1973 őszén, nemsokkal a hatnapos háború után az olajtermelő országok úgy döntöttek, hogy erősen felnyomják az olaj árát, Szaúd-Arábia pedig embargót rendelt el az Egyesült Államok és Hollandia ellen, amiért fegyvert szállítottak Izraelnek.
1973 októberében a fejlett világ hirtelen összeomlott. Európában és Észak-Amerikában egyre hosszabb sorok várakoztak a benzinkutaknál, miközben az árak az egekbe szöktek. A hiány veszélyével szembesülve a nyugati kormányok– a második világháború vége óta először – fejadagot vezettek be az üzemanyagra, a média pedig az energiatakarékosság címén a legelképesztőbb ötleteket terjesztette (például a nyári és a téli időszámításra való átállás Európában). Mindenki csak dühöngött, ha az arab sejkre gondolt, akinek tele a zsebe olajdollárokkal, Franciaországban pedig eljött a dicsőség és siker pillanata Frédéric Gérard énekesnek, azzal a slágerrel, hogy „Adj egy kis benzint, bátyuskám, adj egy kis benzint a kis autómhoz!”.
A sokkhatás vitán felül kemény volt. Néhány hónap alatt a nyersolaj hordónkénti ára 2,5 dollárról 18 dollárra emelkedett, és a fejlett világot hosszú válságba sodorta: robbanásszerűen nőtt a munkanélküliség és az infláció, amely gazdasági visszaeséssel párosult. A meglepett olajimportáló országok felfedezték, hogy a nagyon olcsó szénhidrogének – akkoriban olcsóbbak voltak, mint a floridai narancslé, – napjai lejártak.
Mint minden jelentős történelmi eseménynek, az 1973-as olajválságnak is voltak közvetlen és strukturális okai is. Katalizátorként hatott a jom kippuri háború (1973. október 6–25.), amely egyrészről Izrael, másrészről Egyiptom és Szíria vezetése alatt több arab ország részvételével zajlott. A konfliktus befolyásolása érdekében több olajexportáló arab ország három alapvető intézkedésről döntött: a hordónkénti jegyzett ár 70%-os emelése, a termelés 5%-os csökkentése és embargó az „ellenségnek” tekintett országok ellen, amelyek fegyverszállításokkal közvetlenül támogatták Izraelt. Ez utóbbi intézkedés elsősorban az Egyesült Államokat és Hollandiát érintette.
Itt érdemes felidézni egy konkrét tényt. A közhiedelemmel ellentétben nem a Kőolaj-exportáló Országok Szervezete (OPEC), hanem az Kőolaj-exportáló Arab Országok Szervezetének (OPAEC) tagjai döntöttek az áremelésről és az embargóról. Az 1968-ban létrehozott intézménynek, amelynek székhelye ma is Kuvaitban van, az volt a küldetése, hogy szembeszálljon az egyes arab olajországok növekvő radikalizmusával, amelyek a nyugati multinacionális vállalatok ellen léptek fel, hogy visszaszerezzék a természeti kincseik egy részét vagy egészét. Kuvait, Szaúd-Arábia és Líbia, az OPAEC alapító és kizárólagos tagjai, mérsékelni kívánták Algéria, Egyiptom, Irak és Szíria követeléseit, amelyek az olajfegyvert arra akarták felhasználni, hogy kikényszerítsék a nyugatiaktól, hogy nyomást gyakoroljanak Izraelre, hogy adja vissza a hatnapos háborúban (1967. június 5–10.) elfoglalt területeket.
