Dreams are my reality - performansz - (2017.VII.4.)

Dreams are my reality

 

“Az Art+Text galéria Rokokó termében felépített egyszerre Candy Crush Saga és Tetris játékokra emlékeztető térkonstrukció és poppos-fodros botanikus kert július 4-én tapasztalat- és élmény-alapú személyre szabott mini-performanszok díszleteként lesz használva, amit öt hazai tervező streetesen glamouros too-much-but-never-enough ruhakompozíciói fognak meghosszabbítani és kiegészíteni a térben. Az egyszerre csak egy személy által megtekinthető és átélhető rövid, esetenként csak 4-5 perces performansz-show-sorozat célja elsősorban az intimitás és a vágy fogalmainak körbejárása személyes történeteket idéző flashbackek révén, 90-es évek club-teen-feel hangulatú anti-lineáris kontextusban a vizuális és a performatív művészetek valamint a divat határán.” - írják a szervezők az esemény Facebook oldalán.

A “Dreams are my reality” alkotójával, Ádám Annával (Gray Box), és kurátorával, Rieder Gáborral beszélgettünk.

 

Magyar Dipló (MD): Ugyan az elmúlt időben egyre több performansz eseménnyel és erre fókuszáló fesztivállal találkozunk, a műfaj itthon mégis periférikusnak mondható. Nem tanítják az egyetemen, nincsen se múzeuma, se galériája, se kifejezetten kutatója a műfajnak, a kurátorok is csak néha nyúlnak hozzá, és akkor is maximum egy-egy megnyitó erejéig. Te mégis úgy döntöttél, hogy kurálod és kiállítod a performanszot, maradandóvá teszed azt, ami eredendően efemér. Mi érdekel téged a performanszművészetben?

 

Rieder Gábor (RG): Ami igazán érdekel: az a jelenlét. A koncentrált jelenlét, ami a színház felől jön, de sokkal kiszámíthatatlanabb, sokkal élőbb, sokkal erőteljesebb, mint egy jólnevelt színpadi produkció. A hazai művészképzéstől ez teljesen idegen, itthon nagy tiszteletnek örvendő „mesterek” tanítják a fiatal képzőművész-növendékeket, arra, hogy miként kell a műterem magányában megbirkózni választott nyersanyagukkal, mondjuk az olajfestékkel vagy a márvánnyal. Az a fajta koncentrált, nézők felé forduló személyes jelenlét, ami a műfaj nemzetközi nagyjait jellemzi, ebben az összefüggésrendszerben értelmezhetetlen. Itthon a műfaj aranykora a '80-as évekre esett, amikor a képzőművészek (a sok autodidakta new wave arcnak köszönhetően, mint például a Bizottság tagjai) otthonosan mozogtak a performansz és az underground zene világában is. De ők inkább a neo-dadát, a börleszket, az abszurdot (és a punkot) képviselték a performanszon belül.

MD: Berlinben, Párizsban, Londonban, New Yorkban a legnagyobb galériák is foglalkoznak a műfajjal, szinte "piaca van" a médiumnak, itthon viszont jelenleg leginkább az alternatív szubkultúrához köthetőek a performansszal kapcsolatos események. Látványos, egyszerre vizuális és teátrális, elgondolkodtat, közönséget növel és nem utolsó sorban élményt garantál, ám mégsem feltétlenül rentábilis, hiszen egy performanszot csak nehezen lehet beárazni, és mégnehezebben eladni. Hogyan egyeztethető össze szerinted a műfaj egy for-profit galériának a célkitűzéseivel?

 

RG: Ha röviden akarnék válaszolni a kérdésre, akkor: nehezen. A műgyűjtők itthon jellemzően olajfestményeket keresnek, azok közül is inkább figurálisakat. Az elmúlt egy-két évtizedben ugyanakkor kialakult egy egész vékony gyűjtői réteg, amely nemzetközileg is tájékozott, és el-eltévelyeg az olyan szikárabb kortárs irányok felé is, mint a konceptuális művészet, az installáció vagy a médiaművészet. Szóval ez egy vállalás az Art+Text Budapest részéről, hogy fel szeretné és fel meri vállalni a performansz-művészetet. Bár azt azért – a pénzzel sokkal jobban kitömött – nemzetközi színtéren is látni, hogy a performansz főleg intézményi, nem-kereskedelmi műfaj: az egykor fél-undergroundban megszületett akciókat, happeningeket ma vintage csemegeként játsszák újra olyan nagy intézmények, mint a londoni Tate. A Tate Modern amúgy Tanks néven egy új szárnyat szentelt 2012-ben a performansznak, jelezve a műfaj megkerülhetetlenségét, sőt, kitapintható reneszánszát. Ma már a nagy vásárok, vagyis a kétkézzel megfogható műtárgyak eladásának szentélyei is mutatnak be performanszokat. És nemcsak kedélyes, plusz szórakoztatásként, cseresznyeként a tejszínhab tetején, hanem komoly szenzációként. Hogy egy példát mondjak, Hans Ulrich Obrist sztárkurátor az Art Baselnek 14 Rooms címmel szervezett egy nagy szabású performanszkörképet, úgy, hogy 14 ajtó mögött 14 performansz zajlott párhuzamosan.

 

MD: Kevés performanszművész van itthon, de nem a Gray Box az egyetlen, te mégis őket választottad. Hogyan figyeltél fel rájuk, mit találsz a munkájukban egyedülállónak?

 

RG: A Gray Box spiritus rectorával, Ádám Annával a Capa Központ által szervezett portfolio preview-n találkoztam. Ekkor már terveztük az Art+Text Budapestben Kiss Adriannak a nagy szabású installációkat felvonultató, július 4-én nyíló, anthropots című tárlatát, amire épp egy berlini fitnesz-performansz művészt akartunk meghívni. Szinte sorsszerű volt, ahogy láttam Anna portfóliójában egy múzeumi fitnesz programot. Elkezdtünk beszélgetni, végül a fitnesz helyett egy sokkal személyesebb, komplexebb, izgalmasabb performansz-akció ötlete született meg, ami nemcsak egyszeri esemény (filmrészletekkel, dizájner ruhákkal, füstgéppel és diszkófényekkel), hanem egy képzőművészeti installációként is értelmezhető tárgyegyüttes, ami nemcsak a performansz „hűlt helye”, hanem önálló mellék-kiállítás is. Remélem, hogy ez az esemény egy hosszabb távú együttműködés kezdete lesz Anna és az Art+Text között. Az eddigi pozitív visszajelzések alapján a performansz műfajra igény van itthon is!

 

MD: Fotózol, videókat, objekteket készítesz, installációkban gondolkozol, itthon és külföldön is rendszeresen kiállítasz. Egy jól működő és felkapott művészkollektívát alapítottál és vezetsz, amiben a vizuális művészetet a performansszal és a divattal kombinálod: ledöntitek a konvenciókat, áttöritek a határokat és gyakorlatilag új műfajt teremtetek. Hogy jött ez az egész?

 

Ádám Anna (ÁA): 2014-ben egy berlini rezidens programon Sally O’Neill-lal elkezdtünk egy olyan nagyobb hangvételű projekten dolgozni, ami egyszerre használja a képzőművészeti és a színpadi referenciákat, eszközöket, tereket… Sally kortárs táncos-koreográfus, az ő közege a színpad, a “black box”. Én styling-ot tanultam majd elvégeztem öt év képzőt Párizs-Cergy-ben, tehát elsősorban a kiállítótérben, a “white cube”-ban érzem magam otthonosan. A Gray Box első körben tehát egy átmeneti területen helyezkedett el két világ között, munkáink egyszerre merítkeztek a vizuális és a performatív művészetekből. Azóta eltelt három év, időközben jól kinőttük magunkat, már nem egy duóról, hanem egy művészkollektíváról beszélünk, amiben jelenleg tizenkét fő alkot közösen gyakorlatilag tizenkét művészeti ágat képviselve (festészet, fotó, zene, tánc, színház, bábművészet, építészet, művészetelmélet…). Ma tehát a projektjeink már nem csak két, hanem tizenkét szakterületet ötvöznek, és ezért nehezen besorolhatóak, hiszen se nem tisztán ez, se nem tisztán az, hanem mindenből egy kicsi. “Performatív divat-installáció”, “Konceptuális styling-improvizáció”, “Interaktív divatperformansz-party”, “Aktív díszlet-installáció”… igazából azt hiszem a műfajokat felvonultató lista legvégén található “Others” kategóriába tartozunk, ennek előnyeivel és hátrányaival együtt.

 

MD: Bár sokan vagytok, a Gray Box mégis egy olyan platformnak tűnik, ahol a művészi nyitottság, szabadság és demokrácia elvei valóban érvényesülnek: közösen alkottok szerepek és hierarchiák nélkül, felszabadultan kísérleteztek, nem féltek az újtól, különböző szaktudással rendelkeztek és folyamatosan újabbnál újabb együttműködéseket kezdeményeztek... De mégis mit csináltok? Hogyan lehetne körülírni és megfogni a "kollektív kreativitásra épülő munkafolyamat" konkrét eredményét és mit jelent pontosan a "tapasztalat-, élmény- és instrukció-alapú projekt"?

 

ÁA: Ez azt jelenti, hogy A-tól Z-ig közösen találunk ki egy olyan projektet, aminek az a célja, hogy akár csak egy pillanatra is, de a befogadó átéljen egy érzelmi, érzéki vagy kontextusból fakadó intenzitást. Nem az számít, hogy hányan jönnek el a performanszainkra, hanem az, hogy azok akik eljönnek, egy maradandó élménnyel vagy tapasztalattal távozzanak. Fontos számunkra, hogy a nézőre tényleg érdemben oda tudjunk figyelni, ezért legtöbb projektünknél a nézők és a performerek száma megegyezik, a helyek száma 10-15 főre limitált. Július 4-én az Art+Text galériába tervezett hely- és témaspecifikus projektünk esetében sem lesz ez másképp. Egy olyan nagyon rövid, 3-4 perces performanszokból álló sorozatot mutatunk be, amiben egy performanszot egyszerre csak egy vendég tekinthet majd meg egy díszletként funkcionáló installáció kellős közepén.

 

MD: Nem először fordultok meg kereskedelmi galériában, viszont Rieder Gábor az első hazai kurátor, aki nem performatív rendezvényként, hanem a megnyitó alkalmából "aktivált" installációként mutatja be a munkátokat. Van-e a performanszaitoknak olyan tárgyi dimenziója ami esetleg túlmutat a dokumentáción, illetve köthető-e az efemér és gyakran limitált létszámú projektjeitekhez egyrészt megvásárolható, másrtészt pedig egy tágabb közönség számára (a performansz után is) megtekinthető "műtárgy"?

 

ÁA: Az egész Gray Boxban a legmeghatározóbb fogalom talán az “átmenetiség”. Semmi sem kizárólag ez vagy kizárólag az, hanem minden egy vékony és törékeny átmeneti területen helyezkedik el. A projekteknek nem csak a műfaja, de ebből kifolyólag a tárgyi világa is behatárolhatatlan és plurális. Az Art+Text-ben például a tárgyegyüttesek egyszerre alkotnak július 4-én díszletet és installációt, majd július 5-től egyszerre lesznek műtárgyak és a performansz dokumentációi. Jelen esetben többnyire ruhákról és textil objektekről beszélünk, de volt már olyan performanszunk is, amit fotók, rajzok, grafikák és hímzett térképek egészítettek ki, kísértek, majd a későbbiekben dokumentáltak.

Dreams are my reality

Egyszemélyes performanszok. Regisztráció a helyszínen 18h-tól.

Július 4. 18-21h

Art+Text galéria: 1054, Honvéd utca 3.

 

Koncepció, térinstalláció, objektek: Ádám Anna
Performansz: Gray Box
Előadók: Almási Szabina, Bakonyi Zsuzsa, Fodor Orsi, Major Mátyás, Molnár Gyuri, Korponovics Roland, Pável Réka, Songoro Laura
Ruha: Gray Box valamint Csabai Zita, Faidt Dávid, Fazekas Endre, Gulicska Nóra, Wirth Abigail
Styling: Ádám Anna, Wirth Abigail
Make up: Magyari Fruzsina

Kurátor: Rieder Gábor

 -----

Képek:

1-2-3:

"A Szerelem Stációi" / Koncepció: Gray Box / Styling: Ádám Anna, Piróth Tímea / Modell: Piróth Erika ("Némaság"), Vavra Julcsi ("Érintkezés") / Make up: Magyari Fruzsina, Szerencsés Gabriella / Műtárgy: Jauernik Zsófia (Toto and his shiny company, 2015.) Fotó: ©​ Szombat Éva

4-5-6:

Ruha, koncepció: Abigail Wirth / Modell: Nagy Zsóka / Styling: Csalar Bence / Smink: Kredits Enikő, Batki Lilla / Haj: Német Nikolett / Fotó: Jámbor Zsófia / Helyszín: MKE, Epres Kert

Concepcio Gray Box Foto Szombat Eva 1 1 Concepcio Gray Box Foto Szombat Eva 2 Concepcio Gray Box Foto Szombat Eva 3

Ruha Wirth Abigail 1 1 Ruha Wirth Abigail 1k Ruha Wirth Abigail 4

 

 

mu színház: Ádám Anna: sorry not sorry (X.12)

1117 Budapest
Kőrösy József u. 17.
(+361) 209 4014
(+361) 209 4015
szinhaz@mu.hu
 
 

Ádám Anna: sorry not sorry

PÉNTEK, 12 OKTÓBER 2018 20:00
 

színházterem

jegyár: 2000 Ft
diákjegy: 1600 Ft
nyugdíjasjegy: 1300 Ft
XI. kerületi lakos kedvezmény: 1800 Ft
támogatói jegy: 3000 Ft
jegyvásárlás→

Ádám Anna: sorry not sorry
- (az NKA Imre Zoltán programjának támogatásával) -

Fókuszban a fiatal alkotóművészek – Mozgásban az Imre Zoltán Program!

Huszonhárom kezdő és pályája elején lévő táncszínházi alkotó, tizenhat előadás, két különböző témájú négyrészes konferenciasorozat, tizenhárom mentor és 1450 órányi próbatermi óra – zajlik a Nemzeti Kulturális Alap által életre hívott Imre Zoltán Program. Az új táncművészeti kezdeményezés célja a fiatal tehetségek támogatása és képzése mellett, a jövő nézőgenerációjának kinevelése is, melynek megvalósulását az NKA 100 millió forintos kerettel támogatja.

időtartam: 45 perc
korosztály: 12+ 

Előadásnak álcázott kiállítás és kiállításnak álcázott előadás, melyben toporzékoló szüzek, alvilági angyalok és veszett szirének erotikus utazásra invitálnak a zsidó-keresztény erkölcshagyomány szexuáletikai szabályai, bűnei és bűnhődési formái körül. Színpadi triptichonunkban három szóló sakkozik egymással előttünk, mögöttünk, de körülöttünk is. Fétisek és bálványok vörös tengerén a dübörgő orgona és a csilingelő techno párbaja táncra hívja ősi rituális ösztöneink hatalmát, legintimebb vágyaink erejét és cselekedeink súlyát.

A “sorry not sorry” című előadás a Biblia szexualitással foglalkozó erkölcsi tanításainak örökségét, jelenkori társadalmi vetületét vizsgálja három színpadon és három szólón keresztül, melyekből az egyik a Szentírás szexualitással foglalkozó törvényeire, a másik a bűnbeesés pillanatára, a harmadik pedig a büntetésekre, bűnhődési formákra reflektál. A kurált koreográfiákat egy koreografált kiállítási anyag teszi teljessé, amely a bemutatót követő második napon 10h-16h között látogatható a színházban.

