Népszavazás a megszállt területeken, nukleáris fenyegetés, részleges mozgósítás: Oroszország a nyugati fegyverekkel végrehajtott ukrán ellentámadásokkal szemben az eszkaláció mellett döntött. Néhány uniós állam de facto társhadviselőként egy régi projektet valósít meg: Ukrajnát a Nyugathoz kötik, és a munkahelyek közeli kiszervezésének laboratóriumává teszik.
A „vége a globalizációnak” hasonlóan a hátfájáshoz és az időjáráshoz a sajtóban rendszeresen felbukkanó témák közé tartozik. Az esszéisták és újságírók a 2001. szeptember 11-i támadások után, majd a 2008-as pénzügyi válság idején, aztán a 2010-es évek közepén és az euróválság során ismét leszögezték az egész világra kiterjedő liberalizáció koporsóját. A covid elleni intézkedések következtében az ellátási láncok működésében kialakult globális káosz, az erősödő kínai–amerikai feszültség, az ukrajnai háború és az energiaválság miatt eljött az ideje egy új boncolási jegyzőkönyvnek. 2022-ben a fő kórboncnok Larry Flink, a BlackRock befektetési alap elnök-vezérigazgatója. „Az orosz invázió véget vetett annak a globalizációnak, amelyet három évtizede ismerünk” – írta a részvényeseknek március 24-én írt éves levelében. Ennyi elég volt ahhoz, hogy a „deglobalizációról”, a gyártás visszatelepüléséről, a „multilateralizmus végéről”, a protekcionizmus visszatéréséről stb. szóló cikkek hullámát idézze elő, szerte az egész világon. Ez persze hideg zuhanyként érte a május végén Davosban ülésező Világgazdasági Fórum résztvevőit.
Hogyan lehet feltámasztani a szfinxet, és hogyan lehet hozzászoktatni egy lángban álló geopolitikai környezethez? A 2000-es évek globalizációja befogadó akart lenni: tervezői felvették Kínát (2001), sőt Oroszországot is (2012) a Kereskedelmi Világszervezetbe, meggyőződésük volt, hogy a kölcsönös gazdasági függőség civilizálni fogja ezeket az ideológiailag még elmaradt partnereket. „Két ország, ahol van McDonald’s, még soha nem állt háborúban egymással” – érvelt Thomas Friedman (1) esszéíró 1996-ban. Szép próbálkozás volt tehát, de nem sikerült. Ezért most válogatni fogunk. Munkahelyek kitelepítése – igen, de a baráti államok között. Egy ilyen zseniális ötletet csak angolul lehetett kifejezni: friendshoring, szemben az offshoringgal, amely a hagyományos kihelyezésekre utal.
A kifejezés először 2021 júniusában a Fehér Ház jelentésében bukkant fel, mint orvosság a nemzetközi kereskedelem bajaira. (2) Már akkor befolyásos hívei voltak. „Mélyítsük el a gazdasági integrációt – kérte Janet Yellen amerikai pénzügyminiszter 2022. április 13-án –, de tegyük ezt azokkal az országokkal, amelyekről tudjuk, hogy számíthatunk rájuk.” Oroszország – magyarázta július 19-i dél-koreai látogatása során – „nagyon ügyesen használta fel a gazdasági integrációt”, ezért el kell szigetelnünk. Továbbá „nem engedhetjük meg, hogy az olyan országok, mint Kína, a nyersanyagok, technológiák vagy kulcsfontosságú termékek terén meglévő piaci pozíciójukat arra használják fel, hogy zavarják gazdaságunkat, vagy nem kívánt geopolitikai befolyást gyakoroljanak”. Ezért „ahelyett, hogy kizárólag a költségekre összpontosítanánk […], korszerűsítenünk kell a kereskedelmi integrációval kapcsolatos megközelítésünket, figyelembe véve ezeket a kellemetlenségeket.” Az Európai Központi Bank elnöke, Christine Lagarde is határozottan támogatja ezt a megközelítést. A kölcsönös függőség – ismerte el egy washingtoni konferencián – „gyorsan sebezhetővé tehet, ha megváltozik a geopolitika, és a miénktől eltérő stratégiai célokat követő országok kockázatos kereskedelmi partnerekké válnak.”[3] Lagarde asszony szerint e veszély elhárítása azt jelenti, hogy a regionális megközelítést kell előnyben részesíteni. Ebből a nézőpontból a friendshoring mint fogalom nem tűnik se újnak, se ütősnek, hiszen Európában, Amerikában vagy Ázsiában is már évtizedek óta egyre-másra jöttek létre a regionális szabadkereskedelmi övezetek. (4) Nem volt-e az Európai Gazdasági Közösség alapja is egy folyamatosan bővülő vámunió?
