Szerda reggel érkeztem Ajkára vonattal. A város központjába indultam, hogy megkeressem azokat a kolontáriakat és devecserieket, akiket a városban szállásoltak el. Arra lettem figyelmes, hogy a város tele van vörösiszapfoltokkal. Később megtudtam, hogy azért, mert Ajkán keresztül szállítják át a két katasztrófa sújtotta faluban összeszedett vörösiszapot, olyan konténerekben, amelyekben egyébként szemetet szállítanak, és amellett, hogy rossz állapotban vannak, fedetlenül, túltömve viszik bennük az iszapot.

Elmentem a sportcsarnokba, ahol sikerült átjutnom a rendőrökön a vörösiszapos cipőmnek köszönhetően, majd beszéltem az átmeneti szállás koordinátorával. Megkértem, mutassa meg nekem a tömegszállást, 25-30-an laknak ott a katasztrófa óta. Kiderült a hölgyről, hogy ő maga is kolontári, az ő házát nem vitte el az iszap, de nem akar visszamenni. Önkéntesként vállalta a sportcsarnokban lakók ügyeinek koordinálását, hogy segíthessen sorstársain. Mindent maguknak kell megoldani. Elmondta, hogy a károsultak ügyeinek intézésére és a segélyszállítmányok koordinálására saját mobiltelefonját használja, nem kapott szolgálati telefont. Megtudtam tőle, hogy a csarnokban csak kolontáriak laknak, mivel a devecserieket, úgy tudja, Győrbe viszik. A hétvégén el kell hagyniuk a csarnokot, mert mindenkit visszaköltöztetnek Kolontárra, akinek nem vitte el az iszap a házát, pedig senki nem akar visszamenni. Elmondta, hogy rengeteg károsultnak tiltották le a mobilját a telefonszolgáltatók, mivel volt, akinek a számlája elérte a százezer forintot, és csak negyvenezer forint befizetése után kapcsolta vissza a készülékét a cég. Az áldozatoknak biztosan nem hiányzik az újabb kiadás, a dúsgazdag multi viszont felajánlhatná, hogy a károsultak ingyen telefonálhassanak, amíg nem rendeződik a sorsuk.

A bent lakókkal csak a sportcsarnokban beszélhettem, véletlenül botlottam két kolontári férfiba, egyiküknek ott volt a kisfia is. Szörnyen félnek, arra várnak, hogy omoljon már le a tárolónak az északi fala, hogy végre megtudhassák, milyen károk lesznek még. Nem akarnak visszamenni. Megkérdeztem, tudunk-e valamiben segíteni, tudunk-e valamit vinni nekik. Egyvalamire van szükségük, mondták, ÉLHETŐ KÖRNYEZETRE. Az pedig nem Kolontáron van, de nem is Devecseren. A kisfiú ekkor szólalt meg először. Ő zacskós levest szeretne, mert az jó a torkának. Neki is fáj, ég a torka, ahogy mindenkinek, aki belélegezte a vörös mérget. Már tudták, hogy hétvégén vissza kell menniük. Döbbenten kérdeztem tőlük: nem kapnak lehetőséget, hogy ha akarnak, más helyre költözzenek? A válaszuk egyértelmű nem volt. Megtudtam, hogy ők „csak” másodlagos károsultak, mivel az ő házukat nem érte el az iszap. A por azonban ott van. A halálba küldik vissza őket. De nem tudnak mit tenni. A házat nem adhatják el, az értéke egyenlő a nullával. Azt sem értették, ahogy én sem, hogy miért pont hétvégén viszik őket vissza. A hétvégén eső lesz, akkor pedig leszakad az északi fal és újra kitör a vörösiszap. Nem tudja senki, hogy mekkora területet önt majd el. Állításuk szerint a segélyszállítmányokkal is gond van, rengeteg érkezik, főleg ruha, nem tudják már hova tenni, de amire szükség lenne, az nem jön. Nem leltározza, nem koordinálja a szállítmányokat senki rendesen. Persze ki is koordinálná? Az a kolontári hölgy, aki már így is a maradék vagyonát elköltötte az önkéntes szervezőmunkára, miközben még soha nem csinált ilyet? Miért neki kell ezt vállalni? Miért nem küld valakit oda a katasztrófavédelem vagy az illetékes hatóság, akinek ezt hivatalból dolga? Kiderült az is, hogy az elöntött területeken a sima pormaszk már nem elég. Annál komolyabb védelem kell, de pár napja még nem jutott a megfelelő maszkból mindenkinek.

Ajka központjába indultam a beszélgetés után, ott találkoztam egy devecseri lakossal, aki megígérte, hogy becsempész a katasztrófa sújtotta faluba. Sikerült átjutnunk a rendőri ellenőrzésen, csak tőle kérték el az igazolványokat. Bejutottam. Segítőm háza a falu legszélén áll, messze attól a résztől, ahol a vörösiszap pusztított. Amikor a kocsiból kiszálltunk, fojtogató volt a por itt is, az emberek meg maszk nélkül jártak az utcán. Behívott az otthonába, szép ház, nemrég újították fel. Most semmit nem ér. Döbbenetes dolgokat tudtam meg tőle. Elmondta, hogy mindenkinek, akinek jelzálog volt a házán, a bankok a katasztrófa másnapján csekket küldtek, hogy fizessék ki egyben, azonnal a jelzálogot. Az egyik kábeltévészolgáltató meg azzal fenyegetőzik, hogy bepereli, aki nem fizeti tovább a hűségnyilatkozatos előfizetést... A kapitalizmus megint megmutatta emberi arcát. Semmi segítséget nem kapnak, panaszolta, senki nem képviseli az érdekeiket a multikkal szemben.

Devecseren sem dönthet arról senki, hogy el akar-e költözni vagy sem, kivéve ha az iszap elvitte a házát. Ők is el akarnak költözni, féltik a gyerekeiket. A család minden tagjának kapar a torka. Nem tudnak olyanról, aki ott akar maradni, de tehetetlenek, mert a házuk eladhatatlan. Mindenki az esőt várja, hogy ledőljön a fal, és végre túllegyenek rajta. Legalább a por elülne akkor. Nem bíznak benne, hogy valaha is rendbe jön a falu. Senki nem hisz benne. Már az ő gyerekkorában is szivárgott a tároló, és mindenki tudta, csak nem voltak vele tisztában az emberek, hogy mi az.

Megtudtam tőle, hogy a MAL emberei Kolontáron megpróbálták ötmillió forinttal lefizetni az ott lakókat, főleg időseket, hogy írjanak alá egy papírt, hogy ezt az összeget elfogadják kárpótlásként és nincs több követelésük. Szerencsére végül senki nem írta alá, de ki tudja, mivel fog még próbálkozni a vállalat.

Elmesélte azt is, hogy az ott lévő rendőrök nem segítenek, csak igazoltatnak. A legutóbb egy szirénázó mentőt állítottak meg a papírokért. Több ott lakót is megvertek már a rendőrök, volt, akit azért mert a rokonait vitte be, hogy segítsen összecsomagolni, de volt olyan is, akit azért, mert nem volt nála a lakcímkártyája. Mindkettőjüket elvitték a rendőrök.

A beszélgetésünk közben hazajött interjúalanyom felesége. Kérdezte, hogy nem ebédelek-e meg velük. Visszautasítottam a kínálást, mert nem voltam éhes. Észrevettem, hogy a kisfiuk megijedt, hogy nem merek enni az ételükből, biztos mérgező... Így végül ettem, a kisfiú megnyugodott.

Segítőm ezután elvitt engem egy darabig a falun belül, az erősen szennyezett rész felé. Hamarosan megállt, azt mondta, nem szeretne tovább menni, mert fél. Gyalog mentem tovább. Felvettem a pormaszkom, de nem sokat ért. Öt perc után el kezdett égni a torkom és nyomást éreztem a tüdőmben. A lakosok, a munkások és a rendőrök egy része pedig maszk nélkül közlekedett Elindultam a falu legszegényebb részére, a Dankó-telepre. Ezt a területet sújtotta a legjobban vörösiszapáradat. A telepnél utolértek a rendőrök, igazoltattak. Mondták, hogy senki nem jöhet be ide, a sajtó sem, csak külön engedéllyel. Nem találkoztam egyetlen újságíróval sem. Felszólítottak, hogy azonnal hagyjam el a területet, majd kikísértek a 8-as útra. Az úton állt a mérgező por, a kamionok és a katonai járművek verték fel a port. Elindultam gyalog stoppolva, alig kaptam levegőt. Három kocsi állt meg, de egyik sem vett fel, mert féltek a cipőmre és a nadrágomra tapadt vörösiszaptól. Végül egy negyedik elvitt a legközelebbi városig.

Azóta hívott a devecseri segítőtársam, hogy tegnap végül kivonták a katonaságot, minden katonát, akik az evakuálást hajtották volna végre. Pedig arra számítanak, hogy a hétvégén fog ledőlni a fal. Sőt azokat is visszaküldik, akik idáig Ajkán laktak a csarnokban.

Hazajöttem a „tiszta” városba, még mindig ég a torkom, a tüdőmet is érzem, pedig csak néhány órát töltöttem a mérgező porban és maszkom is volt. Az ottlakók nem hordanak maszkot és lassan két hete szívják magukba a vörösiszapot... Elképzelni sem merem, hogy velük mi lesz.