani, a Népi Front Palesztina Felszabadításáért (PFLP) szóvivője és novellaíró[2] sírja mellett van eltemetve 17 éves unokahúga, Lamis; mindketten 1972. július 8-án haltak meg Bejrútban az izraeli titkosszolgálat támadásában. A „Vörös Herceg” néven ismert Ali Hasszán Salameh is itt nyugszik: tagja volt a Fatah vezetőségének, ő felelt a PFSZ palesztinai központja és az amerikai titkosszolgálatok közötti kapcsolatokért – libanoni feleségét Georgina Rizket 1971-ben Miss Universenek választották –; autóját 1979. január 22-én robbantották fel Bejrútban egy Moszad-támadásban.

Nincs vallási megosztottság

Ebben a temetőben nincsenek vallási különbségek: palesztinok, más arabok és úgynevezett „nemzetköziek” fekszenek egymás mellett. A temetőben bolyongva rábukkanhatunk Kamal Kheir Beik szíriai költő, a Szíriai Szocialista Nacionalista Párt (SSNP) tagjának nyughelyére, aki megalapította a Shi'r (Költészet) nevű legendás libanoni irodalmi folyóiratot. Közvetlenül mellette nyugszik Adonis költő, aki a kortárs arab költészet modernitásáról írt mérföldkőnek számító értekezést, 1980 novemberében ölték meg Bejrútban. A főbejárat közelében temették el Nizar Qabbani szíriai költő feleségét és múzsáját, Balqis al-Rawit, aki 1981. december 15-én halt meg az iraki libanoni nagykövetség elleni támadásban.

A látogatás egy ázsiai kitérőt is lehetővé tesz. Nem síremlékek formájában, hanem kopjafák vagy emlékművek formájában: a holttestektől üresen, a földön elhelyezett táblák tisztelegnek a Japán Vörös Hadsereg (JRA) harcosai, Yasuyuki Yasuda, Tsuyoshi Okudaira és Kozo Okamoto előtt – csak Okamoto él még –, akik 1972 májusában fegyveres támadást hajtottak végre a tel-avivi Lod repülőtér ellen, 26 ember halálát okozva. A JRA akkoriban kapcsolatban állt a Népi Front Palesztina Felszabadításáért szervezetével. Feloszlatását 2001-ben jelentették be. Kamal Musztafa Ali emlékműve a bangladesi aktivisták palesztin ügy iránti elkötelezettségét idézi. Musztafa Ali, a Népi Front főparancsnokságának (a PFLP Szíria-barát szárnyának) bangladesi aktivistája volt, a Beaufort-kastély ellen izraeli támadás során halt meg Dél-Libanonban – ez egy híres stratégiai hely, amelyet még a keresztesek építettek a 12. században, és amelyet 1982 nyarától foglaltak el az izraeliek. Földi maradványait csak 2004-ben szolgáltatták vissza a családjának a libanoni Hezbollah és az izraeli hadsereg közötti fogolycsere során.

Végül vannak európaiak is, köztük az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) tagjai, de itt nyugszik Françoise Kesteman francia aktivista, aki 1950-ben született Nizzában. Hogy jelezze a sírjának helyét, a gondnok a temető hátsó része felé biccentett, és azt mondta: „Al firansiyya” (a francia nő). Kesteman anarchoszindikalisták unokája és kommunisták lánya volt; édesanyja, Inès a spanyol polgárháború (1936–39) alatt a Nemzetközi Brigádok emlékeit örökítette meg. Kesteman 1980-ban marseille-i ápolónői állását otthagyva Libanonba utazott, és egy évvel később másodszor is elutazott, hogy a Palesztinai Vörös Félhold önkéntese legyen, és a dél-libanoni Türosz közelében, az izraeli határhoz közeli Rashidieh palesztin menekülttáborában dolgozott. Miután 1981-ben visszatért Franciaországba, 1982 nyarán, az izraeli invázió idején ismét Libanonba látogatott, Szírián keresztül Bejrútba, majd Tíruszba utazott.

„A visszaút a pusztulás útja”

„A visszaút nem más, mint pusztulás” – írta naplójába, amelyből a Mourir pour la Palestine (Meghalni Palesztináért, 1985) című könyvében közölt részleteket. A könyv az 1981-es és 1982-es libanoni utazásairól szól; Kesteman leírja a palesztin családok 1948 óta elszenvedett szenvedéseit, eltűnésekről és szétszakított családokról szóló történeteket. Elmeséli a véget nem érő háború idején a mindennapi életet a Rashidieh-táborban, a halottakat és a sebesülteket. A kemény és nehéz élet a paraszti világot idézte, amely akkor még fennmaradt Palesztinában, és amelyet barátságok és mindennapi feladatok tettek elviselhetővé. Kesteman itt kapott fegyveres kiképzést.

Az utolsó franciaországi hazautazása után 1984-ben tért vissza Libanonba. Szeptember 23-án egy felfújható csónakon négy Fatah-aktivistával elindult, hogy részt vegyen egy izraeli fegyveres műveletben. Az akkor megszállás alatt álló Szaida városánál izraeli haditengerészekkel találkoztak, ami arra kényszerítette őket, hogy partra szálljanak, és onnét folytassák a harcot. Végül két harcost elfogtak, hármat pedig – köztük Kestemant – megöltek. 34 éves volt. A mártírok temetőjében temették el, ahogy kívánta, a Fatah katonai tiszteletadásával és – mivel áttért az iszlám hitre – vallási szertartással. Temetésén mintegy 300 palesztin vett részt.

Tanúság a harmadik világ korszakáról

Francia aktivisták minden évben eljönnek Libanonba, hogy megemlékezzenek az 1982 szeptemberi Sabra- és Shatila-mészárlásról. Kevesen hallottak honfitársukról, Françoise Kestemanról. Az Amerikából vagy Ázsiából érkező palesztinbarát aktivistákhoz hasonlóan általában a tábor bejáratánál, a volt kuvaiti nagykövetség közelében lévő tömegsírra összpontosítanak, és palesztin dudazene kíséretében koszorúkat helyeznek el. Nem tudnak a mindössze 100 méterre lévő mártírtemetőről. Pedig még itt is rendeznek évfordulós megemlékezéseket. Bár a temetőt eredetileg nemzetközinek szánták, ma már csak palesztinok látogatják. És a sírhelyek ára nagyon magas lett, mert kevés hely maradt a halottak eltemetésére.

Meg vannak számlálva a mártírtemető napjai? Története egy internacionalista és forradalmi korszakról tanúskodik, amely sokak szerint már lezárult. Mégis néha mai események miatt bekerül a hírekbe. 2012 áprilisában a Tunéziai Általános Munkásszakszervezet (UGTT), amely segített megbuktatni Zine al-Abidine Ben Ali elnököt, ünnepélyesen, a tunéziai hadsereg jelenlétében fogadta Umran Kilani Muqqadami földi maradványait a tuniszi Karthágó repülőtéren. Muqqadami 1988 áprilisában halt meg Dél-Libanonban, és 24 évig Libanonban volt eltemetve a mártírok temetőjében, mielőtt földi maradványait hazaszállították Tunéziába. A Ben Ali-rezsim ugyanis megtagadott minden megemlékezést a Gafsa-medencéből származó fiatalembertől, aki tagja volt a Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért (DFLP) szervezetének. A 2012. áprilisi forradalom után szállíthatták végre haza földi maradványait.

Nemrégiben, 2021 májusában a libanoni palesztinok a temető közelében tüntettek, szolidaritást vállalva a Gázai övezet lakóival, akiket akkoriban újabb izraeli bombázást szenvedtek el, valamint a kelet-jeruzsálemi Sheikh Jarrah negyed lakóival, akiket izraeli telepesek fenyegetnek. Idén májusban pedig a Népi Front Palesztina Felszabadításáért (PFLP) ünnepséget szervezett a temetőben a japán Vörös Hadsereg alapítójának, Fusako Shigenobunak a szabadon bocsátása alkalmából, aki éveket töltött Libanonban rejtőzködve, mielőtt 2000-ben visszatért Japánba, ahol bebörtönözték. A halottak temetőjének mindig marad kapcsolata az élő történelemmel.

 

A szerző, Nicolas Dot-Pouillard politológiai kutató (Bejrút), míg Pierre Tonachella filmrendező.

Fordította: Kleinheincz Ferenc

 

[1] Le Fatah, la révolution palestinienne et les juifs [A Fatah, a palesztin forradalom és a zsidók], bemutatja Alain Gresh, Libertalia-Orient XXI, Párizs, 2021.

[2] L. Men in the Sun and other Palestinian Stories [Férfiak napsütésben és más palesztinai történetek], Lynne Rienner Publishers, 1998. Novellái magyarul Lángoló ég alatt címmel jelentek meg 1970-ben és 2003-ban – a ford.