Az elmúlt tizenöt évben Brüsszel magasztalta a szomszédságában található Ukrajnát, ezt a nagy, képzett és olcsó munkaerővel rendelkező országot, ahova ki lehetne telepíteni a munkahelyeket, még akkor is ha ott jelentős a korrupció, és európai mércével mérve a jogi struktúra elmaradott. A friendshoring, a barátkozás egy Brüsszel és Kijev közötti politikai társulási és gazdasági integrációs megállapodás előkészítésében valósult meg, amelyről már a 2000-es évek végén megkezdődtek a tárgyalások. Ez döntő szerepet játszott az Oroszország és Ukrajna közötti konfliktus eredetében. A megállapodást ugyanis 2013 végén készültek aláírni, amikor Viktor Janukovics ukrán elnök Moszkva nyomására váratlanul felmondta azt. Ez az elutasítás váltotta ki a Majdan téri zavargásokat, majd néhány héttel később a kormány bukását. A megállapodást ezekután 2014 februárjában végül egy Európa-barát kormány írta alá. Ezt követően Oroszország annektálta a Krímet (február–március), majd április–májusban kikiáltották a Donyecki és a Luhanszki népköztársaságokat.
Első pillantásra egy társulási megállapodásban nincs semmi újdonság. Az elmúlt két évtizedben az EU számos olyan állammal kötött ilyen megállapodást, köztük a volt Jugoszláviával is, amelyek készek voltak az európai integrációra – ellentétben a 2000-es évek végi Ukrajnával. A 2014 júniusában Petro Porosenko akkori új ukrán elnök által parafált megállapodás azonban egy új típusú dokumentum. Része a „keleti partnerség” elnevezésű európai befolyási politikának, amely Lengyelország hatása alatt készül. Célja a volt szovjet blokk országaival – Örményországgal, Azerbajdzsánnal, Fehéroroszországgal, Grúziával, Moldovával és Ukrajnával – való együttműködés fokozása és azok szorosabb hozzácsatolása a nyugati pólushoz. Komolyabb tárgyalások csak az utóbbi hárommal kezdődtek el, amelyek azután 2014-ben jutnak el a társulási megállapodás aláírásához. Közülük a legjelentősebb minden bizonnyal Ukrajna, melynek külpolitikája és gazdasága is az Oroszország és az Európa közötti instabil egyensúlyra épül. (5)
Az önkéntes annexió szerződése
A „keleti partnerség” 2009-es elindításakor – miközben a gáztranzit miatt feszült volt a kapcsolat Moszkvával, és egy évvel voltunk az orosz–grúz konfliktus után – Lengyelország azt remélte, hogy Kijev csatlakozik az unióhoz: a varsói külpolitikában évtizedek óta fontos cél Ukrajna kiszabadítása az orosz befolyás alól. Olyannyira, hogy Lengyelország már saját 2004-es európai uniós belépése előtt is kiállt Ukrajna integrációja mellett. (6) Ezzel szemben Párizs és Berlin óvatosabb volt.
Az Ukrajna és az EU közötti társulási megállapodás, amelyet 2014 és 2020 között egy 11 milliárd eurós támogatási program követett, végül 2017. szeptember 1-jén lépett hatályba. Hány európai olvasta el a 2135 oldalt, vagy – a lehetetlent senkinek sem kell teljesítenie – hányan rágták át magukat és jutottak messzebb, mint a bevezetés, amely a béke, a fenntartható fejlődés, az átláthatóság, a civil társadalom és „a kultúrák közötti párbeszéd” témákat fejtegette? Ha azonban eltakarítjuk ezt a salakanyagot, akkor felfedezzük azt, amit az önkéntes annexió szerződésének kell neveznünk. A megállapodás mindenekelőtt egy „mélyreható és átfogó szabadkereskedelmi megállapodásból” áll, amelynek mintájául az 1994-es Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) szolgál. A kereskedelemről szóló fejezetek klasszikus módon azt követelik Ukrajnától, hogy szüntesse meg a szabad versenyt torzító mechanizmusok többségét (támogatások, szabványok stb.).
A lényeg azonban máshol van: „a szabad piacgazdaság elvein alapuló kapcsolatok” (3. cikkely) kialakításáért Ukrajna „minden erőfeszítést megtesz [...] annak érdekében, hogy az általa követett gazdaságpolitika fokozatosan közelítsen az EU gyakorlathoz, a makrogazdasági stabilitás, a kiegyensúlyozott költségvetés és a fenntartható fizetési mérleg vezérelveivel összhangban” (343. cikkely). Összefoglalva, az egyetlen megengedett lehetőség a megszorítás lesz.
Kijev „elkezdi bevezetni a megállapodás végrehajtásához szükséges közigazgatási és intézményi reformokat”, és „létrehozza az ehhez szükséges hatékony és átlátható közigazgatási apparátust”. Az üzletekben a címkézéstől a zöldségek fagyasztásáig, a közszolgáltatások liberalizációján és a tőke szabad áramlásának biztosításán át a Roquefort sajt védelméig stb. az európai jogi keretet a brüsszeli tisztviselők diktálják „partnerüknek” – ideértve egészen a „lobbizás” legalizálásának kötelezettségéig: „A felek megállapodnak abban, hogy a jogalkotási javaslatokról időben és rendszeresen konzultálnak az üzleti közösség képviselőivel” – áll a 77b. cikkelyben. Röviden, az egész ukrán törvényhozás átalakul, még akkor is ha Ukrajna uniós tagjelöltsége még napirenden sincs.
Nem kell nagy stratégának lenni ahhoz, hogy az ember felismerje a megállapodás megszövegezésében a geopolitikai szándékot: „a kül- és biztonságpolitika, ideértve a közös biztonság- és védelempolitikát, a fokozatos konvergenciát emeli ki” (7. cikkely), „ösztönzi az együttműködést az energia területén, beleértve az atomenergiát”, és javasolja „az energiaforrások, beszállítók, útvonalak és szállítási módok diverzifikálását” (337. cikkely). Egy Oroszországtól nagymértékben függő ország esetében ez egyértelműen Moszkva provokálása. Más cikkek még támadóbbak: „Ukrajna fokozatosan átülteti nemzeti szabványokként az európai szabványokat (EN), [...] ezzel párhuzamosan Ukrajna megszünteti az összes egyéb nemzeti szabványt, és különösen az 1992 előtt kidolgozott államközi szabványok (GOSZT) alkalmazását az ország területén” (56-8. cikkely), azaz a keleti blokkból örökölt összes szabványt. Más szóval Brüsszel felszólítja Kijevet, hogy „orosztalanítsa” gazdaságát.
