A politikai erőszak kacskaringós útjai

A 2001. szeptember 11-i támadások óta a nyugati hatalmak a terrorizmus elleni harcot első osztályú stratégiai céllá emelték, miközben nem teljesen egyértelmű, mit is jelent a kifejezés. Mert mi a közös a hetvenes évek forradalmi csoportjai, az Al-Kaida hálózat és a függetlenségi mozgalmak között? Az aktivisták vallomásaiból világosabb képet kaphatunk a politikai erőszak logikájáról.

 

kpolitikai_erszak„Ma már minden halott mögött ugyanazt az embert látom. Minden áldozatot, még a közvetetteket is mindig magamban hordozom. Mert én vagyok az, aki javasolta, eldöntötte és kihirdette az ítéleteket. Felelősségem egyszerre jogi, politikai és erkölcsi. Mindegyiket vállalom.” Ezekkel a szavakkal fejeződik be a La Prima Linea [Az első vonal] című film, melyet Sergio Segio, a hetvenes évek végén fegyveres harcba kezdő olasz csoport egyik alapítójának önéletrajzírása inspirált.[1] A börtönből 2004-ben, huszonkét év után távozó Segio még hozzáteszi: „azt hittünk, igazunk van, miközben tévedtünk. De ebben az időben még nem is sejtettük mindezt.” Már mind a német Vörös Hadsereg Frakció (RAF), mind a francia Action Directe (AD), mind Ilich Ramírez Sánchez (ismertebb nevén Carlos), sőt még a Japán Vörös Hadsereg történetét is megfilmesítették.[2] A kiadók megjelentették és lefordították az egykori aktivisták visszaemlékezéseit, még a nem feltétlenül politikai sajtó sem fogta vissza magát, hogy kérdéseket tegyen fel a múltjukról. Némileg úgy tűnik, hogy az egykori főszereplők gyakran kritikus visszaemlékezései és persze az eltöltött hosszú börtönévek lehetővé tennék az újra megtalált empátia némely formájának kifejeződését.

Ezt az empatikusabb, a jelenséget megérteni kívánó hozzáállást azonban egyáltalán nem osztja mindenki. Olaszországban például hatalmas felháborodást okozott, hogy Brazília megtagadta a Proletari Armati (Fegyveres Proletárok) nevű szervezet egykori tagjának, Cesare Battistinek a kiadatását. Franciaországban sem viselték el, hogy Jean-Marc Rouillan, az Action directe egyik alapítója házi őrizetből adott egy interjút 2008-ban, ezért vissza kellett mennie a börtön falai mögé. De a belügyminiszter – és a környezetében lévő állítólagos szakértők – nyilatkozatai az „ultrabaloldal visszatérésének” veszélyéről szintén azt mutatja, hogy távolról sem hegedtek be még a sebek.

Mindenestre ez az újra megélénkülő, mégis szerénynek mondható figyelem sem vethető össze jelentőségében az „iszlám terrorizmusról” szóló írások megsokszorozódásával, melyek kitöltik a politikai erőszakról szóló viták döntő többségét. Andrew Silke, az East London egyetem Terrorism Studies szakának igazgatója 2007-ben számolta össze, hogy a szeptember 11-i támadások óta csak az angolszász világban minden hatodik órában megjelent egy könyv a témáról.[3] Tényfeltáró újságcikkek, „megtért” radikális iszlám aktivisták többé-kevésbé hihető beszámolói, nyugdíjba vonult titkosszolgálati dolgozók írásai növelik ezt a számot, a több száz egyetemi szférában megjelent cikk és könyv mellett. A legtöbb ezek közül az „újfajta terrorizmus” jellemvonásaival foglalkozik, amely szerintük annyira különbözik a politikai erőszak régi formáitól, hogy szinte senki sem vállalkozhat a mechanizmusuk összevetésére.


Valószínűtlen terrorológia

Mégis: ez az irgalmatlan papírhegy leginkább lesújtó összképet nyújt. Silke megállapítja, hogy e művek 80 százaléka kizárólag másodlagos forrásokat használt (más könyvek, folyóiratok, sajtócikkek), mindösszesen egy százalékuk alapszik valóságos interjúkon és hogy egyetlen szisztematikus vizsgálat sem zajlott le a dzsihádisták körében.[4] A valós emberektől és eseményektől való távolságtartás az oka annak, hogy az aktivisták a nyilvánosság előtti megnyilvánulásai szinte kizárólagos figyelmet kapnak, mintha az efféle ügy melletti elköteleződést megérthetnénk csupán a főszereplők nyilvánosságnak szánt mondandójából. Pedig gyakran egy-egy – nemzetek közti, vallási, osztályalapú stb. – konfliktus valódi jelentése csak utólag, retrospektív módon ragadható meg, amikor a konfliktusban részt vevő fél már olyan tekintélyt nyújtó pozícióba került, ahonnan legitim módon nyilvánulhat meg a konfliktusról. Az algériai felszabadító háború vallásos mozgatórugói például teljesen kitörlődtek a kollektív emlékezetből a függetlenség kivívása után, noha a konfliktus idején a francia titkosszolgálatok jelentései ezt a motivációt találták a legfontosabbnak.[5]

Ha eltekintünk a muzulmán társadalmak néhány specialistájától, a kutatók nagy többsége az iszlám radikalizmust önmagában és magáért valóként vizsgálja, szigorúan elkülönítve a témát a társadalomtudományok más kutatási ágaitól. Ezzel lényegében valamiféle terrorológiát művelnek, amely, más színekbe öltöztetve, de kísértetiesen emlékeztet az azóta kimúlt szovjetológiára, amely a Szovjetuniót kizárólag a Párt vezetőinek beszédei és az apparátuson belüli kinevezések és lefokozások révén próbálta megérteni. Mindezt nem magyarázza kielégítően a kutatás kétségkívül nehézkes volta. Ennek a kényes területnek a kutatási módszeréhez elengedhetetlen lenne, hogy világosan lássuk a kutatók kapcsolatát a tudományos világgal, a titkosszolgálatokkal, amelyekhez esetleg tartoztak, vagy amelyekkel közeli kapcsolatot ápolnak, a politikával: a nemzeti és nemzetközi bizottságokkal, a think tankekkel és a média határmezsgyéjén elfoglalt társadalmi pozíciójukkal. Enélkül inkább arról van szó, hogy bizonyos politikai döntéseket támogatnak a rémisztő veszélyek felvázolásával, mint arról, hogy egy-egy konfliktus dinamikáját vizsgálják a maga teljes valójában.

A politikai erőszak jelenségének megértéséhez elsősorban éppen arra van szükség, hogy megkérdőjelezzük az adott jelenség látszólagos egységét, azonosságát. Az olasz aktivisták és az AD (Action directe), vagy a RAF és a Libanoni Forradalom Fegyveres Frakció (FARL) között bár volt kapcsolat, ez nem jelenti azt, hogy valamiféle „vörös szál” fűzné egybe őket, ahogy akkoriban emlegették, arra célozva, hogy ezeket a mozgalmakat a szovjetek manipulálták, vagy hogy azonos céljaik lettek volna. Abszurd gondolat az is, hogy ugyanazok a célok motiválják az algériai Prédikációs és Harc Szalafista Csoportját (GSPC) és az indonéziai Jemaah Islamiyah-t, még akkor is, ha mindkét csoport az Al-Kaida zászlaja alatt vívja a harcát.

Ugyanilyen erőszakolt gondolat egyetlen kategóriába sorolni az említett pár tucat vagy pár száz radikálist számláló csoportokat és az olyan militarizált politikai szervezeteket, amelyek jelentős területen fejtik ki hatásukat és nagy társadalmi bázisuk van, mint a Hamasz Palesztinában, a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) vagy a törökországi Kurd Munkáspárt (PKK). E mozgalmakat az Európai Unió egy kalap alá veszi, megkülönböztetés nélkül terrorista szervezetként tartja számon.[6]

Sokkal célravezetőbb, ha a politikai erőszakot mindig ahhoz a kontextushoz kötjük, amelyben megjelent, azokhoz a szervezetekhez, amelyekben a résztvevők harcolnak és azokhoz az aktivista életutakhoz, akik ezeket a szervezeteket alkotják.[7] Eképpen az erőszakciklus, amely jellemző volt Európában és Japánban a hatvanas évek vége és a nyolcvanas évek vége között, elsősorban a korabeli hagyományos társadalmi szervezetek válságához köthető. Szerepük folyamatos gyengülése késztette az aktivisták egy részét, hogy fegyveres összecsapásokkal folytassák akcióikat. Hasonló volt a helyzet a dzsihádista mozgalmakkal a kilencvenes évek végén, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az iszlám képviseletében nem tudják meghódítani a politikai hatalmat (főleg Algériát, Egyiptomot és Szaúd-Arábiát említhetjük példaként).[8]

Mindazonáltal a radikalizmus különböző formákat ölthet. Olaszországban elsősorban magában a munkások világában jelent meg: a hatvanas évek végén erős társadalmi konfliktusok sora rázta meg a gyárakat (főleg a Pirelli és a Siemens üzemeket). A fegyverek propagandája lassan teret nyert. Az első akciók – a főnökök autóinak felgyújtása, az igazgatók túszul ejtése – jelzik a fegyveres csoportok társadalmi bázisát. A Vörös Brigádok (Brigate Rosse – BR) tagjai közül 1337-et ítéltek el, hetven százalékuk kétkezi munkás, szolgáltató szektorbeli dolgozó, illetve diák volt. A Prima Linea inkább munkanélküliek és diákok szervezete volt: 923 elítélt tagja között szintén nagyrészt munkásokat találunk.[9]

„Ezek támadásban vannak”

Németországban viszont a RAF aktivistái inkább diákok és értelmiségiek voltak. A szociológus Norbert Elias tárta fel, milyen meghatározó volt a hatvanas évek végén a parlamenten kívüli ellenzék megjelenésében a generációs ellentét: az erősen politizáló, ám a politikai posztoktól távol tartott ifjúság és az idősebb generáció között, amely ellenőrzése alatt tartotta ezeket a posztokat.[10]

Ez a két ország éppen azért volt a legerőteljesebb mozgalmak színtere, mert húsz évvel a második világháború után itt volt a legerősebb a félelem egy esetleges fasiszta hatalomátvételtől. „A Fontana téri merénylettel – meséli Mario Moretti, a BR egyik legfontosabb vezetője – bizonyossá vált számunkra: ezek támadásban vannak”.[11] 1969. december 12-én a milánói Mezőgazdasági Bankban történt robbantásnak tizenhat halálos áldozata és száz sebesültje volt. A merénylet csak tovább erősítette a meggyőződést, hogy a rendszer autoritariánus irányba tart. Erről tanúskodnak Sergio szavai is: „Abban a hitben nőttem fel, hogy Görögországhoz vagy Chiléhez hasonlóan itt is államcsínyre készülnek. És hogy meg fognak minket ölni. Mellesleg már el is kezdték”. Kétségtelen tény, hogy 1969 és 1975 között a merényletek és a politikai erőszak elsősorban a jobboldali csoportokhoz kötődött (ők hajtották végre ezek 95 százalékát 1969 és 1973 között, 85 százalékát 1974-ben és 78 százalékát 1975-ben).[12] Csak ezután vált aktívvá a fegyveres szélsőbaloldal: a nekik tulajdonított, illetve általuk elismert, halálos áldozattal járó merényletek majdnem 80 százaléka 1978 és 1982 között történt.[13]

Németországban a fiatal generációk azt vetették a politikai hatalom birtokosainak szemére, hogy közvetve vagy közvetlenül felelősek Adolf Hitler hatalomra jutásáért. Azt gondolták, mondja Elias, hogy „a fizikai erőszak elfogadottsága, amely a Weimari Köztársaság idején autokrata kormány létrejöttéhez vezetett, a Bonni Köztársaság idején is újra bekövetkezhet. (...) A reformista vagy forradalmi hit erejét nagyrészt az adta, hogy meg voltak arról győződve, hogy a többpárti parlamentáris állam homlokzata mögött egy új diktátor hatalma készülődik, amelynek élcsapata a Szövetségi Köztársaság hadserege és rendőrsége”.[14]

A helyzet gyökeresen más volt Franciaországban, ahol a Vichy-rendszer iránti nosztalgia alig volt érzékelhető, és ahol a Francia-Algéria melletti szélsőjobboldali mozgolódások is vereséget szenvedtek. A Szocialista Párt, a Kommunista Párt és a Baloldali Radikálisok által 1972-ben aláírt, a közös kormányzást célzó úgynevezett Közös Program egyszerre csatornázta be a reformista energiákat és nyitott utat az egyéni ideológiai változás felé. A szélsőbaloldal lassan erejét veszítette, ahogy az 1968. május–júniusi események lassan feledésbe merültek, a politikai rendszer pedig stabilizálódott. A Kommunista Liga (Ligue Communiste), amelyet egyébként is feloszlattak 1973 júniusában, amikor megtámadtak egy szélsőjobboldali gyűlést, egyre inkább felhagyott az utcai harcokkal, és a gyári mozgalmi munkát szorgalmazta. Az újjáalakult Forradalmi Kommunista Liga (Ligue Communiste Révolutionnaire) lassú hanyatlásnak indult, ami teljes zavarodottságot okozott az erőszakos akciók iránt fogékony aktivisták körében.[15] Másrészről, az 1970-ben betiltott Gauche Prolétarienne (Proletár Baloldal) nevű szervezet 1973 novemberében végleg feloszlatta magát, miután sokáig habozott, hogy radikálisabb útra térjen egy Renault-gyári vezető elrablása után (az eset előzménye egy maoista munkás, Pierre Overney halála volt).

Az olasz és német aktivistákkal ellentétben a francia aktivisták csak nagyon kicsiny része kötelezte el magát a fegyveres harc iránt. Ekkor tűntek fel a maoista csoportok: a Brigades internationales (Nemzetközi Brigádok, 1974–1977) vállaltak felelősséget jó néhány autoritariánus rendszer (Bolívia, Uruguay, Spanyolország, Irán és Mauritánia) franciaországi képviselője elleni támadásért; a Noyaux armés pour l’autonomie populaire (Fegyveres csoportok a népi autonómiért – NAPAP) pedig 1977-ben intézett támadássorozatot közintézmények és nagyvállalatok ellen: a legfontosabb áldozatuk egy Renault-gyári biztonsági őr, Jean-Antoine Tramoni volt (ő gyilkolta meg Pierre Overney-t).

Ebből a mozgalomból és a Groupes d’action révolutionnaire internationalistes (a Forradalmi akció nemzetközi csoportjai – GARI) nevű szervezetből jött létre az AD 1979-ban, amely magában tömörítette a korábban Franco ellen harcoló spanyol aktivistákat is. A spanyol diktatúra által 1974-ben kivégzett Salvador Puig Antich-hoz közel álló J-Marc Rouillan meséli önéletrajzában némi pátosszal a következőket: „Mi három évtizede harcoltunk gerillaként, és folytatjuk is a küzdelmet, amely egy mítoszhoz, egy szedett-vedett hadsereghez, a reményhez köt minket. A nagybetűs Reményhez, melyet lőporral és ólommal írunk”.[16]

Ebben a folyamatban mind az erkölcsi, mind a gyakorlati tudás átöröklődött. Megszervezni egy kommandóakciót, hamis papírokat gyártani, bankot rabolni a harc finanszírozásához már rutinmunka volt. A BR számos fegyvere a partizánok második világháborús fegyverraktáraiból származott (például az a géppisztoly is, amelyet a volt miniszterelnök, Aldo Moro elrablásakor használtak), az AD pedig azokat a fegyvereket használta újra, amelyeket még a spanyol köztársasági menekültek hoztak Franciaországba. A nemzetközi dzsihádistákról szólva mindenképpen meg kell említenünk a szovjetek elleni afganisztáni harcokat, amelyek az aktivisták egész generációját szocializálták a fegyveres harcra, és ellátták őket ehhez szükséges eszközökkel (fegyverek, robbanóanyagok, pénz) és szakértelemmel.

Természetesen mindig csak egy kisebbség harcol aktívan. El kell utasítanunk azokat a leegyszerűsítő magyarázatokat, amelyek szerint az erőszak használata patologikus személyiségre vagy az egyén erős halálösztönére vezethető vissza. „A terroristák – magyarázza Hélène L’Heuillet filozófus – fanatikusok vagy olyan toborzott emberek, akik a halálukat a halál szolgálatába állítják, mert – legalábbis a csatlakozásuk idején - meg vannak győződve róla, valamiféle nihilista tagadásból, hogy csak ez teszi lehetővé, hogy részt vegyenek a gyűlölt világ lerombolásában”.[17] Ez a megfogalmazás érdekes módon szinte megegyezik az argentin diktatúrát kiszolgáló írástudók szavaival, akik az 1978-as fegyveres ellenállás idején arról beszéltek, hogy az ellenállók „a tragikus hősök álarcában a halál szenvedélyes szolgálói”, akiknek „a társadalmi magatartása a halál szeretetéről árulkodik”.[18]

A politikai erőszak melletti elköteleződés majdnem mindig kollektív jelenség: egészen ritka jelenség az elszigetelt egyén, aki olvasmányai vagy manapság internetes fórumok tanulmányozása révén radikalizálja önmagát és lép akcióba. A titkosszolgálatok munkatársai az ilyen embereket kényszerzubbony-eseteknek hívják. A csoport játssza tehát a legfontosabb szerepet, azon belül is mindenekelőtt a család. Időben elhúzódó konfliktusoknál nem ritka, hogy több generáció vesz részt a fegyveres harcban, mint a baszk vagy az ír nacionalisták esetében, de így van ez a szikhekkel, a kurdokkal vagy éppen a palesztinokkal is. Claude Halfen, az AD tagja így meséli a történetét: „Egy, az ellenállásban részt vett családból jövök (...), nagyszüleimet megfosztották az állampolgárságuktól, melyet 1927-ben kaptak meg, hogy aztán 1941-ben egy szempillantás alatt elveszítsék és hazátlannak, meghurcoltnak, űzött vadnak számítsanak. Szóval én abban a hitben nőttem fel, hogy büszkeség kérdése fegyvert ragadni egy illegitim hatalom és az állami erőszak ellen.”[19] A családi örökség tehát gyakran állítja a fegyveres politika pályájára az utódokat, vagy legalábbis választható alternatívává teszi.

Hasonló jelenség figyelhető meg a baráti kapcsolatok esetében is: az azonos kerületben, régióban felnőtt fiatalok közti szolidaritás gyakran egy-egy csoport cementje, mint például az 1995-ös franciaországi robbantásokat végrehajtó Khaled Kelkal, vagy az Euskadi Ta Askatasuna (ETA) bizonyos kommandói és az Irish Republic Army (IRA) esetében megfigyelhető volt. Ezek az érzelmi alapokon működő kis csoportok hozzájárulhatnak tagjaik radikalizálódásához pusztán a környezetüket alkotó társadalmi világról alkotott azonos meggyőződés révén. A régi barátok vagy a kevésbé elkötelezettek lassan eltávolodnak, mert a csoport egyre összetartóbbá válik, az ideológiai egyetértés és a világgal való szembenállás által összeforr.[20] Így nem a titkos csoportok valamiféle propagandája vonzza a jövendő tagokat, ahogy Silke fogalmaz: „az egyének nem az Al-Kaida valamely szervezőjének erőfeszítései révén radikalizálódnak, a folyamat lényegében a dzsihádistáktól teljesen függetlenül megy végbe”.[21] A 2005. július 7-i londoni merényletek elkövetői például nem kötődtek nagyon a vallásukhoz, és csak akkor fordultak az Al-Kaida vezetőihez, hogy azok áldásukat adják az akcióra, amikor a tervük már a megvalósítás küszöbén állt.

Egy ideológiailag radikalizált csoport nem törvényszerűen választja az erőszakos akciókat, és ez nem is feltétlenül szükséges. Két, egymással gyakran szétválaszthatatlanul összefonódó körülménynek kell ezen kívül fennállnia: szükség van az állami hatalom fellépésére és a csoport illegalitásba vonulására is. A politikai erőszak szinte sohasem csak a csoport elhatározásának függvénye, ez mindig egy sajátos viszonyrendszerben megy végbe: külföldi beavatkozás az adott ország politikájába, háborús állapotok, a kényszer, sőt a kínzás valamely formáinak megjelenése, a rendőri felügyelet formáinak eldurvulása, az adminisztratív ellenőrzés megalázó és kirekesztő módja legalább annyit nyomnak a latban, mint a radikális csoportok saját stratégiai vagy taktikai döntései. Így például Észak-Írországban 1971-ben, arra válaszul, hogy több mint kétezer terrorizmussal vádolt személyt internáltak önkényesen, több száz fiatal nacionalista munkás csatlakozott az IRA-hoz.[22]

A következő lépcsőfok akkor következik, ha a csoport illegalitásba vonul, gyakran éppen azért, mert egy kisebb vétség elkövetése miatt szembe kellene néznie a karhatalmi fellépéssel. Ekkor már teljes elköteleződésről beszélhetünk, amely a név és identitás megváltoztatásával jár, és a tagok ekkor megszakítanak minden kapcsolatot addigi ismerőseikkel. „Az illegalitásban – meséli Moretti – a túlélés a helyváltoztatás, az állandó életmódváltás gyorsaságától függ. Végeredményben fantommá válsz, a szó egzisztenciális értelmében. Nem arról van szó, hogy saját magatok számára irreálissá lesztek, hiszen az elvtársaid a lehető legvalóságosabbak a számodra, sőt a velük való kapcsolat csak szorosabb lesz. A külvilág, a többi ember számára nem létezel többé.”[23] A 2004. március 11-i madridi merényletek elkövetői feleségeinek, közeli ismerőseinek visszaemlékezései is bemutatják a folyamatot, ahogy egy csoport lassan magába zárul, egészen a teljes izolációig, a legközelebbi hozzátartozókkal való szakításig.[24]

A szigorúan szabályozott biztonság válik az illegális lét rendezőelvévé. A nyomozók 1975-ben egy páviai rejtekhelyen találták meg a BR egy kis könyvecskéjét, amely a Biztonsági szabályok és a munkavégzés rendje címet viselte, és amely a legapróbb részletekig szabályozta a BR-tagok mindennapjait, az étkezésre, az öltözködésre, a telefonhasználatra, sőt a szexuális szokásokra is kiterjedően. A spanyol csendőrség 2004-ben hasonló ETA-kiadványra bukkant. Persze ezeket a szabályokat maguk a tagok sem mindig tartották be: gyakoriak voltak az egy-egy randevú vagy beteg édesanya miatti letartóztatások. A chilei Forradalmi Baloldali Mozgalom (Movimento de Izquierda Revolucionaria – MIR) összes illegális lakása nyomára például úgy bukkant a rendőrség 1971-ben, hogy tagjai súlyosan ittas állapotban közlekedési balesetet okoztak. Az autóban a helyszínre érkező rendőrök megtalálták a rejtekhelyül szolgáló lakások villany- és gázszámláit, a lakáscímekkel együtt.[25]

A lebukás után fegyvert, új rejtekhelyet találni, hamis papírokat gyártani, újra fel kell tölteni a mozgalmi kasszát (főleg bankrablásokból), felderítést végezni a következő akcióhoz, majd mindent újra kezdeni: a szükség gyakran fontosabb, mint a stratégia. Olyannyira így van ez, hogy sokszor bizonyos taktikai döntések érthetetlenek maguknak a szimpatizánsoknak is. Gyakran olvashatunk róla, de itt nem annyira a titkosszolgálatok manipulációiról van szó (noha ezek valószínűleg léteznek), mint inkább a gépezet működtetéséről, amelyből a csoport nem tud kiszakadni. „Nem elég felismerni, hogy sarokba vagyunk szorítva, ettől még nem látjuk a kiutat” – mondja Moretti. Elsősorban azért, mert az illegalitás gyakorlata nem engedi, hogy magukra hagyják a bebörtönzött társakat. Lojalitásból vagy szükségszerűségből, támadásokat kell előkészíteni a börtönök ellen (ahogy a Prima Linea tette az olaszországi Rovigo börtöne ellen), túszokat kell ejteni (erre példa a RAF két akciója 1975-ben a Német Szövetségi Köztársaság stockholmi követsége ellen és egy Lufthansa-gép eltérítése), vagy neves személyiségeket kell elrabolni (mint ahogy a BR tette Aldo Moróval, vagy a RAF Martin Schleyerrel, a német Gyáriparosok Szövetségének elnökével). A harc folytatása a bebörtönzöttek körülményeinek javítását is szolgálhatja – erre a spanyolországi ETA a példa.

