Feltétel nélküli alapjövedelem, avagy egy ünneprontó téma az elnökválasztáson

revenu universel 123RF 864x400 cA közösségi hálózatokon január végén megjelent egy humoros kép Doryval, a Pixar stúdió által készített (2016) rajzfilm hősnőjével. A „halacska”, aki elveszítette rövid távú memóriáját, szitkozódva úszkált: „Soha többé nem hagyom, hogy megtévesszen a Szocialista Párt.” Majd elgyönyörködik: „Jé, az alapjövedelem!”.

"Egyetemes alapjövedelem: lustálkodás mindenkinek?"

Egy egyetemes alapjövedelem bevezetése tűnik a szocialista képviselő, Benoît Hamon – ő nyerte meg január 29-én az elnökválasztás baloldali előválasztását – legfontosabb választási fogásának. Az utópia felmutatásával sikerült megkülönböztetnie magát versenytársától, a volt miniszterelnöktől, Manuel Vallstól, aki egy mumussal fenyegető kampányt folytatott. Az Europe Écologie (a Zöldek) jelöltje, Yannick Jadot szintén támogatja az elképzelést, hiszen a javaslat már 2013 óta része a pártprogramjuknak. De a baloldalon, a már hosszú ideje bizalmasan kezelt elképzelés meglobogtatásával Benoît Hamon váratlanul ráerősített. És meglepő ellenválaszokat kapott.

Manuel Valls leszólta „egy szociális támogatásokból és lustaságból” élő társadalom tervét, és épp fordítva, kiállt „a munka, és a munka biztosította méltóság társadalma” érdekében. A volt gazdasági miniszter, Emmanuel Macron – az általa indított „En marche!” (magyarul Haladjunk! vagy Indulás!) elnevezésű mozgalom kiskátéja a vállalati kultúra és a vezetői ideológia ötvözete, így nem véletlen, hogy környezete azt „a hipernövekedés kezdő vállalkozásaként, start up-jaként” jellemzi – egy február 4-én, Lyonban tartott választási gyűlésen így kiáltott fel: „Nem is akarok többé arról hallani, hogy érdekes mást is csinálni mint dolgozni!” A Liberation napilap január 13-i, elsőoldalas cikkének illusztrációja egy nő fényképét mutatja, amint egy függőágyban olvasgat a következő felirattal: „Egyetemes alapjövedelem: lustálkodás mindenkinek?” Mindezek szépen mutatják azt a történelmi visszaélést, amelyben a kapitalizmus egyenlőnek állítja be a "munkát és a fizetett munkát", hogy a közgazdász Carlo Vercellone szavait idézzük. De azt a mai társadalmakra jellemző tényt is illusztrálják, hogy „az idő nem ismer csak két társadalmi létformát: a munkát és a szabadidőt”, mint azt Benoit Hamon tanácsadója, Julien Dourgnon megjegyezte. A szocialista jelölt tényleg nyitogatja a satut, amikor választási honlapján kijelenti: „mindenkinek biztosítani szeretnénk az emancipálódás lehetőségét és azt, hogy szabadon, a saját vágyaiknak megfelelő tevékenységet űzhessék.”

Miért kell az alapjövedelem kedvezményezettjeit kanapén elterülve elképzelnünk, miközben lehet, hogy szakmai átképzésen vesznek majd részt vagy beindítanak egy társadalmilag hasznos tevékenységet? Maxime de Rostolan a „Jövő farmja” mozgalom elindítója például úgy gondolja, hogy elképzelése meg fogja sokszorozni a biológiai szemlélettel vezetett mezőgazdasági telepeket. Az alapjövedelem lehetőséget nyújt egy sor nem-fizetett, de a társadalmi élet szerves részeként létező tevékenységre. Ezeknek köszönhetően válnak lehetővé a tisztán gazdasági tevékenységek: tanulás, gyereknevelés, önkéntesség egy fesztiválon vagy egy sportklubban, szabad felhasználású szoftwerek fejlesztése, idő a felfedezésekre és az alkotásra… Néhányan még emlékeznek, hogy J. K. Rowling, amikor a Harry Potter első kötetét írta – amely mint ismeretes, később igazi irodalmi csemege és nem mellesleg, igazi aranytojást tojó tyúk lett – a brit szociális segélyrendszer kedvezményezettje volt!