Egyfajta gyarmati szellemet tükröz
A Janukovics-kormány (2010–2014), amely tárgyalt a megállapodásról, az Oroszországtól való függőség ellensúlyozására akart nyitni a Nyugat felé, de anélkül, hogy felbosszantsa Oroszországot, szakítani pedig végképp nem akart vele. Vesztett ügy volt: Moszkva határozottan ellenezte a „nyugati partnerséget”, és 2013 végén arra kényszerítette Ukrajnát, hogy mondjon le a megállapodás aláírásáról, és helyette csatlakozzon a közép-ázsiai országokkal létrehozott vámunióhoz, az Eurázsiai Gazdasági Közösséghez (2000–2015). Mivel ellentétes alapokon nyugszanak (az egyik versenyre épülő piacgazdaság, a másik oligarchikus kapitalizmus), és eltérő normákat feltételeznek, a friendshoring e két modellje összeegyeztethetetlen volt. Az Európai Unió és az eurázsiai térség metszéspontjában fekvő Ukrajna, amelyet erős szomszédainak ellentmondásos érdekei feszítenek szét, nem tudta fenntartani az egyensúlyt. Moszkva ultimátumát és a Majdan téri tüntetéseket követően a Janukovics-kormány elleni puccs elvágta a gordiuszi csomót: Ukrajna nyugatra tart.
E döntés geopolitikai és katonai következményeit nem lehet nem észrevenni, közben azonban a társulási megállapodás szociális hatásairól senki sem beszél, az továbbra is tabutéma marad. Pedig koncentráltan jeleníti meg azt az iparleépítési folyamatot, amelyet az európai munkásosztály szenvedett el az 1980-as és 1990-es évtizedekben: „az ipar modernizációja és szerkezetátalakítása” (379. cikkely), „a szénágazat szerkezetátalakítása” (339. cikkely – ez döntő fontosságú a Donbaszsz gazdasága szempontjából), „az ukrán közlekedési ágazat szerkezetátalakítása és modernizációja” (368. cikkely), „a gazdasági fejlődést torzító” állami támogatások visszaszorítása (369. cikkely), „az egységes piac létrehozása” (369. cikkely). Mit nyomott a latban az ukrán tárgyaló delegáció a brüsszeli jogászok seregével szemben, akik a legnagyobb lelkesedéssel vetették bele magukat abba a feladatba, hogy garantálhassák „a befektetők megfelelő és hatékony védelmét” (383. cikkely)? Huszonhét fejlett kapitalista államból álló egység állt szemben egy „fejlődő országnak tekintett” állammal (43. cikkely), így a mérleg kezdettől fogva nem volt egyensúlyban. Negyvennégy melléklet részletezte, hogyan mond le Ukrajna a saját gazdasági szuverenitásáról. Ezt olvasva, az orosz invázió óta hallatott európai szeretetkiáltások az „értékrendünket védő” „testvéri ország” iránt hirtelen kissé képmutatónak tűnnek. „Ezek a társulási megállapodások egyfajta gyarmati szellemet tükröznek” – ismerte el 2013-ban egy Kijevben állomásozó nyugati diplomata. (7)
Ahogyan a 2004-ben csatlakozott és az Európai Unióba integrálódott közép-európai országok (Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország stb.) ipari tartalékhadsereget biztosítottak a német gyárak számára, miközben a német nagyipar vállalkozói elözönlötték ezeket az országokat, (8) hasonló sors vár az új ukrán munkanélküliekre is, akik majd az oroszok által lebombázott acélművek romjain felépíteni ígért gyárakban fognak dolgozni. A fal leomlása óta Brüsszel lelkesen szervezi az iparkitelepítéseket a baráti országokba, mindig ugyanazzal a céllal: hogy létrehozzon egészen közel, a szomszédban egy „kis Kínát”, amely szorgos kezekkel és új piacokkal látja el ipari zászlóshajóit. És jó lesz figyelmeztetni a régi Európa dolgozóit, hogy „a munkaügyi normákat nem szabad protekcionista célokra felhasználni” (291. cikkely). 2022-ben az ukrán havi minimálbér nem haladja meg a 180 eurót...