Másrészről éppen a csoport biztonsága és zárt működési módja miatt elkerülhetetlen a tagok szigorú megválogatása. Emiatt a csoport aligha éri el azt a kritikus tömeget, amely egyáltalán lehetővé tenné, hogy a csoport a politikai porondon párbeszédképes erőként lépjen fel. „Ha nem nyitsz egy rést a szemben álló hatalom pajzsán, szavaid mit sem érnek – mondja Moretti. – Mi lenne a stratégiánk jelentősége, ha nem lennénk készek az állandó taktikai tárgyalásokra, kikényszerítve ezt, elfogadva azt, egyszóval, hogy elérjünk valamit abból, amiért harcolunk?” Az előre menekülés, az egyre durvább akciók, a rendvédelmi erők vagy a magas állami posztot betöltők elleni támadások eredményeként a társadalom szereplői közül egyre többen ítélik el az illegális csoportokat, egyenesen sátáni erőként láttatják őket, és ez növeli a szakadékot köztük és azon társadalmi mozgalmak között, amelyekre a csoportok egyébként számíthatnának. Éppen ez teszi lehetővé az ellenük irányuló egyre keményebb elnyomást, főleg az úgynevezett rendkívüli törvények révén. Így a mozgalmárok sorsa az állandó menekülés, a börtön és a halál.

E kis fegyveres csoportok akciói persze mindig magukban hordozzák a lehetőséget, hogy lesújtsanak az államra (annak funkcionáriusaira, vagy szimbólumaira), de sosem érik el azt a szintet, hogy igazán megrengessék a rezsimet, még a rengeteg halálos áldozattal járó akciók sem képesek erre: 2001. szeptember 11. sem tudott valódi földcsuszamlást okozni. Az akciónak e formái ugyanazokba az akadályokba ütköznek, mint amelyekkel a tizenkilencedik század végi anarchisták tettpropagandája találkozott. A hatalom szimbólumai elleni támadás széles tömegek rokonszenvét élvezi, akik ennek ellenére nem köteleződnek el a harcban. A megtorlás pedig kíméletlen, és jóval felülmúlják a hasonló cselekményekre adott normális hatalmi válaszokat. Amikor, halálos betegen, 2004-ben Joëlle Aubron, az AD aktivistája kiszabadult a börtönből, így foglalta össze ezt a feszültséget: „Sokan hittünk egy forradalmi hullámban, amely soha nem jött el. Az elképzelésünk elbukott: ez elég világos. (...) Mindazonáltal én sosem fogom megtagadni ezt az egészet. Persze lehet, hogy azért nem, mert a tizenhét börtönben töltött évem alatt folyton zsaroltak, hogy tagadjam meg… csak azért sem.” [26]


Fordította: Balázs Gábor



[1] La Primea Linea Renato de Maria rendezésében (2009), Sergio Segio könyve nyomán: Miccia corta. Una storia di Prima Linea, Derive Approdi, Róma, 2005.

[2] Der Baader Meinhof Komplex [A Baader–Meinhof-csoport] Uli Edel rendezésében (2008); Ni vieux ni traîtres [Se öregek, se árulók – a „Se Isten, se úr”, anarchista jelszóra hajazó cím] Pierre Carles-tól (2008); Carlos Olivier Assayas-tól (2010) és az United Red Army című film Kji Wakamatsu rendezésében (2008).

[3] The Guardian, London, 2007. július 3.

[4] Andrew Silke: Holy Warriors: Exploring the Psychological Process of Jihadi Radicalisation, European Journal of Criminology, 5 (1), 2008.

[5] Vö. Rogel Le Dousal: Egy rendőrkomisszár Algériában (1952–1962), Riveneuve éditions, Párizs, 2011.

[6] Journal Officiel de l’Union européenne, 2010. július 12.

