A bér alapú társadalomnak nincs szüksége rabszolgákra

A modern kor kezdete óta a Nyugat egy kérdéstől hangos: mennyiben egyeztethető össze a gazdasági racionalizmus egy társadalom túléléséhez szükséges minimális társadalmi összetartozással? Ez a kérdés ma új megvilágításban, nagyobb aktualitással és égető sürgősséggel merül fel. Az ellentét a valóság és az uralkodó ideológia békítő szavai között húzódik.

pierre-puvis-de-chavannes-le-travail-Európa kapitalista országai háromszor-négyszer több gazdagságot termelnek, mint harmincöt éve. Ráadásul a vagyon előállítása nem igényel háromszor annyi munkaórát, sőt jelentősen csökkent az ehhez szükséges munkaidő.

A dolgozók közel felének a munka ideológiája mára csupán ízetlen tréfa. A munkával már képtelenség azonosulni, mivel a gazdasági berendezkedésnek nincs (rendszeres) szüksége a dolgozók munkaképességére. E fellengzős elnevezés mögött az „emberi erőforrások” kiaknázásával tarkított valóság az, hogy a biztos, állandó, teljes munkaidős és az aktív élet egészén át tartó foglalkoztatás egy kisebbség előjoga lett. Másoknak a munka megszűnt szakmaként vagy hivatásként létezni, amelyen keresztül beilleszkedhetnek a társadalom szívében működő termelő közösségbe és biztos helyet nyújt az egyénnek a társadalomban. Amit a tulajdonosok és az igazgatók „rugalmasságnak” neveznek, az a munkavállalók számára létbizonytalanság. (…)

Németországban a munka éves mennyisége 30 százalékkal csökkent 1955 óta, Franciaországban pedig 1985-ig 15 százalékkal, majd az azt követő hat év alatt 10 százalékkal. Jacques Delors[1] a következőképpen összegezte a termelékenységnövekedés következményeit: 1946-ban egy húszéves munkavállalónak azzal kellett számolnia, hogy aktív életének egyharmadát munkával tölti; 1975-ben csupán egynegyedét; napjainkban pedig kevesebb mint egyötödét.” Mi több, a legutóbbi számadat nem foglalja magában az elkövetkező termelékenységnövekedést, és kizárólag az állandó, teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalókat veszi számításba. (…)

A társadalom, a sajtó, a politikai élet képviselői előszeretettel feledkeznek meg ezekről az adatokról. Nem akarják beismerni, hogy már nem a termelők társadalmában élünk, és már nem a munka határozza meg civilizációnkat. A munka többé már nem a társadalom legfőbb alapköve, nem a szocializáció első számú tényezője, nem minden ember legfontosabb elfoglaltsága, sem a gazdagság, sem a jólét legalapvetőbb forrása, nem életünk értelme és központja. Magunk mögött hagytuk a munkára épülő civilizációt. Ám megállás nélkül visszafelé tekintünk, így nem látjuk és nem akarjuk az új, szabadidő-központú civilizációnkat. Vagyis azt, hogy az ölünkbe hulló felszabaduló időben a szabadidőre és önként választott tevékenységekre épülő kultúrát hozzunk létre, amely felváltja, illetve kiegészíti a jelenleg egyeduralkodó szakmai kultúrát. (…)

Milyen legyen az a társadalom, amely már nem igényli az összes állampolgár teljes munkaidős foglalkoztatását, sőt gazdasági haszna sem származik belőle? Milyen más, a gazdasági prioritásoktól eltérő szempontokra kell épülnie? Hogyan kell elérni, hogy a termelékenységnövekedés, a munkaidő-megtakarítás mindenkinek hasznára váljék? Miként lehetne újra felosztani a társadalmilag hasznos munkákat úgy, hogy mindenki dolgozhasson – kevesebbet, de jobban – és hozzájuthasson a társadalmilag előállított gazdagság ráeső részéhez?