Tervezett program:
október 12. 
20:00-20:15: kiállításmegnyitó: Mélyi József (művészettörténész)
20:15-21:00: előadás
21:15-től: tárlatvezetés: Hegedűs Sándor (tánc szakíró, kritikus)

október 13.
10:00-16:00: nyitott kiállítás
20:00-20:45: előadás 
21:00-tól: tárlatvezetés: Bencze Péter (Az Everybody Needs Art alapítója) és Ramuntcho Matta (kurátor, képzőművész, zeneszerző, a Lizières és a SometimeStudio tulajdonosa és művészeti vezetője)

Ádám Anna, képzőművész, stylist, makeup artist
2016-ban végzett Franciaországban az Ecole Nationale Supérieure d’Arts de Paris-Cergy Egyetemen intermédia szakon. Képzőművészeti tanulmányait többek között styling (2010, 2014) és sminkmesteri (2018) képzésekkel egészítette ki. A Gray Box kollektíva társalapítója és 2015-től művészeti vezetője, melynek keretén belül vizuális művészekkel, táncosokkal, színészekkel, zenészekkel szorosan együttműködve összművészeti alkotásokat hoz létre a képzőművészet, az előadóművészet és a divat határán. Saját művészi praxisán belül (www.annaadam.net) pedig olyan előadásokat, interdiszciplináris művészeti projekteket csinál, melyek a legkülönfélébb technikákkal és médiumokkal operálva beemelik a vizuális művészetek eszköztárát és formanyelvét a színházi térbe lilletve a színházat a kiállítótérbe. 2013 és 2015 között a párizsi Palais de Tokyo-ban és Musée Georges Pompidou-ban vett részt képzőművészek és performanszművészek munkáinak kivitelezésében elsősorban performerként. Projektjeivel, alkotásaival, workshopjaival és rendhagyó művészettörténeti fitnesz kurzusaival 2014. óta rendszersen  talalkozhatunk képzőművészeti és előadóművészeti intézményekben egyaránt (Museum of Modern Art Yerevan, Théâtre de la Maison d’Europe et d’Orient, Salon de Montrouge, Galérie YGREC, Dorothy’s Gallery…).

Farkas Gergő, táncművész 
Farkas Gergő 16 éves korában kezdett el táncolni. Tanulmányait Magyar Táncművészeti Egyetem moderntánc szakirányán kezdte és az Amsterdam University of the Arts Modern Theatre Dance szakán folytatta, ahol jelenleg harmadéves. 2015-ben, Lukács Leventével közösen készített koreográfiája a Magyar Táncművészeti Egyetem koreográfusversenyének nyertes száma. 2016-ban megalkotta első egészestés koreográfiáját, melyet Budapesten és Antwerpenben is előadott. 2017-ben bemutatta Joran van Soest-tal készített Ø című rövidfilmjét, mely vetítésre került a 2017-es Parallel Táncfilmfesztivál keretein belül Budapesten, a 2018-as Cinedans Festivalon Amszterdamban, valamint Drezdában és Lipcsébenn a 2018-as Off Europa Festival programjának részeként. Ugyanebben az évben Liesel Zink The Stance című térspecifikus koreográfiájában szerepelt, mely elnyerte az Australian Dance Awards Outstanding Achievement in Independent Dance díját. 2018 novemberétől Dunja Jocic legújabb darabján dolgozik gyakornok előadóként. Alkotói munkájában meghatározó elemek a szexualitás és a gender témaköre, egyéni szomatikus gyakorlatok használata, valamint a tánc és a képzőművészet különböző interszekcióinak feltérképezése.

Kiss Rebeka Petra, táncművész
Kiss Rebeka Petra 2018-ban diplomázott Moderntánc szakirányon a Magyar Táncművészeti Egyetemen. Együtt dolgozhatott Lőrinc Katalinnal, Frenák Pállal, Várnagy Kristóffal, Duda Évával, Hód Adriennel, Halász Gáborral, Maged Mohamed-el, Buczkó Martinnal, Maday Tímeával, Radoslav Piovarci-val, Gergye Krisztiánnal, Samu Kristóffal, Inverse Dance Company-val, Grecsó Zoltánnal. A Willany Leó Improvizációs Táncszínház tagja 2015-től máig. Saját szólójával Senior (szóló) kategóriában II. helyezést ért el, Bécsben a VIBE International (2018) táncversenyén.

Lukács Levente, táncművész
Lukács Levente a Magyar Táncművészeti Egyetem Moderntánc szakán diplomázott 2018-ban. Alkotók akikkel együtt dolgozott (a teljesseg igenénye nélkül): Grecsó Zoltán, Duda Éva, Hód Adrienn, Guy Cassiers, Agostina D’Alessandro, Maud Le Pladec, Ann Van den Broek, Michel Yang. 5 éves képzési programból meghatározó időszak volt számára Belgiumban töltött ideje, ahol a Royal Conservatoire of Antwerp-ben tanulhatott, valamint a WArd/waRD-Ann Van den Broek társulatnál dolgozhatott gyakornokként. A kint töltött idő nagy hatással volt koreografusi stilusának fejlődésére. Egyik ilyen fontos eszköz a színpadon megtörténő állapotok, amit több szemszögből tapasztalhatott meg a belga iskolában és társulatnál egyaránt. Érdeklődése a különböző, kreált állapotok részletes feltérképezése és szituációkban való használata, valamint a táncosok fizikai kifárasztásával elért mentális létezés  körül forog.

STÁB:


Koncepció: Ádám Anna

Rendező: Ádám Anna

Koreográfia, Előadók:

Farkas Gergely: d u o

Lukács Levente: YES

Kiss Rebeka: Proszociális kancsó

Látvány, installáció, díszlet, objekt, kellék, jelmez, smink: Ádám Anna

Zene, hang: Komjáthy Boldizsár

Fény: Major Mátyás

Mentor: Hód Adrienn

Külön köszönet: Rózsavölgyi Zsuzsa

Produkciós vezető: Soltész Krisztina

TÁMOGATÓK: SÍN Kulturális Központ, L1 Egyesület, Nemzeti Kulturális Alap


Az előadás a Nemzeti Kulturális Alap Imre Zoltán Programjának támogatásával jött létre


https://szinhaz.hu/2018/10/06/adam_anna_minden_a_feje_tetejere_all_meg_a_matematika_is

Art Market Budapest (X.9-12.): Interjú Surányi Mihállyal (Nessim galéria)

Surányi Mihály 8 éve vezeti a főleg közép-európai kortárs fotográfiával foglalkozó Nessim galériát. Művészei közül az október 12-ig tartó Artmarketen négy állandó (Kerekes Gábor, Drégely Imre, Telek Balázs, Floszmann Attila) és egy meghívott (Ádám Anna) művésszel vesz részt. A kiállított változatos technikájú képek és fotográfiai objektek közül a fényképészet átjárási területeiből kaphatnak ízelítőt a P302-es stand látogatói.

Surányi Mihály a Magyar Dipló kérdéseire válaszol.

Bővebben...

Csíkszerda (improvizációs kórus): Kórusból faragott királyfi (X. 27-28-29)

https://www.facebook.com/csikszerda/

 https://www.youtube.com/watch?v=5mdrij8YHjw

csíkokt

Kórusból faragott királyfi

október 27. 19.00 és 20.30
október 28. 19.00 (ifjúsági) és 20.30
október 29. 16.00 (gyerekbarát) és 18.00

Állatorvostudományi Egyetem, Aula (H épület) -1078, István utca 2.

A koncerteken való részvétel ingyenes és előzetes regisztrációhoz kötött (a regisztrációs linket itt fogjuk közzétenni).
Adományokat (500-2000 Ft) köszönettel fogadunk.

A szombaton 19 órakor kezdődő előadást helyenként megszakítva, rövid magyarázatokkal kiegészítve hallhatjátok, a kisgyerekeket pedig a vasárnap 16 órakor kezdődő koncertre várjuk.

Minden idők legsikeresebb Csíkszerda-produkciója ismét életre kel!

Vágy, vándorlás, szerelem, küzdelem, beteljesülés - Balázs Béla meséje a Királylányról és a Királyfiról, akik a viszontagságok ellenére egymáséi lesznek. A kizárólag magyar népdalok és népi szövegek felhasználásával megelevenedő történetet ezúttal a 120 tagú Csíkhétfő tolmácsolja.

design: Baranyák Zsuzsanna

„Jeruzsálem története a világ története” - könyvismertető -

Jeruzsalem egy varos eletrajza BoritoSimon Sebag Montefiore

Jeruzsálem

Egy város életrajza

Alexandra Kiadó, 2014.