Az esemény megalapozta a 2000-es évek végéig tartó geopolitikai valóságot
De 1973 októberében a helyzet megváltozott. Az OPAEC tagjai közé radikális országok is beléptek: Líbiában a monarchiát Moammer Kadhafi ezredes buktatta meg, aki az arab világ egyesítéséről álmodott; Algéria pedig államosította szénhidrogénkincsét. Az Izrael elleni bosszú gondolata a határokon és a különböző politikai rendszereken átnyúlva jelent meg. Az OPEC nem arab tagjai nem tehettek mást, mint jóváhagyták az OPAEC áremelését és a termelés csökkentését érintő döntéseket. De nem bírálták Szaúd-Arábia határozott döntését sem, amikor az embargót rendelt el Washington, majd Amszterdam ellen. Rijád ekkoriban a világ nyersolajexportjának 21%-át adta, és minden egyes döntése közvetlenül befolyásolta a londoni és New York-i olajpiacokat.
Két férfi jelképezi a megkeményedett politikai kapcsolatokat. Az első Ahmed Zaki Yamani sejk, a leválthatatlan szaúdi olajminiszter (1962-től 1986-ig). Igazi médiasztár, Szaúd-Arábia hangja az OPEC-en belül, de Nyugaton is. A történelmi helyzet másik kulcsfigurája Faisal Ben Abdelaziz Al-Saoud király, a királyság alapítójának egyik fia, aki 1964 novembere óta uralkodott, és messze nem volt egy veszélyes forradalmár. Belpolitikai téren nagyon óvatos nyitási politikát folytatott, és nagyon jól tudta, hogy országa biztonsága függ az Egyesült Államoktól, amelyet nem szabad megsértenie. De nem hagyhatta figyelmen kívül a lakosság véleményét sem se a palesztin kérdésben, se az – akár csak technológiai – modernizáció kérdésében, hiszen a televízió bevezetése néhány évvel korábban véres zavargásokat váltott ki –, és lakosságának egy része hajlamos volt a vezetőket megvádolni, ha eltértek a vahhabizmus szigorú szabályaitól.
A Faisal által elrendelt embargó meglepetésként érte Washingtont. A Watergate-botrányba belegabalyodott Richard Nixon elnök kormánya nyíltan megfenyegette Rijádot. Igaz, hogy Szaúd-Arábia az amerikai olajvásárlásoknak csupán 4%-át adta, de a Fehér Ház tisztában volt azzal, hogy a királyság döntései közvetlenül befolyásolják az olajárakat. A fenyegetés üzenete tehát világos: ha szükséges, az Egyesült Államok kész megszállni az Arab-félszigetet, hogy biztosítsa a fekete aranyhoz való hozzáférést, és megakadályozza, hogy a kialakuló hiány felnyomja az árakat. Szükség esetén a sah vezette Irán kapná meg a régióban a főrendőr szerepet az Öböl menti monarchiák és más arab országok, köztük Irak és Egyiptom rovására. Az embargó valódi jelentőségét azonban nem kell eltúlozni. Bár komoly feszültség alakult ki az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia között – olyannyira, hogy sok szaúdi szerint ez Faisal király életébe került, akit hivatalosan 1975. március 25-én „egy labilis személy” gyilkolt meg –, de ez soha nem vezetett szakításhoz, Rijád végig a konfliktus alatt rugalmas maradt. Akkoriban zajlott a vietnami csapatok és felszerelések evakuálása, és az amerikai katonai repülőgépek továbbra is szaúdi repülőtereken tankoltak.
Az embargó megszüntetése 1974. márciusában nem hozott árcsökkenést, mivel az olajválság alapozta meg azt a geopolitikai helyzetet, amely kitartott a 2000-es évek végéig. Először is, az OPEC az arab termelők súlyának köszönhetően jelentős szereplővé vált, amely képes volt befolyásolni az árakat, és szükség esetén észszerűnek is bizonyult, mivel vállalta és garantálta a piac folyamatos és biztonságos ellátását. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy ellenzői, nevezetesen az amerikai kongresszusi képviselők első számú ellenféllé tegyék. és a nevét kiforgatva „One Pure Evil Cartelnek”, „Egy tiszta gonosz kartellnek” nevezzék (1) .
Másodszor, a fogyasztó országok elfogadták, hogy véget ért a nagyon olcsó olaj korszaka. Gyakran szólaltak fel és hoztak intézkedéseket az energiatakarékosság és az energiaforrások diverzifikációja érdekében, különösen az atomenergia vált jelentőssé. Ezért is hozták létre 1974-ben a Nemzetközi Energia-ügynökséget (IEA). Végül a következő évtizedekre kikristályosodott a „három pillér” washingtoni doktrínája. Ez fogja megteremteni az Öböl menti olajmonarchiák biztonságát éspedig legalább három célból: meg kell akadályozni, hogy hatalmas szénhidrogén-készleteik az Amerikával rivalizáló hatalmak kezébe kerüljenek; garantálni kell az amerikai gazdaság feketearany-ellátását; és végül meg kell védeni a multinacionális vállalatok érdekeit, ami többé-kevésbé egybeesik a hordónkénti olajár egy bizonyos szinten tartásával.
Az áremelkedésért nem hibáztathatja a saját kormányát
Valójában ez volt, a jom kippuri háborútól függetlenül, az 1973-as olajválság egyik strukturális oka. Akkoriban (1971) szűnt meg a dollár aranyra való átválthatósága és a világ már túl volt az ezzel járó következményeken. A lebegő árfolyamrendszer és a gyenge dollár – az a valuta, amelyben az olajtranzakciókat lebonyolították – egyaránt rosszul érintette a termelő országokat és a multinacionális, különösen az amerikai nagyvállalatokat. Az Egyesült Államoknak pedig szembe kellett néznie azzal, hogy megszűnik önellátónak lenni kőolajból. Marion King Hubbert geofizikus már az 1940-es években 1970-re tette a kitermelési csúcsot, mivel fogytán voltak a kitermelhető készletek. Az előrejelzést 1956-ban megismételték az American Petroleum Institute (API) híres konferenciáján, amely népszerűsítette a „Hubbert-csúcs” vagy „olajcsúcs” fogalmát. A hatvanas évek közepére világossá vált, hogy a geofizikusnak igaza volt, és hogy Washingtonnak egyértelműen érdeke a magasabb olajár, hogy vállalatai számára lehetővé tegye a készletek növelését a korábban az alacsony nyersolajárak miatt veszteségesnek tartott telepek kiaknázásával. Washington ezután diszkréten nyomást gyakorolt az OPEC-tagokra, hogy támogassák a hordónkénti ár jelentős emelését. Ez kényes manőver volt: az áraknak emelkedniük kellett, de úgy, hogy az amerikai autós fogyasztó kizárólag az OPEC-et tegye felelőssé, és nem hibáztathatja a saját kormányát.
Bár az 1973-as olajválság sokba került a nyugati gazdaságoknak, hozzájárult az olaj korszakának meghosszabbításához, és végül az OPEC befolyásának lassú eróziójához. Valójában azért vált nyereségessé az Északi-tenger, a Mexikói-öböl és Alaszka telepeinek kitermelése, mert az olaj hordónkénti ára idővel az egymás követő válságok során meghaladta a 20, 30 és 50 dolláros küszöböt. És ne feledkezzünk meg a kanadai olajhomokról, a venezuelai nehézolajról és mindenekelőtt a híres palaolajról, amelyről a 2000-es évek elején még alig beszélt valaki, és amely az Egyesült Államok jelenlegi olajönellátását adja. Ezt a lehetőséget Marion King Hubbert és követői sem látták előre. „A technológia az OPEC igazi ellensége. Csökkenti a fogyasztást, és növeli a nem tag termelők termelését” – magyarázta Ahmed Zaki Yamani szaúdi miniszter 2000 szeptemberében, a szervezet 40. évfordulóján (2) .
(1) L. Jean-Pierre Séréni: L’OPEP, cible favorite des élus américains [Az amerikai képviselők kedvenc célpontja: az OPEC], Le Monde diplomatique, 2020. június.
(2) Idézi Obituary: Yamani, the Saudi oil minister who brought the West to its knees [Yamani, a szaúdi olajminiszter, aki térdre kényszerítette a Nyugatot], Reuters, 2021. február 23.