A foglalkoztatás szélsőséges „túlszabályozása”
Az, ahogy a 2000-es évek közepén Brüsszel ragaszkodott a külföldön kiküldetésben dolgozók helyzetének szabályozásához vagyis a Bolkestein-irányelvek bevezetéséhez, ehhez hasonló alapossággal és részletességgel írja elő a társulási megállapodás Kijev számára „a felek közötti határokon átívelő szolgáltatásnyújtás fokozatos liberalizálását” (6. fejezet), a fizikai munkával járó szolgáltatásokat hamarosan ukrán menekültek végzik el a magasabb vásárlóerővel rendelkező uniós országokban, közben pedig Ukrajnába betelepülnek a nagy francia, német és lengyel vállalatok, amelyek szívesen működtetnék a postai szolgáltatásokat, az elektronikus kommunikációt, valamint a pénzügyi és biztosítási szolgáltatásokat, amelyek most már nyitottak a verseny előtt.
Egy évvel az aláírást követően, 2015 márciusában a felek megállapodtak a végrehajtási ütemtervben is. A prioritások között ott volt a korrupcióellenes reformok mellett a „dereguláció” is: „A vállalatokra és különösen a kis- és középvállalkozásokra nehezedő szabályozások csökkentése.” A Társulási Tanács, az Ukrajna kötelezettségvállalásainak végrehajtását ellenőrző testület, legutóbbi, 2020. január végi ülésén üdvözölte a már elért szintet, ugyanakkor sürgette Kijevet, hogy gyorsítsa fel a végrehajtás ütemét.
A háború felgyorsította a változásokat: 2022. június 23-án Ukrajna megkapta a belépésre való jogosultságot. Lengyelország kívánsága végre valóra válik, és a szomszédsági kiszervezések szép jövő előtt állnak. „Támogatom az Európai Unió bővítését a nyugat-balkáni államokkal, Ukrajnával, Moldovával és végül Grúziával” – mondta Olaf Scholz német kancellár augusztus 29-én. Tizenkét nappal korábban az ukrán elnök ratifikálta azt a törvényt, amely lehetővé teszi, hogy a kis- és középvállalatok (legfeljebb 250 alkalmazottal, ami az ukrán dolgozók 70%-át jelenti) ne alkalmazzák többé a munka törvénykönyvét; ezentúl csak a munkáltató által a munkaszerződésben meghatározott szabályok lesznek irányadóak. A szakszervezeteknek éppen csak sikerült elérniük, hogy a hadiállapot feloldása után visszaállítsák a háború előtti szabályokat, a status quo ante-t. Volodimir Zelenszkijnek „A Nép Szolgája” nevű pártja azonban, amely 2020 vége óta próbálja „átalakítani” a munkaügyi törvényeket, nem szándékozik leállni.
„A foglalkoztatás szélsőséges »túlszabályozása« ellentmond a piac önszabályozásának és a modern munkaerő-gazdálkodás elveinek” – mondta Hanna Licsman, a kormánypárt tagja. (9) Az OpenDemocracy, egy Európa-barát média szerint egy másik törvénytervezet „bevezetné a legfeljebb 12 órás munkanapot, és lehetővé tenné a munkáltatók számára, hogy indoklás nélkül elbocsássák a munkavállalókat.” Halina Tretyjakova, a parlament szociálpolitikai bizottságának elnöke kijelölte az irányvonalat: „Új alapokra kell helyezni a munkatörvénykönyvet és a szociális ellátórendszert, ami nem történt meg az országnak a szocializmusból a piacgazdaságba való átmenete során,” Danilo Hetmancev az elnök pártjához tartozó képviselő lakonikusan indokolta meg a programot: „Így kell ezt csinálni egy szabad, európai és piaci államban” (Telegram, július 9.).
Augusztus 29-én a Francia Vállalkozók Találkozójának online megnyitóján a Zelenszkijnek szóló lelkes fogadtatás és hosszan tartó taps, nem csak az orosz megszálló elleni harciasságot üdvözölte...