Az uralkodó ideológia igyekszik nem felvetni az ilyen típusú kérdéseket, és a visszájáról kezeli a problémát: mit tegyünk annak érdekében, hogy a termelékenységnövekedés ellenére a gazdaság ugyanannyi munkát vegyen fel, mint régen? Miképp lehet elérni, hogy új, fizetett tevékenységek töltsék ki azt az időt, amelyet társadalom számára a termelékenységnövekedés felszabadít? Milyen széles körre kellene kiterjeszteni az árutermelésbe és a bérmunka folyamatába bevont emberi tevékenységeket ahhoz, hogy így vagy úgy, de pótolni tudjuk az iparban vagy a nagyüzemi szolgáltatási szektorban megszűnt állásokat? Egy válasz már megszületett, csak követnünk kell az Egyesült Államok és Japán példáját: a személyi szolgáltatások az egyetlen terület, amellyel a piacgazdaságban a jövőben nagyszámú munkahelyet lehet teremteni. A lehetőségek tárháza végtelen lenne, ha fizetett szolgáltatásokká sikerülne átalakítani azokat a tevékenységeket, amelyeket mind ez idáig az emberek önmaguknak végeztek el. A gazdasági szakemberek „munkalehetőségekben gazdag, új növekedésről”, „a szolgáltatási szektor gazdasági térhódításáról”, a „szolgáltatások társadalmáról” beszélnek, amely az „ipari társadalom” örökébe lépne[2]. (…)

Az alapvető probléma, amellyel szembesültünk, a gazdaság és – ami ugyanaz – a bérmunka utáni vagy a gazdaságon túli társadalom jövőképe. A gazdasági ésszerűsítés időt szabadít fel, ráadásul egyre többet, amiből következik, hogy az állampolgárok jövedelmét nem lehet függővé tenni attól, mennyi munkát vesz fel a gazdaság. A fizetett munka már nem töltheti be az identitás legfőbb forrásának és az emberi élet céljának és értelmének szerepét.

A baloldal – egy ízig-vérig baloldal – feladata az, hogy a felszabadult időt új szabadsággá és új jogokká alakítsa át: minden férfinak és nőnek joga van ahhoz, hogy munkával keresse meg a kenyerét, de egyre kevesebb és termékenyebb munkával, miközben hozzájut a társadalmilag előállított gazdagság ráeső részéhez. Ugyanakkor mindenkinek joga van a nem állandó, időszakos munkához anélkül, hogy a munka nélküli időszakokban elvesztené fizetését. Ehhez új tevékenységi tereket kell teremtenünk, de ezek gazdasági cél nélküli tevékenységek, így elismerjük, hogy céljuk nem a pénzkeresés, hanem egyértelműen az emberek és a társadalom egésze számára képviselnek értéket és méltóságot.

 

 

Fordította: Léber Edina

 

André Gorz (1923–2007) – aki közeli barátságban volt Jean-Paul Sartre-ral – 1964‑ben alapította meg a Nouvel Observateur című francia hetilapot, amelyben Michel Bosquet álnéven gazdasági témákról írt. A filozófus az ökoszocializmus hívévé, majd egyik legnagyobb teoretikusává, szakemberévé vált. 1990-ben a Le Monde diplomatique hasábjain jelent meg a fenti kritikája a munka ideológiájáról. Ez az elemzés néhány évvel később elvezette a megélhetési jövedelem, a feltétel nélküli alapjövedelem (FNA) támogatásáig.

Az eredeti cikk 1990 júniusában jelent meg.

 



[1]                    Jacques Delors az Európai Bizottság elnöke volt 1985 és 1995 között.

 

[2]                   Lásd a Le Monde diplomatique, 2011. szeptemberi cikksorozatát: Mirage des services à la personnes (A személyi szolgáltatások délibábja).

Hozzászólások   

0 #2 mr001 2013-11-26 00:39
nagyon jó cikk
alapjovedelem.hu
0 #1 Pápai József 2013-11-24 17:21
.....köszönöm :-)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés