hu | fr | en | +
Accéder au menu

Nagyító alatt a „prolofóbia” – Az utóbbi két évszázadban a munkáskerületeknek nem volt jó híre

JPEG - 637.2 kio

Seine-Saint-Denis Franciaország európai megyéi közül az, ahol a legtöbben szavaznak a baloldalra.

Az Új Ökológiai és Szociális Népi Szövetség (NUPES), a Jean-Luc Mélanchon vezette baloldali pártkoalíció (1) itt fölényesen nyert a legutóbbi parlamenti választásokon. Ugyanakkor itt található a legtöbb nemszavazó, itt a legnagyobb a szegénység, itt a legmagasabb a bevándorlók és a szociális lakások aránya...

Ahogy eljön a nyaralás ideje, sokan egy vagyonért utaznak a világ másik felére egy kis környezetváltozásért. De Éric Zemmournak ehhez csak egy metrójegyre van szüksége. Párizstól csak néhány állomásnyit kell utaznia, hogy Seine-Saint-Denis megyébe jusson, egy olyan megyébe, amely szerinte „már nem Franciaország”. „Vannak ugyan francia szigetek - ismerte el a Visszahódítás (Reconquête) nevű párt elnöke a májusi Saint-Denis-i Bajnokok Ligája-döntőt megzavaró incidensek (2) után -, de a legtöbb ember számára ez már csak idegen enklávék halmaza”, ahol „külvárosiak, tolvajok, fosztogatók és tutti quanti” zavarognak, akik „nagyrészt Jean-Luc Mélenchonra szavaztak” a 2022-es elnökválasztás első fordulójában (3) . Marine Le Pen számára ez a negyed már „ellenőrizhetetlen”, egy „no-go zóna”, amelyet a „söpredék” ural.

Ami a paranoid elméleteket illeti, Seine-Saint-Denis látott már különbet is. Évek óta vele példálóznak amikor a „külvárosok iszlamizálódása” jön szóba. 2015-ben például, amint a november 13-i merényleteket elkövették, a Le Figaro magazin veszedelmes nyomozásba kezdett „Seine-Saint-Denis-ben, a szalafisták között” címmel, ezzel a felütéssel: „Riporterünk bemerészkedett egy külvárosba, a radikális iszlám egy olyan központjába, amely nyíltan az Iszlám Államhoz tartozónak vallja magát”. (4) A következő évben a hetilap ismét elővette a témát, egy hosszú cikket közölt Saint-Denis „mindennapi iszlamizmusáról”, és a megyét „Molenbeek-sur-Seine”-nek titulálta, utalva arra a brüsszeli kerületre, ahonnan a 2015-ös terroristák közül többen is származtak. 2017-ben az M6 csatornán futó Enquête exclusive [Különleges vizsgálat] című műsoron volt a sor, hogy a „növekvő kommunitarizmus és az igen nagy fokú bűnözés” satujába szorult királyok városáról (5) tudósítson. 2018-ban pedig Gérard Davet és Fabrice Lhomme újságírók adtak ki egy könyvet „L’islamisation à visage découvert. Une enquête spotlight sur la Seine-Saint-Denis (Fayard)” [A nyíltan vállalt iszlamizálódás. Reflektorfényben Saine-Saint Denis] címmel. A külföldi sajtó se maradt le, a brit Daily Mail például 2018. július 28-án közölt egy beszámolót Saint-Denis-ről, „a párhuzamos állam, ahol az iszlámhoz való hűség előbbre való, mint a Franciaországhoz való lojalitás”.

Már több mint harminc éve úgy vélik, hogy a kerület tulajdonképpen nem is tartozik teljesen a nemzethez. 1990-ben egy másik újságíró, „Utazás Francs-Moisins szívébe” – ez Saint-Denis megye egyik nagyon szegény „belvárosa” – című írásában a kerületet Algírhoz és Los Angeles gettójához hasonlította. (6) A muszlimok jelenlétét állítólag azonnal fel lehet ismerni köszönésükről („a gyorsan a szívhez, majd az ajkakhoz emelt kéz”) – és amiatt aggódott, hogy esetleg itt, Párizs kapujában is kitör egy „intifáda” „Éljen Szaddám Huszein” kiáltásokkal. De hát Seine-Saint-Denis sok mindent látott már. 