Dr Osman Péter ismertetése

 

„Jeruzsálem története a világ története”

Jó könyv, fontos könyv három vallás, három kultúra hívei számára, s mindenkinek, aki érteni akarja őket s a világot, amelyben mindannyian élünk.

Jeruzsálem a világ egyetlen olyan városa, amelyet mindhárom nagy könyves vallás legfőbb szent helyei egyikének tekint. Történelméből épp úgy tudjuk, mint a napi politikából, hogy e kivételes, kitüntetett szerepe egyben végzete is. Története a világ történetének tükre, úgy is, hogy bár a szentség hona három nagy vallás híveinek, a béke honává sohasem válhatott. Egyedülálló a történelem összes városa között azzal is, hogy kivételes, ma is élő státusát minden bizonnyal három, egyenként is erősen rendhagyó tényező létrejöttének és összefonódásának köszönheti. Az első a zsidók különös kitartása a szétszórattatás után. Ahelyett, hogy megadóan belesimultak volna a régmúlttá váló történelembe, beolvadtak volna, kik hová sodródtak, közösségük minden viszontagságon, üldöztetésen át megőrizte az identitását. Ennek eszközeként megtörhetetlenül az egyetlenbe kapaszkodva, amit erre megalkothatott: Jeruzsálembe mint az egyetlen, közös, örök haza eszméjébe, a vallásba és a hozzá kötődő hagyományba, ami az egyetlen közös e sokszínű közösségben. A kötetből idézve: „Dávid király óta egyéni döntések tették Jeruzsálemet azzá, ami. Bizonyára kevés esélye volt annak, hogy Dávid király kicsiny erődítményéből, egy picinyke királyság fővárosából a világ csodája legyen. Ironikus módon éppen Nabukodonozor avatta szentté a templomot, amikor lerombolta, mivel a zsidók a katasztrófa révén ismerték el és örökítették meg Sion dicsőségét. Az ilyesféle kataklizmák általában a népek eltűnéséhez vezetnek. Viszont a zsidóság túlélőkészsége, az istenük iránti hajthatatlan odaadásuk és legfőképpen a történelemképük bibliai megörökítése alapozta meg Jeruzsálem hírnevét és szentségét. A Biblia átvette a zsidó állam és a templom helyét, és, ahogy Heinrich Heine megfogalmazta, „a zsidók hordozható anyaföldjévé, mozgatható Jeruzsálemmé vált. Egyetlen másik városnak sem volt saját könyve, és nincs még egy könyv, ami ennyire meghatározta volna egy város sorsát.”

A második a kereszténység felemelkedése, a vallásé, amely kis, üldözött közösségekből indulva meghódította a világ igen jelentős részét nagymértékben meghatározva annak kultúráját is, és Jeruzsálemből eredezteti magát. Csak egy elem az európai kultúra és Jeruzsálem összefonódásából, hogy építészetünk kimagasló csodáit, a lenyűgöző gótikus katedrálisokat az égi Jeruzsálem földi megjelenítéseinek szánták – természetesen tömegkommunikációs rendeltetéssel is.

A harmadik, ahogyan Mohamed próféta megalapította a maga új, rohamléptekben hódító vallását, amely mára az emberiség ötödének hite. Sebag Montefiore írja: „A 620-as években, amikor Mohamed próféta új vallást alapított, először a zsidó hagyományokat vette át: Jeruzsálem felé fordulva imádkozott, és nagyra tartotta az ószövetségi prófétákat, mivel a Templom elpusztítása számára is arra utalt, hogy Isten áldása a zsidóságról immár az iszlámra szállt.”

A szerzőről a honlapján olvasható ismertetőből: „Brit történész és regényíró, könyveit negyven nyelven adják ki. E műve bestseller lett világszerte.” Az Alexandra kiemeli, hogy a Sztálinnak A Vörös Cár udvara című könyvét 2004-ben az év történelmi könyvének választották a British Book Awardson, folytatása, Az ifjú Sztálin pedig számos nemzetközi díjat nyert.

A továbbiakban megkísérelünk képet adni e témájához és annak szellem- és világtörténelmi szerepéhez méltóan hatalmas művéről. A történelmet élettel teli, regényes elemekkel ötvöző, kitűnő olvasmány néhány részletét idézzük.

Jeruzsálem története a világ története, azonban a júdeai dombok között elterülő, gyakran igencsak szegényes vidéki város krónikája is. Jeruzsálemet hajdan a világ közepének tekintették, és e vélekedés manapság még inkább megállja a helyét. A város ugyanis az ábrahámi vallások harcának központja, a mind népszerűbbé váló keresztény, zsidó és iszlám fundamentalizmus kegyhelye, a civilizációk összecsapásának stratégiai színtere, az ateizmus és a hit között húzódó frontvonal, a nem vallásos emberek csodálatának tárgya, a zavaros összeesküvés-elméletek és az interneten gyártott mítoszok állandó témája, valamint az egész napos hírműsorok korszakának kiemelt főcíme.

Jeruzsálem szent város, ám kezdettől fogva a babona, a sarlatánizmus és a bigott gondolkodás fellegvárának számított. Birodalmak vágytak rá, és jutalomnak érezték a birtoklását, holott nincs különösebb stratégiai értéke. Kozmopolita otthont kínál számos szektának, de mindegyikük kizárólagos igényt tart rá. Sok neve van, mégis minden tradíciója elég szektás ahhoz, hogy a többi hagyományt kirekessze. Maga a hely olyan finomsággal bír, hogy a zsidók vallási irodalma nőként beszél róla – érzéki, élő, gyönyörű nőként, néha azonban szégyentelen cédaként is, máskor pedig szeretőitől elhagyott, megsebzett hercegnőként. Jeruzsálem egyetlen isten háza, két nép fővárosa, három vallás temploma és az egyedüli olyan város, amely kétfajta léttel is bír. Egyszerre evilági és mennyei, s a valóságos hely utolérhetetlen szépsége eltörpül a mennyei város dicsősége mellett.

Célom, hogy Jeruzsálem történetét a legszélesebb értelemben mindenkinek írjam meg, legyen bár ateista vagy hívő, keresztény, mohamedán vagy zsidó. Semmilyen politikai szándék sem vezet, még napjaink küzdelmeinek bemutatásakor sem. Időrendben mesélem el a történetet, nők és férfiak – katonák és próféták, költők és uralkodók, parasztok és muzsikusok –, valamint családok históriáját, akik Jeruzsálemet azzá tették, ami. Mivel minden változás az azt megelőzőre reagál, leginkább az időrend ad értelmet ennek az evolúciónak, és az időrend segítségével válaszolhatjuk meg alapkérdésünket: miért éppen Jeruzsálem? A kronológia megmutatja, az emberek miért éppen úgy cselekedtek, ahogy, és remélem, így lehet a legszórakoztatóbban elmesélni az eseményeket. Ki vagyok én, hogy elrontsam minden idők legnagyobb történetét? E kifejezés elkoptatott hollywoodi klisé, de ebben az esetben találó.

Arra szeretnék rávilágítani, hogy Jeruzsálem a folytonosság, az együttlétezés városa volt; kevert stílusú épületek és keveredő vérű emberek hibrid metropolisza, amely visszautasítja az egymástól független vallási legendák és a későbbi nacionalista elbeszélések szűk kategorizálását. Ez az oka annak, hogy amikor csak lehet, igyekszem családok történetére koncentrálni – Dávid leszármazottaira, a Makkabeusokra, Heródes utódaira, az Omajjádokra, a Balduin- és a Szaladin-dinasztiákra, egészen a Husszeinekig, a Khálidokig, a Spaffordokig, a Rotschildokig és a Montefiorékig [Az ő családja – O. P.] Ez a megközelítés a hagyományos történetírás hirtelen eseményeivel és szektariánus elbeszéléseivel szemben arra világít rá, mennyire organikusan fejlődik az élet. Jeruzsálemnek nemcsak két oldala van, hanem számos összekapcsolódó, egymást átjáró kultúrája és egymásba ágyazódó hatalma: ortodox arabok, muszlim arabok, szefárd és askenázi zsidók, haredi zsidók tömegei, vallásukat nem tartó zsidók, örmény ortodoxok, grúzok, szerbek, oroszok, koptok, protestánsok, etiópok, latinok stb. sokoldalú, egyre változó kaleidoszkópja.

A könyv Jeruzsálem történetét mint a világtörténelem gócpontját mutatja be, de nem akar a város minden aspektusának enciklopédiája lenni, és az összes falmélyedést, oszlopot és árkádot sem kívánja leírni. Meg sem próbálja egy percben összefoglalni az ortodox, a latin vagy az örmény zsidóság, a hanafita vagy a shafii jogi iskolák, a hászid vagy a karaita judaizmus történetét, és egyik speciális nézőpontot sem vallja magáénak. Gyakran elhanyagolják a városnak a mamelukoktól a palesztin mandátumig tartó muszlim történetét. A jeruzsálemi családokat palesztin kutatók tanulmányozzák, ám ritkán foglalkoznak vele olyan történészek, akik a nagyközönség számára írnak. E családok históriája különösen fontos. Bizonyos alapvető források angolul nem hozzáférhetők, de lefordíttattam őket, és interjúkat készítettem a nemzetségek leszármazottaival, hogy megismerjem a történeteiket. De ezek is csak apró mozaikdarabkák. Munkám olyan szintézis, amely ókori és modern források olvasására, a terület specialistáival, professzorokkal, régészekkel, családokkal és politikusokkal folytatott személyes beszélgetésekre, valamint számtalan jeruzsálemi látogatásra, a város kegyhelyeinek és ásatásainak megfigyelésére épül. Sikerült bizonyos új vagy ritkán használt forrásokat is feltárnom.

Könyvem nem a judaizmus vagy a kereszténység története, és nem is Isten jeruzsálemi természetét vizsgálja. Az izraeli–palesztin konfliktust sem akarom részletesen leírni, hiszen nincs manapság még egy olyan téma, amit ennél szenvedélyesebben kutatnának. Mindezeket egyszerre kell átfognom. Rettentő munka, de remélem, megtaláltam a megfelelő arányokat.

Jeruzsálemben az igazság gyakorta sokkal kevésbé fontos, mint a mítosz. „Hadd ne kelljen Jeruzsálemben a szigorú tényekhez ragaszkodnom! – mondta egyszer dr. Nazmi Jubeh a kiváló palesztin történész. – Ha elvesszük belőle azt, ami a képzelet szülötte, semmi nem marad.” Olyan áthatóan erős itt a történelem hatása, hogy épp emiatt torzul el: maga a régészet is történelemformáló erő, és az archeológusoknak időnként legalább akkora befolyásuk van, mint a katonáknak, ugyanis a múltat a jelen szolgálatába állítják. Bár az archeológia elvileg objektív és tudományos, vallási és etnikai előítéletek alátámasztására, birodalmi törekvések igazolására is felhasználható. Az izraeliek, a palesztinok és a 19. század evangéliumot lobogtató imperialistái bűnös módon sajátították ki ugyanazokat az eseményeket egymástól teljesen eltérő tényeket és értelmezéseket tulajdonítva nekik. Így aztán Jeruzsálem története egyszerre válik az igazság és a legenda históriájává. Vannak azonban tények, és jelen könyv célja az, hogy elmondja ezeket –akkor is, ha valamelyik oldal számára kellemetlenek.

Könyvem fő része 1967-nél fejeződik be, mivel a hatnapos háború lényegében a mai helyzetet eredményezte, és itt meg kell állnunk. Az Epilógus futólag a jelen felé közelíti a politikát, majd a három szent hely egy tipikus reggelének leírásával végződik. A szituációk azonban állandóan változnak. Ha egészen máig részletesen ismertettem volna a történetet, a könyvnek nem lenne világos befejezése, és szinte óránként bővíthetném. Ehelyett megpróbáltam kimutatni, mi az oka annak, hogy Jeruzsálem továbbra is egyszerre a leglényegesebb pontja és legfőbb akadálya a békeszerződésnek.

[Kelet-Jeruzsálemnek az 1967-es háborúban történt visszafoglalásáról, és az azt követő időkről.] A vallásos zsidók, ahogy korábban láttuk, évezredek óta Babilonból, Córdobából, Vilniusból és más városokból várták a Messiás küszöbön álló eljövetelét. A szent város visszaszerzése jellé, kinyilatkoztatássá, megváltássá, illetve a bibliai próféciák beteljesülésévé vált. Véget ért a száműzetés, s a zsidók immár visszatérhettek Dávid újra helyreállított városába, valamint a Templom udvaraihoz és kapuihoz.

Amikor éppen nincs köztük konfliktus, a zsidók, a muzulmánok és a keresztények, régi jeruzsálemi szokás szerint, struccpolitikát folytatnak – homokba dugják fejüket, és úgy tesznek, mintha a többiek nem is léteznének. Jeruzsálem indulatos és keserű szabályai alapján e struccpolitika a normalitás jele, különösen, mivel a város sohasem tett szert a mostanihoz hasonló globális súlyra.

Jeruzsálem történetét vizsgálva a szentség természetét kell tanulmányoznunk. A szentélyei előtti tiszteletadásként állandóan „szent városnak” nevezik. Ám a kifejezés valójában arra utal, hogy Jeruzsálem olyan alapvető hely a Földön, ahol Isten és ember kommunikációja zajlik.

Sebag Montefiore szavait itt meg kell szakítanunk. Jeruzsálem ugyanis olyan alapvető hely is a Földön, ahol talán minden másnál jobban megmutatkozik, hogy ennek a mi ragadozó fajunknak semmi sem annyira szent, hogy ne fenyegesse elpusztítással, ha érdekei vagy kényszerei azt diktálják, s hogy Isten és ember kommunikációját ne nyomja el a maga csatazajával. „A jelenlegi Jeruzsálemben könnyen feltehető az egyébként elgondolhatatlan kérdés: fennáll-e még a város öt vagy negyven évig? Szélsőségesek bármelyik pillanatban lerombolhatják a Templom-hegyet, összetörve ezzel a világ szívét, és meggyőzhetik a (bármelyik oldalon álló) fundamentalistákat, hogy eljött az ítélet napja és megkezdődött a Krisztus és az Antikrisztus közötti háború” – írja Sebag Montefiore. Ám jól meggondolva a viharos 20. század történéseit, nagyon úgy tűnik, hogy Jeruzsálemet igazán félteni nem annyira a szélsőségesektől kell, hanem a geopolitika hidegfejű alakítóitól. Azoktól az érdekektől, amelyeket az szolgál jól, hogy ne legyen ott béke, hogy népek, országok feszüljenek egymásnak s kiszolgáltassák magukat az „oszd meg és uralkodj” alapú hatalomgyakorlásnak. „Ámosz Oz, a jeruzsálemi író, aki jelenleg a Negev sivatag vidékén él, furcsa megoldást ajánl: „A szent területek minden kövét fel kellene szednünk, száz évre Skandináviába vinnünk, és addig vissza sem hozni, amíg Jeruzsálemben mindenki meg nem tanul együtt élni a másikkal.” Az elgondolás, úgy tűnik, sajnos megvalósíthatatlan” – olvashatjuk a könyvben. Ez azonban valószínűleg még mindig sokkal reálisabb, mint annyi bölcsességet ültetni a hódítókba és politikacsinálóikba, hogy végre béke legyen a Szentföldön – ami persze csak egy sokkal átfogóbb béke révén maradhat meg. Addig pedig újból és újból „Háború van most a nagy világban, / Isten sírja reszket a szent honban.”

 

Magyarok Párizsban -1. A nyelv és a kultúra ölelésében

MardisH TM2Párizs kellős közepén, a legnagyobb metró-csomópontnál, a Place Chatelet 1. szám alatti vendéglő, a Café Bords de Seine első emeletén található a Párizsi magyar keddek (Mardis hongrois de Paris) törzshelye, immár tizenegy éve. Magyarok találkozóhelye, akik a francia fővárosban vagy a környékén élnek, dolgoznak évtizedek vagy csak évek, hónapok, hetek óta, de azoké a jól értesült magyaroké is, akik csupán átutaznak Párizson vagy rövidebb-hosszabb ideig tartózkodnak itt. Nem utolsósorban más nemzet képviselői közül azoké, akik – mondhatni – a magyar nyelv, a magyar kultúra szerelmesei, a magyarság értékeinek hódolói. A kéthetente megrendezett kedd esti találkozókra bárki ellátogathat korra, nemre, világnézeti, politikai hovatartozásra tekintet nélkül. Ahogy az a blogjukon* is olvasható, a cél az információcsere, és a magyarul beszélgetés, a nyelvgyakorlás, ami természetesen a franciával keveredik, hiszen sokan – akik már itt születtek – alig vagy legalábbis nehezen találják a magyar szavakat. Érdekes sorsú, sokat tapasztalt idősebbek éppen úgy szívesen látogatják a keddi esteket, mint a munkájukra, megélhetésükre koncentráló középkorúak vagy az életcéljukat most kereső fiatalabb nemzedékek tagjai.

Bővebben...

"HELLO YOUR NAME IS" kiállítás - Interjú Schuller Judit Flórával

 

Schuller Judit FlóraNovember 20-án nyílik a Palomában (Kossuth Lajos utca 14-16. félemelet) a HELLO YOUR NAME IS kiállítás, amelyben a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának 2014-ben felvett új tagjai  kapnak bemutatkozási lehetőséget. A "bemutatkozás" szó szerint értendő, ugyanis a kiállítás egymás bemutatásának feladata köré épül. A frissen felvett új tagok egyike Schuller Judit Flóra, aki tavaly végzett a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola Művészeti karának fotográfia szakán. A fiatal művész munkájának jelentős részében a családi magánarchívum különböző elemeinek (fényképek, levelezések, adminisztratív dokumentumok, videó és hangfelvételek stb.) felhasználásával, appropriálásával, újraértelmezésével foglalkozik. Schuller Judit Flórával Ádám Anna, a Magyar Dipló munkatársa beszélgetett.

 

Ádám Anna (Á. A.): Munkáidat gyakran építed az egyéni-kollektív, személyes-anonim, intim-hivatalos egymással eredetileg szélsőségesen ellentétes területek határaira. Találkozási pontokat keresel, asszociációkkal, analógiákkal, narratívákkal alakítod át az ellentétet és disszonanciát harmonikus dialógussá. Az ellentétek összhangjának, az ellentétes pólusok egységének kifejezetten a keleti filozófiában, és azon belül főleg a Taoizmusban van hagyománya, miszerint az ellentétek nem választhatók szét és csak együtt, egymáshoz viszonyítva értelmezhetőek. Neked mi a véleményed erről a gondolatról és közel állsz-e ehhez a filozófiai ághoz?

Schuller Judit Flóra (S. J. F.): Nem tanulmányoztam még átfogóan a távol-keleti filozófiát és kultúrát, bár egyes keleti alkotók és művek közel állnak hozzám, mint például Hiroshi Sugimoto Filmszínházak sorozata, vagy Kim Ki-duk Tavasz, Nyár, Ősz, Tél… és Tavasz c. filmje. Valahonnan máshonnan kiindulva ugyan – sokféle impulzus és forrás összességének a hatására -, de hasonló módon közelítem meg az ellentétek egymáshoz való relációját, elválaszthatatlanságuk evidenciáját. Jó példa erre szerintem az Idő fogalma, amely kizárólag annak végességével együtt értelmezhető, érthető meg.

 

schuller judit erdok kiralya video still

Schuller Judit Flóra: Erdők királya, HD-videó, loop, részlet a videóból

 

Á. A.: Fényképek, hivatalos dokumentumok (például igazolványképek, önéletrajzok), levelezések gyakran képzik a többnyire fotó alapú munkáid kiindulópontjait. Hogyan kezdtél el archív képi és írott hagyatékkal foglalkozni?

S. J. F.: Egyfelől ’adta magát’ a dolog. Az apai ágon megörökölt családi magánarchívum mennyiségét tekintve nem mondható átlagos hagyatéknak. Tudatos, aktív gyűjtő- és kutatómunka eredménye, amelyet még Dédnagypapám kezdett el, majd a II. világháború után Nagypapám folytatott tovább. Megőriztek minden tárgyat, fényképet, dokumentumot – a múltból és saját jelenükből egyaránt –, felkutatták a lehetséges rokonokat, családfákat készítettek. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy Nagyszüleim lakásának jelentős részét (egy teljes szobát, és további tárolásra használt helyiségeket) a családi hagyaték elemei töltenek meg. Nagypapám kísérletet tett ezek rendszerezésére, katalogizálására is – részben megközelítve a derridai értelemben vett archívum fogalmát –, de a családi tárgyi örökségek összessége mégis közelebb áll egy kaotikus hagyatékhoz, mint egy rendszerezett archívumhoz.

 

schuller judit gitta-naplo 1 szarvas utitars

Schuller Judit Flóra: Gitta-napló, 1. ’...ha csend lesz az egész világon. Akkor én is szívesen elindulok. Elvállalsz útitársul?’

 

Másrészről a családi hagyaték kutatása és vizuális feldolgozása párhuzamosan alakult, illetve alakul a saját zsidó identitásom felépítésével és az öröklött múlt feldolgozásával. Családom apai ágán zsidó felmenőim vannak, a hagyaték az ő tárgyi lenyomatuk. Munkáim elkészítése segít abban, hogy a családi emlékezet holokauszttal átitatott rétegeit, hallgatásait megértsem, feldolgozzam. Számomra ez nem egy lezárult művelet – ahogyan maga az emlékezés sem –, hanem egy permanensen alakuló folyamat.

Az archívum –és hagyatékhasználat számos kortárs alkotó munkásságban nyomon követhető, többek között Christian Boltanski, W.G. Sebald, vagy Závada Pál műveiben is találkozhatunk különféle módokon interpretált archív elemekkel, amelyek magán-vagy hivatalos archívumokból származnak. A különböző művészeti területeken való előfordulása is alátámasztja a problémakör jelenlevőségét: az újrahasznosított archívum fragmentumok sokszor lezáratlan és feldolgozatlan eseményekre reflektálnak, vagy éppen a feldolgozás mikéntjét kérdőjelezik meg. A személyes érintettségen túl számomra is fontos, hogy a családi hagyaték adott elemei a nyilvánossá válás révén beépüljenek a közösségi emlékezet rétegeibe.

 

schuller judit gitta-naplo 3 kanape

 Schuller Judit Flóra: Gitta-napló, 3. ’Oka az, hogy mostanában sokat hallgatok és ez a reakció.’

 

Á. A.: Azok az archív dokumentumok, amelyek a munkáidban fellelhetőek, többnyire a saját családod audio-vizuális hagyatékából kerültek ki. Foglalkozol-e talált, vagy hivatalos archívumból származó, tehát ismeretleneket ábrázoló vagy ismeretlen személyek által készített anyagokkal?

S. J. F.: Alapvetően eddig a saját családom hagyatékára koncentráltam és nem igazán tudtam mit kezdeni egy talált, idegen anyaggal, amely valaki más privát történetéhez, múltjához kapcsolódik. Hiányzott az a fajta kötődés, ami láthatatlanul ott feszül egy hagyaték és annak örökösei között.

Jelenleg két új projekten dolgozom, amelyekben szintén archív elemekkel operálok. Az egyik kizárólagosan a családi archívum egy adott személyhez kapcsolódó anyagaival foglalkozik, míg másik munkámban együttesen használok hivatalos archívumban fellelhető dokumentumokat és családi hagyatéki elemeket egyaránt.

 

Á. A.: Azzal, hogy személyes történetek által foglalkozol a kollektív történelemmel, egyszerre értelmezed újra és kérdőjelezed meg a “hivatalos történelmet”, múltat és emlékezetet. Ezzel a gesztussal a jelenlegi politikai helyzetben elkerülhetetlenül társadalomkritikus olvasattal is rendelkeznek az alkotásaid. Mennyire tudatos ez a vonal és mekkora szerepet tulajdonítasz neki?

 

schullerjudit id-cv 4 keret

 Schuller Judit Flóra: ID-CV, 4.

 

S. J. F.: A tudatosság ott kezdődik szerintem, ha az ember nyíltan és természetesen kezeli, felvállalja a múltat - illetve az öröklött múlt által áthatott jelenét. Azáltal, hogy munkáimban koncentráltan foglalkozom a privát történelem kollektív emlékezetbe való átvitelével, kitágul a hagyatéki elemek értelmezési terepe. Nyilvánosságra kerülnek olyan dokumentumok, amelyek ugyan nem egy hivatalos archívum elemei, mégis hordozói és közvetítői a történelem egy adott részének. Többszörös szubjektív réteg rakódik rá a munkáimban felhasznált dokumentumokra, képekre – készítőjük személyisége, a családi hagyaték további elemeinek a kontextusa, valamint az én interpretációm –, ettől függetlenül azonban megőrződik az általuk közvetített igazságtartalom, az adott történelmi kor lenyomata.

Alapjában véve nem az vezérel, hogy rendszer-vagy társadalomkritikus olvasatokat közvetítsek a projektek által, de természetesen a téma jellegéből és aktualitásából adódóan - egyelőre - ez elkerülhetetlen.

 

schuller judit possibly maybe video still

Schuller Judit Flóra: Possibly maybe, HD-videó, 01:00, részlet a videóból

 

HELLO YOUR NAME IS

Az FFS új tagjainak bemutatkozó kiállítása

Bemutatkoznak: Ádám Anna, Barkóczi Flóra, Básthy Ágnes, Bényi Andrea, Bíró Dávid, Dobokay Máté, Ferenczy Bálint, Földi Ádám, Gadó Flóra, Juhász Anna, Kóti Réka, Mucsi Mesi, Regős Benedek, Szántói Lilla, Schuller Judit Flóra, Schumann Bianka

Csoportvezető: Mucsi Mesi
Megnyitja: Szalipszki Judit
Megnyitó: 2014. 11. 20. (csütörtök) 18.00
Helyszín: PALOMA, 1053 Budapest, Kossuth Lajos utca 14-16. félemelet
Megtekinthető: 2014. 11. 20 – 2014. 12. 06., hétköznap 11 és 19 óra között, szombatonként 11-15 óra között

 

„A mi Holokausztunk” Interjú Flohr Zsuzsival

A mi Holokausztunk

Interjú Flohr Zsuzsival

3kFlohr Zsuzsi nevével már többször találkozhattunk. Hazai és külföldi kiállításokon rendszeresen szerepel videó munkáival, fényképeivel, idén pedig másodszorra szervez kiállítást a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület (FKSE) Galériájában. Itt nyílik október 8-án „A mi holokausztunk” című kiállítás is, melynek a fiatal képzőművész egyben szervezője és kurátora is. Flohr Zsuzsi már több éve foglalkozik a Holokauszt utáni harmadik generáció és a kortárs képzőművészet kapcsolatával, ez a Bécsben folytatott doktori képzésének is a kutatási területe.

Magyar Dipló (M. D.): Hogy kezdtél el ezzel a kérdéssel foglalkozni, mi volt a kiindulópont?

Flohr Zsuzsi (F. Zs.): Pár éve, miközben a munkáimat rendeztem, észrevettem hogy nagyrészük valamilyen módon a Holokauszthoz köthető. Ezek után elkezdtem tudatosan elmélyíteni ismereteimet, és a harmadik generációval foglalkozó pszichológiai és szociológiai felmérések után kutatni. Elsősorban izraeli és amerikai szakirodalmat találtam. Majd további projektterveimet különböző kategóriákra osztottam fel, mind a holokauszt-emlékezet kérdései köré szervezve.

M. D.: Mi a kiállítás koncepciója, kinek szól és mi a cél?

F. Zs.: A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület a JAK­kal és a Marom Egyesülettel “A harmadik generáció” című közös platform keretein belül előadás­, beszélgetés­ és workshop sorozatot hirdetett. “A MI HOLOKAUSZTUNK” kiállítás központi kérdése az, hogy mi lehet korosztályunk – a 35 év alatti képzőművészek – vagyis a Holokauszt utáni harmadik generáció szerepe a trauma feldolgozásában. A Holokauszt első generációjához ­– annak átélőihez – és az 1945 után született második generációhoz képest ez az a korosztály, akik a rendszerváltás körül élték gyermekkorukat, a Holokausztot, mint eseménysort másképp ismerjük, mint a minket megelőző generációk. A mi Holokauszt-­emlékezetünk egy harmadkézbeli ismereten alapul, nagyszüleink elbeszéléseiből, valamint az azóta született képi és médiareprezentációból áll össze. Nemcsak a trauma után vagyunk 70 évvel, hanem az elsődleges-­emlékezet után is. Fontos szempont az is, hogy hogyan szól hozzá a mindenkori kortárs művészet a generációkon átívelő traumához. A projekt célja ennek megértéséhez és feldolgozásához kapcsolodó művek létrehozása. Az emlékezés műfajának széles spektrumát, a társadalmi, politikai, személyes és családtörténeti nézőpontokat egyaránt célunk megjeleníteni. Erre és az ehhez kapcsolodó a kiállítást megelőző workshop sorozatra reflektálva készült munkákat mutatjuk be a Stúdióban.

2

Alpern Bernadett, Halász Dani, Az emlékezés 18 köre, 2014.

 

M. D.: Ez egy csoportos kiállítás. Hogyan lettek összeválogatva a munkák és mi volt a legfontosabb szempont?

F. Zs.: A kiállításra nyílt felhívás útján lehetett jelentkezni. Az elmúlt közel félévben workshopokat tartottam a résztvevőknek, ahol a legfontosabb szempont az volt, hogy megbeszéljük, kinek mi volt a motivációja, hogy résztvegyen egy ilyen témájú kiállításon. Nagyon fontos kérdés volt, hogy egy véletlenszerűen összeállt csapat mit tud együtt létrehozni. Az egyik ilyen közös projekt egy szukkáh (sátor), amit közösen építünk. A közösen létrehozott munka mellett egyéni alkotások is ki lesznek állítva, de mindegyik a workshopok alatt készült, kifejezetten erre az alkalomra.

1k 

Sipos Eszter, Elfojtott emlékezet, 2014.

 

M. D.: Hol találkozhatunk legközelebb a neveddel?

F. Zs.: A következő kiállításokra készített munkáim is ezt a témát járják körül. Jelenleg “A legtöbb - Az FKSE hagyományőrző éves kiállításán” veszek részt a “Közös úton Képíró Sándorral I.II. c. munkámmal, ahol a háborúsbűnökkel megvádolt csendőrrel feltételezett találkozási pontjainkat rajzoltam fel Budapest belterületén a Frankel Leó út és a Margithíd között. Illetve novemberben a Labor Galériában nyiló “Nem nemzeti tankönyv” című csoprtos kiállításon is részt veszek majd. Ide egy történelem könyv összehasonlító munkát készítek arról, hogy különböző európai országokban hogyan jelenik meg a Shoáh és a porajmos oktatás a középiskolai tankönyvekben.

„Express Yourself – A mi holokausztunk”

Kurátor: Flohr Zsuzsi

Kurátor asszisztens: Gottfried Julia

A kiállításban résztvevők: Ádám Anna, Alpern Bernadett, Borsos Lőrinc, Erdei Krisztina, Halász Dani, Horváth Csaba Árpád, Klima Gábor, Rudas Klári, Sipos Eszter, Szemző Zsófi, Tulisz Hajnalka

A kiállítás megtekinthető október 9-től november 16-ig

Megnyitó: Október 8-án 19h

FKSE Stúdió Galéria

Cím: 1077. Budapest, Rottenbiller u. 35.

(Bejárat a Damjanich és a Rottenbiller utca sarkán)

Nyitva tartás: H, K, Cs, P 10-18; Sze 12-18

“White Cube” + “Black Box” = “Gray Box” - Interjú Ádám Annával

 “White Cube” + “Black Box” = “Gray Box”

 

Júliusban az FKSE Stúdió Galériában, augusztusban a Capa Központban, szeptemberben a Szabadság Színpadon, októberben a Tat Galériában, novemberben a Kossuth Klubban és a Francia Intézetben láthattunk Gray Box Projects performanszokat. Mindegyik más volt, mindegyik a helyszínen lévő rendezvény vagy kiállítás témájára reflektált, és mindegyikben központi szerepet kapott a folyamatosan bővülő Gray Box Projects ruha és jelmezkollekció. Ádám Annát, a Gray Box Projects egyik alapítóját kérdeztük a kezdeményezésről, kutatási területekről és célokról.

 

Magyar Dipló (M. D.): Mikor és milyen körülmények között alakult a Gray Box Projects?

Ádám Anna (Á. A.): 2014-ben részt vettem egy rezidens programon Berlinben Sally O’Neill kortárs táncos koreográfussal. Mind a ketten azzal a céllal kezdtünk el egymással dolgozni, hogy a saját szakmánkat meghatározó és behatároló konvencionális terektől, viszonyoktól és működési sémáktól eltávolodjunk. Én a “White Cube”-ból, Sally meg a “Black Box”-ból kereste kifelé az utat. A “Gray Box” ennek az útkeresésnek egy köztes, átmeneti területére utal, félúton a képzőművészeti performansz és a színpadi előadóművészet határán.

 

M. D.: Mikkel foglalkoztok? Milyen kontextus(ok)ban lehet veletek találkozni?

Á. A.: Egyrészt performanszokat csinálunk, másrészt workshopokat és jammeket tartunk. Mindhárom esetben fontos irányelv a képzőművészeti, előadóművészeti és elméleti szakterületek ötvözése; az experimentális, kollektív kreativitáson alapuló munkafolyamat; a test, a mozgás és az improvizáció kulcsfontosságú szerepe; valamint a Gray Box Projects performanszruha kollekció koreográfiai és performatív lehetőségeinek számbavétele, ki- és felhasználása az adott tematika függvényében.

Szerepeltünk már galériákban, művészeti intézményekben, de az utóbbi két performanszunk a Kossuth Klubban és a Francia Intézetben volt, a következő workshopunk pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen lesz… Tehát szerencsére változatos helyszíneken fordulunk meg, és nem vagyunk egy-egy “milieu”-höz kötve!

 

M. D.: A Gray Box Projects performanszok mindig több szereplősek. Rendszeresen visszatér Alacsony Zsóka, Bakonyi Zsuzsa, Fodor Orsi, Piróth Tímea és Salamon Saci neve. Beszélhetünk-e társulatról?

Á. A.: Igen, abszolút! A társulat nyáron alakult, vannak állandó tagjaink (Alacsony Zsóka, Bakonyi Zsuzsa, Fodor Orsi, Piróth Tímea és Salamon Saci) és olyanok, akik alakom adtán csatlakoznak egy-egy projekthez (pl. Árvai Péter, Grégory Chevalier, Korponovics Roland, Nicholas O'Neill, Valcz Péter...). Továbbá rendszeresen együtt dolgozunk Cserne Katával és Földvári Róberttel, akik páratlanul kreatívan hangokkal, zajokkal, zenével kísérnek minket.

A társulat szintjén ugyanúgy megtalálhatóak azok az értékek és irányelvek, amelyeket a Gray Box Projects képvisel. Ilyen például a szakterületek ötvözése, hiszen a tagok egyrészt a művészet (Ádám Anna, Bakonyi Zsuzsa, Piróth Tímea) másrészt a (művészet)elmélet (Alacsony Zsóka, Fodor Orsi, Salamon  Saci) oldaláról valók. Ezt a sokszínűséget persze folyamatosan felhasználjuk és kamatoztatjuk. Például az összes performanszunk csoportmunka eredménye, mindenki aktívan részt vesz a koncepció kitalálásában és a scipt megírásában: egyszerre vagyunk szerzők, alkotók és előadók is.

 

M. D.: Legújabb kezdeményezésetek a “JAM-LAB”? Miről van szó pontosan és mikor lesz a következő?

Á. A.: A JAM-LAB a "Jam-session" és "Laboratory" akronímája. A kezdeményezésnek az a célja, hogy – kizárólag a mozgás és a non-verbális kommunikáció eszközeivel – feltérképezze, milyen átjárási lehetőségek vannak a különböző művészeti és elméleti területek között. A JAM-LAB tehát nem performansz, nem workshop és nem is buli, hanem olyan dekontexualizált, azaz nem muzeális és nem színpadi, kísérleti platform, amelyen egyetlen megkötés van csak, nevezetesen egy improvizációs script megvalósítása "hibrid" párokban (1 művész + 1 elméletis) ruhákkal, jelmezekkel. A JAM-LAB elsősorban művészek (képzőművészek, előadóművészek, zenészek...) valamint (művészet)elméleti szakemberek (esztéta, művészettörténész, kurátor, kritikus, dramaturg...) "alternatív" találkozóhelye, ahol a konvencionális szakmai viszony és viselkedési séma is zárójelbe kerül. A következő JAM-LAB december 14.-én lesz. A rendezvény díjtalan de előzetes regiszrációhoz kötött.

 

M. D.: Utoljára a Francia Intézetben találkozhattunk veletek a “Környezetvédelmi Hónap” keretén belül, ahol Kasza Gábor és Riskó Gáspár fotóival foglalkoztatok. A TAT Galériában pedig kurátorokkal (Barta Edit, Margl Ferenc, Sárai Vanda…), kritikusokkal (Pfisztner Gábor, Heszky András…) és esztétákkal (Kocsis Katica…) dolgoztatot együtt. A szakterületek ötvözése és a kollektív kreativitásban való hit tehát itt is nyilvánvaló. Mik a terveitek és kikkel dolgoztok együtt legközelebb?

Á. A.: Ami a workshopokat illeti, legközelebb a Francia Intézet és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem közös szervezésében tartunk két workshopot, amin Roland Barthes "Beszédtöredékek a szerelemről" c. könyvét fogjuk értelmezni és körbejárni, kizárólag non-verbális eszközökkel (mozgás, performansz stb.). A következő JAM-LAB december 14.-én lesz 19-20h30 között, ami témáját ("Szerelem, Töredékek") és helyszínét (PPKE) tekintve szintén a Barthes konferenciához és a workshophoz kapcsolódik. Az utolsó performanszunk pedig idén a Francia Intézetben volt. A következő dátuma még ismeretlen, de témája a szubjektív történelem lesz, és szeretnénk történészeket is bevonni a projektbe.

11 Fotó Kasza Gábor 

Fotó © Kasza Gábor

 

12 Fotó Zellei Boglárka 

Fotó © Zellei Boglárka

 

9 Fotó Riskó Gáspár 

Fotó © Riskó Gáspár

 

10 Fotó Zellei Boglárka 

Fotó © Zellei Boglárka

 

8

Fotó © Zellei Boglárka, Francia Intézet, 2015.

 

7

Fotó © Zellei Boglárka, Francia Intézet, 2015.

 

6

Fotó © Zellei Boglárka, Francia Intézet, 2015.

 

5

Fotó © Zellei Boglárka, Francia Intézet, 2015.

 

4

Fotó © Zellei Boglárka, TAT Galéria, 2015.

 

3

Fotó © Zellei Boglárka, TAT Galéria, 2015.

 

2

Fotó © Zellei Boglárka, TAT Galéria, 2015.

 

1

Fotó © Zellei Boglárka, TAT Galéria, 2015.

 

 

 

“Eltűnt épületek nyomában”- Interjú Ádám Annával és O’Neill Sally-vel

 Írta Ligeti Pál

Subjective Yerevan mapAugusztus 1. és 6. között tekinthető meg a jereváni Modern Art Museum-ban Ádám Anna képzőművész és a magyar származású O’Neill Sally kortárs táncos-koreográfus közös alkotása: Mapping Memories. A videóból, kerámia installációból, és táncművészeti performanszból álló projekt a rendszerváltás óta bekövetkező rohamos építészeti, városképi és strukturális változásokat térképezi fel Jerevánban, a helyi lakosok anekdotáinak és történeteinek fényében.

Bővebben...