A munka fogalmának új értelmezése szükséges

Hívei szerint a feltétel nélküli alapjövedelem egy elsődleges jövedelem, vagyis a termelésből származna és nem az újraelosztásból. Julien Dourgnon véleménye szerint elengedhetetlen, hogy elterjesszük a „gazdasági tevékenységek új értelmezését”, amely a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége[1] által ránk kényszerített értelmezés – miszerint is „a társadalom a vállalatokon élősködik”, miközben ennek épp az ellenkezője történik – helyébe lépjen. Erre hívta fel a figyelmet a volt görög pénzügyminiszter, Jánisz Varufákisz: „Az egy mítosz, a gazdagok erős támogatásával elterjesztett mítosz, hogy a gazdagságot egyénenként állítjuk elő. A valóságban a gazdagságot mindig közösségileg termeltük meg, amit azok, akiknek ez hatalmukban állt – a vagyonosok – sikeresen privatizáltak."

Ez az érv igazolja azt az érvelést is – mint az a nevében is olvasható –, hogy az alapjövedelmet mindenki megkapja: pedig ez ellen is sokan felszólalnak, mondván, abszurdnak tűnik, hogy „a milliárdos Liliane Bettencourt és az Auchan pénztárosnője egyformán kapja”. Természetes, hogy a L’Oréal örökösnője adófizetésében visszafizeti, sőt adójával sokan másoknak is finanszírozza az alapjövedelmét, és vegyük észre, hogy senki nem háborog azon, hogy jár neki a TB.

Az alapjövedelem hívei szembeállítják a gazdagság kollektív termelését azzal az érveléssel, amely még a baloldalon is hallható, miszerint félő, hogy kialakul egy teljesen parazita réteg, „az állampolgárok egy semmittevő osztálya, akiket a többiek tartanának majd el.” Az FNA hívei persze egy emberről sem gondolják, hogy parazita, de még ha elő is fordulna ilyen eset, úgy vélik, a társadalom szempontjából az alapjövedelem lehetne a legolcsóbb megoldás a semmittevők eltartására. Michel Pouzol szocialista képviselő, aki közel áll Benoit Hamonhoz, és aki úgy tizenöt évvel ezelőtt maga is kedvezményezettje volt a Beilleszkedési Minimum Jövedelemnek (RMI), a következő kérdéssel fordult a Szenátushoz február 8-án, egy meghallgatáson: „Nyolcmillió ember él a szegénységi küszöb alatt Franciaországban: fel lehet-e mérni ennek a szegénységnek a közvetlen és a közvetett költségeit?” Mint Julien Dourgnon írja a könyvében, a „mai politika a feltétel nélküli kirekesztés politikája”. A tisztességes élethez szükséges javakhoz ne úgy jussunk hozzá, hogy közben alkalmazottjai kell legyünk egy „ilyen-olyan vállalatnak” – hogy a szenátusi vitán felszólaló Yann Moulier Boutang közgazdász kifejezését idézzük.

Ki kell feszíteni egy biztonsági hálót mindenki számára, így a munkanélküliek és az alkalmi munkákból élők tömegeinek is, és közben javítani szükséges az alkalmazotti lét feltételein, amelyben, mint azt Frédéric Lordon közgazdász írta, az egyének „ki vannak pányvázva tőlük idegen célokhoz” és „meg vannak fosztva az életük fölötti rendelkezés lehetőségétől.” Nehéz azt kijelenteni, hogy e célok nem megfelelőek!

Ugyanakkor épp ezek az „ilyen-olyan vállalatok dolgozói” építették ki a társadalombiztosítást és harcolták ki – rengeteg áldozat árán – azokat a szociális vívmányokat, amelyek ma megkönnyítik az életünket. Sokak szerint a baloldalon, az alkalmazotti státusz egy olyan bástya, amely már erősen inog, de azért még mindig szilárdan áll, és ez az egyetlen kerete a lehetséges fejlődésnek. Az erős hullámokat verő vita a feltétel nélküli alapjövedelemről vezette rá Bernard Friot szociológust, aki a maga részéről az életre szóló bér híve, hogy megállapítsa, „összeomlott a baloldali ideológia”. Sokakban felélesztett ugyanis egy félelmet a neoliberálisok trójai falovától: egy mindenkinek járó egységes támogatási összeg, amely nem elegendő arra, hogy valósan megváltoztassa a munkaadókkal szembeni erőviszonyokat, ugyanakkor ürügyül szolgálna arra, hogy a most létező szociális ellátásokat és a munkatörvényeket szétzúzza. A liberálisok – messze nem mind – épp ezért támogatják az alapjövedelem elképzelését, így például Henri de Castries, az AXA biztosító csoport volt elnöke és François Fillon támogatója az elnökválasztáson. Vagyis egy magánbiztosító jeles képviselője: ez nem lehet véletlen…

Süketek párbeszéde zajlik?

Ezzel magyarázható a Szocialista Párt baloldali szárnyának, a "Lázadó Franciaország", vagyis Jean-Luc Mélenchon mozgalmának, a Kommunista Pártnak és az Új Antikapitalista Pártnak a bizalmatlansága a javaslattal szemben. Jean-Luc Mélenchon, bár érdeklődéssel fordul Bernard Friot munkássága felé, azért továbbra is kitart a hagyományos baloldali célok mellett: a teljes foglalkoztatás, az alacsony bérek felzárkóztatása, a prékarius, vagyis a bizonytalan, kiszolgáltatott foglalkoztatás megszüntetése, illetve a munkaidő csökkentése mellett. Ez utóbbi követelést a feltétel nélküli alapjövedelem hívei is magukénak vallják (Benoît Hamon erre bíztatja a vállalatokat, a legális munkaidő megváltoztatása nélkül), de szerintük ez nem érinti az társadalom minden tagját és „nem változtat az alkalmazottak kiszolgáltatott helyzetén”, mint azt Julien Dourgnon írja. Vagyis süketek párbeszéde zajlik…

A feltétel nélküli alapjövedelem összegét gyakran úgy határozzák meg, hogy az nem nyugtatja meg a szkeptikusokat. Nem is érdemes megemlíteni Thomas Piketty – Benoît Hamon választási csapatának tagja – barokkos stílusban elképzelt rendszerét, mely a jutalmazás egy magasabb szintű változata, és csak a neve „egyetemes alapjövedelem”. A Francia Mozgalom az Alapjövedelemért vagy a szocialista jelölt esetében is, az a benyomás alakul ki, hogy miután kezdetben a holdat is leígérték az égről, végül a kedvezményezetteket csak egy Citroen kacsával akarják szállítani…

2016 szeptemberében, Benoît Hamon a már most is létező RSA (Aktív Szolidaritási Jövedelem) alsó összegét, vagyis 535 euró havi jövedelmet gondolt egy egyedülálló egyénnek adni, de célként a 750, esetleg a 800-1 000 eurós összeget jelölte meg, de úgy, hogy a következő öt évben várhatóan nem lehet majd eljutni ekkora összegig. A mindenkinek 750 euró – ez jelent meg a választási honlapjának első változatában – óriási felháborodást váltott ki. A hozzászólók szerint ugyanis lehetetlen az ehhez szükséges évi 400 milliárd eurót előteremteni – egyébként egy vitatható számítási módszert véve alapul. Ezért később a szakaszonkénti bevezetés tervét javasolta: felemelni az RSA-t 600 euróra, és automatikusan folyósítani minden jogosultnak (jelenleg egyharmaduk nem igényli meg) és a 18-25 éves korosztálynak is, akik jelenleg nem jogosultak, majd később kiterjeszteni az egész lakosságra. Így a 750 havi összeg csak egy távlati célként jelent meg, és soha többé nem hivatkoztak rá, sőt az egyetemes folyósítást is egy „állampolgári konferencia” keretei közé utalták át. Majd végül a kezdeti terv, vagyis a mindenkinek havi 750 egy jövőbeli célként bukkant fel újra a január 18-i honlapon. Ennyi bizonytalankodás más változásokat is előrevetít…

Útban a "zsebpénz-kapitalizmus" felé?

