Péntek reggel ismét elindultam a katasztrófa sújtotta térségbe. Első utam Ajkára vezetett. Előző nap tudtam meg, hogy délben indulnak a haláljáratok Kolontárra, mivel a kormány úgy döntött, hogy aki akar, visszamehet a vörösiszap lepte faluba. Az igazság viszont egy kissé másképp festett. 11 óra körül megérkeztem a sportcsarnok elé, ahol már gyülekeztek az újságírók. Önkéntes koordinátor kapcsolatom segítségével ismét bejutottam a tömegszállásra. Az újságíróknak ide tilos volt a bejárás, nem véletlenül.

Együtt vártam meg bent a kolontáriakkal a 12 órát. A várakozás közben az emberek folyamatosan mentek a csarnok sarkában felállított asztalhoz, ahol a leveleiket vehették át, a levelek 90 százaléka számla volt.

Egy-két embert leszámítva, akik nem voltak tisztában a helyzet súlyosságával, senki nem akart visszamenni. Mindenki fél, félti saját egészségét, családját, de legfőképpen gyerekét. Kérdeztem, hogy ha nem akarnak, akkor miért mennek vissza? Miért nem maradnak a csarnokban? A válasz mindig ugyanaz volt: mert nem lehet, innen menni kell. A sportcsarnokból el kell menniük, az önkormányzat mondta nekik. Ők azért voltak ott, mert nem volt olyan rokon vagy barát, aki befogadta volna őket. Nem volt választásuk, csak Kolontárra mehettek. A családosok igyekeztek legalább a gyerekeiket elhelyezni máshol, de volt, aki nem tudta. A gyerekeknek is menniük kellett.

Közben kint sajtótájékoztatót tartottak az újságíróknak. Később megtudtam, hogy ott azt mondták: annak, aki nem akar, nem kell visszamenni, maradhat a sportcsarnokban… Csak épp a károsultak nem tudtak erről.

A következő napokban, akinek szüksége van rá, visszamehet a sportpályához ételért és tisztálkodószerért. Kérdeztem valakitől – mint kiderült, ő volt az egyik postása a falunak –, hogy miért nem viszik ki nekik ezeket a csomagokat. Ő is ugyanezt kérdezte, de már semmin nem csodálkozik. Mondta, hogy sokan olyan súlyos égési sérüléseket szereztek a lúgos iszaptól, hogy be sem tudnak menni az ellátmányért.

A visszatéréstől való félelem mellett a gyász is beárnyékolta ezeket az órákat. Kérdezgették egymástól az emberek, hogy mikor lesznek a temetések, azoké, akik már meghaltak. Ezt a kifejezést használták: már meghaltak.

Dél lett, és nem sokkal utána megérkeztek a buszok is. Összeszedte mindenki a csomagját és nem sietett a busz felé. Kiérve a sportcsarnokból reflektorfény fogadta őket. Újságírók és tévéstábok hada támadta le az embereket, főleg a gyerekeket. Mégsem hallhattuk a médiában, hogy félnek, hogy nem akarnak, de muszáj visszamenniük…

Felszálltak a buszokra, egy busz teljesen megtelt, egy másik majdnem félig. Megpróbáltam én is velük menni, nem engedték. A sajtóval közölték, hogy csakis a falu határáig kísérhetik a buszokat. Közben autók is indultak, volt, aki a saját kocsijával ment vissza, csak az autótlanok buszoztak.

Miután elmentek a haláljáratok, visszamentem a csarnokba, ott volt még néhány kolontári lakos és az önkéntes koordinátor. Láttam, hogy pakolnak, ők raktak rendet, segítettem nekik.

Közben egy házaspár felajánlotta, hogy elvisznek kocsijukkal Kolontárra. Velük mentem. Útközben elkísértünk még egy segélyszállítmányt a Kolontárral szomszédos faluba, mert oda költözött ki a kolontári önkormányzat: az emberek vissza, az önkormányzat el…

Megérkeztünk kísértetvárosba. A falu bejáratánál egy tévékamera állt kameramannal, odáig engedték a sajtót, rendőrök vigyáztak rájuk, meg arra, hogy mit kérdeznek. Az iszap mindenhol megmaradt, az önkormányzat épületétől lefelé, a patak felé a házakat elbontották. Az önkormányzat körül leszórták a vörösiszapot, de nem távolították el, csak eltakarták. Máshol még ennyi sem történt. A patak és az árkokban álló folyadék még mindig nem víz volt, vörös volt mindkettő. Elmentem a helyi iskolába, itt raktározták a segélyszállítmányokat, ezt is a helyi lakosok kezelték.

Embereket nem nagyon lehetett látni az utcán, mindenki bezárkózott a házába. Körbesétáltam a falut, két szomszéd együtt mosta a kocsijáról az iszapmaradványokat, maszk és védőfelszerelés nélkül. Majd egy idős bácsival beszélgettem egy kapun keresztül. Tőle megtudtam, hogy ez nem az ő házuk, csak befogadták őket, mivel a házukat is lerombolták, hogy eltereljék az újabb vörösiszapáradatot. Nem volt már házuk, mégis Kolontáron laktak.

Bementem a helyi kocsmába, ide folyamatosan jöttek az emberek. Töményt ittak, nem csodálkoztam, a legszívesebben én is azt tettem volna ebben a hangulatban. Kértem egy kólát meg egy kávét és megkérdeztem a kocsmáros lányt, hogy miért marad itt, bár sejtettem, mit fog mondani. Ő nem tud elmenni, a házát nem tudja eladni, nincs miből újat venni, és ott van a kocsma, abból él.

Az emberek nagy része félt és szorongva várta, mi fog történni a következő napokban.

A kocsmából elindultam a katasztrófavédelemhez, meg akartam ismerni az ő álláspontjukat is. Ehelyett csak azt firtatták, hogy hogyan jutottam be és megkezdődött a telefonálgatás, hogy maradhatok-e. Végül úgy döntöttek, hogy igen, még annyit megtudtam tőlük, hogy a faluból nincs közlekedés, de reggel már biztosan lesznek buszok, esetleg este is.

A katasztrófavédelmi buszt elhagyva Devecserbe tartó emberekkel találkoztam, velük mentem. Devecserben szerda óta, amikor utoljára itt jártam, semmit nem javult a helyzet.

Este lakossági fórumot tartottak a művelődési házban. Sokan eljöttek, mindenki tudni szerette volna, hogy mi lesz a sorsa. A polgármester nyitotta meg a fórumot, utána ügyvéd tájékoztatta a figyelmesen hallgató lakosokat, hogy hogyan fognak kártérítést követelni. Végre értelmes mondatok a sok mellébeszélés után!

A tájékoztató után hozzászólt az egyik lakos, tisztán látta a helyzetet, követelte a MAL mellett az állam felelősségre vonását is. Zárómondata pedig a régi igazság volt: az igazság és a jog nem jár kézen fogva.