„Aubervilliers szagot érzek”

Itt, ebben a munkások majd bevándorlók lakta megyében kristályosodott ki a nagy társadalmi félelem már több mint kétszáz éve. Innen ered a pánik, amely általában a polgári és párizsi körökben alakul ki, de lassan átterjed a társadalom széles rétegeire is. A megbélyegzés eredete a XIX. századig nyúlik vissza, amikor Párizs külvárosaiban, különösen az északi részen – amelyet akkor még nem Seine-Saint-Denisnek hívtak (7) – gyárak százai épültek és telepedtek meg. A hatóságokat a kezdetektől fogva nyugtalanította az ipari övezet és az ott dolgozó proletárok. Már 1830-ban, amikor a jelenség még gyerekcipőben járt, Gaspard de Chabrol, Szajna megye prefektusa figyelmeztette Lajos Fülöp királyt: „Az Ön rendőrprefektusai hagyják, hogy a fővárost gyárak övezete zárja körbe. Uram, ez lesz az a kötél, amely egy napon megfojtja majd a várost”. (8) A fővárosi polgárság csaknem száz éven keresztül rettegett az ipari külvárosoktól.

Akkoriban a város peremére száműzték és telepítették ki Párizsból a nemkívánatosnak ítélt funkciókat (temető, ispotály, iszapülepítő, gyárak stb). Piszkos, egészségtelen, émelyítő térség volt, áporodott levegője mételyezte az ott lakókat. Ezek a „fekete külvárosok”, a sűrű füst, a sötét nyomornegyedek és sáros utak iszonyatot keltettek a jól nevelt, higiéniamániás emberekben. (9) „ Aubervilliers szagot érzek” – élcelődtek az emberek Párizsban a XIX. század végén, amikor a fővárosban rossz szagok terjengtek. Hogy elemezzék, hogyan hat az emberi lélekre ez a szenny, orvosokat és „társadalmi nyomozókat” küldtek oda, akik aztán mind hasonló diagnózissal tértek vissza, összemosva a „munkásosztály” és a „problémás, bűnöző réteg” fogalmakat. (10)

Így alakult ki a 20. század hajnalán az „apacsok” mítosza. Az apacsok az erődök lábánál élő fiatal gengszterek ragadványneve, akiket a rendőrség igyekezett elűzni a fővárosból. „Nincs biztonság. Legalábbis se a nagyvárosokban se azok külvárosaiban. Ott az apacsok uralkodnak. Az apacsok a királyok” – riogatott a nagyon népszerű napilap, a Petit Parisien, 1907. április 7-én. Abban a rovatban, amely mindennap a külvárosi borzalmakról adott hírt, ezt írták: „Saint-Denis. Gross kisasszony, a Passage Choiseulben lakó varrónő, tegnap reggel éppen a Rue de la Fromagerie-n haladt, amikor egy férfi hirtelen rárontott, és egy késsel hasba szúrta”. Másnap ugyanebben a rovatban: „Saint-Denis. Tegnap éjjel a kerítésen átmászva törtek be a Ternois gyárba”. „Kasztrálni kell az apacsokat! Az emberi közösség kötelessége, hogy megvédje magát ettől a szörnyű emberi selejttől, és főleg az elfajzottak leszármazottaitól” - ajánlotta Viaud-Conand doktor a Chronique Médicale-ban 1909-ben. (11)

A két világháború közötti időszaktól kezdve az ipari, koszos, büdös, rossz hírű külvárosoktól való félelemhez hozzáadódott egy újabb szorongás: a „vörös külvárosoktól való rettegés”; a forradalom szelleme meglegyintette a fővárost. Az 1924-es parlamenti választásokon az akkor frissen alakult Francia Kommunista Párt (PCF) nagy meglepetésre Seine-Banlieue-ben a regisztrált szavazók 26%-át, Seine-et-Oise-ban pedig 24,2%-át nyerte meg, ami összesen kilenc képviselőt jelentett. Május 13-án Paul Vaillant-Couturier a L’Humanitében így lelkendezett: „Egyre terjed egy nagy vörös folt Párizs körül. A forradalmi győzelem stratégiai szempontból vitathatatlan. Párizst, a kapitalizmus fővárosát egy olyan proletariátus veszi körül, amely kezd tudatára ébredni erejének; Párizs visszaszerezte külvárosait”! A kommunista bekerítés témáját aztán nemcsak a kommunista párt, a PCF szajkózta fáradhatatlanul – hogy mozgósítsa támogatóit és ijesztgesse ellenfeleit –, hanem a polgári értelmiség is, amelyet hirtelen magával ragadott a „bolsevik típusú külvárosi kommün pszichózisa”, Jean-Paul Brunet történész megfogalmazása szerint. (12)

Amikor 1925-ben a PCF megerősítette jelenlétét a külvárosokban, mivel Bobigny, Saint-Denis, Saint-Ouen, Aubervilliers és Ivry polgármesterei is a Kommunista Párt soraiból kerültek ki, sok szerző kiaknázta ezt a szorongató helyzetet. Például Gustave Gautherot a Le Monde communiste [A kommunista világ], (Spes, 1925) vagy Édouard Blanc a La Ceinture rouge. Enquête sur la situation politique, morale et sociale de la banlieue de Paris [A vörös övezet. Felmérés a párizsi külvárosok politikai, erkölcsi és társadalmi helyzetéről], (Spes, 1927) című műveikkel. Ez utóbbiban a szerző 300 000-re becsüli a Párizs külvárosaiban ólálkodó, fegyveres támadásra kész „moszkoviták” számát (a Francia Kommunista Pártnak akkoriban csak 15 000 tagja volt). (13) Pierre Lhande atya meg katolikus körökben keltett szenzációt a Christ dans la banlieue [Krisztus a külvárosban], (Plon, 1927) című művével, amelyből több százezer példány kelt el. Egy misszionáriushoz méltó beszámolójában a „jezsuita riporter” a kommunista eszméknek a munkások körében való terjedése miatt aggódott. „Látni kell ezeket a külvárosi bisztrókat – írja –, a párás ablakon keresztül, ahogy a munkások merev arccal összehúzódnak a deszkaasztal körül, elszánt állukat kérges tenyerükbe temetik, pillantásuk a mértéktelen alkohol és a szónok által felidézett brutális „nagyszerű éj” (14) látomásának kettős hallucinációját tükrözi.” 

A pszichózis, amely a két világháború között tetőzött, vesztett erejéből a harminc dicsőséges esztendő (15) alatt, noha a PCF még jobban megerősítette jelenlétét a főváros körül. Immár egyre inkább a külváros drasztikus urbanisztikai átalakítása adott okot aggodalomra. Mint ahogy a XIX. században a gyárkémények, most a „nagy lakótelepek” nőttek ki, mint a gomba, főleg a munkások és kommunisták lakta elővárosokban, így a mai Seine-Saint-Denis területén is. Szalagházak és tornyok: az iparosítás és az építőipar racionalizálásának, valamint a tömeges lakásépítés szociális finanszírozásának közös terméke. A lelkesedés rövid időszaka után, amikor az embereket még lenyűgözték az egyenes vonalú épületek, a modernitás szimbólumai, hamar megjelentek a kritikus hangok, amelyek szerint a „szürke külvárosok”, a beton és az unalom világa.

A médiában elsőként a Science et Vie című folyóirat hozta elő a témát 1959 szeptemberében a „Pszichiáterek és szociológusok felfedik a lakótelepek tébolyát” című cikkében. Elterjedt a „nyúlketrec” kifejezés. Újságírók, kutatók és politikai vezetők kezdték kipellengérezni a patogén urbanizmust, ahol az egyhangú épületek, a lakó- és munkaterületek szétválasztása, a szabadidős területek és találkozóhelyek hiánya különösen a nők körében fáradtságot, depressziót, elszigetelődést okoz, sőt, prostitúcióhoz vezet. A modern városok e betegsége gyorsan nevet is kapott, amelyet 1963-ban a France Soir Le mal des grands ensembles [A lakótelepek betegsége] című cikksorozata tett népszerűvé: „a sarcellitis”.

A sarcelles-i lakótelep, amely pedig építése idején mintául szolgált (ahol több mint 10 000 lakás épült a mai Val-d’Oise területén) kapta az első kritikákat. A Le Figaro 1960. január 14-én a várost egy „embertárolóhoz” hasonlította, egy „koncentrációs világhoz, ahol az emberek már nem is énekelnek”. Öt évvel később a téma a televízióban is megjelent. „Az igazi lakhatási válság” volt a tárgya az ORTF „Seize millions de jeunes” [Tizenhat millió fiatal] című magazinjának, ahol Sarcelles ismét ennek az új, dehumanizáló urbanizmusnak a szimbólumaként szerepelt: „Egy szám vagyunk, semmik se vagyunk, egyáltalán semmik se vagyunk, egy vagyunk a 80 000-ből” - nyilatkozta egy lakó. (16) A reggelente a férfiak által magára hagyott beton-külvárosokat teszik felelőssé az erkölcsök bomlásáért, a családok szétzilálásáért, a nők házasságtöréséért és a prostitúciórért. Jean-Luc Godard is foglalkozik a témával a „Deux ou trois choses que je sais d’elle” [2 vagy 3 dolgot tudok csak róla…] (1967) című filmben, ahol Marina Vlady, a La Courneuve-i „4000-es” lakótelep lakója pénzhiányból és unaloműzésből árusítja bájait.

Seine-Saint-Denishez fűződő rémlátomások

Az 1980-as évektől kezdve a külvárosokról már nemcsak mint patogén, hanem mint kriminalisztikai jelenségről is beszélnek: bűnözés, erőszak, kábítószer-kereskedelem. Egykettőre nevet is kaptak: a „problémás kerületek”, amelyek ma sem hiányoznak a napi hírekből. Sőt, hírük egyre fenyegetőbbé vált (külföldiek inváziója, kommunitarizmus, vallási radikalizálódás stb.), amit az újságírók előszeretettel taglalnak, ha Seine-Saint-Denis-be mennek. Bármiből tudnak témát kreálni, még abból is, hogy milyen sikeres eredményeket ért el itt Jean-Luc Mélenchon az elnökválasztás első fordulójában – aki a szavazatok 49%-t szerezte meg, sőt, egyes munkás körzetekben a 80%-át. A La Revue des deux mondes (2022. április 11.) szerint a France Insoumise jelöltjének sikerült megnyernie „a muszlim szavazókat, különösen Seine-Saint-Denis-ben és Roubaix-ben”, mindezt az „új iszlamo-baloldali stratégiájának” köszönhetően. Már nem a vörös külvárosoktól, hanem az iszlamizálódott „zöld (17) külvárosoktól” kell félni, a szélsőjobboldalnak e kedves kifejezésével élve. Tíz évvel ezelőtt a megyében François Hollande az elnökválasztás első fordulójában a szavazatok 40%-át, a másodikban pedig 65,3%-át szerezte meg, de senki sem beszélt akkor „muszlim szavazatról”; inkább „hasznos szavazatnak” tekintették, amivel kiszoríthatják Nicolas Sarkozyt az Élysée-ből. Már két évszázada, hogy a Seine-Saint-Denishez fűződő különböző rémlátomások közül egy sem következett be. Nem özönlötték el a fővárost se az apacsok, se a részeg munkások, se a bozontos kommunisták, se a lakótelepeken bujkáló mudzsahedinek. De továbbra is ez az összes közül a legszélsőségesebb megye (az anyaországban itt a legmagasabb a szegénységi ráta, itt a legmagasabb a bevándorlók aránya stb.), amely leginkább szemlélteti korunk minden félelmét és pánikját. Tanúskodik az állandósult és folyamatos „prolofóbiáról”, legyen az oka származás, nemzetiség vagy vallás.

(1) https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%9...https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%9Aj_%C3%96kol%C3%B3giai_%C3%A9s_Szoci%C3%A1lis_N%C3%A9psz%C3%B6vets%C3%A9g

(2) A francia rendőrség különleges erőszakkal lépett fel a Liverpool állítólag jegy nélkül bejutni kívánó szurkolóival szemben – a szerk.

(3) Europe 1, 2022 május 30.

(4) En Seine-Saint-Denis, chez les salafistes [ Seine-Saint-Denis-ben a szalafisták között], Le Figaro Magazine, Párizs, 2015 november 20.

(5) Seine-Saint-Denis volt a koronázási város a középkorban – a ford.

(6) Voyage au cœur des Francs-Moisin [Utazás Francs-Moisins szívébe], Le Parisien, 1990. november 27.

(7) A kerület 1964-ben, a párizsi régió átszervezésekor kapta nevét és jelenlegi formáját. Korábban három megyére (Seine, Seine-et-Oise és Seine-et-Marne) volt felosztva, ekkortól lett nyolc megye.

(8) L. Jean-Paul Brunet: Ouvriers et politique en banlieue parisienne [Munkások és politika a párizsi külvárosokban], in Jacques Girault (dir.) Jacques Girault, Ouvriers en banlieue (XIX e- XXe siècle) [Munkások a külvárosokban (19. és 20. század)], Les Éditions de l’Atelier/Éditions Ouvrières, Párizs, 1998. 

(9) Annie Fourcaut: Comprendre l’histoire de la Seine-Saint-Denis [Megérteni Szajna-Saint-Denis-t)], in La Seine-Saint-Denis: des représentations aux... réalités [Szajna-Saint-Denis: ahogy bemutatják… és a valóság], Les actes des rencontres de Profession Banlieue, Saint-Denis, 2002.

(10) L. Louis Chevallier: Classes laborieuses et classes dangereuses à Paris pendant la première moitié du XIXe siècle [Munkás és veszélyes/fenyegető osztályok Párizsban a XIX. század első felében], Plon, Párizs, 1958.

(11) L. Anne Carol: Médecine et eugénisme en France, ou le rêve d’une prophylaxie parfaite (XIXe - première moitié du XXe siècle) [Orvostudomány és eugenika Franciaországban, avagy álom a tökéletes megelőzésről (XIX. század - XX. század első fele)], Revue d’histoire moderne et contemporaine, Párizs, 43. kötet, n° 4, 1996.

(12) Jean-Paul Brunet cit.

(13) Annie Fourcaut: Bobigny, banlieue rouge [ Bobigny, a vörös külváros], Les Éditions ouvrières / Presses de la Fondation nationale des sciences politiques, Párizs, 1986.

(14) Elterjedt utalás a forradalomra – a ford. megj.

(15) Szintén elterjedt utalás a II. vh utáni keynes-i jóléti gazdaságpolitikára – a ford. megj.

(16) Camille Canteux: Sarcelles, ville rêvée, ville introuvable [Sarcelles, a megálmodott város, amely nincs sehol], in Société & Représentations, Párizs, 17. kötet, n° 1, 2004.

(17) A zöld itt az iszlám vallásra utal – a ford.

Benoit Bréville

Drechsler Ágnes

Megosztás