Julien Dourgnon azon sajnálkozik, hogy az érdeklődök többségét „csak a finanszírozás megoldhatósága érdekli és fütyülnek magára az elképzelésre”. A finanszírozás iránti rögeszme visszatükrözi a mindenkinek járó jövedelem csodát súroló jellegét, de azt is mutatja, hogy a hosszú évek óta sulykolt siránkozás hatékony volt, és a többség tényleg szentül hiszi, hogy minden közkiadásra szánt fillér a katasztrófa felé visz közelebb. „Tisztára idiótának néznek minket” erősíti meg Michel Pouzol, és rámutat, hogy 1945-ben, a társadalombiztosítás születésekor, a TB-kiadások elérték a GDP (bruttó hazai össztermék) 100%-át. És megerősíti, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem 400 milliárdját „visszaforgatják majd a reálgazdaságba”.

A finanszírozásra Benoît Hamon a személyi jövedelemadó reformját javasolja, egy, a mainál erőteljesebben progresszív adót, amibe beolvasztaná az általános társadalmi hozzájárulást (CSG), vagyis a nem alkalmazotti bérből élők adóját. Ezzel azonban veszélybe kerülne a TB jelenlegi finanszírozása, hiszen a CSG épp a TB-t finanszírozza. Ezenkívül bevezetne egy új vagyonadót, amely az ingatlanok utáni és a mai vagyonadó összevonását jelenti, de „hatékonyabb” lesz. Ezenkívül az adócsalással külföldre menekített „80 milliárd eurónak legalább a felét” haza szeretné hozatni és megkérdőjelezi a tőkéseknek nyújtott és szerinte teljesen felesleges „ajándékot”, vagyis az évi 20 milliárd bérjárulékokra nyújtott kedvezményeket. De ki akar vetni egy „robotadót” is, amit akkor fizetne a vállalat, amikor egy gép "lépne" a munkás helyére. Összességében elfogadja a „ritkul a munka” egyébként sokak által vitatott elképzelését a jövőről.

De ne felejtsük el: havi 750 euró a szegénységi küszöb alatt van, amit a Statisztikai Hivatal (INSEE) havi 840 és 1 008 euró közé tesz egy egyedül élő személy esetében, attól függően, hogy a médián[2] jövedelem 50 vagy 60 %-át fogadjuk-e el, mint küszöbértéket. Vajon ez elég lenne-e arra, hogy lemondjunk egy állást vagy vitát nyissunk a munkakörülmények, vagy a bér miatt? Nem azt jelenti-e ez az alacsony összeg, hogy a tőkéstulajdonos helyett a társadalom fizeti meg a bér egy részét, ami csak megerősíti, amit Yann Moulier Boutang a „zsebpénz-kapitalizmusnak” nevezett? A lassú bevezetés és a jelentősen alulértékelt induló összeg nem öli-e meg csírájában az egész elképzelést?

Julien Dourgnon a kislépések politikája mellett érvel: „teknősbéka stratégia, a római hadoszlop stílusában” mondja, és azt reméli, hogy az összeget majd fokozatosan emelik. Ráadásul hangoztatja, az alacsony bevezető összeg mellett, nem kell külön kiemelni, hogy a most meglévő szociális rendszert fenn kell tartani. „Ráadásul most nincs többre erőnk. A szakszervezetek ellenzik!”

Majd kiderül, hogy a mostani kampány mire jut. Yann Moulier Boutangnak igaza van, amikor azt mondja, hogy "ez a kérdés már soha többé nem kerül ki a politikai viták köréből”.

Fordította: Morva Judit

 


[1] A MEDEF, Mouvement des entreprises de France magyar megfelelője – a magyar változat talán jobban segíti a megértést – a ford. megj.

[2] A médián lépett a régebben a statisztikusok által kedvelt „átlag” helyébe, és azt mutatja, hogy a lakosság 50 vagy 60 %-a keres-e többet egy adott – a médiánnak nevezett – összegnél – a ford. megj.

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés