Szombat reggel elindultunk kocsival Devecserre. Fél 11 körül érkeztünk meg a rendőri ellenőrzéshez Devecser előtt. Egyikünknél sajtós megbízás volt Olaszországból, azzal nem akartak beengedni a rendőrök. Ekkor mondtam, hogy én viszont már előző nap is hivatalos megfigyelőként voltam jelen, politikai párt képviseletében. A rendőr elkérte igazolványaimat, elment kocsijához és két perc múlva visszajött, hogy mehetünk Devecserbe.

Az autót leraktuk Devecser szélén, ahová a vörös iszonyat nem jutott el, csak por formájában. Előre megbeszéltem két találkozót, elindultunk gyalog az elsőre. A falu másik végébe kellett mennünk, keresztül a vörösiszapon. Egy helyi lakos volt az emberünk, akit megvertek a rendőrök. Elmondta nekünk, hogy történt az eset. Az anyósához akart átmenni, aki szintén a faluban lakik, zöldséget vitt volna neki. A rendőrök megállították, hogy hova megy, válaszolt, hogy az anyósához. Mondták, hogy nem mehet, de nem indokolták meg. Muszáj volt mennie, segítenie kellett, hiszen a felesége édesanyja már nagyon öreg. Szó szót követett, majd hátat fordított a rendőröknek és továbbindult. Ekkor a rendőrök cifra káromkodások közepette utánamente,k megütötték, megrúgták, hozzáverték a fejét a falhoz, hívtak egy rendőrautót és elvitték az őrsre. Kedden történt az eset, mi szombaton voltunk nála, de a szeme körül még mindig látszott a véraláfutás.

Miután elmesélte ezt a felháborító esetet, beszélgettünk egy kicsit a vörösiszap okozta károkról, az ottani helyzetről, a mérgező porról. Tudta, hogy nem egészséges, tudta, hogy nem szabadna ott lenniük, de nincs más választásuk, pedig van egy kisiskolás fiuk. Nem tudnak mit tenni. De nem csak ők akarnak menni, elmondta, hogy az anyósa az egész életét Devecseren élte le, de ő sem akar maradni. Beszélgetőpartnerünk asztalos, megmutatta a munkáit, ő készítette a kanapét, az asztalt, a számítógépasztalt a nappalijukban. Szép bútorok voltak, bátran ajánlanám bárkinek, akinek bútorra van szüksége. Csak az a baj, hogy amint meghallják, hogy Devecseren készült, nem kell senkinek. Ezt ő is tudja, tudja, hogy odalesz a megélhetésük is. Semmi esélyük nem marad az elköltözésre, sem a normális életre. Megmutatta kertjét, kecskéket is tartanak, a kisfiuk az egyik kecskén szokott lovagolni. Nekünk is megmutatta, hogyan. Ő legalább pormaszkot viselt. Van egy pulikutyájuk is, a vörösiszap teljesen beleragadt a szőrébe, a kecskék legelője mellett pedig a vörösiszap-rengeteg terült el.

Elköszöntünk tőle, mennünk kellett máshova is, pedig látszott rajta, hogy még sok mondanivalója van és jólesik neki, hogy valaki, egy idegen meghallgatja.

Elindultunk a másik találkozónkra, elmentünk az iskola mellett, ahová most azok járnak, akik légzésproblémákra panaszkodnak, itt inhalálókészülékeket használhatnak a lakosok.

Azzal a férfival volt találkozónk, aki előző este a lakossági fórumon olyan határozottan felszólalt. Nagyon jól átlátta a helyzetet, hogy az állam is felelőse ennek a tragédiának. Elmondta, hogy folyamatosan jönnek felmérni, hogy melyik ház lakható. Mondta, hogy lehet hogy lakható, de nem élhető! Egyik ház sem élhető. Az állapotokról azt mondta: most háború van. Háború az iszap ellen és háború a felelősök ellen. Segítséget kért, segítségre van szükségük a devecserieknek – ahogy a kolontáriaknak is. Nem ruhára, nem ételre, hanem ahhoz kell nekik a segítség, hogy elköltözhessenek onnan, olyan helyre, ahol a katasztrófa előtti életüket folytathatják.

A beszélgetés után elvitt minket a lánya házához, amelyet teljesen elöntött az iszap. Elmondta, hogy szabad idejében mindig virágokkal foglalkozott, nagyon szép, egzotikus virágai voltak, mind odalett. Élete munkája volt bennük. Rámutatott néhány szál virágra, amik még ott álltak és ezt mondta: a kultúra és az élet utolsó maradványa Devecseren.

Ez alkalommal volt egy további fontos feladatunk is: mintát gyűjteni az iszapból, folyékony, sár és por formájában is. Egy olasz egyetem tudósai fogják megvizsgálni. Itt vettük az első mintát, interjúalanyunk lányának házánál.

Ezután a helyi kocsmában beszélgettünk az emberekkel. Mindenki el akar költözni, akármelyik korosztállyal beszéltünk, nővel vagy férfivel, mindenki menni akar. De nem mindenki tud. A kocsmáros lány itt is menni akar, ahogy a kolontári is, az itteninek van hova, de ő sem tudja, hogy hogyan lesz tovább, miből fog megélni.

A kocsmát elhagyva begyűjtöttük a maradék két mintát. Nem volt egyszerű, nagyon kellett vigyáznunk, hogy a rendőrök ne vegyenek észre, nehogy elvegyék a mintát, mert tilos kivinni az anyagot.

Kocsival indultunk Pestre. Sokkal kevesebbet beszéltünk egymással, mint odafele. Senkinek sem volt jó hangulata. A kocsiban, már Pesten, kifolyt egy kicsi az egyik vörösiszapmintából, egy csepp a kezemre is jutott belőle. Éreztem, hogy mar, rögtön letöröltem, kiugrottam a kocsiból és rohantam kezet mosni. Csak egy csepp volt, de az is mart, piros folt lett a tenyeremen. Pedig a MAL szerint a vörösiszap nem veszélyes anyag.

Most a vonaton ülök, vasárnap van, megyek vissza.