[7] Vö. Donatella Della Porta: Társadalmi mozgalmak és politikai erőszak, in: Xavier Crettiez és Laurent Muchelli (szerk.): A politikai erőszak Európában. Helyzetleírás, La Découverte, Párizs, 2010; Isabelle Sommier: A forradalmi erőszak, Les Presses de Sciences Po, Párizs, 2008.

[8] Vö. Gilles Kepel: A dzsihád: az iszlámizmus tündöklése és bukása, Gallimard, Párizs, 2000.

[9] Az adatokat lásd Paolo Persichetti és Oreste Scalzone művében: A forradalom és az állam, Dagorno, Párizs, 2000.

[10] Norbert Elias: Generációs konfliktusok és nemzeti mítoszok: kutatások és perspektívák, Cultures&Conflits, Paris, n 81-82, 2011.

[11] Mario Moretti: A Vörös Brigádok: egy olasz történet, Amsterdam, Párizs, 2010. (A tizenhat halálos áldozatot követelő milánói bombatámadást valószínűleg szélsőjobb szervezetek követték el – a ford.)

[12] Donatella della Porta és Maurizio Rossi: Cifre crudeli: bilanico dei terrorisimi italiani, Instituto Cattaneo, Bologna, 1984.

[13] Paolo Perschietti és Oreste Scanzone i. m. 96. o.

[14] Norbert Elias i. m.

[15] Romain Goupil Meghalni harmincévesen című filmje (1982) meséli el Michel Recantinak, a Ligue Communiste egyik biztonsági emberének az életútját egészen 1978-ban bekövetkezett öngyilkosságáig. Mindez jól szimbolizálja az ezekre a körökre jellemző reményvesztettséget.

[16] Jann-Marc Rouillan: Emlékiratok (2), A gyászoló ártatlanság: egy szeptemberi nap 1973 Barcelonájában, Agone, Marseille, 2009.

[17] Hélène l’Heuillet: A terrorizmus eredete, A kis háborúktól az öngyilkos merényletekig, Fayard, Párizs, 2009.

[18] Idézi Gabriel Rot: La construcción del sinsentido, Le Monde diplomatique spanyol kiadás, Buenos Aires, 2011. május.

[19] Ezt a beszámolót Pierre Carles Ni vieux ni traîtres című munkájában olvashatjuk (2005).

[20] Léon Festinger, Hank Riecken és Stanley Schachter: Egy prófécia bukása, Presses universitaires de France, Párizs, 1993.

[21] Andrew Silke i. m. 111. o.

[22] Paddy Hillyard: The ’War on Terror’: Lessons from Ireland, European Civil Liberties Network, 2005.

[23] Mario Moretti, Brigate Rosse, op. cit.

[24] Vö. 11-M. El Relato, az El País melléklete, Madrid, 2007. július 8.

[25] Enérico García Concha: Todos los días de la vida. Recuerdos de un militante del MIR Chileno, Cuarto Proprio, Santiago, 2010, p. 72.

[26] Libération, Párizs, 2004. augusztus 28.

Hozzászólások   

0 #1 Salga István 2011-12-07 09:41
Egy a sok okos/kodó elemzések közül. Általában elfogadják a terrorimus fogalmát (nem tartalmát!), de óvatosan kikerülik azokat a tényeket és kérdéseket, melyek esetleg kényelmet-lenek lehetnek. Például (mint azt már megírtam) a 11/11 dátum emblematikus dátumnak van feltüntetve a tornyok pusztulása okán. DE ki beszél a m ásik 11/11-rő, mely 1975-ben történt Chilében, amikor hathatós amerikai segítséggel és támogatottságga l megbuktatták a demokratikusan megválasztott Allende elnöük kormányát, megölték, és utána elkezdődött a kínzás, gyilkolás.
Soha nem tszik fel a kérdést a terrorizmussal kapcsolatban: miért? És az sem világos, hogy a tárgyalások miéart futnak rendre zátonyra - ha már egyáltalán szóbaállnak egymással.
Az elmérgesedett egymásra mutogatás már csak ritkán eredményez korrekt tárgyalási esélyeket.
És ebben nem csak az egyik tárgyaló fél a hibás!

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés